Immunissá válunk
Carson Coma
00:00 ——————————————— 3:20
◂◂ ‖ ▸▸
⇄ ↻

+16/+18

Jókedvűen engedem be Changbint a házba, miután megszólal az alsó szinten a várva várt csengőhang, a szüleim azonban seperc alatt teremnek a bejáratnál, majdnem fellökve engem is, hogy köszönhessenek az újdonsült "legjobb barátomnak".

— Jaj, kis drágám — csapja össze a kezeit anya izgatottan, mikor meglátja Bint, aki egy ajándékos tasakot szorongat a kezében, és rögtön átnyújtja azt apámnak, aki izgatottan fogadja el a meglepetést.

— Dehát tudod, hogy mindig szívesen látunk, Changbin — szúrja le somolyogva, hisz hiába nem vár el tőle semmit, kifejezetten szereti, ha valaki ennyire udvarias.

— Örülök, hogy újra itt lehetek — vigyorogja el magát a szerelmem, egyenesen rám nézve, nekem pedig valósággal meg kell erőszakolnom magam, hogy meg ne csókoljam a család előtt itt, helyben.

— Mi is örülünk neked. Kifejezetten jó hatással vagy erre a mihaszna gyerekre — paskolja meg a vállát anyu, és tudom, hogy még mondaná a magáét rólam, meg a viselkedésemről, de ahogyan a fejemmel a lépcső felé biccentek, rögtön veszi a lapot és megkönyörül rajtam. — Nem is zavarunk tovább, menjetek csak. Vacsora a hűtőben.

Többet sem kell mondania, úgy húzom magam után Binnie-t, mintha az életem múlna rajta. El sem engedem a csuklóját, amíg fel nem érünk a kilométereknek tűnő fokokon, de amint kicsattan a szobaajtó, időt sem adva nekünk érintem össze az ajkainkat. Hevesen, érzelmesen csókoljuk egymást, miközben átjár a viszontlátás öröme, hisz mindegy a két napja megejtett találkozó, mintha egy élet választott volna el minket.

— Végre itt vagy — szuszogom, ahogy megölelem, ő meg nevetve követi a példámat, s a derekamnál fogva vezet az ágyhoz, hogy lepihenhessünk rajta.

— Végre bizony — nyom puszit a hajkoronámba, melyet néhány órával ezelőtt mostam meg, így miután megállapította, hogy a kedvenc balzsamját használtam, boldogan túrja szét.

— Au — szisszenek fel, mikor az óvatlan játék közben nekiütődik a könyöke a hátamnak, s azonnal magyarázatot követel. — A suliban kötelező tesi volt, és valahogy rokkantnyugdíjas lettem — foglalom össze röviden a történteket, melyre csak hangos nevetést hallat, majd hitetlenkedve rázza meg a kobakját.

— Hogy te mindig ilyen béna vagy — kel ki mellőlem, aztán kiveszi a ruháját a táskájából, és egy búcsú puszi után a fürdőbe siet. — Mindjárt jövök.

Izgatottan, mint egy kisgyerek böngészem a telefonomat, ütöm el a szabad perceimet, várva arra, hogy végezzen az amúgy kifejezetten gyors zuhanyzással. Hiába a sok együtt töltött idő, a majdnem mindennapos randik, nem tudok betelni azzal az érzéssel, amit a puszta jelenléte okoz számomra.

Váratlan ötlettől vezérelve pattanok fel, veszem le a nadrágomat, váltom egy kényelmesebb darabra, és észre sem véve az ajtófélfának támaszkodó valóját cserélem át a felsőmet is a pizsamámra.

— Oh — fordulok az irányába, miután kicsit meglepődök, aztán vigyorogva mutat a párnákra, jelezve, hogy eljött a lefekvés ideje, hisz holnap mindketten viszonylag korán kelünk.

— Milyen napod volt? — kérdezi mosolyogva, az arcomat fürkészve, én pedig elpirulva próbálom összeszedni a gondolataimat.

— Kifejezetten jó — gondolom végig az egyedül elszenvedett órákat. — Mondjuk mióta megemlítettem nekik, hogy átjössz, nem hagytak élni — panaszkodom, utalva a szüleimre, melyre értetlenül ráncolja össze a homlokát. — Folyamatosan arról beszélnek, hogy milyen jó hatással vagy rám, és hogy vajon mit tettél velem.

