Blame on Me
Nitti Gritti
00:00 ——————————————— 03:06
◂◂ ‖ ▸▸
⇄ ↻

Amikor Chan bejelentette, hogy nincs apelláta, átmegyünk az egyik régi haverjához, mert nincs jobb dolga a csávónak péntek este, minthogy bulit szervezzen egy rakás ismeretlennek, azt hittem, szabályosan hátast dobok örömömben; egyszerűen imádok szórakozni. Szeretek én itthon lenni, a nappali közepén, a szőnyegen fetrengeni, röhögcsélni a szőkeség társaságában, miközben olcsó vodkát iszunk és füvet szívunk, de barátokkal, korunkbeliekkel ez az élmény teljesen más; sokkal különlegesebb.

Izgatottan kapok magamra néhány jobb állapotban lévő göncöt, miután kikászálódtam a pihe-puha ágyból, hisz tudom, nem kell annyira kicsípnem magam, s percenként csekkolom a telefonomat, hogy kaptam-e már értesítést arról, őfelsége mikor érkezik. Nem küldtek formális meghívót, csak egy csípősebben megfogalmazott "ne egykor toljátok ide a seggeteket!" üzenetet, így nem is sietek annyira, annak ellenére sem, hogy rettenetesen várom, ebből az egészből mi sül ki.

Mintha olvasott volna a gondolataimban Chan, pont akkor nyílik - vagyis csapódik ki - a bejárati ajtó, s hallatszik fel az elmaradhatatlan, szokásos, "Megjöttem, te suttyó." szólás.

— Mivel megyünk? — teszem fel a kérdést, ahogy leveszem az akasztóról a kedvenc kabátomat - hisz elég hűvös időt mondanak hajnalra -, majd parfümöt is fújok magamra, hogy azért megadjam a módját.

— Lábbusz megfelel? — vonja fel a szemöldökét, ahogy a táskájából sunyin előhúz  egy üveget, melyre azonnal széles mosoly jelenik meg az ajkamon: mindig tudja, mire van szükségem.

— Alapozni a séta előtt? Csak nem azt szeretnéd, hogy fűtsön az alkohol? — neveti el magát, miközben nem foglalkozva velem pattintja fel a kupakot, s akkorát kortyol, hogy a szemeim is kiesnek; nem ma kezdte, az biztos.

— Kérsz vagy pofázol még? — több sem kell, azonnal kikapom a kezéből a palackot, s szabályosan feltöltődök, ahogy végigmarja a torkomat az alkohol. — Akkor indulhatunk? — biccent az előszoba felé, melyre azonnal bólintok, majd utoljára lecsekkolva magunkat lépek ki a folyosóra, bennhagyva a kulcsot, hogy végre kezdetét vehesse az éjszaka.

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerek, aki elhívta Christ - és amúgy még a nevét sem tudom - nem egy köpésre lakik tőlem, de amikor már a nyolcezredik kereszteződésen megyünk át, ha ezredik lámpánál állunk meg, várva a zöldre, szinte meggyulladok; bírom én a buszozás mentes életet, de az amúgy is patika állapotban lévő szervezetemnek ez olyan, mint egy jól kivitelezett fejberúgás.

— Mikor érünk már oda? — nyavalygok, ahogy - sajnos - a gazdag negyed felé bandukolunk, s végignézve a magas, robusztus, kastélynak kinéző épületeken, majd' elkap a hányinger.

Chan is egy ilyenben lakik - hisz a szülei meglehetősen tehetősek -, de sosem gondoltam ilyen negatívan a birtokukra; mennyit számít, hogy milyen az ember, aki bennük lakik.

— Itt is vagyunk — torpan meg egy palota előtt, amit még a vak is lát, hogy gyönyörű, de még mindig nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy egyáltalán nem illek ide; ez nem az én világom. — Ne izgulj, lesznek ismerősök. És különben is... Jó arc vagy, szeretsz ismerkedni — paskolja meg a vállamat biztatóan, ahogy beüti a kódot, majd beengedve minket húz végig a kerten - nehogy "véletlenül" megforduljak -, ami egy kész arborétumnak felel meg.

Pont kopogásra emelné a kezét, ami egyáltalán nem megszokott jelenség tőle, de legnagyobb meglepetésemre nincs is erre szükség, hisz egy pillanat alatt vágódik ki az ajtó, s ami a túloldalán fogad, szabályosan megdermeszt.

— H-Hyunjin? — bukik ki belőlem szaggatottan, mikor Chan már rég lespanolt vele, s miután végeztek, az említett engem is egy csont ropogtató ölelésben részesít.

