Team

Win hajnalban ébresztett, ráadásul nem a legkedvesebb módon. Nem az, hogy szép szóval keltegetett volna, gyengéden lökdösve. Oh, nem. Hangosan szólongatva, miközben a karomat csipkedte, jó erősen. Pedig most sikerült úgy igazán mélyen, álomtalan álomba szenderülnöm.

Annyira vágytam rá, hogy kitisztuljon a fejem, ne gondoljak semmire, és még a tudatalattimat is hagyják pihenni az emlékképeim. Nem tudom, hogy a kényelmes ágy, a védelmet nyújtó ház, vagy Win közelsége okozta pillanatnyi megnyugvásomat. – Nem bánom, ha miatta történt! – Szükségem volt egy kis pihenésre.

Ahhoz, hogy túléljem az eljövendő napokat, tiszta elmére és pihent testre van szükségem. Tisztában vagyok vele, hogy vadásznak rám, különböző okokból. De egy biztos, nem fogok abba az életbe visszatérni. Nem, ha már megtörtént ez a szörnyűség. – Mégis miért kellene visszatérnem?

Azért, hogy mindig a hátam mögé kelljen néznem, hogy vajon ki akar megölni? Talán azért, hogy életem végéig senkiben se bízzak meg? Vagy esetleg azért, hogy egyedül éljem le szánalmas kis életemet? – Abból nem esznek! – Elvették tőlem az apámat, az édesanyámat, és semmim sem maradt.

Sziszegve ülök fel, csak egy hajszálnyival kellemesebb, mint tegnap este. Dörzsölgetem Win csipéseit, az idióta vörös foltokat hagyott maga után. Most is a szobában bolyong, nem találja a helyét.

– Indulj már fürdeni!

– Hová siettetsz? – morranok rá. – Még fel sem kelt a nap.

– Le kell lépnünk. Vagy itt akarsz maradni?

Nem válaszolok, mivel nem tudom, hogy mit kellene csinálnom. A gondolatok összevissza cikáznak, de mivel nem vagyok jártas ezekben a dolgokban, nem tudom, hogy merre induljak.

Egy biztos, Pharm-ot nem kereshetem meg, nehogy bajba kerüljön. Így marad Win, fél szemmel rápillantok. Türelmetlenül pakolászik, rendet szeretne hagyni utánunk.

– Megyek már – állok fel és elindulok a fürdő felé.

– Ideje volt már!

– Ha végeztél, megnézem a fenekedet.

– Nem inkább a sebemet? – fogom meg a törölközőt.

– Részletkérdés. Haladjál.

Mikor végeztem, felvettem a három napja hordott ruháimat. Már kezdenek szagosodni, de szegény ember abból él, amilye van. Majd szerzek be pár ruhadarabot, ha biztonságos helyre érünk. Letolt nadrággal fekszek le az ágyra, ő pedig vizsgálgatni kezd.

– Valamennyire összeforrt, de még óvatosan kell mozognod.

– Ezt magamtól is tudom!

– Nem vagyok benne olyan biztos.

– Te, és az előítéleteid! – forgatom szememet, majd felcibálom a nadrágomat.

Magamra hagy a gondolataimmal, de csak annyi időre, amíg ő is megfürdik.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire házias. Észre se lehet venni, hogy itt jártunk. Katonás rend uralkodik, csomagom – amiben a pénz van – a széken árválkodik. – Milyen jól észben tartja, hogy mim van! – puffogok magamban.

A hajnali derengésben hagyjuk el titkos szállásunkat, és beülünk a fehér Toyotába. Féloldalasan ülök, nem akarom terhelni a jobb oldali fenekemet. Sziszegve helyezkedek el, mire gúnyos mosoly a jutalmam. – Tegnap persze nagyon tudtad nézegetni! – Még ha tagadja is, tudom, hogy megpuszilta. – Annyira hülye azért nem vagyok! – Vagy mégis? Ki tudja.

Csendes utcákban osonunk ki Bangkokból, alig van forgalom, és az utcán araszoló emberek se figyelnek minket. Ilyenkor csak a munkásosztályba tartozók igyekeznek dolgozni, fáradt, hajlott testüket csak vonszolják.

– Hova megyünk? – kérdezem az utcát kémlelve.

– Majd megtudod.

– Kiraksz valahol?

– Az lenne a legjobb – villantja rám szúrós tekintetét. – De nem teszem.

– Milyen megnyugtató – forgatom szememet. – Nem kell velem jönnöd.

