Kingston
Faye Webster
00:00 ——————————————— 3:22
◂◂ ‖ ▸▸
⇄ ↻

A történteknek köszönhetően elég kevés csomaggal indultunk el hozzánk, mégis érezhető volt a levegőben terjengő feszültség, mert fáj bevallani ugyan, de lényegében Changbin egész életének a munkáját cipeltük a púposodó dobozokban. A legfontosabb használati tárgyakat és személyes holmikat raktuk csak el - beleértve az annyira szeretett hangszereket -, hisz bármikor vissza tudunk jönni a lakásba, ám elég nehéz volt végig nézni a pakolást, ahogy azon gondolkozott, mégis mit tudna itt hagyni úgy, hogy ne hiányozzon és kelljen neki annyira.

Nagy szerencsémre nemcsak ketten cipekedtünk, hanem Chan és Minho is a segítségünkre sietett - félre rakva az egymás iránt érzett ellenszenvet -, mikor felvázoltuk nekik a hirtelen jött ötletet, így az autóknak és szorgos kezeknek köszönhetően az átlagosan hetekig elhúzódó folyamatot sikerült lényegesen lerövidítenünk.

Elég furcsán néztek rám a szüleim, mikor közöltem velük egy random ebéd közepén, hogy Binnie itt fog lakni valameddig, ha tetszik, ha nem, de érzékelve, hogy milyen pozitív hatást gyakorolt a mindennapjaimra és tudva, hogy a magánéletében sincs minden rendben, pár megjegyzésen kívül elég gyorsan ejtették a témát, aminek kifejezetten örültem. Chan már a takarítás estéjén lebeszélte a munkásokkal a felújítást, hiába tiltakozott ellene hevesen a szerelmem, de neki is be kellett vallania, hogy nem maradhat így a panel, hiába érzi úgy, hogy ez csak az ő terhe.

Ijesztő ez a hamar jött változás, hiszen valamilyen szinten kényszerből történt ez az ideiglenes összeköltözés, de mégis izgalommal tölt el, hogy folyamatosan egymás közelében vagyunk, leszámítva a munkát és az egyetemet. Fogalmam sincs, hogyan fogom kibírni a továbbiakban, hogy nem csókolhatom meg őt akkor, amikor csak kedvem tartja - akár a családom előtt is - a nap minden percében.

Mint valami buta tinédzser, úgy ragaszkodok hozzá, a mosolyához, a bókjaihoz, a jelenlétéhez, ahhoz, hogy akárcsak egy hátsimítás erejéig, de hozzám érjen, s magamat is meglepve nem telik el olyan éjszaka, hogy ne egymás gyengéd csókjainak a bizsergető érzésére ébrednénk meg.

Sosem képzeltem, hogy én leszek majd a társaságban az a személy, aki először mondhatja ki, hogy egy boldog és egészséges párkapcsolatban él, de visszatekintve a múltbéli kalandjaimra, Changbinnak még a nyomába sem érnek, és itt nem a - mellesleg szívdöglesztő - kinézetére gondolok. Megmelengeti a szívemet minden tette, megszólalása és apró, de annál figyelmesebb gesztusai; eszméletlen hálás vagyok a sorsnak, hogy még ha csak egy ilyen szituációban is, de vele lehetek.

— Min gondolkozol? — dobja le az ágyamra táskáját, miután belép a szobába, s rögtön megölel, a nyakamba temeti a fejét. — Alig vártam, hogy elköszönjenek a srácok. Kedvesek voltak, hogy felhozták az utolsó cuccokat is, de na. Hiányoztál — puszil meg, melyre azonnal megjelenik a karomon az a bizonyos libabőr.

— Örülök, hogy itt vagy. Semmi több — mondom ki a nyilvánvalót, de nem is kell jobban magyaráznom, hisz egyre gondolunk; pontosan ugyanazt érezzük.

— Hamarosan el kell mennem a boltba, remélem nem felejtetted el — ringatja a csípőmet egyik oldalról a másikra, miközben bénán lépkedve kikerül, mire egy elégedetlen sóhajt hallatok.

— Meddig dolgozol ma? — Pillantok az órára, s akárhogy számolok, kedvezőtlenül állunk a pihenőidővel.

— Nem sokáig, csak pluszban besegítek. Meg ha már a zongoratermet alakítjuk át, megpróbálom a festés után beleilleszteni a zenébe az eddig összejött ötleteket. Észre sem fogod venni, hogy elmentem — csókol bele a hajamba, majd le is szedi magáról a felsőjét, hogy kevesebb szennyest hozzon ki a zuhanyzás után. — Hékás, ne leskelődj! — dorgál meg nevetve, s szívesen abba hagynám szemérmetlen csodálását, de nem tehetek róla, hogy akarattal sem tudom levenni róla a szemem.

