OUT WEST
JACKBOYS, Travis Scott, Young Thug
00:00 ——————————————— 2:38
◂◂ ‖ ▸▸
⇄ ↻

Fáradtan, táskámat folyamatosan igazgatva, kissé ingerülten trappolok az utolsó, célomhoz - sajnos - túlságosan közel lévő, most igencsak csúszós utca betonján, miközben fülemben megállás nélkül dübörög a basszus, s azt próbálom kiszámolni fejben - nem nagy sikerrel -, vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy a szüleim nincsenek itthon és végre eltölthetek egy olyan délutánt a szobámban, esetleg a stúdiómban, amikor nem csesztetnek az iskolával és/vagy a tanulnivaló irreális mennyiségével, hanem nyugodtan szerezhetek zenét és önmagam lehetek.

Egy laikus ember azt mondaná: ötven-ötven százalék, hogy a házban tartózkodnak. Ám ahogy meglátom apum kocsiját, és anyám függönyön keresztül is tökéletesen kivehető, konyhában sertepertélő alakját, bosszúsan sóhajtok egyet, majd elővéve a kulcsomat próbálok minél halkabban átjutni az elülső kerten; hiába nyerek csak perceket a kaputelefon mellőzésével, így is megéri a "saját magam beengedése" manőver.

Halkan nyomom le a kilincset, nehogy megzavarjam a főzőcskéző, nagy nevetéseket hallató családot, de Jinho - vagyis apám - pont ezt a pillanatot választja arra, hogy a garázs felé vegye az irányt - isten tudja miért -, így szokásosan irritáló, erőltetett mosolyával fogad.

— Fiam! — veregeti meg a vállamat, amint leveszem a pulóveremet, s érzem, ez a bájcsevej megint az idegeimre fog menni - ha ki nem húzom magamat alóla, persze.

— Nem baj, ha felmegyek? Rengeteg a tanulnivaló, és már amúgy is olyan késő van — ásítom el magam a szerep kedvéért, melyre meglepetten pislog egyet, hisz nem ehhez a munkamorálhoz van szokva, de még szélesebb vigyorral enged útra.

— Fontos is a tanulás, fiam! Nehogy lemaradj nekem. Az az egyetemi diploma nem szerzi meg magát — erre már édesanyám is nagy kacagásba kezd, én pedig ezt a pillanatot választom arra, hogy lelépjek.

Olyan gyorsan sietek fel a lépcsőn, mintha valaki kergetne, de egyszerűen utálom a felszínes beszélgetéseket, melyeket ilyenkor el kell viselnem; milyen napod volt? Hogy megy a suli? Barátok? Lányok? Pont az agyamra megy, hisz nem azért teszi fel ezeket a kérdéseket, hogy érdeklődjön. De nem ám. Hanem azért, hogy el tudjon dicsekedni az őrsön, milyen eredményeim vannak, függetlenül attól, hogy utálok erre az egyetemi karra járni, meleg vagyok, és még sorolhatnám.

Csodás ez a családi élet; nem igaz?

Amint beesek a váramba, azonnal nyugalom jár át, és még az sem zavar, hogy a hétvégi cuccaimat még mindig nem raktam el; általában odafigyelek a rendre, de semmi életkedvem nem volt ahhoz, hogy a helyükre tegyem a táskákat, különböző füzeteket, így ledobva a mai dolgaimat a földre kezdek bele a nagy takarításba. Valami random Soundcloud playlistre megyek rá, hogy ne legyen olyan csendes a szoba, és ne csak a semmiben járkáljak. A fellépős "kellékeimet" direkt utoljára hagyom, mert azoknak pontosan meg van a helye, így egy jó ideig csak hánykolódva fekszenek az ágyon, arra várva, hogy megszánjam őket. Mikor azonban minden a helyére került, s végre ki tudom fújni magam, az íróasztalomhoz ülve szórom ki a gatyám tartalmát, mely más esetekben megmelengetné a szívemet, de most kimondottan furcsán, meglepve figyelem a tárgyakat.

— Mi a ...? — mondom ki hangosan, összezavarodottan, miközben a kezem ügyébe kerül egy zsebkönyv, mely igaz, hogy kísértetiesen hasonlít a sajátomra, de mivel mellette foglal helyet az enyém, a Supreme logóval ellátott rossz fiú, ezért ezt rögtön ki is tudom zárni a lehetőségek listájáról. — De akkor mégis kié lehet? — rögtön járni kezdenek az agytekervényeim, de nem jut eszembe senki, akinek elrakhattam volna a tulajdonát.

A crew termében mindenki úgy vigyáz az értékeire, mintha mindent el akarnánk lopni egymástól - függetlenül attól, hogy meg is halnánk a másikért -, Hyunjin és Minho már vagy ezer éve nem voltak nálam, sőt, nem is szoktak zenét szerezni, így ahhoz szükséges kellékeket sem hordanak maguknál.

Érdekes. — forgatom meg az ujjaim között az ismeretlen objektumot. Tisztában vagyok vele, hogy engedély nélkül nem szabadna belenéznem, de lehet, hogy így rábukkanhatok arra, hogy kié, nem?

