Namjoon fáradt mozdulatokkal hámozta le magáról hótól nedves kabátját. Kimerült volt. Az egész napos vizsgázás és az emiatt való izgalom leszívta minden energiáját. Kellett neki egy napra felvenni a maradék tárgyait... Igazából magának köszönhette ezt a fokozottan stresszes helyzetet, bár igaz, hogy így (Mivel sikeres napot tudhat maga mögött.) nagyjából két héttel hamarabb végzett, mint a szerencsétlen csoporttársai. Ez elégedettséggel töltötte el, de azért megfogadta, hogy legközelebb alaposabban felkészül majd a megmérettetésekre. Rajta kívül mindenki nevetett volna az elhatározásán, hiszen Namjoont az egyetemen ügyeletes zseniként tartották számon, aki a vizsgáztatókkal csak kedélyesen elcseveg a tételekről, majd könnyedén megkapja a mások által csak álomban látott jegyet vagy épp aláírást. A fiú is érezte, hogy könnyen megy neki a tanulás, hihetetlen agyának ugyanis elég volt, ha csak egyszer elolvasta amit kellett, már meg is jegyezte, fel is dolgozta és még további következtetéseket is képes volt levonni az adott anyagrészből. Mégsem gondolt magára soha zseniként. Ahhoz túl szerény volt.

Ledobta magát egy székre, majd sóhajtva igyekezett meglazítani, eddig szigorúan megkötött nyakkendőjét. Minél hamarabb meg akart szabadulni a kényelmetlenül szoros ünneplőjétől. Annyira elmerült ebben a tevékenységében, hogy észre sem vette, hogy szerencsétlenkedése közben, a könyökével sikeresen levert egy bögrét a konyhaasztalról. Ijedten ugrott hátra a csörömpölésre. A széke is felborult a nagy lendülettől és estében még a hátát is beverte. Egy pillanatra ideges lett, majd rájött, hogy az alapvetően jó napját, nem érdemes elrontania azzal, hogy ilyesmin bosszankodik. Így zoknis lábaival óvatosan szlalomozva az éles darabok között, a kamra felé indult, söprűért és lapátért, hogy feltakarítsa a romokat. Útközben hallotta, hogy valaki kirohant a fürdőszobába és megeresztette a vizet. Először nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Biztosan Jin lesz az, a bátyja.

Pár pillanatig fülelt, hogy alátámassza a feltételezését, ekkor azonban a víz zubogása mellett furcsa, zokogásnak tűnő hangokat hallott meg a zárt ajtó mögül. Fejében nem tudta összerakni vajon miért is lehetne ilyen szomorú a testvére, hiszen kicsi koruk óta, szinte sosem láthatta sírni az általában mindig vidám fiút. Reggel, mikor elindultak még semmi baja se volt.

Ekkor eszébe villant a szörnyű gondolat: lehet épp az imént törte el a bátyja kedvenc bögréjét. Talán Jin meglátta a darabokat, amikor áthaladt a konyhán a fürdő felé menet? Mondjuk kettő hasonló bögréjük volt, lehet mégiscsak a sajátjának esett baja, a szilánkokból nem is tudta egyértelműen eldönteni, hogy kié lehetett az, ami a konyha padlóján végezte pár perce... Különben is, Jin csak nem bőgne ilyesmi miatt... Mindenesetre legjobb lesz leellenőrizni a dolgokat. A bátyja általában a szobájában tartotta a becses darabot, hátha most is ott van. Akkor bebizonyosodna, hogy tuti a saját mackós verzióját pusztította el és legalább megnyugtathatná a lelkiismeretét, hogy nem miatta borult ki az idősebb. Gyorsan futni kezdett Jin szobája felé. Szinte betörte az ajtót a nagy sietségében, azonban odabent a szokott rend helyett szétdobált bútorok, összetúrt ágynemű, törött tükör és egy ketrecében szüntelenül Jin sírását utánozó papagáj fogadta. A szokatlan „zenei aláfestés" még szürreálisabbá tette az elé tárulkozó képet, de Namjoon végül bátran beljebb lépett. Annál is inkább, mert a felgyűrődött szőnyegen egy felszaggatott borítékot vett észre. Mellette néhány sűrűn teleírt lap és egy barna csomagolópapírba rejtett, könyvnek tűnő tárgy hevert. A fiú már nem is kereste tekintetével a bögrét. Sejtette, hogy annak valószínűleg semmi köze a bátyja szomorúságához vagy épp dühéhez, csak a nagy aggódásában még őt, a nagy Kim Namjoont, az orvosi egyetem zsenijét is elhagyta a híresen racionális gondolkodása.

Egy pillanatra elszégyellte magát, de végül a kíváncsisága győzött és a papírok után nyúlva, mohón olvasni kezdte, az egyáltalán nem neki szóló sorokat.