CEREAL
Crush feat. Zico
00:00 ——————————————— 3:38
◂◂ ‖ ▸▸
⇄ ↻

— Apa, apa! — üvöltöm torkom szakadtából, kétségbeesetten, ahogy csak tudom, mielőtt meglátom édesanyám könnyáztatta arcát, miközben az épület előtt ácsorogva egy apró dobozkát szorongat a kezei között. — Hol van apa, anyu? — kérdezem gyermeki, pöttöm, tizenéves ábrázattal, beletemetkezve nagyra kitárt karjaiba, melyek csontosan fogják közre a tarkómat, s ujjaival puhán cirógatja meg a futástól megizzadt, rendre összetapadó tincseimet.

— Sajnálom, kincsem — suttogja megtörten, ahogy hangja egyre haloványabb lesz, s a végére már csak apró töredékeket kapok el. — Apa nem fog hazajönni a munkából — ez az utolsó kijelentés, amit a fülemben zubogó vér még átenged így is bedugult hallójárataimon, s amint felfogom a szavak tartalmát, csak a hangos, reccsenésre hajazó sikítás, s a feketeség az, ami körbeölel; mindenki hallgat, mint a sír.

— Changbin! Seo Changbin, a kurva életbe! Kelj már fel, az isten szerelmére! — hallom meg magam mellől a hangos, álmaimban jól megszokott szitkozódás-egyveleget, s a teljes nevemet, mely mint mantra szalad ki valaki ajkán, majd ahogy kinyitom könnyes, ólomsúlyú szemeimet, s megérzem Chris erős, jellegzetes markát a vállaimon, amint éppen az életből is kirángat, ijedten, zihálva szenvedem magamat ülőhelyzetbe az ágyon, s a vergődéstől vizes hajkoronámat zaklatottan tűröm el a homlokomból.

— Mi a fasz történt velem? — motyogom fáradtan, teljesen összezavarodottan, úgy lihegve, mintha épp egy maratont futottam volna le; nem hiszem el, hogy még pihenés közben is a démonjaim elől sprintelek.

— Megint egy kurva rémálom. Az történt veled — sziszegi legjobb barátom feldúltan, felhúzva a félig-meddig leszakadt redőnyt, világosságot varázsolva a darabjaiban lévő, mocsokban úszó szobába. — Hogy néz ki ez a hely? Csak két napja jártam erre. Mi a fenét csinálsz te itthon? — gondolkodik hangosan, mintha maga sem hinne a két szép szemének.

— Minden a legnagyobb rendben, Chan. Kár aggódni értem — dobom be az egyik kedvenc, már-már szállóigének számító megszólalásomat, teljes mértékben ignorálva kétes, ideges pillantásait, majd se szó, se beszéd a fürdőbe sietek.

Ahogy fogmosás közben érzékelem a hálóban való pakolászást, a kicsit sem finom jelzéseket, hogy iparkodjak már, úgy kezdek el még gyorsabban készülődni, hisz nem késhetek el a munkahelyemről (annyira); az az egyetlen hely a klubbon kívül, ahol tényleg otthon érzem magam; önmagam lehetek, mentesen a terhektől, melyek konstans ott lebegnek a szemeim előtt.

— Tök normális, hogy reggel nyolckor az apád nevét sikítozod úgy, hogy minden szomszéd felkel rá... Igazad van. Erre hogy nem gondoltam eddig, én marha? — morog a bajsza alatt bosszúsan, de nem foglalkozok vele; szeretem, de nem az ő dolga, hogy mi történik velem a lakásban és mi nem. — Szeded te egyáltalán a gyógyszereidet? — vádló a kérdés, s egyenesen lyukat éget mellkasomba a tekintete, miközben egy hónapokkal ezelőtt kiürült dobozt szorongat a markában. — Mondd azt, hogy nem ez volt az utolsó. Kérlek — azonnal megváltozik az atmoszféra, amint komolyabb témára terelődik a szó, de nem tudok épkézláb magyarázatot adni neki, így inkább a kegyetlen igazságot közlöm vele.

— Hazudni bűn, Chan. Sajnálom — kapom le a fogasról az egyik jobb állapotban lévő kabátomat, majd mindenféle mozdulatokkal tessékelem ki az előszobába, hogy ne lábatlankodjon, miközben a még mindig valahol kallódó cuccaimat keresem.