– Mégis hová mennél? – dobol a kormányon. – Egyedül kinyíratod magad.

– Mit foglalkozol velem? Nem akarok terhedre lenni.

– Te szerencsétlen! – kiáltja. – Meg akarom védeni a segged, erre csak rinyálni tudsz!

– Már elnézést, ha nem bízok benned – direkt belemegy egy kátyúba, mire feljajdulok. – Hé, vigyázzál már!

– Megmentettelek. Kétszer is, csak jelent valamit.

– Csak azt, hogy te is akarsz tőlem valamit. Nevezd meg!

– Hmm... A kerek fenekedet – bennem akad a szó.

Ezt ugye nem mondja komolyan? Mármint soha nem tett semmiféle célzást, hogy esetleg bejövök neki. Még a gondolat is elborzaszt, hogy ő meg én... Egymás szájában – Ja, ez megvolt! –. szóval mi bármit is csináljunk a másik testével.

Válasz helyett inkább hátradöntöm az ülés háttámláját, fészkelődök kicsit, majd lehunyom a szemem. Eszembe jut, hogy pá napja még azt terveztem, hogy csendben lelépek. Távol a nagyváros mocskától nyitok Pharm-mal egy cukrászdát. Csak ketten lennénk, ő többnyire sütné a sütiket, én pedig a pultnál szolgálnám ki a vendégeket és venném fel a rendelést.

Már a helyet is kinéztük, igazán kellemes környezet. Egy déli kisvárosban, az egyik sétálóutcában. Fehér falakkal, amikre különböző sütemények lennének felfestve. Az üzletben keverednének a frissen sült sütemények illata, ami az ajtón távozva nyálcsorgatva vonzaná be az embereket.

Ehelyett családi viszály robbant ki, húsz év után újra látott apámat hidegvérrel meggyilkolták. Anyám pedig a kórházban fekszik, még a teste működik, de már sose nyitja ki szeretettől csillogó szemét. És ha ez nem lenne elég, egy baba növekszik a hasában, akinek talán még rosszabb élete lesz apja mellett, mint nekem volt.

Kivéve, ha... – Ez az! – Magamhoz veszem a babát és felnevelem. – Csak nem lehet olyan nehéz? – A testvérem, és csak rám számíthat. – Ne félj baba, megmentelek! – Nem hagyom, hogy szenvedjen egész életében. Ha ehhez az kell, hogy Win segítségét kérjem, hát megteszem. Miatta, semmi másért.

Elaludhattam, mert ahogy kinyitom a szemem, akkor ismeretlen tájat látok körülöttem. Felülök, visszaállítom a háttámlát, és Win nyugodt arcára nézek. Semmit se lehet leolvasni róla, arcizma sem rezdül.

– Mit bámulsz?

– Nem bámullak – motyogom –, csak nézlek. Van különbség.

– Éhes vagy?

– Van kajád? – lepődök meg.

– Nincs.

– Akkor miért csigáztál fel – rágom szám szélét.

– Ne rágd – nyúl ajkamhoz, és végighúzza rajta ujját –, sebes lesz.

Szokatlan tőle ez a gyengédség, nem tudom hova tenni.

– Az én dolgom – morgom, majd elfordulok, mert érzem, hogy az arcom égni kezd.

– De így, hogy húznék belőled hasznot?

– Mi van? – nézek vissza rá.

– Eladlak, és jó pénzt kapok majd érted.

– Van pénzem, kifizetlek és elhúzhatsz!

– Mennyit kérjek, száz bath-ot esetleg? – vigyorog rám.

Próbálja mondandójának élét elütni.

– Ilyen keveset érek? – szomorodok el. – Tényleg értéktelen vagyok.

Megszánhat, mivel tekintete elkomorodik, kezét combomra csúsztatja, és masszírozni kezdi.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy legszívesebben lelökném kezét, de nem volna igaz. Meglepő módon kellemes érzéssel tölt el, és csak erősödik bennem a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Tudom, hogy nem felhőtlen a viszonyunk, de mellette biztonságban érzem magam.

– Nem tudsz annyit fizetni, hogy megvehesd magad – folytatja.

– Mármint?

– Túl értékes vagy, egyszerűen megfizethetetlen.

– Oh... – pirulok el újra.

– Max darabokban – neveti el magát –, egy kéz ennek, egy láb annak, de a fenekedet megtartom.

– Pedig kezdtelek megkedvelni – csücsörítem számat.