— Kell neked ilyen jól kinézned. Nem az én hibám — panaszkodok hamisan, miközben helyet foglalok az íróasztal mellett, ám azzal nem számolok, hogy rögtön követni fog, s beharapva az ajkát fogja meg, majd vezeti végig meztelen mellkasán az ujjaimat.

— Kérlek pakold ki a maradékot, és egész este a tied vagyok — mér végig magabiztosan, a megszólalás hallatán pedig azonnal kiszárad a szám.

Leírhatatlan, hogy egy ilyen csöpp tett milyen mértékben megbénítja a testem.

— Itthon alszanak ma a szüleim — közlöm rekedten, hisz hiába a lassú, ismerkedő fázis, néha nehezen megy, hogy beteljünk a másikkal.

— Akkor halkak leszünk — von vállat vigyorogva, melyre alig tudom felkaparni a földről az államat, mielőtt a fürdő felé biccent. — Lenne kedved csatlakozni? — teszi fel a millió dolláros kérdést, bár tudja, erre a világért sem mondanék nemet.

— Mi az hogy! —  pattanok fel tüstént, hogy előtte érjek a helyiségbe. — Tusolni szeretnél vagy engedjek vizet? — Tudom, hogy fordított helyzetben ő is gondoskodna rólam, ezért ugyanígy teszek.

— Szerintem tusoljunk. Úgy lesz időnk még egy picit aludni, mielőtt lelépek. — Hihetetlen, hogy még ilyenkor is rám gondol; mostanában nagyon nehezen megy a pihenés nélküle.

— Bölcs döntés, baba — bólogatok helyeslően, örülve az időspórolás ötletének, ő pedig meg sem várva, hogy becsukjam az ajtót, azonnal gyors vetkőzésbe kezd.

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy megállt körülöttünk az idő, valósággal csodálva követem minden mozdulatát. Hiába ismerős és láttam már sokszor ezt a képet magam előtt, nehéz nem megjegyzést tennem, mikor kipattintja a farmerja gombját, s hanyagul lecsúsztatja azt a csípőjén, szinte direkt ingerelve, hogy segítsek neki.

— Te tényleg szeretsz leskelődni — jegyzi meg kuncogva, nem megszakítva a procedúrát, ám valósággal érzem a hangjában megbújó bizonytalanságot, önmagával szemben.

— Gyönyörű vagy. Ezt sose felejtsd el — bukik ki belőlem, melyre zavarában azonnal elkapja a fejét, s a kabinba lép, ahová pillanatokon belül én is követem.

Szokásunkká vált, hogy mostanában együtt fürdünk, kihasználva a rohanó hétköznapokban bármilyen szünetet jelentő tevékenységet, így mióta feldobtuk az ötletet, nem szakítottunk vele, csak akkor, ha külön töltöttük az éjszakát. Nem mondom, hogy az elcsattant csókokból nem kerekedtek több órás zuhanyzások, és nem egyszer keveredtünk ki innen egyenesen az ágyra, de százszor bensőségesebbnek érződött néhány beszélgetés, melyet itt, a sárgás csempék között lefolytattunk, legyen szó akár Changbin aggályairól, az én félelmeimről vagy csak egy zenei ötlet rögtönzött megbeszéléséről.

Kellemesnek hat a szótlanság, mely a fürdőben honol, a vízen kívül semmi nem ad ki hangot, s áldom az eget, hogy csak mi ketten vagyunk a házban. Szeretem ezeket a meghitt pillanatokat, amikor szavak nélkül is megértjük egymást, nem kell üres mondatokkal kitölteni a teret; sokáig tartott, amíg komfortossá váltunk a némasággal, de így bizonyosodott be, hogy tényleg összeillünk.

Binnie görbülettel az ajkán mutat rá a samponos flakonra, fordít nekem hátat, melyből egyből tudom, hogy nemes feladatom akadt, így miután felhabosítom a kencét, óvatosan veszem a tenyerembe puha tincseit, s hagyom, hogy teljesen ellazuljon. Elmondhatatlanul intim számomra, ahogy lehunyja a pilláit, szinte teljesen hátra dönti a fejét; mintha beavatna egy olyan titokba, melyről eddig még ő sem tudott.

— Úgy érzem magam melletted, mint mikor még élt az édesapám — töri meg a csendet halkan, miközben szorgosan mosom a haját, melyre azonnal kihagy egy ütemet a szívverésem, s valósággal megszakadok. — Ő volt az egyetlen, aki úgy érintett meg, hogy tudtam, nem csak egy hiba vagyok — teljesen befeszül, ahogy kimondja a súlyos szavakat, én pedig reflexből kulcsolom össze a kezünket, érintem homlokomat a tarkójához.

