A levelek ugyan egyáltalán nem neki szóltak, Namjoont mégis megérintették az olvasottak. Már megbánta, hogy nem tudott uralkodni a kíváncsiságán és olyasmit tudott meg, amit a másik nem biztos, hogy megosztott volna vele. Borzasztóan megsajnálta a testvérét. Lassan leeresztette a lapokat a kezéből és a térdeire rogyott. Észre sem vette, hogy mikor könnyesedtek be a szemei. Nem tudta, hogy mit is kéne éreznie. Egyszerre volt csalódott, dühös és tehetetlenül, mélyen szomorú. Eddig szinte semmit sem tudott a bátyja szerelmi ügyeiről. Erről a nyári kapcsolatról is csak annyi sejtése volt, hogy Jint valaki csúnyán átverte. Emiatt a fiú, még hazatérte után is hetekig zombiként közlekedett a lakásban. Namjoon pedig hiába faggatta, az idősebb, a bővebb részleteket nem kívánta megosztani senkivel, még az egyetlen öccsével sem. Ez fájdalommal töltötte el utólag is Namjoont, főleg, hogy eddig úgy gondolta, mióta elköltöztek a szüleiktől, a kapcsolatuk is sokkal szorosabb lett. A fiatalabb azt hitte ők igazán jó testvérek, akik mindent megbeszélhetnek egymással, most azonban rá kellett döbbennie, hogy Jin erről másképp gondolkodott.

Ugyanis Namjoonnak fogalma sem volt róla, hogy a bátyja, valaha is más szemmel nézett volna akár egy fiúra is.

Próbált kutatni az emlékei között, hátha csak valami nyilvánvalót nem vett észre, de hiába erőltette az agyát, semmi használható nem jutott eszébe. Jin rendszeresen hozott haza lányokat, Namjoon néha még irigyelte is a nagy népszerűségét, ugyanis bátyjával ellentétben őt, a vitathatatlanul magas intelligenciája ellenére, a szebbik nem képviselői rendszeresen visszautasították. Alig tudott randit kikönyörögni egy-egy csúnyább másodévestől, akik legtöbbször csak az ingyen korrepetálás lehetőségét látták a naiv, kedves fiúban. Jint ezzel szemben az egyetemen is igazi nőcsábászként ismerték, bár igaz, hogy mióta hazajött, szeptembertől kezdve, senkivel sem lehetett együtt látni.

Namjoon mindig is csodálta a lányokat, habár az eddigi tapasztalatai miatt, kezdett egyre félénkebbé válni a közelükben. Nem tudta elképzelni, hogy valaki, fiúként, hogy képes a saját neméhez vonzódni, amikor ilyen észvesztően gyönyörű teremtéseket láthat nap mint nap. Számára a „melegség" állapota mindig is valami furcsa betegségnek vagy zavart állapotnak tűnt, amit nem győzött elégszer hangoztatni. Ekkor hasított belé a felismerés, hogy testvére valószínűleg az ilyen mondatai miatt nem osztotta meg vele eddig a „titkát".

Nem volt azonban ideje arra, hogy a hirtelen rátört szégyent engedje szétáradni a testében. Háta mögül mezítlábas lépteket hallott. Az ajtó nyikorogva kinyílt és ő szembe találta magát egy köntösbe bújt, kisírt szemű, értetlenül bámuló Jinnel. Sötét haja még csöpögött a víztől, arckifejezése pedig döbbentből, azonnal átváltott ijedtté, majd dühössé amint meglátta a szétszóródott papírokat a földön. Egyértelmű volt, hogy nem ott vannak, ahol korábban hagyta őket. Arca elsötétült. Fenyegetően, szinte suttogva szólalt meg:

- Takarodj a szobámból, amíg szépen mondom!

- Jin, várj. Én csak véletlen... - próbált békésebb hangot megütni a fiatalabb.

- Azt mondtam takarodj. – közölte egy fokkal nyugodtabban és elállt az ajtó elől, egyértelműen utat engedve a másiknak.

Namjoon lassan feltápászkodott és vissza sem nézve, sértetten távozott a helyiségből, így nem láthatta, hogy Jin, milyen hirtelen kapta a szája elé a kezét, ahogy a távolodó alakja után nézett. A mozdulat ösztönös volt.

Azt tette, amit kisgyerekkoruk óta mindig, ha nem akarta, hogy az öccse meghallja a feltörni készülő zokogását. A külső jelek ellenére ugyanis, Jin...

Még mindig óvni szerette volna a másikat.