Kardhal
Elefánt
00:00 ——————————————— 3:54
◂◂ ‖ ▸▸
⇄ ↻

— Ugye tudod, hogy nagy szarban vagy, faszikám? — kérdezi Chan, miközben az összetörött üvegdarabokat lökdösi a padlón jobbról-balról, egyenesen a lapátra, nehogy takarítás közben véletlenül belelépjünk. Hiába mondtam neki, amikor megérkeztem, hogy menjen csak, megoldom, nem akarta, hogy egyedül kelljen megbirkóznom ezzel a lehetetlen helyzettel.

Már bánom, hogy Jisungot magára hagytam, de nem viseltem volna el, ha esetleg megtapasztalja és látja, mi történhet a mindennapokban az olyanokkal, mint én. Alapból is nehezemre esik felfogni, hogy velem jár, nemhogy így, ilyen körülmények között.

— Nem mondod, baszki — motyogom remegő ajakkal, ahogy a nappalit próbálom nagyjából rendbe rakni, de hiába, ugyanolyan szörnyű állapotban van, mint fél órával ezelőtt.

A bútorok szétdobálva, a képek összetépve, mindent beborít a por és a mocsok. Kifejezetten alapos munkát végeztek a "renoválással", az biztos.

— De tényleg nem tudod, hogy ki csinálhatta? Azért ez nem kispályás meló. Vajon valami vörös lehetett? Rivális banda tag? Ennek semmi értelme — jelenti ki, miközben kidobja a poharakat a kukába, én pedig könnyes szemmel temetem a kezembe az arcomat, lerogyva a kanapé egyik tisztább szélére, nem felfogva, mi lett a lakással, amiért egész felnőtt koromban dolgoztam.

— Fogalmam sincs. Fogalmam sincs, ki csinálta ezt — ismétlem magam tehetetlenül. — Még át sem néztük a többi szobát. Hátha hagytak ott valamit, egy üzenetet vagy bármit. Akármit — dobom be ötletként, bár kétlem, hogy személyes ügyként törtek volna be hozzám.

Hiába ismernek sokan az éjszakai életből, nem tartom magam elég nagy embernek egy ilyen volumenű akcióhoz. Sőt, a bezárt klub miatt hónapok óta nem is találkoztam senkivel, aki így tudott volna bosszút állni egy esetleges affér után.

— Mert mindig nyitva hagyod azt a hülye ajtót — jegyzi meg játékosan, hiába tudja, semmi kedvem sincs a bagatell felvidító kísérleteihez.

Tisztában vagyok vele, hogy valahol igaza van, de ki gondolta volna, hogy ennyi idő után engem fognak kipécézni a környéken lakó csapatok. Elvégre majdnem több, mint fél évtizede lakok ebben a panelben úgy, hogy sokan tudják a pontos címem, és kifejezetten mérsékelt rablások történtek eddig, hiába Szöul egyik leggázosabb helye ez.

— Szerintem őket maga Isten sem állította volna meg. Nézz végig ezen a kibaszott szobán! — mutatok körbe. — Még szerencse, hogy a falak néhány lyukon kívül a helyükön maradtak. — Jobb kedvemben ez még egy viccnek is elmenne, de a pusztítás mértékét figyelve ez a szomorú igazság.

— Megoldjuk, Bin — vesz egy mély levegőt, mely valahol engem is megnyugtat. — Bármiben segítek. Ha kell pénz a felújításra, bármikor odaadom. Még szólni is tudok apám valamelyik barátjának, aki ezzel foglalkozik.

— Jézusom! — nézek rá hitetlenkedve, mielőtt felpattanok. — Csomó ideje tartozok neked, már megint. Nem fogsz újra kölcsönadni, miközben tudod, hogy hónapok múlva fogom csak tudni megadni az ezelőttit is. — Nagyon sokat jelentene az anyagi támogatás, de nem szeretném kihasználni Chan iszonyúan nagy és gondoskodó szívét, hiába vagyunk tisztában vele, mennyire le vagyok égve mostanában.

Fáj kimondani, de a kimaradt cypher-esteket kifejezetten megérezte a pénztárcám.

