Ультрамариновые танцы
Элджей
00:00 ——————————————— 03:33
◂◂ ‖ ▸▸
⇄ ↻

Idegen, mégis kellemes érzések táncolnak végig a lelkemen, miközben a délutáni, már vagy harmadik kávémat kortyolgatom a lemezbolti kis terem kissé hideg, járkálástól poros, koszos padlóján, és arra gondolok, hogy az elmúlt napok során milyen sokat haladtunk itt, pont ezen a helyen, Jisunggal az oldalamon. Igaz, konkrét ötleteink még mindig nincsenek: nem írtuk meg a szöveget teljesen, csak kulcsszavak vannak a jegyzeteinkben, az alap sincs befejezve, még tökéletesíteni kell rajta - jó sokat -, de úgy érzem, ezek lesznek a legkisebb problémáink. Nem hazudok, ha azt mondom, még mindig nagyon nehéz elfogadni, hogy egy olyan személlyel dolgozok együtt, akit nem annyira szívlelek, sőt, néha egy kanál vízben is megfojtanék, ám folyamatosan a nyereményen, a pénzen kattogok, szóval kibírható ez a lehetetlennek tűnő helyzet.

Ásítva, nagyokat sóhajtva próbálom kidörzsölni szememből az édes, korábbról benne ragadt álmot, hisz még mindig nem szoktam hozzá a műszak variáláshoz - vagyis még délután négykor is képes vagyok meghalni -, ám a telefonom által kiadott csodásan csilingelő csengőhang rögtön segít ennek a procedúrának az elvégzésében, s amint meglátom Jisung nevét felvillanni, őszintén kijelenthetem, hogy izgatott vagyok.

Vajon most mivel rukkol elő?

— Hallo — köszönök fáradtan. — Miért zaklatsz reggelek-reggelén? — jogosnak érzem a kérdést, hisz még egy óra sincs, neki pedig tudomásom szerint rég' az egyetem falai között kéne lófrálnia.

— Szia — szerencsére energiával teli az ő orgánuma is. — Fél egy van... Egyébként meg fel akarok venni néhány dolgot ma. Nem akarok hazamenni — jelenti ki, melyre egyből összeszorul a torkom; nem tudom mi az oka annak, hogy ennyire utál otthon lenni, de mindig meg tudok lepődni rajta, hogy milyen ellenszenvvel ejti ki ezt a szót. — Nem tudnánk nálad ügyködni? Múltkor mondtad, hogy minden van, ami kellhet — magyaráz tovább, én pedig kissé megfagyok; a lakásom olyan, mint a naplóm. A legféltettebb kincseimet őrzöm benne.

Vajon megengedjem neki, hogy csak egy picit is belelásson az életembe, miközben ennyire ellenszenves vagyok számára?

— Biztos nem lehet nálatok? — dobom vissza a labdát, hisz eléggé bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban; szavak nélkül tudna meg rólam olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke - és amikről sosem beszéltem idegeneknek.

— Nem szeretnélek kirabolni, Changbin — komoly a hanglejtése, hiába humoros a megjegyzés. — Esküszöm, mondanám, hogy hangszereljünk nálam. De nem tehetem. Fasz kíváncsi a családomra, már ne is haragudj — még a vonal másik végén is hallom, hogy kattan a gyújtó a kezei között.

— Legyen — hajtok fejet kérése előtt a lágy szívem végett, de legszívesebben azonnal visszaszívnám a beleegyezést. Ám ennél - sajnos vagy nem sajnos - jobban lettem nevelve; apa a hibás, hogy ilyen vagyok. — Viszont kettőig dolgozom. Addig egyszerűen nem tudok mit kezdeni veled, bármennyire is akarok — ironizálok, miközben felkelek a földről, ahogy eszembe jut, nem kéne sokáig őrizetlenül hagynom vevőpultot.

— És ha viszek ebédet zárás előtt? Akkor sem? — csak pislogok; jól hallottam, amit mondott?

— Tessék? — bukik ki belőlem. — Nem hittem volna, hogy ennyire unatkozol. Időt akarsz velem tölteni? Mi van veled? Beteg vagy? — ugratom.

— Minho és Hyunjin rendesen bejárnak az egyetemre, ellenben velem, ugyebár. Hívogató, hogy szétunjam a fejem négy előadás alatt, de azt hiszem ezt a lehetőséget inkább passzolom — halkul el. — Még olyan négy-öt évig — egészíti ki magát, s hiába sül el gyengén a poén, egy kicsit sem visszafogott kacajt hallatok. — Azért csak nem leszek olyan rossz társaság — szabályosan látom magam előtt azt az önelégült mosolyt, melytől ki tudnék futni a világból, olyan undorítóan magabiztos.