— Ne haragudj, hogy nem szóltam, de tudtam, nem valószínű, hogy eljössz — kissé erőltetett a kacaj, ami ezt a megszólalást követi, de mind tisztában vagyunk vele, ez tényleg így van.

— Sajnos igazat kell adnom. De ha már itt vagyok, hozzuk ki a belőle legjobbat, nem igaz? — egyöntetűen helyeselnek, ami az olvasatomban elég sok jót jelent, így kicsit felszabadultabban követem őket, miközben a magas csak magyaráz és magyaráz, külön kiemelve, melyik alkohol hol található, a mosdóhoz melyik irányba kell menni és ilyen apróságok.

Kellemes a zene, ami a nappali - vagyis közösségi térré avanzsált helyiség - felől szól, s külső szemlélőként is érezhető, milyen hívogató a bent uralkodó hangulat. Miközben tüzetesen átvizsgálok minden szegletet, hirtelen veszek észre barátokat, akikkel a klubbos balhé óta nem találkoztam - nem volt rá lehetőségem -, így feldobottan köszöntöm Felixet és Seungmint, elegyedek beszélgetésbe mindenkivel, aki abban a társaságban ül, miközben különböző, random emberektől kapok jointokat, melyeket néhány slukk után azonnal körbe is adok, élvezve a kissé kesernyés ízt; igaza volt Channak, tényleg megérte eljönni ide.

Az atmoszféra nyugodt, chilles, a vörös, kissé szegényes világítás különleges, s senki nem unatkozik, mindenki tud magával valamit kezdeni, ami nem rossz, tekintve, hogy milyen nehéz hónapok vannak a hátunk mögött. Néhányan táncolnak, vannak, akik csak néznek ki a fejükből, bambulnak, egyesek cseverésznek, de legnagyobb meglepetésemre Hyunjin az egyetlen, aki semmi mást nem csinál, csak a telefonját bújja, miközben az ajkait rágja, s nem tudom kitalálni, mégis miért teszi ezt, de mielőtt felkelhetnék és megkérdezhetném, el is tűnik, amit égi jelnek veszek, így azon nyomban vissza is fordulok a többiekhez.

Poénosabbnál poénosabb beszólásokat hallok, nevetek a vicceken, miközben egyre csak gyűlnek az üres poharak, s kezdem érezni a testemben keveredő szerek hatásait, így fülig érő vigyorral dőlök végig a padlón, mely senkinek sem szúr szemet, ezért ugyanúgy szórakozok tovább.

Összeszűkült szemekkel keresem legjobb haveromat, akit a megérkezésünk óta nem láttam, de amint észreveszem, ki slattyog be az oldalán, azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Hyunjin és Chan tökéletesen fogják közre Jisungot, aki nagyban mesél valamit, de amint összekapcsolódik a tekintetünk, szinte lefagy. Szabályosan végigmérem, miután lecövekel, s muszáj megjegyeznem magamban, milyen kibaszott jól néz ki, még fejjel lefelé is.

— Hali — erőt vesz magán, majd egyre csak közelítve huppan le a mellettem lévő szabad helyre, mire azonnal ülőhelyzetbe szenvedem magam, s felé nyújtom a töményes üveget.

— Szia — köszönök neki mosolyogva, miközben le sem veszem róla az íriszemet, ő pedig rögtön úgy cselekszik, ahogy gondoltam. Véletlenül sem pillant rám, csak mereven előre bámulva dönti magába barna italt, s hiába látszik, hogy nem bírja jól, már csak akkor rakja le, amikor Minho rászól, ne igya csattra magát.

— Nem kéne már most meghalni, nem gondolod? — szólal meg rosszallva a barna, miután ő is elhelyezkedett, s gúnyosan veti Chan felé a pillantását, aki erre fittyet sem hány.

— Ha már lúd, legyen kövér — vonja meg a vállát Han, ahogy újra felhörpinti a whiskyt, majd mámorosan gyújtja meg a zsebéből kivett cigarettát.

Hiába ér annyi hanghatás, a trécselésekből is csak foszlányokat kapok el, hisz semmi
másra nem figyelek, csak a mellettem ülőre, ahogy kifújja a fehér füstöt, s nekem dőlve próbálja tartani magát. Kacagva nyújtja felém a szálat, amit a jókedvének tudok be, így udvariasan fogadom el, s ugyanúgy teszek, mint ő. Nem szólunk egymáshoz, csak vagyunk, ami már majdnem idillivé is válik, de amikor megjelenik mellettünk egy ismeretlen fiú, s beszélgetésbe elegyedik Jisunggal - teljesen ignorálva engem - szinte érzem, a vérem is elkezd forrni.