— A testvérem vagy. Ne szórakozz már ezen. Segíteni fogok és kész — veregeti meg a vállamat, ahogy besétál a zenehelyiségbe, s félve várom a fejleményeket, de legnagyobb meglepetésünkre épségben hagyták az ottani dolgaimat. — Na ne bassz föl! A szintetizátorodon egy csík sincs, de a kulcsos szekrényedet miszlikbe aprították? Ez nekem sehogy sem tiszta — húzza össze a szemöldökét, hisz minden pont ott van, ahol az utolsó próba során hagytam.

— Talán jótékony kedvükben voltak — tárom ki a kezem tanácstalanul. — De legalább egy gonddal kevesebb. — Mosolygok, miközben Jisung egyik alkoholos filccel otthagyott üzenetére téved a tekintetem.

— Undorító vagy ilyenkor — szól oda Chris félvállról, ahogy kikerül néhány fekete szemeteszsák után kutatva, miközben megjegyzésével próbálja oldani a fagyos hangulatot.

— Csak irigykedsz — lépek ki a folyosóra, miután megbizonyosodok róla, hogy nincs minden veszve, s kelletlenül ugyan, de újra belevetjük magunkat a kicsit sem hívogató rendrakásba.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rendben ment és gyorsan sikerült megszabadulni a helyiségekben uralkodó káosztól.

Már rég besötétedett, mikor kidobtuk az utolsó adag szemetet a lépcsőházba, s legnagyobb szomorúságunkra ez mindössze a kézzel fogható darabok elpucolását jelentette, az igazi embert próbáló meló, a porszívózás és felmosás, portörlés csak ezután vette kezdetét.

Ismerem a szomszédjaimat, így szórakoztató volt az elképzelés, hogy ezekben a pillanatokban mennyire a pokolba kívánhattak, de muszáj volt élhetővé varázsolni a helyet legalább holnapig, hisz úgy elment az idő, hogy kénytelen voltam itthon maradni. Szívesen hívtam volna Ji-t, hogy hadd töltsem nála az éjszakát, de nem akartam zavarni ilyen későn, mivel így is elég baja van velem mostanság...

Többször szóltam a procedúra alatt legjobb barátomnak, hogy már elmehet, nem szeretném feltartani, hisz biztos voltam benne, nem ez volt a terve se délutánra, se estére, hogy engem pátyolgasson, miközben néha teljesen kiakadtam, de készségesen folytatta az elkezdett melót, amit tudom, sosem leszek képes elég alaposan meghálálni neki.

Még azt is felajánlotta, hogy rendel valami kaját, mivel délelőtt óta nem ettem semmit, de azonnal elvetettem az ötletet, mert így is túl sokat tett értem.

— Örökké az adósod vagyok. És ezt nem viccből mondom. Megszabadítottad a seggemet néhány további idegösszeroppanástól — köszönöm meg a mai napot sajátos módon, miközben egy pohár vizet tölt magának, amit gyorsan meg is iszik, lecsapva az üveget az asztalra.

— Ez jól esett — közli, mintha oda sem figyelt volna az előző megszólalásomra.

— Azért ha lehet, ne te törd össze az utolsó funkcionáló poharamat — szólok be neki, és ahelyett, hogy szokásosan valami csípősebbet válaszolna, hangos nevetésbe kezd.

— Mindig itt lógok. Ez a minimum, hogy megtámogattalak a sziporkázó személyiségemmel és csodás jelenlétemmel egy ilyen történés után — ránt vállat, nem elismerve, mennyire sokat tett értem a délután folyamán.

— Nem sokan hagyták volna ki a nagycsaládos ebédet a Bang famíliánál, na — cukkolom, melyre a szemét forgatja, de úgy, hogy félek, mindjárt kiesik a helyéről.

— Hidd el, még a testvéreim is átjöttek volna, ha elmondom nekik, mennyi ideig nem kell a mamámnál lenniük — veszi a cipőjét, készülődve az elérkezett hazainduláshoz.

— Biztos nem akarsz maradni? Nem kifejezetten szeretnélek elengedni, hátha bajod esik — féltem őt, hisz mint a példa is mutatja, nem ez a város legbiztonságosabb körzete.

— Minden szuper lesz, ne aggódj — fülig ér a szája és előre tudom, hogy utálni fogom azért, ami most következik. — A meglepetésem úgyis perceken belül ideér. Nem sok keresnivalóm lesz itt, hidd el.