— Hát — villant egy kaján görbületet. — Magamba szédítettelek és megcsókoltalak itt-ott, meg amott is— hoz zavarba diadalittasan, melyre oldalt váltok, de nem különösebben érdekli, hisz ugyanúgy húz magához, mintha mi sem történt volna.

Csönd telepszik ránk, amit nem szívesen tör meg egyikünk sem, de az ötleteim megállíthatatlanul cikáznak, sebesen járnak az agytekervényeim, és hiába nem tudom, milyen választ fogok kapni, egyszerűen muszáj megszólalnom, különben felőrölnek az elképzeléseim.

— Kipróbálhatunk valamit, Changbin? — motyogom tétován, mikor hirtelen felé fordulok, hisz hiába aludtunk már egymásnál, nem akarom, hogy bármilyen kérdést is tolakodásnak vegyen.

— Mondjad csak, Jisung— csókolja meg az arcomat gyengéden. — Azt szeretném, hogy tényleg készen állj valamire, nehogy rákényszerítve érezd magad. Tudod, ugye? — suttogja, bízva abban, hogy nem bánt meg a kétesnek vehető válasszal, de magabiztosan rázom meg a fejem, konstatálva, hogy egy tényleg csodálatos ember mellett fekszem és kelek mostanában nap mint nap.

— Semmi olyanra nem gondoltam alapból — nyugtatom meg, hiába tudom, hogy a legjobbat akarja nekem. — Meg tudnád masszírozni a vállaimat? Még mindig nagyon fájnak, de magamnak értelemszerűen nem tudom megoldani — fejtem ki a kérdésemet bővebben, mire csak nevetve ül fel az ágyban.

— Persze, hogy megmasszírozlak. Ez nem is kérdés — bazsalyog nagyot a felhívás hallatán. — Le is veszed a trikód? — húzza fel a szemöldökét incselkedően, mire egy szempillantás alatt kapom le magamról az említett felsőt.

Kikerekedett szemekkel figyel, nem számítva a hirtelen jött vetkőzésre, de néhány kacaj közepette elé ülök, hogy meggyorsítsam a folyamatot.

— Így jó lesz? — húzom ki magam, ahogy kinyújtja ő is a lábait, hogy minél kényelmesebben tudja megfogni az izmaimat, ha már ezt a pozíciót választottam fekvés helyett.

— Persze, tökéletes. Jó kezekben leszel — cirógatja meg az oldalamat, melytől pettyekben jelenik meg a bőrömön a lusta borzongás, így kapkodva enged el, és neki is lát a kijelölt munkának.

Nem szólva egymáshoz, csendesen, lelkiismeretesen gyúrja az izmaimat, én pedig olyan nyugodtsággal élvezem a lapockámon dolgozó kezeket, hogy el is felejtem a komódomba pakolt krémet, amit az ilyenekre használni szoktam. Körkörös mozdulatokkal halad perceken keresztül, nem túl erősen, mégis határozottan, mely jóleső érzéseket vált ki belőlem, s szinte idegesen nyögök fel, mikor, mint aki jól végezte a dolgát, megcsapkodja a hátamat, jelezve, hogy véleménye szerint készen van.

— Baj van? — pillant rám ijedten, melyre nagy levegőket véve rázom meg a fejem.

— Csak nagyon jól esett, ahogy simogattál — vallom be szégyenlősen a számunkra kifejezetten ismeretlen helyzet miatt.

— Szeretnéd, hogy folytassam? — töri meg a csendet bizonytalanul, mire sűrű bólintásokkal jelzem, hogy semmi mást nem akarok jobban ebben a pillanatban, csak őt.

— De csak ha kényelmes vagy vele.

— Vágyom rád, Jisung. Csak szeretnék időt hagyni nekünk. Ennyi az egész — biztosít a ki nem mondott kétségeim alaptalanságáról, s lágy csókot nyom a nyakszirtemre, ami szabályosan az őrületbe kerget, ám most nem áll le, hanem lomhán folytatja, amit néhány perccel ezelőtt spontán is elkezdett.

Mint egy rongybaba simulok az érintései közé, olyan finoman és gyengéden járja be a hátamat az ujjaival, alkot új mintákat, húz vonalakat a szinte láthatatlan anyajegyeimből, de amikor véletlenül áttér a tenyere a csípőmről kicsit előre, a combom fölé, azonnal megszólalnak a fejemben a vészharangok. Ám hiába a veszélyes helyzet, eszem ágában sincs leállítani, hisz túl jó, amit csinál, így lehunyt pillákkal dőlök hátra, hogy a jótékony homályban még intenzívebbnek hasson a lelkemre a szelíd kényeztetés.