Lehúzódik az útról, a keréknyom porzik utánunk. Értetlenül nézek rá, nem értem, miért állunk meg.

Jobb kezével a háttámlámon támaszkodik meg, ballal a műszerfalon dobol, kíváncsian méreget. Zavaromban nagyot nyelek, különös érzések keverednek bennem, amivel nem tudok mit kezdeni.

– Mi az, miért álltunk meg? – előrébb hajol, én pedig az ajtónak nyomódok.

Hirtelen a sebem lüktetését se érzem, mintha nem is lenne.

– Szóval, kezdesz megkedvelni? – súgja.

– E-ezt csak úgy mondtam! – pislogok erősen.

– Nem úgy látom – fogja meg államat.

– Csak vicceltem – bizonygatom.

– Kár – simít végig fülkagylómon.

– Miért?

– Mert ha úgy lett volna, talán megcsókollak – már hajolok is előre, felkészülve ajkaink érintkezésére. – De erről lemaradtál.

Visszafordul az ülésben, és újra felhajtunk az útra, pont úgy, mintha mi sem történt volna, – Ez olyan megalázó!

Szórakozik velem, én pedig beveszem. – Olyan naiv vagyok! – Most ő van fölényben, nekem meg marad a szégyenkezés. Hogy is gondolhattam, hogy tényleg meg akar csókolni? Bár még most is ajkamon érzem puha érintését, ahogy nyelve behatol a számba és felfedezi azt. Sajnos még soha nem izgatott fel úgy egy csók sem, ahogy az övé. – Hogy verjem ki a fejemből?

Konok némaságba burkolózok, nem mintha beszédbe akart volna elegyedni. Csak az útra figyel, teljesen kizárja jelenlétemet. – Talán haragszik? – Szigorú tekintetéből, és álkapcsának feszüléséből erre következtetek.

Dél felé tartunk, kisebb városokat, falvakat hagyunk hátunk mögött. Az időjárás egyre forróbb lesz, a páratartalom emelkedik, a légkondicionáló nemrég beadta az unalmast.

– Nem állhatnánk meg valahol? – feladom a némaságot és nyafogni kezdek.

– Nemsokára odaérünk.

– Éhes vagyok, szomjas vagyok és sajog a hátsóm!

– A te bajod.

– Utállak! Alig várom, hogy különváljunk.

– Az nem most lesz – veti oda foghegyről. – Szokj hozzám.

– Álmodozz csak – morogva fordulok az ablak felé.

A forróság elnyom, izzadni kezdek, árad belőlem a hőség, forog velem a világ. Win kezére csúsztatom az enyémet, erőtlenül megszorítom. Nem hajlandó felém fordulni, nem foglalkozik velem, így elhúzom kezem, lehunyom szemem, és elmerülök az álomvilágban.

Heves rázogatásra, kétségbeesett szólongatásra ébredek. Fókuszálni kezdek, Win rémült arca lebeg előttem.

– Gyere, megjöttünk.

– Win, nem vagyok túl jól.

– Azt látom.

Segít kiszállni az autóból, egyből megcsap a gyengéd szellő. Simogatja felhevült bőrömet, fák lombjainak zúgása susog a fülembe.

Megállok, erőt gyűjtök, és mielőtt elindulnánk a kis rönkház felé, szétnézek. Egy fenyőerdő közepén vagyunk, érezni a folyékony gyanta illatát. De van még valami más is, – mélyet szippantok – valahol a közelben víz van.

Jobbra elnézve, a fák között ezüstösen csillogó víztükör bukkan elő, enyhén fodrozódva. – Egy tó! – Mesebeli hely, már csak a tündérek, gyémántok, sellők és egyszarvúak hiányoznak. Akaratlanul is elmosolyodok, de nem élvezhetem sokáig a látványt, Win noszogatni kezd.

Elindulunk a vörösfenyőre pácolt rönkház felé, színe már elmélyült, a múló évek megtették hatásukat. Fellépek a fából készült lépcsőre, súlyom alatt sírni kezdenek a deszkák. Win megkerül, az ajtókeret fölött kotorászni kezd, és valamit előhúz. – Tipikus, ott a kulcs! – Zörögni kezd a zárral, az ajtó recsegve kitárul.

Belépve állott, dohos szag uralkodik. A bútorokat lepedők borítják, és ahogy Win lerántja, porfelhő száll fel. Köhögni kezdek és addig nem is múlik el, amíg el nem ül.

– Kinek a háza?