Kell egy kis idő, mire újra meg tudok szólalni, annyira bánt, hogy ilyen keveset gondol magáról, ezt tette vele az anyja és a sok évnyi magány, de annál markánsabban fejezem ki magamat.

— Sosem tudnék rád másként tekinteni, mint ami valójában vagy — őszintén beszélek hozzá, hisz egy olyan érzés társtulajdonosa lettem, melyet sosem szabad hagynom, hogy újra a felszínre törjön. — Te vagy a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem, Changbin. Ezt nem csak azért mondom, mert szeretlek. Komolyan gondolom — remeg a szám, miközben beszélek, de muszáj megértetnem vele, hogy amin keresztül ment, nem az ő hibája és még csak egy gyermek volt, nem tudott mit tenni ellene.

— Nem szeretek mások terhére lenni — bontakozik ki a félig-meddig sikerült ölelésemből, s összeszedetlenül leöblíti magáról a habot, ám egy kicsit sem haragszok rá emiatt. Látszik rajta, hogy szüksége van arra, hogy valaki feltételek nélkül megértse. — Köszönöm, hogy nem hagytál magamra — csillogó szembogarait rám emeli, mikor úgy érzi, készen áll szembe nézni velem, én pedig csak egy meleg mosollyal viszonzom a kijelentést. — Apa biztos azt mondaná, hogy egy klafa sráccal hozott össze a sors. És igaza lenne, de tényleg. Szerencsés vagyok — csókol meg finoman, szinte bekebelezve minden porcikámat, mintha attól félne, hogy egyszer csak elillanok, s mikor elválik tőlem, kilép a szőnyegre, akkor fogom fel, mégis mit mondott.

— Klafa? — kérdezek vissza, mintha már hallottam volna ezt a szót valahol, de nem tudom, mégis kitől.

— Nagyon gyerekes, de mindent így jellemzett a tizenvalahány éves énemnek. Általában a verseimet meg a dalszövegeimet illette a jelzővel. Szinte az összes fejezetem így kezdődik, hogy ösztönözzem magam. A legnagyobb bók, amit a kis Changbin az életében hallhatott — válaszol készségesen, s ahogy lassan, de biztosan összerakja a tudatalattim a képet, azonnal le kell ülnöm a kád szélére, nehogy egy álltó helyemben összeessek.

Ledöbbenve támasztom meg a fejemet a térdemen, mikor felfogom, mégis miről van szó, miért volt annyira ismerős Bin életének néhány szakasza és története, de várnom kell, amíg elmegy, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszik velem.

— Mindjárt megyek — kiáltom, miután már többször jelezte, hogy rettenetesen egyedül érzi magát az ágyban, s nagy levegőt véve libbenek ki, fészkelem magam a paplanok közé, tökéletesen elférve mellette, majd meglepő módon a mellkasomra hajtja az arcát, úgy próbál energiát nyerni a délutánhoz.

— Négykor indul a busz — motyogja álmosan, én pedig a hátát simogatva konstatálom, hogy muszáj időben felkeltenem.

Legszívesebben azon nyomban kikapcsolnám az agyamat, s minden áron elfelejteném az előbb kiderülteket, de nem tudom megállni, így rögtön elkezdenek járni agytekervényeim, és ötleteket gyűjtök, hogy mégis hogy a fenébe mondjam el Changbinnak minél gyorsabban és kíméletesebben, hogy a fekete füzetét, melyet az édesapjától kapott és a párbaj óta szüntelen keres, szerintem én találtam meg és hoztam magammal, olvasgattam a szabadidőmben, csak máig fogalmam sem volt róla, hogy a könyv az ő tulajdonát képezte.

Hello, Guys.
Nem haltam meg, csak kicsit nehéz az élet mostanság - mostanság alatt értsetek minden napot, ami az előző rész óta eltelt.
Őszinte leszek, egy ideje próbálom kigondolni, hogy mikor és merre fogom lezárni a sztorit, hogy ne kelljen minden alkalommal ezer évet várnotok, hisz ti sem érdemlitek ezt. Remélem, hogy egy egyszerűbb félévvel ez hamarosan meg fog valósulni, de ha megint eltűnök, ne ijedjetek meg. A sztorit nem fogom abbahagyni, valamikor mindenképpen be lesz fejezve.
Remélem rendben vagytok, ha megdobnátok egy kritikával, azt nagyon megköszönném.
Köszönöm, hogy itt vagytok még mindig, jók legyetek!