— Valami jó kaját hozz, mert ha nem fogom szeretni, beleborítom a felsődbe, mindegy, hány embertől loptad össze az árát — erre ő is nevetni kezd. — Kérdezd csak meg Chant. Ez nem vicc — jut eszembe a középiskola; azok a csodálatos, ösztöndíjas évek.

— Baszd meg — nyom ki, meg sem várva a válaszomat, melyre csak hitetlenül rázom meg a kobakomat; ez a gyerek tele van meglepetésekkel.

Mérhetetlen aktivitást mutatok az elkövetkezendő órában, amíg őfelségére várok, mert még mindig senki nem jár ilyen helyekre, így csak a ceruzám végét rágva, remegő végtagjaim miatt többször majdnem felsértve az ínyemet gondolkozok, s hiába próbálom rendszerezni őket, a fejemben lévő mondatok összevissza csaponganak.

Sok minden gyűlt össze bennem a hetek alatt, de csakis a füzetemen és az orvosomon jár az agyam.

Borzalmasan idegen, hogy nem tudok csupán aprócska betűket leírni, vonalakat rajzolni a fekete, számomra mindent jelentő naplóba, melyet apától kaptam, s a halála óta úgy őriztem, mintha valami ereklye lenne; egyedül ez és néhány kép maradt belőle. Őszintén szeretnék képes lenni arra, hogy vissza tudjam idézni az együtt szerzett emlékeket, a mély, mégis lágy hangját, a nevetését, egész lényét, mely úgy meghatározott, mint semmi más, de tudom, erre sosem lesz már alkalmam, hisz minden eddig fontosnak ítélt dolog elkezdett halványodni vele kapcsolatban. Mintha csak egy kitalált karakter lenne az életemben; mintha itt sem lett volna.

Rég nem hullajtottam egyetlen könnycseppet sem - nem volt rá közvetlen okom -, most mégis makacs módon, észrevétlenül török ki halk zokogásban, mely gyógyítóan hat a szívemre; megkönnyebbülök, ahogy leejtve a kezemben forgatott íróeszközt szipogok észrevehetetlenül, mégis fájdalmasan. Számtalan dolog történt mostanában, amit túlórával, töménytelen ivászattal és drogozással akartam elfelejteni, megoldani, de minden realista ember tudja, hogy ezek csak pótcselekvések; egyik lehetőség sem hoz valódi megoldást.

Miután kisírom magam, összeszedve minden energiámat ülök le a gép elé, hogy valahogy eltöltsem azt a maradék pár percet, viszont annyira beleragadok a vicces, állatos videók, fellépések és klipek nézegetésébe, hogy észre sem veszem, amikor Jisung kicsit sem visszafogottan beszambázik az ajtón.

— Jó reggelt, kedves Changbin — veszi le a fejéről a beanie-t, majd lazán elém vágja az ebédet. — Én már ettem — jegyzi meg vállat vonva. — A ház ajándéka — kacsint rám, melyre felhúzom a szemöldökömet.

— Megmérgezted? — gyanakszok, ahogy leszedem az alufóliát a csomag tetejéről, s pont azokat pillantom meg, amiket a BBQ házban ettünk. — Hihetetlen vagy — rázom meg ében tincseimet, miközben ő zavartalanul járkál a sorok között.

— Sokan mondták már, köszi — vigyorog, miközben egyesével kapkodja ki a vinyl lemezeket a helyükről. — Imádom ezt az albumot — kap a szívéhez, miközben egy Metallicát szorongat a kezei között. — Bárcsak lenne lejátszóm — panaszkodik. — Akkor felvásárolnám az egész helyet — gondolkodik hangosan.

— Miért nem vetetsz? — akasztom meg két falat között, melyre azonnal felém kapja a fejét.

— Utálok pénzt kérni tőlük — arra tippelek, hogy ezt a szüleire érti. — Nem vagyok más, csak egy ingyenélő köcsög — úgy meséli, mintha természetes volna, hogy így vélekednek róla az emberek. — Mondjuk ha olyan szakon lennék, ami érdekel is, és nem csak miattuk járnék oda, ahova, lehet érdekelnének a dolgok — szinte füstöl. — Nem akarlak ám a saját cuccaimmal untatni, bocsi.

— Nem gáz, úgyis mindjárt végzek, aztán mehetünk — azzal a mozdulattal le is teszem a pálcikákat, és legalább a felét visszacsomagolom a húsnak. — Nagyon finom volt, köszönöm. Bezárok és indulhatunk — pakolom be a megmaradt cuccokat a táskámba, majd kitessékelve Jisungot az üzlethelyiségből zárom le a lámpákat, s szerencsére most nem döntöm fel, amikor az utolsó simítást is elvégzem a helyen.

