Daddy Issues
The Neighbourhood
00:00 ——————————————— 04:20
◂◂ ‖ ▸▸
⇄ ↻

Az utóbbi két hét úgy repült el, mintha csak egyetlen szempillantás lett volna ez a tizennégy nap.

A Jisunggal való mindennapos találkozók, telefonon lefolytatott beszélgetések, zeneszerzés és hangszerelés olyan könnyeddé és boldoggá tette a mindennapjaimat, hogy észre sem vettem, de valósággal megváltoztam. Sokáig nem akartam magamnak bevallani, de még Chan is megjegyezte, milyen jót tesz nekem, hogy ennyi időt töltök együtt a harcias mókussal - nem tudva, hogy nem csak haverok vagyunk -, és sajnos vagy nem sajnos rá kellett jönnöm, mennyire igaza van. Már nem számoltam hangosan az órákat a munkahelyemen, nem viselkedtem (annyira) bunkón másokkal, sőt, ha valaki kifejezetten suttyó is volt velem, nem küldtem el a fenébe, hanem higgadtan, koromhoz illően kezeltem a helyzetet.

Egy szónak is száz a vége, tényleg kibírhatóbb emberré váltam.

Egyetlen bökkenő van még mindig ebben a katyvaszban, márpedig az, hogy még mindig nem tudjuk, mik is vagyunk egymásnak. Sokszor érzem magamban a késztetést, hogy kerek-perec rákérdezzek a dologra, a kapcsolatunk státuszára, hogy Han mit gondol rólam és rólunk, de bármikor amikor megtehetném, egy félős nyuszivá változok és rögtön témát váltok, hiába kezdtem bele az előre elgyakorolt szövegembe.

Ezért döntöttem úgy, hogy hagyom a felesleges agykivesézést és inkább engedem, hadd történjen minden a maga idejében; nem sietünk sehova.

— Na, hogy vagyunk mostanában? — kérdezi Woojin kizökkentve a gondolataimból, miközben a kasszát ellenőrzöm unalmamban, hogy valami feldobja a kissé lapos, fáradt hangulatomat.

— Kifejezetten jól — válaszolok őszintén, beharapva az ajkaimat. — Tetszik valaki — bököm ki bizalmasan, amire rögtön hátra fordul, abbahagyva a lemezek szokásos tisztogatását.

— Na, végre, hogy észhez tértél — neveti el magát, melyre összezavarodottan húzom össze a szemöldökeimet.

— Mit jelent az, hogy észhez tértem? — tudakolom kíváncsian.

— Végre olyan vagy, mint egy ember — jelenti ki, mire még jobban urrá lesz rajtam az értetlenkedés. — Nem tudtam, hogy mi történt veled, de határozottan örülök neki. Mintha kicseréltek volna — magyaráz tovább. — Rég nem láttalak ilyen jókedvűnek.

— És ez szerinted emiatt van? — rágom bőszen a kezeim köze került toll végét.

— Mi mással tudnád magyarázni? — dobja vissza a labdát. — Nem tudom hány éve dolgozol itt, de az utóbbi hónapokban látszik, hogy megszerettél "élni" — teszi macskakörömbe az élni szót.

— Ijesztő ez a kedvelés dolog — motyogom az orrom alatt, de amint észreveszem, mit mondtam, még én is elképedek.

Vajon tényleg ennyire kedvelem Jisungot vagy olyan régóta nem éreztem ilyet, hogy már az érzéseimet is összekeverem?

— De megéri — fordul sarkon Woojin somolyogva, majd feltételezhetően a raktár felé veszi az irányt, magamra hagyva az agymenéseimmel.

Ám nem tudok sok időt eltölteni a kedvenc elfoglaltságommal, a kattogással, hisz néhány percen belül megcsörren a telefonom, ami egy olyan SMS-t jelez, mely rögtön mosolyt is csal az arcomra.

11:59

han jisung
12:50-kor végzek az
előadásommal.
Utána lenne kedved átjönni
vagy elmenni valahova?

woojinnak elpasszolom a
délutánt akkor.
amíg dolgozok bejössz?
megvársz?

han jisung
Igen. Ott leszek.