— Tessék?! — akadnék ki a mondat hallatán nyomban, de mielőtt neki tudnék kezdeni a teátrális monológomnak, nagy csattanással vágódik ki a bejárati ajtó, és Jisung sállal fedett kobakját ismerem fel a küszöbnél, miközben próbál nem átesni azon, mert nem látja a saját lábát a kezében tartott zacskóktól.

— Jisung — biccent Chan, ahogy elhalad mellette, nekem pedig int egy utolsót, majd kisétál a lakásból, mint aki jól végezte a dolgát.

— Ez a jómadár — sóhajtok fel, majd rögtön Ji elé sietek, aki azonnal át is adja nekem a dobozokat, hogy le tudja venni a kabátját.

— Remélem, hogy nem rontottam el az estédet azzal, hogy átjöttem — szólal meg halkan, mikor utánam jön a konyhába, én pedig egy pillanat alatt előtte termek, s egy nagy ölelésben részesítem, miután biztonságba helyezem a kifejezetten finom illatú csomagokat.

— Ne legyél buta, baba — nyomok puszit az arcára, ahogy kezemmel a hátát simogatom, miközben a nyakhajlatomba fúrja a fejét. — Nagyon örülök neked, csak még a gondolat is megöl, hogy egyedül jöttél ide, tudva, mi történt a lakással — veszem tenyerembe az állát, csókot adva az ajkára, melyet készségesen viszonoz, s érzem, máris kezd elmúlni a benne felgyülemlett idegesség.

— Chris említette, hogy nem ettetek, ezért gondoltam, hogy hozok neked valamit, nehogy éhen maradjál. Plusz nem hiszem, hogy jót tenne, ha egyedül lennél az éjszaka folyamán — sorolja az okokat, hogy miért nem maradt otthon, nekem pedig megmelengeti a szívem, hogy ilyenek is az eszébe jutottak.

— Sajnálom, hogy úgy elrohantam tőled — kérek tőle bocsánatot, hisz tudom, hogy nem haragszik rám és nem tehetek róla, de mégis hibásnak érzem magam amiatt, hogy elrontottam a szinte tökéletesnek induló napot.

— Én is elspuriztam volna a helyedben, ne szórakozz — mosolyog rám, majd elém tol egy ibriket, tele mindenféle hússal, tésztával és zöldséggel. — Fogalmam sem volt, hogy mihez lenne kedved, úgyhogy random választottam valamit. Remélem finom lesz — rakja mellé az evőpálcákat, de mielőtt elhúzná a kezét, elkapom azt, majd az ujjbegyemmel megcirógatom az ujjait.

— Nagyon szeretlek, ugye tudod? — kérdezem tőle csaknem suttogva, melyre bólint, s még nagyobb lesz a vigyor az arcán; teljesen kivirul a szavak hallatán.

— Tudom. Mert én is nagyon szeretlek — válaszol boldogan, majd játékosan megkoppintja az orromat. — Most pedig egyél egy jót, mert mérges leszek.

Nekem pedig több sem kell, készségesen teljesítem a parancsot, jóformán falom a vacsorát, úgy, mintha hetek óta nem jutottam volna élelemhez, s hogy ne unatkozzak, megkérem Hant, mesélje el, mi történt vele, mióta nem találkoztunk.

Nem kifejezetten tud beszámolni semmi érdekesről, hiszen nem voltak előadásai, és a szülei sem zavarták otthon, mégis úgy le tudja írni a szobájában való ténykedéseit, mintha a világ legtartalmasabb napján lenne túl, aminek kifejezetten örülök. Mint megtudtam a történet során, sokat foglalkozott az előrehozott időpont miatt a versenydallal, próbált új ötletekkel előrukkolni a befejezéshez, de annyira ideges volt amiatt, mert nem írtam neki sokat arról, mi történik nálunk, hogy alig tudott haladni, majd egy idő után be is fejezte a zeneszerzést, s kínjában nekiállt olvasni, hátha eltereli a folyamatosan rajtam járó gondolatait.

Ám mintha meghallotta volna Chan, hogy mi jár a fejében, mikor a hálót befejeztük, és elugrottam gyorsan fürdeni, észrevét-titkosan és meglehetősen sunyi módon felhívta őt, azzal a szöveggel, hogy ha szeretne, felugorhatna felvidítani, ő pedig azonnal bele is ment, mert amúgy is gondolkozott ezen, csak nem tudta, mit reagálnék rá. Azonban mivel a szőke dobta fel a tervet, tudta, hogy minden rendben ment és nem lennék annyira borzalmas társaság.