Fogalmam sincs, mi lehet ez a fájó, szúrós érzés, ami végigszánkázik a gerincemen, betölti a mellkasomat, de kétségbeesetten keresem Chan tekintetét, aki azonnal észreveszi az elveszettségemet, s a kezemnél fogva rángat fel a parkettáról, hogy kivigyen a friss levegőre.

— Mi a baj? — simogatja a hátamat nyugtatóan,  miközben a fejemet fogom, s nem tudom, mit is válaszolhatnék.

— Tudom, azt mondtam néhány nappal ezelőtt,  hogy a barátja akarok lenni, de nem bírom ki, ha mással így beszélget — vallom be hadarva, melyre Chris csak bólogat, megpróbálva felfogni, mit mondtam az előbb.

— Nem akarom, hogy csalódj... — húzza el a száját. — Ugye tudod, hogy Jisung hetero és csak a zene miatt haverkodik veled, Changbin? — suttog, de úgy fáj ez a szó, mintha sikította volna.

— Nekem nem is tetszik — jelentem ki, összezavarva magamat is, megkapaszkodva az egyik erkélyt tartó oszlopban, miközben kezd szétáradni bennem az ismerős zsibbadás.

— Akkor mégis miért zavar? — teszi fel a millió dolláros kérdést, mely úgy megzavar, mint denevért a mikrohullámú sütő, s otthagyva őt rontok be az alsó szintre, de ami ott történik, rendesen felbasz.

Az a magas csávó úgy fűzi Hant, mintha az élete múlna rajta, a mogyoró hajú pedig látszólag élvezi is a helyzetet; tudom, nem helyes, amit tenni fogok, de nem maradhatunk ennyiben.

— Jisung. Beszélni akarok veled — termek ott előtte, melyre mindketten felkapják a fejüket, s teljesen faképnél hagyva a gyereket fogja meg a tenyeremet, követ a mosdó felé, miközben hálát adok az égnek, hogy odafigyeltem a házigazdára a körbevezetéskor.

— Mi az? — tudakolja, amint beérünk a helyiségbe, de nem adok neki sok lehetőséget, így hozzápasszírozva a falhoz figyelem az arcát, s dühösen kezdek bele a mondandómba.

— Mi volt ez a kis flört? — fröcsögöm, mely szabályosan megijeszti.

— M-mi? Hogy érted? — dadogja, ahogy nem érti, miről beszélek.

— Láttam, hogy néztetek egymásra. Nem teheti ezt veled.

— Te egyszerűen hülye vagy — rázza meg a fejét idegesen. — Mit érdekel, mit csinálok? Hm? Mégis ki vagy te? — próbál kiszabadulni a szorításból, de gyengéden, mégis határozottan visszatartom. — Különben is — csattan fel —, csak azért csókoltál meg, mert felbasztalak. Te mondtad, nem én — vágja a fejemhez, teljesen jogosan. — Nem jelentek az ég egy adta világon neked semmit. Azt is a fejemhez vágtad! És jól tudom, bassza meg! Megmondtad, a barátom akarsz lenni. De ez így egyszerűen nem fog menni...

— Tévedsz — vágok bele a szavába, miközben az ujjaim közé fogom az arcát. — Egy barom vagyok, Jisung. Egy idióta. Egy gyökér. De nem akartalak megbántani. És nem véletlenül csókoltatlak meg... Bassza meg! Az igazat mondom. Egyszerűen vágytam rád, baszki. Bármilyen gáz is, de abban a pillanatban akartam azt a csókot! — Kész, nem köntörfalazok tovább.

— Részeg vagy. Füvet szívtál. Nem tudod, miről beszélsz. Hazudsz — rázza a fejét, ahogy próbálja magát meggyőzni a saját igazáról.

— Ez nem igaz. Ilyenről sosem hazudnék. Higgy nekem, kérlek. Kérlek, kérlek, kérlek — szabályosan könyörgök, miközben egyre csak az ajkaimat bámulja.

— Vagy tedd meg vagy engedj el! Ne szórakozz velem, Changbin — leheli legyőzötten, s eljött az idő, hogy megtörjek; nem bírom tovább.

Lágyan vonom magamhoz, ahogy apró puszit lehelek a homlokára, mielőtt birtokba venném vörös párnácskáit, de teljesen keresztül húzza a számításaimat, mikor a nyakamnál fogva ránt magára, világosan mutatva, nincs kedve finomkodni. A különböző italok miatt sokkal intenzívebb minden, így szinte belefulladunk egymásba, miközben csak még többet és többet akarunk. Egyre gyorsabb, erőszakosabb az iram, amit diktálunk, majdnem tépjük egymást, mely alap esetben nem lenne rossz, de egyszer csak úgy felnyög, hogy rendesen megijedek.

