Win

Még éppen időben érkeztem, hogy megmentsem a seggét. – Hogy a viharba tud állandóan bajba keveredni? – Mondtam neki, hogy húzza meg magát egy időre. De nem, neki be kellett sétálni az oroszlán barlangjába. Pedig tudhatta, hogy vadásznak rá. – Bolond kölyök!

Lassan elveszíti az eszméletét, ölelő karja folyamatosan lazul, ezért inkább megragadom, és szorosan tartom. Visszamegyünk az óvóhelyre, legalábbis egy éjszakára. – Vajon mi baja lehet? – Látszólag nem volt rajta sérülés, de ki tudja.

Sebesen szelem a kilómétereket, meg is lesz a hatása. Újra itt vagyok a kis kávézónk udvarán, noszogatom, hogy éledjen fel, dünnyög valamit, majd lemászik az ülésről. Imbolyogva megáll, szemét alig bírja nyitva tartani.

Betolom a motoromat, és csak odabent veszem észre, hogy az ülés véres. – Mi a...? – Letámasztom, és már szaladok is vissza hozzá.

– Team, hol sérültél meg?

– A fenekem – dünnyögi.

– Mi van vele?

– Fáj.

– Értelmes választ nem tudsz adni?

Rám emeli fátyolos tekintetét, majd szeme fennakad, lába megrogy, és ha nem nyúlok utána, összeesik.

Karját átfűzöm vállamon, vékony derekát átölelem, és már megyünk is befelé. Hana néni sehol sincs, biztos a kávézóban szolgálja ki a vendégeket. Dübörögve trappolok le a kis szobába, becsukom mögöttünk az ajtót, Team-et pedig az ágyra fektetem.

Látszólag nincs baja fenekének, de jobban megnézve egy apró lyuk van a jobb fertáján. Megfordítom – mire felnyög –, és elkezdem kigombolni a nadrágját. Magához tér, megfogja kezem, és megszólal.

– Ne.

– Milyen perverz gondolataid vannak? – nevetem ki. – Szerintem hozzád nyúlnék?

– Ki tudja.

– Megnyugtatlak, soha, semmilyen körülmények között nem szorulnék rád.

– Ez tényleg megnyugtató – sóhajtja.

– Szerintem is – húzom le cipzárját. – Emeld meg a fenekedet.

– Á! Ez fáj! – cibálom le róla.

– Ha esetleg egy kicsit bővebb nadrágot hordanál, talán könnyebb lenne.

– De abban nem látszódna a kerek fenekem! – legalább a humorérzéke meg van, ezt jó jelnek veszem.

Hasra fordítom, és szembe találom magam a gömbölyű – megérintem –, kemény fenekével.

Ujjamat beakasztom boxerének derekába, és csak annyira húzom le, hogy kibuggyanjon belőle, aminek ki kell. Nagyot nyelek, tényleg harapásra hívogató, bár a szivárgó vér miatt veszít kívánatosságából. Végighúzom félgjömbjén ujjbegyemet, lágy, puha, pont, mint a babapopsi.

– A sebet lásd el, ne a taperoláson járjon az eszed! – feszíti meg farpofáját.

– El vagy tévedve, kölyök! – mondom neki némi komolysággal. – Csak a sebedet vizsgáltam.

– Higgyem is el?

– Azt csinálsz, amit akarsz! – csapok fenekére, mire fájdalmasan felszisszen.

Úgy kell neki, megérdemli, amúgy meg ennyit csak kibír. Végül is, férfi lenne, vagy mi a szösz.

Megkeresem az elsősegélydobozt, odarakom az ágyra, majd felmegyek az emeletre. Megkeresem Hana nénit, és mikor megtalálom, fülébe súgom, hogy adjon egy üveggel a legerősebb italából. Rémülten pislog rám, de azért kezembe nyomja.

– Van csipesze?

– Persze, hozom – simogatja meg karomat. – Nagy a baj?