— Mert ha borzalmas társaság lettem volna, nem is jössz át? — kérdezem incselkedve, ahogy magam után húzom a szobámba, ő pedig amint lefeküdtem elhelyezkedik a mellkasomon, mely hiába egy megszokott mozdulat, mégis kétszer olyan gyorsan kezd dobogni a szívem.

Imádom, hogy mindig ugyanolyan gyermeki boldogsággal reagál rá a testem, bármit csinál.

— Átjöttem volna mindenképpen, csak lehet, hogy még később érek ide — vallja be félve, hisz az előző megszólalásaimból is érezte, hogy mennyire nem örülök az egyedül való császkálásának.

— Még szerencse, hogy az égiek is meghallgatták az imáidat — karolom át, s lehunyom a szemem, mivel most jutottam el arra a pontra, hogy kiikszeltem mindent a napi mentális aggódás listán.

— Szépen rendbe raktatok mindent, ahogy elnéztem. Nagyon ügyesek vagytok — takar be minket, mely kifejezetten édes gesztus tőle, hisz mindig megemlíti, hogy a lakásomban nem lehet paplannal aludni, mert folyamatosan melege van.

— Kifejezetten sok bútorom egyben maradt, amit igazi sikertörténetnek könyvelek el — bólintok, belegondolva, mennyivel rosszabb is lehetett volna a helyzet.

— És mit fogsz csinálni, hogy ennyi mindent kell felújítani? — érdeklődik aggódva, mintha összebeszéltek volna a szöszivel.

— Fogalmam sincs — fújom ki a levegőt reszketegen, mert ezen még el sem gondolkodtam, annyira a pillanatnyi problémával voltam elfoglalva.

— Költözz egy ideig hozzám! — szorítja meg a karomat, miközben kimondja ezeket a szavakat, nekem pedig rögtön kipattannak a szemeim és felkapom a fejem. — Néhány hétig maradj nálunk, amíg tényleg rendbe tudjátok rakni a lakást. A szüleim úgy sincsenek sokat otthon, de mivel szeretnek, tudom, hogy nem lenne ellenükre a dolog, én is iskolába járok, és közel is van hozzánk a munkahelyed. Zenélni bármikor át tudunk jönni, de kényelmetlen lenne itt élned, ezt neked is be kell vallanod — sorolja az érveit, de hirtelen fogalmam sincs, hogy kéne reagálnom a váratlan ajánlatra.

Lélekben tudom, hogy ez egy nagyon jó ötlet és nem kéne egy jó ideig úgy indítanom a reggelt, hogy rögtön lelombozódik a hangulatom, de utálok mások terhére lenni, plusz nyugtalan leszek, ha arra gondolok, hogy csak néhány hónapja vagyunk együtt, és máris ennyi problémát okozok nekünk.

— Komolyan gondolod? Hogy én nálatok? — szólalok meg egy idő után, ő pedig heves bólogatásba kezd.

— Persze. Nagyon szeretném, ha minél kevesebb gondod lenne. Plusz nem fogok megharagudni, ha minden nap a barátom mellett kell lefeküdnöm és felkelnem.

— Nagy duzzogva, de én is kibírnám — puszilom meg a homlokát, majd közelebb fészkelődik, s egy lágy, szeretetteljes csókban részesít, mely szinte minden kételyt elfeledtet velem, annyira elveszi az eszemet, és végül muszáj vagyok beleegyezni a felvetésébe, hisz egy ilyen módon tálalt tervre még én sem vagyok képes nemet mondani.

Hello, Guys.
Tudom, hogy ennyi idő után kifejezetten merész visszatérni, de felvettem a nagylány nadrágomat és úgy döntöttem, hogy hiába az elmúlt fél év történései, nekem muszáj lesz folytatnám ezt a sztorit a szünetben, ha törik, ha szakad.
Lehet, hogy a stílus kicsit furcsa, kicsit béna, hisz már legalább 8 hónapja egy betűt sem tudtam begépelnie, de remélem, hogy néhányatoknak örömöt okoztam ezzel a résszel.
Nem tudom, mikor térek vissza megint, nem ígérek semmit, csak kérlek ne adjátok fel ezt a történetet, mert én sem fogom.
Köszönöm, ha ezt elolvastátok, vigyázzatok magatokra!