Egy rettenetesen nagy, bugyuta görbülettel rakom le magam elé a készüléket, miközben hátra tűröm a hajamat, s belegondolni is furcsa, mennyire közel kerültünk egymáshoz, s az is elég érdekes, hogy én pedig ennek milyen kibaszott mód örülök.

De a kezdeti boldogságom azonnal még nagyobbra növi ki magát, ahogy megszólal az ajtó feletti dísz, s legjobb barátomat, Chant pillantom meg, aki éppen egy laptoptáskát szorongat a kezei között.

— Mizu, kapitány? — pacsizik le velem, miután kidobja a rágóját, s szokásához híven betehénkedik mellém a pultba.

— Nincs sok, dolgozom — vonom meg a vállamat, miközben azon jár az agyam, hogy tudnám felhozni a Jisunt témát úgy, hogy ne halljam azt a rettenetesen idegesítő, "Én megmondtam" dumát. — Te — bököm oldalba. — Tudnék veled beszélni valami fontosról? — folytatnám, de azonnal belevág a mondatomba.

— Legyetek boldogok a mókussal — köpni nyelni nem tudok, amint ezt kiejti, s csak bámulok magam elé, szabályosan cuppogok, mint valami kiszáradásra ítélt hal. — Azt hitted nem vettem észre? — cicceg egyet, megforgatva a szemeit. — Nagyon diszkrét volt, amikor múltkor lekapott a folyosón — utal vissza a buli utáni estére.

— Te fent voltál? — háborodok fel, mire csak kuncog egyet. — És nem is mondtad, hogy hallottad? — rázom meg a vállánál fogva.

— Nemhogy hallottam. Még láttam is — kontráz rá. — Csak visszamentem aludni, mert nem akartam elrontani a dolgokat. Meg kurva fáradt is voltam, na — vallja be. — Tudom, mi a következő. Hogy miért nem szóltam róla, ha tudom — ismer, mint a tenyerét, emiatt pedig muszáj vagyok bólintani. — Egyszerűen azt akartam, hogy te álljál rá készen. Nem akartam semmit sem rád erőltetni. Az nem az én asztalom — grimaszol egyet.

— Még mindig meg tudok rajta lepődni, hogy ilyen normális vagy — cukkolom, de világosan tudja, hogy az egész életemet neki köszönhetem. Ha ő nem lett volna ott nekem az összeomlásom idején, nem tudom, hol tartanék most...

— Én is szeretlek, te faszkalap — küld egy csókot, mielőtt felnyitja a gépét. — Tényleg. Hol tartotok a dallal? — tér át egy teljesen más témára, mielőtt túl érzelgőssé válnánk; tipikus Chan.

— Néhány hét és végzünk — nézegetem a mögöttem lévő órát, s csalódottan konstatálom, hogy még van egy laza fél órám a találkozóig. — Várjunk csak — eszmélek fel, melyre haverom ijedtében majdnem elnyom valamit a billentyűzetén. — Jisungnak előadása van? — bukik ki belőlem hangosan.

— Ebben mi a meglepő?

— Mert ő nem jár be az egyetemre — vakarom meg a tarkómat. — Utál suliba járni és minden nap csak otthon bassza a rezet, vagy elmegy füvezni az éppen aktuális társaságával.

— Oooooo — húzza el a száját szőke hajú barátom. — Lehet miattad — veti fel mint lehetőség, de ez még viccnek is rossz.

— Nem vagyok én életvezetési tanácsadó. Miért menne be miattam?

— Talán bizonyítani akar neked. Vagy csak unatkozik otthon — veszi viccesre a figurát, majd elhalkul, s beletemetkezik a saját tanulnivalójába, én pedig azzal töltöm el a maradék időmet, amiben a második legjobb vagyok.

Hirtelen pattanok fel, megkerülve a polcokat, s meg sem állok a hátsó zongoráig, mely előtt még mindig látom néha, ahogy Han játszik, s valami furcsa melegség jár át, melyet betudok annak, hogy körülöttem sincsenek nagy mínuszok - véletlenül sem annak, hogy róla van szó, na.