– Attól függ, honnan nézzük – mosolyodom el. – Szerintem csak egy apró sérülés, Team szerint a világvége!

– Oh, szóval újra azzal a fiúval vagy itt?

– Mit tehetnék? Olyan, mint egy kullancs!

– Winnie fiú, biztos vagy te ebben?

– Mármint?

– Ő ment el hozzád, vagy te kerested meg?

– Nyomozó vagyok, kötelességem az emberek védelme.

– Még a rosszfiúké is? – szeme csillogásából tudom, hogy ez becsapós kérdés.

– Team nem rossz fiú, csak a körülményei nem túl rózsásak.

– Már mindent értek – somolyogva halad el mellettem.

– Hana néni, mit ért? – kiáltok utána, de választ nem kapok.

Sikerült összeszedni mindent, amire szükségem lehet, még Hana néni is megkérdezte, hogy segítsen-e, de hárítottam. Meg tudom oldani ezt a csekély, de gömbölyű problémát.

A csipeszt lefertőtlenítve odakészítem az ágyra, továbbá gézlapokat, gyulladáscsökkentőt. Ez már csak ilyen, a Team-mel vagyok, akkor szakmát váltok, és átmegyek orvososdiba.

– Ígyál! – tartom szájához a teli üveg whiskey-t.

– Nem akarok! – fordítja el fejét.

– Akkor is! Vagy én öntöm beléd, de az kellemetlen lesz!

Nagyokat nyeldekelve nyeli a tömény szeszt, pirosodik az arca, könnybe lábad a szeme. Amint a felét megitta, elveszem szájától, és egy fakanalat teszek a helyére.

– Harapd! – utasítom. – Mert ez most nem lesz kellemes.

Bemegyek a fürdőszobába, kezet mosok, és még le is fertőtlenítem. Még véletlenül se akarom elfertőzni ezt a gömbölyű, fehér, puha... Na, szóval, a seggét.

Visszasétálok, felülök az ágyra és sebesülése fölé hajolok. Először letakarítom az alvadt vért róla, majd a sebet kezdem el mozgatni. Még semmi reakció nem jön Team-től, de lesz ez még így se. Megnyomkodom a golyó ütötte lyukat, és vér kezd el szivárogni belőle. Na, ez már egy kis nyöszörgést kiváltott belőle.

Törlés, nyomás, törlés, nyomás. Fogom a csipeszt és a sebbe mélyesztem. Próbálom kitapogatni a golyót, amit kicsit hosszabb keresgélés után megtalálok. Mivel megbolygattam, egyre több vér hagyja el a lyukat. Megint törlök. – Az istenit! – Jöjjön már ki! Szakad rólam a víz, Team az ágyneműbe kapaszkodik, néha felnyög fájdalmában, de állja a sarat.

Megvan, biztosan szorítom! Csigalassúsággal kezdem húzni kifelé, attól félve, hogy véletlen kipattanjon a csipeszből, és újra keresgélni kelljen. Kiemelem, szemügyre veszem, majd egy zacskóba teszem.

– Mindjárt végzek!

– Az jó lesz – nyögi.

Letörlöm a vért, összehúzom a sebet, majd varratpótló tapasszal rögzítem. Végül gézlapokat teszek rá, és leragasztom.

Önkéntelenül közelebb hajolok, és adok rá egy puszit. – Mit csináltam? – Kiráz magamtól a hideg. De anyukámtól tanultam, hogy a bibi mindig gyorsabban gyógyul, ha adunk rá gyógypuszit.

– Te most megcsókoltad a seggem?

– Képzelődsz! – szabadkozom. – Csak fertőtlenítettem.

– Hülyének nézel?

– Nem kell annak nézni, mert az vagy! – csapok ép fenekére. – Amúgy meg, miért akarnám megpuszilni?

– Jó kérdés – összezavarodott.

– Látod, látod! Csak a fantáziád játszik veled – magyarázom be neki.

