Team

A hajnal első napsugaraival ébredtem, ölelő karok között. Először azt se tudtam, hogy merészel átölelni, de ahogy feljebb emeltem tekintetemet, szembe találtam magam vele. Olyan békés volt az arca, mint egy angyalnak. Hosszú, sötét szempillái meg-megrezzentek, puha ajka – ezt már tapasztalatból tudom – szorosan összezárva. Legszívesebben végigsimítanék rajta, de ezt a fényűzést nem engedhetem meg magamnak. – Még félre értené! – Hogy magyaráznám ki?

Azt mondanám, bocsi, de nem tudtam ellenállni? Vagy, hogy egyszerűen csak bérintésre csábított? – Nem! – Nem, azt nem lehet. Csak kinevetne és szívná a vérem, ráadásul azt is a fejébe venné, hogy epekedek utána. Hamvasszőke haja finoman keretezi arcát, és ha tehetném, akkor füle mögé simítanám.

Felemelem ölelő karját, és megpróbálok kicsusszanni, de nem hagyja. Szorosabban fog, közelebb húzódik, arcát nyakamba fúrja, bőrömön érzem meleg leheletét.

– Win – lököm meg –, engedj el!

– Mmm – nyöszörgi félálomban.

– Hé! – emelem meg a hangom. – Nem vagyok a plüssmacid, hogy szorongass!

– Maradj már csöndben – suttogja és csókot nyom nyakamra, megnyalja, majd mintha mi se történt volna, mélyen visszaalszik.

Ledöbbentem az előbbitől. – Ez tényleg megtörtént? – Várok még félórát, utána észrevétlenül kimászok az ágyból.

Ott állok fölötte, nézem békés szuszogását. Ugyanabban a ruhában van, mint tegnap, nem öltözött át. Magas, nyúlánk alakja végigér az ágyon, és most először pajzán gondolatok jutnak eszembe vele kapcsolatban. – Team! Verd ki a fejedből! – Utasítom magam, és erővel kényszerítem lábamat, hogy arrébb sétáljon.

Felveszem a ruháimat, a tegnapit, mivel nincs másom, és a táskához indulok. Zsebembe mélyesztem a gyémántos erszényt, illetve magamhoz veszek annyi készpénzt, amivel boldogulni tudok. – Nincs szükségem senkire! – Legfőképpen rá, hiszen csak egy kullancsnak tart.

Egy elkényeztetett bugrisnak, aki teljesen életképtelen, és csak a bajt hozza a másikra. – Nem ismer! – Mégis ítélkezik, és ez a legfájóbb. Mikor én azért elismerem, hogy okos, intelligens, és a munkáját is tökéletesen végzi. Az már más, hogy egyáltalán nem kedvelem.

Mondjuk, tegnap valami mintha megváltozott volna, és nem arra gondolok, hogy megmentette az életemet. A szeme árulkodott, ami úgy örvénylett, mint a forró csokoládé kavargatás után. De nem is akármilyen csokoládé, hanem a keserű fajta, ami már majdnem fekete, pont olyan színe is van.

Volt mersze megcsókolni. – Engem! – Csak annyit mondott, hogy megteszi, semmi engedélykérés, semmi várakozás. Forró ajka éhesen lecsapott, magának követelve nyelvemet. És én marha készségesen válaszoltam csábítására. – Többször nem fordul elő! – Hogyan is fordulhatna? Most látom utoljára, legalábbis remélem, és ahogy ő is szeretné.

Úgy kell neki! Felejtse el, hogy élek, létezem! – Miért vagyok rá ennyire mérges? – Nemtörődöen rántom meg vállamat, majd azzal a lendülettel elindulok, hogy nyakamba vegyem a várost.

Menet közben szereztem egy baseball sapkát, ápol és eltakar címen. Nem vagyok annyira gyáva, hogy hanyatt homlok meneküljek, csak mert nevelőapám célpontja lettem. Eddig is szemmel tartottak, mégis meg tudtam lépni előlük, most sem lehet olyan nehéz.