Viszonylag régen játszottam ezen a hangszeren, de mégis olyan finoman hajtom fel a tetejét, porolom le, mint ahogy régen tettem, s eszembe jut, mennyire hiányzott egy igazi, lélekkel rendelkező tárgy érintése. Csak figyelem és figyelem a billentyűket, szinte már hallom is, hogy mit játszok, s ennek örömére rá is kezdek, amint helyet foglaltam. Lehunyt pillákkal képzelem magam elé az akkordokat, a hangokat, melyek a közös, együtt írt zenénk alapját adják, s valósággal olyan, mintha egy álomvilágba csöppentem volna. Nem hallok semmit, csak hogy hogyan dobog a szívem a dobhártyámon keresztül, a felöltöztetett dallamot az otthon ráaggatott effektekkel, s észre sem veszem, hogy már nem is azt játszom, amivel kezdtem, hanem egy teljesen más, mégis felettébb ismerős dallamot hallatok.

Úgy belemerülök a dalszerzés iránti örömömbe, hogy fel sem tűnik, valaki más is itt tartózkodik, de amint az a valaki leül a földre, s megreccsen alatta a padló, azonnal abbahagyom a játékot és hátrafordulok.

— Szia — köszön rám ezer wattos mosollyal Jisung, akin az iskolai egyenruha van, s úgy hiszem, ezt azonnal meg is kell jegyeznem.

— Szép vagy — tudom, hogy nem illik ilyet mondani egy fiúra, de ő tényleg az. Mindem értelemben. — Mi ez a nagy suli dolog most? — takarom le a fekete lakkal bevont masinát, ahogy elém kerül a barna hajú fiú, s azonnal egy finom üdvözlő csókot nyom az ajkamra.

— Unatkoztam otthon — feleli két puszi között. — Meg amúgy is... Elgondolkodtatott, amiről múltkor beszéltünk — karolja át a nyakamat, ahogy a nyakhajlatomba temeti az arcát. — Ez hiányzott — neveti el magát, miközben még szorosabban bújik hozzám. — Nagyon.

— Pedig csak három napja láttalak utoljára — csodálkozok el ezen a hirtelen ragaszkodáson, de nem tagadhatom, hogy eszméletlenül kellemesen esik.

— De az is sok — válaszolja lekonyult ajkakkal. — Beszéltél akkor Woojinnal? — amint ezt kimondja, úgy vágom fejbe magamat lélekben és élőben is.

— Baszki — morgom a nem létező bajszom alatt. — Mindjárt jövök — kerülöm ki, ahogy célba veszem a raktárt és a hátsó öltözőt, ám hiába keresem égen földön, sehol sincs az én drága kolléga uraságom. Tanácstalanul caplatok vissza az üzlethelyiségbe utolsó lehetőségként, s szerencsére ott meg is találom.

— Woo — szólítom meg, miközben Channal diskurál. — Jisunggal lennék délután... Nem tudnád elvállalni azt a néhány órát? — pislogok rá, bevetve minden bájomat, mely mindkettő jómadárból nagy kacajt vált ki.

— Menjetek csak. Addig mi elleszünk itt — biccent Chan felé, aki azonnal egyet is ért.

— Okés, akkor majd tala — mivel ismer, azonnal felém dobja a táskát a fiatalabb, majd Han is mellettem terem a semmiből.

— Indulhatunk — veszi ki a számból a szót, mielőtt kilép az ajtón.

— Hello, skacok — intek én is, ahogy kilépünk, de azonnal megtorpanok, hisz fogalmam sincs, mi a terv. — Öhm... És most mégis mit csinálunk?

— Nincs kedved feljönni hozzám? — pillant rám izgatottan, s ha akarnék se tudnék erre nemet mondani.

— Dehogynem — mosolyodok el, s meg sem állunk a házukig.

Mindennapos, általános témákról beszélgetünk, miközben baktatunk, melyek semmit sem jelentenének alapesetben, de ahogy a száját és festői vonásait figyelem, miközben össze-vissza magyaráz, mutogat a kezeivel, úgy érzem, újra és újra megszeretem. Az pedig csak még jobban fokozza a bennem lappangó izgalmat, hogy az út felénél semmire sem figyelve ragadja meg a tenyeremet, kulcsolja össze az ujjainkat, s húz maga után, nem foglalkozva a furcsa, undorodó pillantásokkal; imádom a mellette érzett szabadságot.

— Na, itt vagyunk — áll megy egy robusztus, két emeletes kertes ház - vagyis palota - előtt, mire azonnal leesik az állam.