Jobb, mintha bevallanám és szégyenkezhetnék miatta.

– Fáradt vagyok – suttogja.

– Aludj! – terítem le egy takaróval. – Most elmegyek.

– Visszajössz? – reménykedve kérdezi.

– Szeretnéd, hogy visszajöjjek?

– Nem! Nincs szükségem rád.

– Jól van, de attól még visszajövök, hogy lássam, hogy van az én kis betegem.

– Ne beszélj így, nem vagyok már gyerek.

– Az én szememben kölyök vagy.

– Ne szórakozz velem! Alig lehet köztünk pár év.

– Pontosan négy.

– Mi négy?

– Négy év van közöttünk.

– Honnan tudod?

– Nem a te dolgod – állok fel az ágyról. – Majd jövök.

– Nem muszáj – halkul el a hangja.

Még motoszkálok egy darabig a szobában, úgy döntöttem, megvárom, amíg elalszik.

Mélyen veszi a levegőt, lassan elkezdenek felszáradni a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppek. – Ügyes fiú! – Mosolyogva simogatom meg hamvas tincseit, majd észbe kapok, és rendezem vonásaimat. Nem gyengülhetek el, csak azért mert hősiesen viselkedett.

Viszont, most tényleg mennem kell, muszáj magára hagynom, de itt biztonságban lesz, másoktól. – És persze tőlem is! – Ebben vagyok a legbiztosabb, megvédem, amíg velem van. Holnap elviszem egy másik helyre, elkérem tőle a pendrive-ot és különválunk.

Visszamegyek a kapitányságra, beszélnem kell a főnökkel. Felrobogok a lépcsőn, nyitom az ajtót, körülnézek. Mindenki a saját dolgával van elfoglalva, még csak fel se néznek. A folyósón összefutok Dean-nel, kávéját szorongatva megállít.

– Mi újság Win? Megint rohansz?

– Muszáj, sok a dolog – vigyorodom el. – Vannak újabb hírek?

– Santi nem mondd semmit – vonja meg a vállát. – Maffiabecsület, vagy valami ilyesmi.

– Majd megered a nyelve – támaszkodok a falnak.

– Folyton a kölyök után érdeklődik. Azon kívül néma.

– Beszéljek vele?

– Megpróbálhatod.

– A kihallgatóban?

– Még mindig.

– Köszi – elrugaszkodok a faltól és elindulok a szoba felé.

Előtte veszek az automatából egy kávét, és azzal kezemben bemegyek.

Santi fogja a fejét, és motyog magában. Teste megroskadt, hidegvérűsége mintha oldódni kezdene. Szerintem csak egy ismerős arcra van szükség ahhoz, hogy beszélni kezdjen.

– Santi, megjöttem – egyből felkapja a fejét.

– Megtaláltad? – könyörögve néz rám.

– Team-et? – forgatom a poharat kezemben, majd elé tolom. – Miért olyan fontos ez neked?

– Csak.

– Ha nem mondod el, nem segítek.

– Magánügy.

– Erre akkor kellett volna gondolnod, mikor beálltál maffiózónak.

– Win, kérlek – kortyol bele az italba. – Csak egy kis morzsát adj.

– Én is csak annyit kérek – nyújtom ki a lábam, és keresztbe teszem.

– Jól van – mély levegőt vesz, és egy szuszra kimondja –, Team az unokaöcsém.

Úgy teszek, mintha nem lepődnék meg, de belülről leesett az állam.

– Biztonságban van, de kapott egy lövést.

– Túléli?

– Mindenképpen, csak a büszkesége bánja.

– Szegény fiú – görbül le szája –, mindig is nehéz élete volt.

– Csak a fenekébe kapott egy golyót, nem nagy ügy.

Hallom am köveket, ahogy legördülnek szívéről, a viharfelhőket, amik szétoszlanak homlokán.

– Meg kell védeni!