— Nem löktél fel — mondja mosolyogva. — Esküszöm büszke vagyok rád.

— Tudsz buszozni? — vágok bele a szavába udvariatlanul, melyre csak cicceg egyet.

— Nem életképtelen vagyok, köszi.

— Hanem gazdag. Az ugyanazt jelenti — veszem elő a zsebemből a bérletemet, amint meglátom a buszt bekanyarodni az utcánkba. — Gyere — húzom csuklójánál fogva, majd magamat meghazudtolva az első ajtón szállok fel, hogy a királyfi jegyet tudjon venni, s amíg ő a sofőrnél szerencsétlekedik, lefoglalom a szokásos helyemet, s majdnem el is felejtem, hogy társaságom van, de amint levágódik mellém Jisung, rögtön eszembe jut az eddig eltemetett lakás téma.

— Baj van? — dugja bele bal fülébe a fülhallgatót, majd valami idegen oknál fogva a másik végét felém nyújtja. — A zene mindig segít — motyogja, én pedig gondolkodás nélkül veszem el a fülest.

Nem tudom mire számítsak először, de ahogy Kurt Cobain hangja megszólal, tisztában leszek vele, hogy ez egy elég jó döntésnek bizonyult; kétségtelenül szokatlan, hogy egymásnak dőlve szól ugyanaz a dallam a fülünkben, s nem állunk neki azonnal verekedni, veszekedni, de egészen meg tudnám szokni ezt a nyugalmat. Ám sajnos egyszer minden jónak vége szakad, így miután megnyomtam a piros gombot pattanunk le a közlekedési eszközről, s vesszük az irányt a lépcsőház felé. Szokatlanul csöndesen telik az egész út, s legnagyobb meglepetésemre még a rozoga korlátokra, beszakadt liftre sem szól semmit, melynek láttán a legtöbben már fejüket fogva menekültek volna ki a vészkijáraton.

— Ez a lakásom — sutyorgom megvakarva a tarkómat, ahogy végre felérünk az emeletre, s megállok a bejárati ajtó előtt, ám a kezem végett kicsit nehéz a bejutás.

— Ahogy végignézek a felhozatalon, ez a legnormálisabb hely eddig — vicceli el a helyzetet, mellyel tényleg sokat segít, így miután legyőztem a kulcslyukat, udvariasan tessékelem be az előszobába.

— Nem nagy cucc, de elférek benne. Pont jó. Vagyis éppen jó — pakolom egymás után érthetetlenül a mondatokat, hisz olyan felkavart vagyok, mint az állat.

— Tök otthonos. Nem tudom mire számítottam, de biztos nem erre — villant felém egy görbületet, ahogy lecsapja a cuccait oda, ahol éppen helyet talál. — Na, de csapjunk is a lovak közé — tapsol egyet. — Merre is van az a híres-neves stúdió?

— Mindjárt mutatom is — szenvedem ki, miközben remegő belsővel vágtatok át a konyhán, hogy eljussak a legkisebb helyiségig, mely számomra a legnagyobb értékkel bír.

— Ez kurva jó — esik le az álla, amint belép, én pedig azonnal, reflexszerűen bezárom magunkat, s fel is kapcsolom a villanyokat, hogy ne a félhomályban kalézoljunk. — Ezeket te írtad? — pillant végig a falakon, melyeken dalszövegek, beszélgetések, gondolatok vannak felvésve fekete filccel.

— Sok időt töltök itt — ülök a szintetizátorom elé. — Nem a legdrágább cuccokkal dolgozok, de szeretek itt lenni.

— Azt látom — szúrja oda barátságtalanul, s pillanatokon belül változik meg a stílusa, melyet nem tudok hova tenni. — Kezdhetjük?

— Aha — válaszolok nem éppen jókedvűen, melyre előkapja a tömbjét, melybe minden bele van írva, amire csak szükségünk lehet. — Arra gondoltam először, hogy lehetne kicsit repetitív a dallam, amikor arról beszélünk, hogy mit mondanak a szülők. Hisz mindig olyan, mintha ezerszer hallottuk volna őket panaszkodni az életről — javaslom, de csípőből elutasít.

— Szerintem ez hülyeség... Hangsúlyosnak kell lennie a kezdő résznek. Ez pedig elvenné az emberek kedvét már az elején — húzza el a száját, ahogy szembe fordul velem.