Mintha meghallaná a gondolataimat, úgy kúszik közelebb, puszil a nyakamba, s mindkét kezével végigzongorázik a bordáimon, melyre halk, de annál vágyakozóbb sóhajokat hallatok.

— Gyönyörű vagy. — Játszik tovább velem, s ahogy véletlenül ugyan, de újra előrébb jár, mint tervezte, érzem, rövidesen muszáj lesz megszólalnom, különben öntudatlanul is átadom magamat az ösztöneimnek.

— Nem is látsz — szűröm ki a fogaim közül a félig lehúzott redőnyre utalva, miközben végigtáncol az alhasamon a libabőr, és elképedve konstatálom, milyen óvatos mozzanatokkal, hogy le tud tarolni.

— Ezt nem kell látnom. Ezt érzem a markomban is — karcolja meg a fogával a csuklyásizmomat, mely általában az én reszortom, s szinte lángol a bőröm az ujjbegyei nyomán.

— Vagy álljunk le most, vagy menjünk tovább — lehelem a levegőbe, jelezve, hogy mit szeretnék, mégis megadva neki a döntés lehetőségét. — Túl jólesően érsz hozzám ahhoz, hogy később, a semmiből abbahagyd.

— Biztos vagy benne? Hiszen még csak néhány hete beszéltük meg a dolgokat véglegesen. — Próbálja lebeszélni magát, azt tenni, ami a gondolataiban helyes, de világosan érzem a reakciójából és összeszedetlen hangsúlyából, mit is akar valójában.

— Tudom, hogy sosem bántanál. Bízom benned — simulok a mellkasához, mint egy macska, mikor a kezei határozatlanul megállapodnak a csípőmön, s kihasználva a hirtelen meglepettséget vezetem lejjebb azokat.

Szinte egyszerre nyögünk fel, mikor a boxerem korcához ér, és hiába az eleji hezitálás, a sok gondolkodás, magától csúsztatja be markos tenyerét a textília alá, a nyakam pedig öntudatlanul bicsaklik meg az őrjítő mozdulat hatására.

— Changbin — motyogom a nevét öntudatlanul, ahogy megérint úgy, amiről eddig csak gondolatban álmodozzam, s ezzel párhuzamosan még jobban magához présel, mintha eddig egy világnyi távolságra lettünk volna egymástól.

Érzem az önelégült vigyort, amit a lapockámra szórt csókokba vegyít, miközben gyakorlott mozdulatokkal simogatja hosszomat, s akaratlanul is összerezzenek, mikor a nyakamra helyezi a kezét, hogy jobban hozzáférjen az amúgy is megtépázott bőrhöz.

— Ez tetszik? — szorítja meg a torkomat erősebben, úgy, hogy véletlenül se hagyjon nyomot, én meg halkan nyögdécselve bólogatok, tudtára adva, mennyire kibaszottul jól esik minden, mert túl sok az inger, túl kellemesen mozog és túlságosan is kívánom ahhoz, hogy visszafogjam a reakcióimat.

— Csak ne hagyd abba — könyörgöm, ahogy mutatóujjával a férfiasságom hegyén köröz, lustán az őrületbe kergetve, s legnagyobb szomorúságomra piszkosan jól tudja, mikor kell megállnia úgy, hogy ne fájjon a várakozás, hanem még inkább felizgasson.

— Nem tervezem — markol meg határozottabban a nadrágom alatt, s mikor már nem bírom tovább, idegesen hessegetem el a kezét, rángatom le a ruhadarabot, ugyanezen pozícióban maradva. — Halkabban. Még felkeltjük őket — sutyorogja a fülembe, majd megharapja a cimpámat, mellyel ellenkező hatást ér el, így megakadályozva egy istentelen sikkantást takarom el a tenyeremmel a számat, majd' belemélyesztve a körmeimet az ajkam húsába.

— M-mindjárt — lihegem becsukott szemekkel, ahogy továbbra is az ő kezében van az irányítás, s felbátorodva lendítem előre a csípőmet, mellyel annyit érek el, hogy még erősebben fog rá a nyakamra a szabad tenyerével.