– Mégis mitől?

– Szerinted, nem fogják keresni? Meg akarják ölni!

– Miért?

– Az egyik oldal el akarja tenni láb alól, a másik pedig életben akarja tartani.

– De miért?

– Mert ő a soron következő maffiavezér, születése jogán.

Erre nem is gondoltam, de szerintem ő sem. Biztos vagyok benne, hogy eszébe se jut még jobban belebonyolódni, ezért garantáltan halál fia.

– Foglaljuk össze. Ki akarják nyírni, mert nála van a pendrive. Árulónak állították be, és ő a következő vezér.

– Így valahogy – bólint.

– Még valami, amiről tudnom kellene?

– Mmm... – fordítja el tekintetét.

– Mondd ki! Különben nem tudok segíteni rajta.

– Az északi határvidéken élő maffiacsalád be akarja fogadni.

– Mi ebben a különleges?

– Hallott már a Prompinit család utódjáról?

– Nem igazán – fűzöm össze karomat.

– Akkor nézz utána! Többet nem mondhatok.

– Mondjuk, mit adnál érte, ha garantálnám a védelmét?

– Mennyire lehet megbízni benned?

– A munkámat jól végzem.

– Nem erre voltam kíváncsi – kopog az asztalon.

– Legyen, amíg le nem zárul az ügy, addig védelem alatt fog állni.

– Kevés.

– Ennél többet nem ígérhetek.

– Kapjon új személyazonosságot.

– Rendben.

– Nemsokára jön egy kollégám, és felveszi a vallomásodat – felállok és elindulok.

– Win...

– Igen?

– Ha nem tartod be az egyezségünket, akkor megöllek!

– Nyugi, nem esik bántódása a kölyöknek! – kacsintok, majd magára hagyom.

Megkeresem Dean-t és közlöm vele a feltételeket, és azt is, hogy belementem.

Éppen a részleteket beszéljük meg, mikor elkap a nagyfőnök és beinvitál az irodájába. Beérve lehúzza a rolót, bezárja az ajtót. Leülök a kényelmes fotelbe, majd elemelek egy nyalókát a főnök kínálótáljából.

Neki is elmesélem a részleteket, megmondtam, hol van Team és mi a további teendő. Mosom kezeimet, én ezzel lezártnak tekintem az ügyet.

– Win, neked kell vigyáznod rá.

– Főnök, ne már! Így is négy évig volt körülöttem.

– Benned megbízik. Még nem lepleződtél le előtte ugye?

– Nem – bontom ki a nyalókát és bekapom.

– Vigyázz rá, védd meg! A pendrive-ot kérd el tőle, vagy lopd el, bánom is én!

– Utána végeztem?

– Vele kell lenned, amíg le nem záródik az ügy.

– Ne már! Azt hittem nyugtom lesz!

– Ez is egy fontos feladat. Beidézhetjük tanúnak is. Egy nagyon fontos tanúnak.

Ez igaz. Nála jobb tanú nemigazán létezik. A vallomása alapján örökre lesittelhetjük a maffia felsőbb körét. – Több legyet egy csapásra! – Tetszik az ötlet, ha minden jól megy, akkor garantált az előléptetés, és akkor végre nem kell beépülnöm sehova. Én leszek, aki irányítani fog, ez minden vágyam.

Részletek, részletek, részletek. A sok információtól már csírázik a fülem, de muszáj végighallgatnom. Megkapom a céges kártyát, hogy állja a költségeket. A beszélgetés befejezése után lesétálok a zárt pakolóba. Szereznem kell egy kocsit, és a legjobb megoldás egy lefoglalt autó.

– Szia Pha! – köszönök az őrnek.

– Mire van szükséged, Win? – már most tudja, hogy valamire készülök.

– Szükségem lenne egy kocsira – mosolygok rá. – Tudsz adni egyet?

– Win, tudod, hogy ez szabályellenes.