— Felhívom az orvosodat este. Ez így nem állapot — dobja be váratlanul, mindenféle szóváltás nélkül, miközben éppen veszem a cipőmet, s ez a kijelentés az alapból kellemes hangulatomat még inkább romba dönti, így amint kicsit összeszedem magam és kiérünk, fenyegetően nézek vele farkas szemet, fittyet hányva a magasságkülönbségünkre.

— A legjobb barátom vagy. De ez az én dolgom. Ha nem pattintod le magad a témáról, de sürgősen, végeztem veled — éppen zárnám be az ajtót, kicsi elégedettséggel fűszerezve a mozdulatot, amikor elkapom az utolsó félmondatot, mely olyan, mintha gyomorba vágtak volna, és most rugdosnának meg búcsúajándékként a földön.

— Ezzel a viselkedéssel csak saját magaddal végzel — rázza meg lemondóan kobakját, ahogy meg sem várva esetleges válaszomat siet le a lépcsőkön, s háta görnyedten tűnik el a lift mögött.

Mint egy szobor állok a névtábla alatt, hisz el sem tudom hinni, hogy ezt feketén-fehéren kimondta. Ám hiába akarnám sietve elküldeni a fenébe, megmondani neki, hogy menjen a picsába, mélyen, legbelül tudom, hogy teljesen igaza van. De ha bevallom magamnak ezt, el kell fogadnom azt is, hogy a betegség újra legyengített.

Én pedig nem tudok így tenni, hisz nem vagyok beteg; nem lehetek az.

Erősnek kell lennem.

Az út felettébb csendesen, fullasztóan telik; mintha egy burokban lennénk, melyben ketten lélegzünk, de egyikünknek sem jut elég levegő; szabályosan megrekedtünk. Nem szólunk egymáshoz még akkor sem, amikor a megálló felé sétálunk, s a szokásos cigarettafüst sem száll fel előttünk, bekebelezve minket, elérve ezzel azt, hogy az idősek undorító megvetéssel mérjenek végig minket, a kisgyerekes szülők pedig rosszallva húzzák odébb a gyerekeket, akik kíváncsian, naivan azt sem tudják, mi a jó és mi nem; éljen az élet szépsége.

A buszút monotonitása lassan kezd az agyamra menni és megőrjít, hogy zenét hallgatva sem tudom elvonatkoztatni magamat attól a jelenettől, ami a lakásajtó előtt néhány perccel ezelőtt lejátszódott. Ismerem Chant és tisztában vagyok vele, hogy csak segíteni akar nekem, hisz a legjobb barátom, az egyik, ha nem legfontosabb ember az egész életemben, s az esetek kilencvenkilenc százalékában tudja, mit kéne tennem, de néha úgy ki tud hozni a sodromból, hogy az valami lehetetlen. Érzem, hogy a jó szándék vezérli, tisztában vagyok vele, hogy mindent értem tesz és azért, hogy rendben legyek, de őszintén megmondva sosem fogja teljes mértékben megérteni, mi játszódik le bennem.

Ezüstkanállal a szájban születni, és embernek maradni nem egyszerű dolog, de ő mégis megcsinálta - ezért rendkívül fel is nézek rá. De sosem fogja megtapasztalni, milyen az, ha valakinek semmije sincs; s mélyen legbelül tudom, hogy hiába próbálkozik, igazán nem is tudná átérezni.

Annyira bele vagyok merülve a gondolataimba, az agyalásba, az önostorozásba, hogy azt sem veszem észre, amikor vállamat megkocogtatva pattan fel az ülésről a szóban forgó egyed; csak a negyedik, ötödik rázogatásra állok fel én is, elhagyva a biztonságot nyújtó helyet, s megragadva a korlátot állok az ajtóhoz, egyik lábamról a másikra dülöngélve oldom a feszültséget. Szinte kitépem a fülhallgatót a fülemből, mely eddig a - többé, de inkább kevésbé - mindent elmulasztó basszust adta, s még nagyobb hévvel gyűröm bele a zsebembe, amint leszálltunk. Mosolyogva, kezét nadrágjának a zsebébe tűrve ballag mellettem Chris, s hiába tetteti, nem tudja elrejteni, mennyi emóció fut át az agyán; mindig kiül az arcára, ha aggódik.