— Te itt laksz? — kerekednek ki a szemeim. Tudom, hogy gazdagok... De hogy ennyire?!

— Nem nagy cucc — ránt vállat, ahogy beenged minket a kerítésen. — Hidd el, hiába szép, ha a benne élő emberek rohadtak — szinte elképesztő ez a fajta ellenszenv, amit a szülei iránt tanúsít, de nem tudok erre mit mondani; nem ismerem őket. És azt hiszem, nem is akarom.

— Mindig is itt laktatok? — nézek körbe a nappalin, miután bejutottunk, s azonnal sikerül megállapítanom, hogy mennyire jellegtelen ez a hely. Se családi képek, se kézzel készült, gyerekkori ajándékok; milyen életük van ezeknek az embereknek?

— Aha... Felmegyünk vagy ennél valamit? — kérdezi, mikor leveszi magáról a sulis mellényét, s amikor elkezdi kigombolni az ingét, azt sem tudom, hirtelen mit kezdjek magammal; ez most komoly?

— Szerintem menjünk — nyelek egyet, elkapva róla a tekintetemet, melyet szerintem észre is vesz, de nem jegyez meg, csak a kezemnél fogva vezet fel az emeletre. — Ez az én szobám — forog körbe egy akkora helyiségben, ami az én nappalimmal egyezik meg, s itt végre látszik, hogy valaki él is, nem csak hazajár.

— Na, hát ez egy kicsit otthonosabb, mint lent — nevetem el magam, mikor leheveredik a paplanok közé.

Pufira felfújva az arcát tárja ki a karjait, jelezve, hogy be kéne feküdnöm mellé, melyet több mint készségesen teljesítek. Vigyorogva fészkelem be magamat az ölelésébe, miközben a fejemet a mellkasára hajtom, a jobb kezemet pedig az alhasán pihentetem meg, hogy finoman simogatni tudjam ott, ahol érem; azt hiszem ezt hívják mennyországnak.

— Most minden olyan nyugalmas — töri meg a csendet, de véletlenül sem beszél hangosan, hisz vélhetően ő sem akarja tönkretenni a kialakult csendet.

— Ezt sokszor el tudnám viselni — értek vele egyet, ahogy az ujjaim automatikusan simítanak végig az oldalán, egy kisebb megugrást váltva ki belőle, de nem foglalkozok ezzel, csak lehunyt szemekkel, magamba szívva az illatát folytatom ezt a cselekvést. 

— Én is, hidd el — szívja be a levegőt kicsit nehézkesen, súlyosan, melyre rögtön felkapom a fejemet, de csak szégyenlősen megrázza mogyoró hajkoronáját. — Érzékeny vagyok az érintésekre — motyogja, mire azon nyomban elkapom a kezemet. — Azért folytathatod — egészíti ki magát.

— Ki érti a férfiakat? — nevetem el magamat, ahogy visszaemlékszek a bulis incidensre, miközben lemondóan sóhajtok, visszarakva az előző helyére a mancsomat.

— Neked csak engem kell megértened — feleli álmoskásan, ahogy az ujjai a hajamba kúsznak, s finoman csavargatják meg a tincseimet.

— Igazad van — adom be a derekamat, az arcomon pedig egy olyan görbület jelenik meg, amit senki sem tudna leszedni.

— Tudom — ásítja el magát. — Nem nekem való ez az iskolás élet — motyogja kimerülten.

— Büszke is vagyok rád — dicsérem meg, melyre bennereked a következő mondat. — Baj van? — tudakolom ijedten.

— Csak régen hallottam ilyet. Úgy bárkitől — csuklik el a hangja, én pedig azonnal a karjaim közé szorítom, s el sem engedem.

Hello, Guys
Végre itt is egy friss, yey
Fogalmam sincs, hogy mikor vagy milyen rendszerességgel fogok részeket hozni, mert hétfőn kezdődik az egyetem, juhuuuuuu.
Remélem nem túl lassú a cselekmény, ahogy a két szereplő halad, de nagyon nem szeretném elsietni a dolgokat.
Remélem tetszett, véleményt szívesen fogadok.
Akinek elkezdődött már a suli, hajrá, csak ügyesen!
Legyetek jók, majd tala!