– Engedélyem van rá – tolom elé a főnököm által aláírt engedélyt.

– Oké, így már más! – olvasgatja a papírt. – Fehér Toyota sedan?

– Nincs valami izgalmasabb?

– Fel akarod hívni magadra a figyelmet vagy nem?

– Jó lesz – teljesen lelombozódok.

Megvárom, amíg kikeresi a kulcsot. – Kaphattam volna egy Ferrarit is! – Ehelyett egy tök hétköznapi autóval kell visszamennem.

– Figyelj Win – tolja elém a kulcsot –, átlagosnak néz ki, de ne tévesszen meg.

– Mégpedig?

– Igazi ragadozó a kicsike! Csak óvatosan.

Érdekesen hangzik, meglátjuk, hogy milyen lesz. Elindulok megkeresni Az autót, folyamatosan nyomogatom a nyitógombot, hogy meghalljam pittyegését.

Nem is kellett sokáig keringenem, a középső sor, leghátsó részében megtalálom. Tényleg átlagos. – Miről beszélt Pha? – Belülről is teljesen átlagos, bézs ülések, karamell színű műszerfal, ocelot mintás berakással. A visszapillantótükrön lóg a fenyőfa alakú illatosító, minek színét már rég kiszívta a nap, és még illatot se áraszt.

Beindítom a kicsikét, köhögve felberreg, majd sebességbe teszem és elindulok. Pha-hoz érve elköszönök, majd kihajtok a fő útra. Nagyobb sebességbe kapcsolók, és úgy megugrik, mint a ló. – Basszus! – Szabályszerűen vissza kell fognom, különben kiugrik alólam, és az árokban kötünk ki. – Ügyes paci! – Simogatom meg a kormányt. – Nem is vagy te olyan rossz!

Visszamegyek a kávézóhoz. Leállítom az autót, bezárom és a hátsó udvar felöl behatolok a házba. Lesétálok a lépcsőn, felkapcsolom az éjjeli lámpát, nem akarom zavarni a pihenésben. Édesen szundikál, fenekéről lecsúszott a takaró. – Tényleg formás, meg kell hagyni! – A takaróért nyúlok, és miközben visszahúzom rá, véletlenül végigsimítom a fenekét.

– Szóval megjöttél? – fordítja felém arcát, szeme álmosan csillog.

– Mint látod! – morgom.

– Levennéd a hátsómról a kezed?

– Nincs is rajta! – odapillantok, de tévedtem, még mindig ott van.

Elrántom, mintha forró piszkavasat érintettem volna. – Mi a fene ütött belém? Elmentek otthonról? – Összpontosítanom kell a feladatomra, nem pedig egy túlságosan fehér és gömbölyű fenékre.

– Holnap elmegyünk – jelentem be.

– Hová?

– Ne törd a fejed!

– De mégis!

– Egy biztonságos helyre, ahol csak mi vagyunk.

– Ez a legjobb ötleted? – húzza fel szemöldökét.

– Bízz bennem.

Már csak az a baj, hogy én nem bízok magamban.

Mindegy, tudok különbséget tenni munka és magánélet között. De vajon kizárja az egyik a másikát? Végignézek elnyúlt testén, amit félig meddig ruha borít, és arra a következtetésre, hogy ugyan mi történhetne? Nem kedveljük egymást és még csak nem is vonzódunk a másikhoz.

Az egy dolog, hogy tetszik a feneke, nem tehetek róla ez a gyengém. De minden más vele kapcsolatban teljesen hidegen hagy. Ezt a pár hetet, vagy akár hónapot sírva is, de kibírom, mert én egy jó nyomozó vagyok.

Bizonygatom magamnak, és a végén még el is hiszem. Összezárva az ellenséggel, hát lesznek bajok. Lehet, jobban járna a bűnözőkkel, mert ha mi összeakasztjuk a bajszot, akkor kő kövön nem marad. – Végül is, elég izgalmasan hangzik, nem?