— Akkor mégis mire gondoltál? — próbálok kedves maradni, de ezekkel az apróságokkal úgy fel tud idegesíteni, mint annak a rendje.

— Legyen ismétlődős, de csak különböző elemek vonuljanak rajta végig. Mint például gitár, dob vagy ilyesmi.

— De nem azt mondtad, hogy nem akarsz sok hangszert? — utalok egy valamikor küldött üzenetére, melyben tisztán emlékszem, hogy pont ezeknek a hiányát preferálta.

— Meggondoltam magam azóta — érdektelen a hangsúly, mely nagyon felbőszít.

— Ha eldöntünk valamit, szólj nekem, hogyha változtatni akarsz. Beszéljük meg. Én is itt vagyok — akadok ki.

— Veszem észre — köpi, s ez az a pont, amikor tényleg elgurul a gyógyszerem.

— Szerintem kurvára nem vetted észre! A lakásomon vagy, miután hisztiztél, hogy ne nálad vegyük fel a dolgokat. Idejössz, és elkezdesz inzultálni. Húzz a picsába, vagy maradj! A te döntésed — biccentek.

— Ha megtanulsz rappelni, akkor maradok — dobja be a készségemről szóló negatív kritikát úgy, hogy köze sincs a témához, én pedig ingerülten pattanok fel a székemről, s vérben forgó szemekkel kerülök egy vonalba vele, miközben a kartámaszán pihentetem meg a kezemet.

— Majd ha te is ennyi mindent elérsz a nyelveddel, nyugodtan szólj — nézek bele mogyoró szemébe, mely furcsán homályos.

— Túl nagy a szád, ahhoz képest, hogy csak egymás után pakolgatod a szavakat — vág vissza, melyre kicsit meggondolatlanul teszek megjegyzést; csak nem hagyom, hogy legyőzzön a saját játékomban ez a gyökér.

— Ó, nem csak a színpadon jók a nyelvtechnikáim — csaknem suttogom, s olyan zavar lesz rajta úrrá, ami már-már komikus.

— Hang vagy — vicsorogja izzó tekintettel, fel nem fogva szavainak a súlyát, én pedig ennél is akaratlanabbul mozdulok felé, miközben hajt a büszkeség és a bizonyítási vágy.

Mint egy szobor, úgy merevedik meg, ahogy egyik pillanatról a másikra az ajkára hajolok, majd gondtalanul kezdem mozgatni párnácskáimat az övéin, de egy idő múlva, mintha maga sem hinné el, hogy ez a valóság és nem álmodik, legnagyobb meglepetésemre lehunyja a szemeit, s szemérmetlenül a csókba nyög. Édes, méz ízű a játéka, ám ennél is finomabbak a mozdulatai, s a különböző ingerek hatására már-már el is felejtem, hogy a mélyen gyűlölt Han Jisung kapaszkodik a nyakamba, húz magára erőszakosan, vágytól túlfűtötten, miközben egymást tépázva próbáljuk eldönteni, kié is a dominancia. A hajába markolva döntöm oldalra a fejét, hogy nyelvemmel bejutást kérhessek, melyet egy szempillantás alatt meg is ad, én pedig kissé lejjebb hajolva, csípőjére marva lendülnék bele a dolgokba, ám mintha kattanna benne valami, hitetlenül, kikerekedett szemekkel lök el magától, figyeli zilált külsőmet, s vérvörös ajkait tapogatva próbál levegőhöz jutni.

— Megcsókoltál — leheli, ahogy beharapva duzzadt érzékszervét méri végig hasonlóan összeszedett formámat. — Megcsókoltál, a kurva életbe — még mindig reszket.

— Felbasztál — kotyogom ki az első szót, ami az eszembe jut. — Én pedig bizonyítani akartam, hogy nem csak egy szájkarate hős vagyok. Nem hittem, hogy viszonozni fogod — támadom be, mintha az ő hibája lenne minden.

— Én e-ezt... Nem. Én hazamegyek — kel fel a székről, s kótyagosan, mint aki vagy ezer pohár alkoholt legyűrt a délután folyamán somfordál ki a stúdióból, majd a falnak támaszkodva hallgatom végig, ahogy összekapja a nappaliban eldobált cuccait, és egy éktelenül zajos, utolsó csattanással hagyja el a lakást.

Megcsókoltam.

Megcsókoltam Han Jisungot.

És még élveztem is, bassza meg.

hello, Guys
érettségi előtt gyorsba hoztam egy részt, mert nem tudtam mit kezdeni magammal lol. remélem tetszik és a továbbiakban is bírni fogjatok, haha
kitartast, majd tala valamikor!