Óvatosan fogom meg a fedlapot, nehogy valami olyan legyen az elejében, ami esetleg könnyen kiesik, de amint elhárul ez a veszély, s megpillantom az első oldalt, kikerekedett szemekkel konstatálom, hogy ez nagyon egy naplónak néz ki. Dátum, hely, név. Minden stimmel. Azzal a legkisebb bökkenővel, hogy egy tizenvalahány éves kölyök írása lehet ez, hisz olyan csúnya, hogy néhány szónál többet még akkor sem tudnék elolvasni, ha kényszerítenének rá.

Tizenháromdik szülinapomra. Apától. Bírja a verseimet, nagyon klafák, azt mondta. — ahogy ezeket ki tudom hámozni, szinte azonnal rám jön a röhögő görcs, s késztetést érzek arra, hogy még jobban belevessem magam a - mostanra kiderült, hogy - napló rejtekeibe, ám a csapat messenger-csoportjának jellegzetes értesítése megállít ebben, így magamhoz képest finoman rakom oldalra valakinek a lelkét, és kíváncsian nyitom meg az üzenetet.

Ám nem telik el néhány perc, legjobb haverom azonnal betámad egy telefonhívással is, így kelletlenül ugyan, de azzal is foglalkoznom kell.

— Nem vagyok — szólok bele mogorván, megállítva kedvenc Ski Mask számomat, ahogy még mindig az egyre érdekesebb szövegen futok át.

— Neked is szép napot, te pöcs — köszönt Minho szívélyesen. — Olvastad, mekkora ez a lehetőség? — gondolom a levélre utal, így még gyorsabban próbálom megérteni, mégis miről van szó benne.

— Micsoda? — kiáltok fel, ahogy az utolsó mondat végére érek. — Ez olyan jól hangzott. Mint valami álom, főleg a balhé után, bassza meg! Verseny, ahol pénzt lehet nyerni otthonról, miközben azt csinálod, amit akarsz? Királyság! Erre másik csapat tagjával kell megcsinálni? Na ne szórakozzanak velem! — pufogok, ahogy belegondolok, milyen sok befejezett alapom van, és milyen könnyen tudnék szöveget is írni hozzájuk.

— Azért gondolj bele mások helyzetébe is... — szakít meg a hisztimben Min. — Tudod, hogy aki eljön egy estre, pénzt kap. Gondolj bele, ez a határozatlan ideig való szünet mennyi embert megszívat.

— Ebbe bele se gondoltam, baszki — rágom meg az ajkam bűntudatosan, hisz elég sok embert ismerek a társaságomból is, akik sajnos rá vannak szorulva ezekre a pénzszerzési módokra. — És a saját csapatuk nem támogatja őket? — tudom, naiv a kérdés, de reménykedni még szabad; nem?

— Nem tudok róla... Ez egy rettenetesen nagy érvágás. Ezek a kurva vörösek — szitkozódik, annak ellenére is, hogy tudom, Lee mama nem nagyon szereti az ilyesmiket. — Bocsi muter — kiáltja el magát, melyről tudom, pont az említett asszonynak szól, így azonnal boldogabb leszek.

— Te akarsz jelentkezni? — érdeklődök, miközben a nyereményen jár az agyam. Oh, hogy mennyi új hangszert tudnék venni ennyi pénzből úgy, hogy apáék nem cseszegetnének!

— Az az igazság, hogy nem tudom, kivel. Meg ha belegondolok, én inkább énekelek, mint rappelek. De azt se olyan jól — szinte látom magam előtt, ahogy megvakarja a fülét, majd pörög egyet a székében. — És te? — dobja vissza a labdát.

— Eszembe jutott néhány ember, de nem tudom. Egyáltalán ki egyezne bele? — jellemző rám, hogy rögtön pesszimista oldalról közelítem meg a dolgokat, de azt mondom, legyünk autentikusak. — Nem dolgozok nálam sokkal rosszabb emberekkel. Szinte senki nincs a szintemen — néha lehet nagyképűnek hangzok, de az eredmények magukért beszélnek.

— Értem... — sóhajt egyet. — Pedig teljesen abban a hitben voltam, hogy Changbint fogod mondani — nevet fel zavartan, én pedig majd' eldobom az agyam.

— Changbint? Ne viccelj már. Még a feltételezés is sértő! — akadok ki, szerintem
jogosan. — Mármint lehet tud néhány dolgot, de nem az én szintem, még így sem — valósággal belehalnék, ha elismerném mások előtt, hogy igenis vannak jó képességei.

— Ez aztán a kemény kritika — hallom Min hangján, hogy kissé meglepte a válaszom. — Na mindegy. Mennem kell, majd beszélünk — meg sem várja, hogy elköszönjek, hamisítatlanul Minhósan csapja rám a telefont, és úgy otthagy, mint annak a rendje.