— Ne haragudj. Hülye voltam, hogy rajtad vezettem le a feszültséget. Nem szabadott volna — töröm meg a fojtogató csendet, mikor már a bolt közelében vagyunk, melyre mintha ezer mázsa esett volna le a szívéről, rettenetesen mély, megkönnyebbült sóhajt hallat.

— Rám ne haragudj — dobja vissza a labdát. — Tudom, hogy nem vagyok az anyád, de féltelek... Mostanában sok dolog történt velünk — rúgja el az egyik lábai elé kerülő kavicsot. — Nem akarlak téged is elveszíteni — fojtott hangon beszél, de tartja magát; ért ahhoz, hogy kell rám hatni.

— Vannak dolgaim, de hamarosan rendbe fogok jönni. Megígérem — küldök felé egy biztató félgörbületet, hogy kicsit én is elhiggyem, amit mondok; önámításból jeles.

— Helyes-helyes — fonja nyakam köré kezeit úgy, hogy fel tudjon ugrani a hátamra, melyre már odafigyelés nélkül is fel vagyok készülve, így minden fölösleges eszmefuttatás hiányában sétálok tovább, fenn sem akadva a kicsit sem visszafogottan bámészkodó embereken. — Vajon lesz a hétvégén valami? — tudakolja finoman, tudva, mennyire érzékenyen érint a téma, én pedig ajkamat beharapva próbálok valami normális információt összeszedni a neten leírtak alapján.

— Őszintén megmondva fogalmam sincs. Azt írták, hogy majd további infóval közvetlenül az est előtt tudnak szolgálni. De kéne az a párbaj pénz. De nagyon — húzom el a számat, ahogy eszembe jut a kajálás és a számlák, amikre így is alig jut; és még hol van a hónap vége.

— Tudod, hogy bármikor kisegítelek — száll le rólam, ahogy a hangszerekkel felpakolt kirakat elé érünk, majd udvariasan köszöntve fogad Woojin, amint belépünk az ajtón, s Channal is lejattol.

— Végre, hogy itt vagytok — neveti el magát, s már ebből a megszólalásból tudom, hogy kora reggel itt járt a tulaj.

— Azért remélem nem hiányoztunk annyira — konyul le a vigyorom, miközben műsírást tettetve, komótosan pakolom le a tolltartómat a pultra.

— Nekem nem, és ahogy észrevettem, a hátul lévő srácnak sem — ejti el, összeszedve reggelijét, hogy be tudjon vonulni az öltözőbe.

— Hátul levő srácnak? — kérdezi Chan felnézve laptopjáról, kimondva a gondolataimat, melyre a legidősebb csak bólint egyet.

— Már nyitáskor itt állt az ajtó előtt. Fogalmam sincs, miért nem alszik ez hatkor, de mióta itt vagyok, azóta zongorázik. Gyönyörűen játszik, de inkább nem zaklattam szegényt, így leléptem.

— Na ezt asszem meg kell néznem — tápászkodok fel a helyemről, otthagyva legjobb haveromat, aki int, hogy nyugodtan menjek csak; majd ő odafigyel a helyre helyettem is.

Nem akarok nagyon belemászni a - történetesen - fiú aurájába, így halkan közelítem meg a kissé elzárt részt, de amint meghallom a dallamot, szinte a másodperc tört része alatt le is fagyok és megmozdulni sem bírok; ahogy a billentyűk lenyomódnak, és folyamatosan melankolikus hangsorok kúsznak a fülkagylómba, mintha elvarázsolna ez az egész. Szabályosan érezni lehet a hangulatot, az érzéseket, a gondolatokat, amiket a gyerek át akar adni, s amint felocsúdok a döbbenetből veszem rá magamat arra, hogy gratuláljak is neki.

— Ez gyönyörű volt — rögtön akkor mondom, amikor abbahagyja, így riadtan kapja felém a fejét, és amint meglátjuk egymás arcát, azonnal furcsán mérjük végig a másikat; ezt nem hiszem el.