– A nagyapámé volt – feleli.

– Igazán hangulatos.

– Egy hálószoba van –megy beljebb. –Tiéd a kanapé.

– Már azt hittem, úriember leszel és átadod nekem a hálót.

– Csak azokkal viselkedek úgy, akik megérdemlik.

– Én kérek elnézést – fintorgok.

A kanapét elnézve nem is lesz olyan kényelmetlen, hosszú, széles ülése van. Mélyzöld színe megfakult már, de a rugózása – nyomkodom meg –, éppen tökéletes.

Az egyik karfájánál mintás párna pihen, megfogom és felrázom, majd eligazítom. Óvatosan leülök, majd elnyúlok rajta. Hasra fordulok, a párnát a fejem alá húzom, élvezem a vízszintes helyzetet.

– Elmegyek vásárolni, addig pihenj – közli velem.

– Ruha is kellene és tisztálkodószer.

– Rendben.

– Meg kenyér, felvágott, zöldségek és olyan hozzávalók, amikből főzni is tudok.

– Még valamit? – kérdése gúnyosan hangzik.

– Gyümölcsöt, üdítőt, fájdalomcsillapítót és jégkrémet.

– Egyéb?

– Hmm... Kérek még...

– Költői kérdés volt –sóhajtja. – Azt kapsz, amit hozok.

– Akkor minek kérdezted?

– Hogy úriember legyek.

– Elkéstél.

– Szerencse, hogy a te véleményed nem számít.

– Menj a pokolba! – vágom hozzá a párnámat.

– Már ott vagyok – lép ki az ajtón, és behúzza maga után.

Tényleg pihenni akartam, de úgy felidegesített, hogy egyszerűen képtelen vagyok rá.

Inkább felállok és szétnézek a házban. Amerikai típusú konyhája van, egy pult választja el a nappalitól. A bútor fenyőből van, ahogy a masszív asztal is. Megeresztem a csapot, köpködve ontja ki magából vizet. A kisujjamat beletartom, kellemesen hűvös. Elővarázsolok egy poharat, engedek bele, majd belekortyolok. Hideg és finom. Nincs fertőtlenítő íze, inkább tiszta és friss, szeretni fogom.

A hűtő ajtaja résnyire nyitva, de jobban kitárom. Szerencsére nem járja át semmiféle kellemetlen szag. Keresek egy edényt, langyos vízzel feltöltöm, öntök bele egy ki tudja milyen régi mosogatószert. Majd fogom a konyharuhát, belemártom és áttörlöm vele.

Mikor végzek, bedugom a konnektorba, és zümmögve életre kell. – Már megérte! – Mosolyogva nekiállok a konyha takarításának, de csak óvatosan, nehogy hirtelen mozdulatot tegyek. Tudom, hogy megsérültem, de ez nem lehet akadály nekem. Az is igaz, hogy nem érzem magam fényesen, de mennyivel jobb lesz tiszta házban aludni.

Gáztűzhely, polcok, székek és legutoljára az asztal maradt. Szépen csillog-villog minden, elégedetten nézek szét. Jöhet a nappali, ami rémes állapotban van. Az egyik sarokban pókhálókkal borítva megtalálom a porszívót.

Beindítom és az utolsó kis sarokban is felporszívózok, majd a foteleket és végül a kanapét is. Gyöngyözik a homlokom, egyre fáradtabbnak érzem magam, de még csinálom, nem adom fel. Mindent áttörölgetek, de az ablakokat hagyom, nem találom olyan fontosnak.

Büszkén állok meg a nappali közepén, az én területem tiszta. Ilyen környezetben már tudok aludni, legalább ennyit elértem. Az egyik fal mellett egy gardróbszekrény árválkodik, kinyitom, és teli van mintás takarókkal. Minden fotelre terítek egyet, és a fekhelyemül szolgáló kanapéra is. – Imádom! – Ráadásul téglából készült kandalló hívja magára a figyelmet a szoba túlsó felén. Előtte valamilyen állat bőre van kiterítve, igazán hangulatos.

Elképzelem, ahogy egy hideg éjszakán ropog a tűz, forró kakaót szürcsölgetve olvasok az egyik sarokban. Kint ütemesen esik az eső, zene füleimnek. Kinézve mókusok húzzák meg magukat a fenyőfák lombjai között. Az egyik ágon egy bagoly huhog. – Ezt akarom! – Én és a természet, másra nincs is szükségem. Ha vége ennek az egésznek, keresek magamnak egy hasonló házat, és berendezem a saját ízlésem szerint.