Már én is azon vagyok, hogy lerakom a készüléket, és nekikezdek előző elfoglaltságomnak, újra belevetem magam a könyv rejtelmeibe, de egy ismeretlen, a körzetszám hiánya végett feltehetően szöuli számról érkező SMS fogad a zárolt képernyőmön, mely rendesen meg is lep, és a "szeretett" személlyel egy kicsit sem mindennapi beszélgetést bonyolítunk le.

15:06

312-3456   
érdekel a verseny?
vagy offos?

Már ne haragudj,
de te ki a fasz vagy?xd

312-3456
oh, asszem ezt elcsesztem
seo vagyok
érdekel a verseny, vagy sem?

Oh. Király.
Valamennyire.
Nem nagyon.
Mert?

Seogyökér
csináld meg velem

Kizárt.

Hülyének nézel, te?
üzenet nem lett elküldve

Seogyökér
tartozol eggyel
itt a lehetőség
megcsinálod velem a számot
néhány alkalommal találkozunk
felvesszük, leadjuk
és azt is elfelejtjük,
hogy ismertük egymást

Te számító kis köcsög.
üzenet nem lett elküldve

Amíg legközelebb a
földig nem rappellek.

Seogyökér
megegyeztünk
holnap írok
kellemes délutánt
gyökér

Dühösen csapom le a telefont, ha pedig nem tudnám, hogy tényleg tartozok ennek a görcsnek, meg is keresném, hol lakik és még fel is négyelném. Ötletem sincs, hogy miért akar ezen a szar versenyen részt venni, miközben a fellépő ruháiból nem az jön le, hogy ne lenne tele a zsebe zsetonnal, de inkább takarékra rakom magam, s úgy döntök, a pakolásnak szentelem minden figyelmemet; az legalább nem tud felidegesíteni.

Fogalmam sincs, milyen régóta rámolhatok, hisz csomó zsákom megtelt már ruhával, amik szerintem csak gyűlnének, ha nem robbanna be Hyunjin a szobámba úgy, hogy még a nyálamat is félrenyelem, s kicsit sem férfiasnak mondható sikkantást is hallatok.

— Te állatkert! — rivallok rá, nekidobva az egyik plüssömet, melyet reflexeinek köszönhetően azonnal elkap, és telibe visszatalál, méghozzá arcon. — Gyűlöllek — hisztizek, ahogy behúzom a nyulat is az egyik szemetesbe, majd a többi mellé hajítom, s haverom mellett, az ágyon foglalok helyet.

— Hallom, nagyon tetszik neked ez a verseny ötlet — meg sem kell említenie, honnan tudja; Minho minden szaftos dolgot elmondott neki; őt is utálom.

— Az a legjobb része, hogy a démon törpe megzsarolt. És vele kell összedobnom egy számot, amihez lenne is kedvem, amúgy. Csak nem így — forgatom meg a szemeimet, miközben a párnámmal játszok és szálakat húzok ki belőle, azt képzelve, hogy Changbin tincseit szedem ki tőből.

— Elég sok pénztől esett el, szóval igazán megérthetnéd, hogy nem éppen a legboldogabb — hányja a szememre, melyre meglepetten húzom fel a szemöldökömet.

— Sok pénztől? Az Off-White, BAPE, Supreme és Vetements cuccai nem erről árulkodnak — idézem fel magamban, mi az a néhány márka, amit minden alkalommal látok rajta.

— Azok Chan ruhái, már ne is haragudj — javít ki barátom azon nyomban.

— Micsoda? Te bolond vagy! — nem akarom elhinni, miket mond.

— Ez az igazság. De amúgy te miért is utálod őt? — fordul hasra, miközben tenyereibe fekteti az arcát, s lábait előre-hátra mozgatva vár a válaszomra; jó váltás.

— Hogy miért is utálom? — ismétlem meg a kérdést, s amilyen gyorsan kellene jönnie az indoknak vagy indokoknak, elég nehéz értelmes szavakat kinyögnöm; mi bajom van ma?! — Egyszerűen riválisoknak tartjuk egymást. Ő nem irigy rám és én sem rá. Egyszerűen gyűlölök vele kapcsolatban mindent. A barátait. Az egész lényét. Hányni tudok, ha ránézek. Ezért akarom mindig legyőzni — nem terveztem így kifakadni, de egyszerűen úgy felidegesítet ez a helyzet, hogy muszáj volt kifakadnom. — Ne haragudj — kérdek bocsánatot, melyre Hyu csak legyint egyet.

— Semmi gáz — nyomkodja a telóját egy ördögi vigyorral megtoldva. — Nincs kedved átjönni Minhóhoz? Van cigije — ahogy ezt kimondja, hirtelen múlik el minden gondom.

— Most már egy nyelvet beszélünk, barátom — jelentem ki, ajkamon érezve a régen kóstolt rúd ízét, s hirtelen ez a verseny, napló, Seo trió sem tűnik olyan rossznak.

Van amikor a szívás nem rossz értelemmel
párosul.

Hello, Guys
Megjöttem, yey
Remélem tetszik, véleményeket szívesen várok! Kíváncsi vagyok, mit gondoltok.
Remélem a helyzethez képest jól bírjátok a karantént.
Hajrá, majd tala!