Ilyen kicsi sem lehet a világ.

— Köszi — vakargatja a tarkóját a híres-neves Han Jisung, kínosan pillantva ide-oda, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie; oh, hogy én hogy úgy utálom az életemet.

— Hát te? — elegyedek beszélgetésbe vele, hisz felesleges lenne elrontani a viszonylag normális hangulatot egy azonnali beszólással.

— Nem bírtam otthon — vonja meg a vállát nem törődöm módon, és elcsodálkozok azon, hogy milyen őszintén beszél, annak ellenére is, hogy semmi oka nincs rá. — És te mit csinálsz itt? — nem tudom, hogy udvariasság miatt kérdez vissza vagy sem, de én is úgy cselekszek, ahogy az ő előbb.

— Itt dolgozom. Csak mostanában sokat voltam beteg, és inkább este jöttem be pakolni a raktárba — támaszkodok neki az egyik polcnak, amin régi bakelit lemezek vannak katonásan felsorakoztatva.

— Mióta dolgozol itt? — újra nekikezd a kottapapírra levetett soroknak , s szinte szentségtörésnek érzem azt, hogy bármit is mondjak, de egy laza biccentéssel biztosít, hogy nyugodtan beszélhetek, nem zavarom.

— Tizenöt éves koromban kerültem ide. Diákmeló — halvány vigyor jelenik meg az arcomon, ahogy eszembe jut, mennyi embert ismertem itt meg a középsuli alatt. — Aztán maradtam.

— Furcsa — jelenti ki, direkt belerondítva a darabba. — Azt hittem egyetemista vagy — teszi oldalra az ölében rejtegetett füzetet, majd a táskája után nyúl. — Mindig olyan okosnak tűntél — bárki, aki kellő távolságban van hallhatta, hogy koppant az állam a padlón.

— Nem mindenkinek jön össze az élet. Tudod... Míg a pénz el nem választ — öblös nevetést hallat, miközben utolsó simításként megigazítja a sapkáját. Látom, hogy már nagyon indulni készülne, így egy utolsó hangot lenyomva hajtja le a zongora tetejét, majd a finoman a ponyvát is ráhelyezi a hangszerre. — Hagyd csak, ez az én dolgom — szólok rá, hisz elvileg tényleg nekem kéne rendbe raknom a "termet".

— Egyedül is megoldom, kerti törpe — ez már sokkal jobban hasonlít az igazi Jisunghoz, ahhoz, akit egy jó ideje ismerek, így direkt úgy haladok el mellette, hogy meglökjem a vállát. Szóra se méltatva cicceg egyet, ahogy kifordul a kicsiny folyosóra, de azt nem hagyhatja ki, hogy Chanba bele ne kössön. — Nicsak, egy eltévedt bevándorló. Rossz házszám, drága. További szép napot — integet, melyre haverom - még mielőtt a másik kiérne az ajtón - jó hangosan reflektál.

— Neked is, te kotonszökevény. Remélem ebéd közben megfulladsz — nem kedves a kívánság, de hatásos; még szaporábban siet el Han, ezzel nevetésre késztetve mindkettőnket, s vidáman kezdek el kotorászni a táskámban; ám valami az ezredik felforgatásra sincsen meg.

— A füzetem — kerekednek ki a szemeim, ahogy eszeveszetten keresem a fekete kis noteszt, mely az életem egyetlen értelme.

— Mi van vele? — érdeklődik barátom, észrevéve remegő hangomat.

— Nem találom — esek kétségbe, amikor már kiöntöm a hátizsák tartalmát is, és még ott sem veszem észre.

— Nincs otthon? — kel fel Chris is, hogy segíteni tudjon.

— Itt kell lennie, baszki — csapom le a földre az első kezem köze kerülő tárgyat. — Nem tűnhet el — reszket az ajkam. — Csak ez maradt belőle — roskadok bele a székbe, s fejemet a kezembe temetve próbálom kitalálni, hol lehet az a szar és mégis mi a fenét kéne kezdenem magammal.

Hello, Guys
Megjöttem a kövi résszel, yeehaaw
Lehet kicsit lassú a történetszál, de remélem tetszik. Véleményt szívesen fogadok.
Hamarosan jelentkezek, majd tala!