— Istenem, de gyönyörű vagy.

Hasonlóan rendszertelenül vesszük a levegőt, ugyanannyira vágyik rám, mint én rá, így kicsit kicsavarva magamat fordítom felé az arcomat, hogy egy szerelmes csókot lopjak tőle a szétesés pillanatában. Féktelenül és türelmetlenül kap utánam, ezzel párhuzamosan pedig egyre kegyetlenebben, ütemesebben kerget őrületbe a csuklójának mozgatásával, így egy óvatlan pillanatban elszakadok tőle, s hangosan nyögve, hátra csapott fejjel hunyom le a pilláimat, ernyedek el, majd nyugtat le néhány utósimogatással, miközben még mindig úgy remegek a testemen végigcikázó eufóriától, mint a nyárfalevél.

Elveszik az időérzékem, úgy pihegek és lihegek neki dőlve, reszketnek a tagjaim, de amikor lefejti rólam a kezeit, azonnal közelebb húz, s egy gyengéd, de annál érzelmesebb ölelésben részesít. Hagyja, hogy megtámasszam a fejem a mellkasán, miután megfordulok az ölében, s sírni támad kedvem, olyan szeretettel emeli rám mogyoró szembogarait.

Kövér könnycseppek buggyannak ki a szemem sarkából, melyeket rögtön erőszakos iramban kezdek el letörölni, de úgy megriad a váratlan visszajelzéstől, hogy szinte hallom a fejében megjelenő alaptalan és bolond kérdéseit.

— Csak nagyon jó volt — dadogom, én sem értve, mi ez a hirtelen jött érzékenység, ő pedig nem annyira megelégedve a válasszal ölel meg azonnal.

— Biztos minden rendben? Biztos nem volt túl gyors?

— Tökéletes tempóban csináltad — vágom rá egyből két szipogás közben, hisz hiába tudom, hogy nem erre irányult a kérdés, nem hagyhattam magára az előttem pattogó labdát.

— Komolyan kérdezem — korhol le, megrázva fekete tincseit.

— Minden tökéletes volt, Changbin — nyomok puszit az orrára. — Nem csak te kívánsz engem. Nagyon akartam, hogy hozzám érj, oké? — biztosítom arról, hogy nem erőltetett rám semmit, hiába tudja, hogy én kértem meg rá; túlságosan óvatos és félt.

— Rendben, köszönöm — jelenik meg egy görbület az arcán, ahogy kényelmesen a paplanok közé veti magát.

— És te? — pillantok az ölére, miután összeszedtem magam, hisz tisztán éreztem az ő vágyát is az együttlét során, de legnagyobb meglepetésemre nemet ráz a fejével.

— Most úgy érzem, ha hozzám érnél, nagyjából minden korlátot és elvet felrúgnék, amit alapból magam elé állítottam. — Valahol megértem a gondolatmenetét, de már csak a felvetés is feltüzel, hogy mostantól ennél tovább is mehetünk az ágyban.

— Értem — harapok bele az ajkamba, ahogy helyzetet váltok, s szinte könyörögnöm kell magamnak, hogy ne kérjem meg újra, hogy kielégítsen. Hiába történt meg az első aktusunk kevesebb, mint öt perce, már most telhetetlen vagyok.

— Min gondolkozol? — kúszik mögém ártatlanul, miközben fogalma sincs, mi játszódik le bennem.

— Piszkosul kívánlak — bukik ki belőlem véletlenül, melyre érzem, hogy majdnem elakad a lélegzete.

Ám hiába próbálnám menteni a helyzetet, nem hagy utat a gyenge magyarázataim tömkelegének, hanem mindkettőnket meglepve, türelmetlenül fordít maga alá, s az ujjaival kényeztetve, az eszemet is elvéve, szeretetteljesen csókolgatva minden porcikámat tesz magáévá újra úgy, hogy az egész utca beleremeg.

Hello, Guys.
Sajnálom, hogy megint ilyen későn jelentkezek, de az élet folyamatosan páros lábbal rúg seggbe, szóval ilyen a rock 'n' roll.
A zene nem igazán vibeja a rész tartalmának, de nagyon sokat hallgattam az írás közben, szóval me legyen senki sem megkeveredve a hasonlóság hiányától.
Remélem tetszett a rész és próbálok haladni, esküszöm.
A mihamarabbi viszontlátás, csók mindenkinek.