Észreveszi, hogy nem értem mi történt, ezért az ölembe ugorva, suttogva kér arra, hogy folytassam.

— Ne hagyd abba, kérlek. Egyszerűen nem bírom ki.

Egyetlen mozdulattal dobom fel a kézmosóra, mely tökéletes magasságban van ahhoz, hogy hozzáférjek, így nem is foglalkozok mással, csak azzal, hogy a csókjaim közepette jól érezze magát. Finoman csúsztatom be az ingje alá a kezemet, melyre élesen szívja be a levegőt, harap rá az alsó ajkamra, melytől még jobban felbátorodok, s mintha a villany rázna meg, apró szikrák pattannak a bőrömön. Ő sem teketóriázik, miközben egymást marjuk, a hajamba túr, ezzel biztosítva a kimért, mégis izgató tempót.

Mikor elfogy a levegőnk, lihegve válunk el, s egymásnak döntött homlokkal telítjük meg a tüdeinket oxigénnel, kezdenénk újabb csókolózásba, de hangos kopogások hallatszanak fel, Jisungot pedig ezzel párhuzamosan ezerrel hívják telefonon.

— Gyertek már ki, a kurva életbe, mindjárt behugyozunk — egy kicsit sem visszafogott kérés jön felénk, melyet tudjuk, teljesítenünk kell, de egymás kezeit nem elengedve, boldog a kacagva engedjük be a csajokat, akik kikerekedett szemekkel néznek utánunk.

— Csak nem megjöttetek, drágáim? — vetődik a nyakunkba Felix, ahogy levágja, mi történt, miközben mi a többieket keressük, de megdöbbenésünkre senkit nem találunk a szobában.

— Hol vannak a jómadarak? — nem kapok rendes választ, hanem karon ragad minket a szöszi és szabályosan kirángat a medencéhez.

Nagyon rosszak a fényviszonyok, hisz kevés lámpa van, ami ég, de azonnal elengedem Jisung kezét, aki féltőn pillant rám, miközben észreveszem Chant, ahogy valakivel a földön kicsit sem barátságosan birkózik. Nem hagyhatom, hogy ennél tovább fajuljon a dolog, ezért ráüvöltve rángatom fel a betonról, miután észreveszem, hogy Minho az, akivel ilyen csúnyán összebalhézott.

— Normális vagy?! — kiáltok rá, amint odébb rángattam, s látszik, mennyire ég a vágytól, hogy újra neki menjen a táncosnak.

— Velem semelyik suttyó nem fog így beszélni — akad ki, majd a pillanat tört része alatt rogy össze a lépcsőn. — Nem tudom mi ütött belém, de nem hagyhattam magam, Changbin... Nem hagyhattam. Az én anyumékat, meg téged senki nem ócsárolhat, érted? Senki. A családomat senki — kezd el zokogni, mikor megölelem, amiért a túlzott pia plusz fű kombót teszem felelőssé, s intve hívom ide Hyunjint, hogy tudassam, hazamegyünk. Nem maradhatunk tovább.

— Ne haragudj, de amit az a gyökér csinál, egyszerűen nem normális — utalok a barnára, melyre a magas helyeselve bólint.

— Tudom. Próbáltam leállítani, de egyszerűen nem ment... Sajnálom, hogy elrontottam az estédet — magyarázkodik, miközben Jisung felé pillantunk, aki ugyanolyan vehemenciával osztja ki a haverját, mint ahogy én tettem az előbb.

— Megmondod neki, hogy sajnálom és holnap megkeresem? — veszem a hátamra Chant, aki egy pillanat alatt elaludt a nagy energiafelhasználástól.

— Persze, szólok. És még egyszer sajnálom. Tényleg. Chantól is bocsánatot kérek... Nem akartam ezt, Changbin.

— Nem a te hibád, ne érezz így, kérlek — zárom rövidre az ügyet, hisz tényleg nem ő tehet róla. — Vigyázzatok magatokra, jó éjt. Majd dumálunk— köszönök el, mielőtt elindulok, s elátkozok magamban mindent is, hogy ilyen csodásan indult, majd zuhanórepüléssel ért véget a buli, s nem tudom, mit fogok reggel Jisungnak mondani.

Már esküszöm semmit sem tudok.

helo, Guys
megjöttem, yey
remélem tetszett a rész, és a gyors eseményekkel sincs semmi baj, haha
véleményt szívesen olvasok!!
csók, majd tala!