Persze több hálószobának kell lennie, egy nekem, és egy a húgomnak. – Biztosan kislány lesz! – Talán még egy szobára szükségem lesz, hogyha vendégem jönne, ne a kanapén kelljen altatnom. – De kit akarok becsapni? – Ki jönne hozzám vendégségbe? Nincsenek barátaim, Pharm-ot kivéve, se rokonaim, se senkim.

– Megjöttem –rúgja be az ajtót Win. – Mi történt itt?

– Kitakarítottam.

– Mondtam, hogy pihenj.

– Egy köszönöm is elég lenne – biggyesztem le ajkamat.

– Nem kértelek rá.

– Nyugi, csak az én területemet takarítottam ki.

– A tiédet? – ejti le a kezében tartott szatyrokat. – Ez nem a te házad.

– Miért kell folyton megbántanod? – kérdezem könnyes szemmel.

Odalép elém, homlokomra teszi kezét, majd megcsóválja fejét.

– Lázas vagy.

Gondolom ebből fakad érzékenységem.

– Na és? Ne érdekeljen! Jól mondtad, az én bajom.

– Ez az! Én se értem, hogy miért érdekel – hajába túrva dühöng.

Visszamegy a szatyrokért, majd a konyhába megy. Zörög, csörög és csattog, majd vizet enged. Kezében pohárral és tablettával tér vissza.

– Vedd be!

– Nem.

– Azt mondtam, hogy beveszed!

– Én meg azt, hogy nem!

Leteszi a poharat, megkerül és megragad. Erővel szétfeszíti számat, beletuszkolja a bogyót, majd a poharat is oda illeszti. Önti befelé, nem zavartatva magát, hogy a vízből rá is jut bőven.

Elenged, köhögve a kanapénak támaszkodom. Undorodva megtörlöm számat, és gyűlölködve nézek rá.

– Elégedett vagy?

– Majdnem.

– Miért csak majdnem?

– Nem tartozik rád.

– Igazad van. Rám nem tartozik semmi. Rám senki se kíváncsi, értéktelen vagyok. Van olyan, amit lehet bennem kedvelni egyáltalán?

– Őszintén?

– Hagyjuk! Nem akarom hallani, ahogy újra gúnyt űzöl belőlem.

Lefekszem, fáradt vagyok, magamra húzom a takarót. Kellemes bágyadtság járja át meggyötört és fáradt testemet.

Win le-fel járkál, pakolászik, dobálja dolgokat. Hűtő nyílik, majd csukódik, egymás után vagy tízszer. – Mikor hagyja már abba? – Felhúzom a takarót a fejemre, hátha tompítja a hangokat. Végre csöndben marad, aludhatok, és csak ez számít.

– Team, ébren vagy? – hangja közvetlenül arcom előtt szólal meg.

Nem moccanok, nem akarok beszélni vele, vérig sértett.

– Team – húzza le a fejemről a takarót –, tudom, hogy ébren vagy.

Még csak a pillám se rezdül, rendezetten veszem a levegőt. Win ujja a homlokomnál matat, félresöpri a hajtincseimet.

– Sajnálom – suttogja – de tudod olyan vagy, mint egy varázstrükk, ami mindig meglepetést okoz.

Ez mégis mit jelent? Talán azt, hogy csettintésre eltűnök? Vagy esetleg olyan, mint egy bohóc, aki mindig előhúz valami hülyeséget a zsebéből? – Mire gondolsz Win?

– Aludj jól – húzza végig ujját arcomon.

A szivacs besüpped, puha ajkai az enyémre simulnak. Egy múló pillanatig csupán, de mégis csontomig hatol. – Hogy a fenébe csókoljam vissza? – Ha megteszem, akkor rájön, hogy csak szimulálok. Nem akarok lebukni, újabb megaláztatásban lenne részem.

Le kell mondanom a hosszan elnyúló élvezetről, és csak reménykedhetek benne, hogy még lesz rá esélyem. – De miért akarom, hogy újra megtörténjen? – A lehető leghamarabb el kell felejtenem ezt a felejthetetlen csókot, és őt. Semmi közöm hozzá, idegenek vagyunk egymás számára, és ha ez nem lenne elég, akkor még utáljuk is egymást. – Nem történhet meg újra! – Legalábbis ha nem akarom, hogy újabb sebek éktelenkedjenek amúgy is megkínzott testemen és lelkemen.