Meg kell tudnom, hogy mi történt, miután elmenekültünk. Ki maradt életben, ki halt meg, ki támadt ki ellen. Ezt az információt tudom, hol lehet begyűjteni, de nem veszélytelen. Mégis meg kell próbálnom, az életem múlhat rajta.

Egy kellemes, éjjel-nappali csehóba vezet az utam. Elvileg itt nem ismerhetik az arcomat, mivel nem jártam még itt. Viszont itt lehet a legjobb infókat kapni, megfelelő ösztönzéssel persze. Mielőtt belépnék a lepukkant épületbe, módszeresen összehajtogatok pár bankót, és a kabátom zsebébe teszem.

Kitapogatom, és könnyen ki fogom húzni őket, ha szükségem lesz rájuk. Homlokomba húzom a sapkát, hogy arcom nagyobb részét eltakarja. Vágni lehet a füstöt, ahogy belépek. Reggelhez képest, meglehetősen sokan vannak, fejüket összedugják és úgy sutyorognak.

Helyet foglalok a pultnál, kérek egy kávét, és fülelni kezdek. A pultos nem kérdez, tudja, hogy jobban jár, ha csöndben marad. Mellém ül két középkorú fickó, vigyorogva beszélgetnek.

– Hallottad mi történt tegnap? – kérdezi a kopaszodó férfi.

– A főnöknél? Van olyan ember, aki nem tud róla? – mondja a másik.

– Igaz, igaz! – int a pultosnak és kér egy-egy korsó sört.

– A rendőrök még helyszínelnek – forgatja a korsót. – Nagy mészárlás volt.

– Azt rebesgetik, Santi-t elfogták.

Erre felkapom a fejem. – Ez jó hír! – Ő mellettem áll, de hogy miért, azt nem tudom. De kiindulópontnak tökéletes. Már csak az a kérdés, hogy jutok a közelébe?

– A főnökkel mi lett?

– Kapott pár lövést, de megúszta – kortyol bele az italba –, most bujkál a rendőrök elöl.

A pultos csóválja a fejét, többet tud, mint bárki más. – Ő az én emberem! – Már csak azt kell megvárnom, hogy ez a két idióta elhúzzon innen.

Még fél óráig fecserésznek, de semmi érdemlegeset nem tudok meg. Csak találgatnak, mindenfélét fantáziálgatnak. Végül felállnak, odacsúsztatják a pontos összeget, egy bath-tal se többet, majd elmennek. Kihúzom az első összehajtogatott papírpénzt és megkocogtatom a pultot, felhívva magamra a figyelmet.

– Miben segíthetek? – nyúl a pénzért, és már süllyeszti is zsebébe.

– A tegnap estéről érdeklődnék.

– Ahhoz ennyi nem lesz elég.

– Talán ez segít – csúsztatok oda még párat.

– Igen, határozottan – mosolyodik el. – Csapda volt az egész, csak rosszul sült el.

– Ezt magamtól is tudom.

– A hatalomért folyt a vita – törölget egy poharat –, és az erő felülkerekedett.

– És?

– Rengetegen meghaltak, Santi-t elfogták, a főnök pár emberével elmenekült. Az asszony kórházba került.

– Az asszony? – kerekedik el szemem, talán nem jól hallottam.

– Igen, a feleségét beszállították a Bangkoki kórházba – feleli –, elvileg rossz bőrben van.

– És a fiáról mit tudsz?

– Azt rebesgetik, ő robbantotta ki ezt az egészet – töpreng egy darabig –, de nem hiszem.

– Miért?

– Túl ártatlan az a fiú, az emberek körében jó híre van. Ráadásul sok embert segített ki szorult helyzetéből.

– Akkor? – kíváncsiskodok tovább.

– A főnök el akarja tenni láb alól, és vérdíjat tűzött ki a fejére.

– Mennyit?

– Jó sokat – kotorászni kezd a pult alatt.

Valami nem stimmel. Óvatosan felkelek a székről, de nem tévesztem szem elől beszélgetőpartneremet.

– Lehet, hogy nem éri meg a kínlódást.

– Szerintem meg igen.

Előrántja fegyverét, mire többen felkapják fejüket. – Jó nagy pácban vagyok! – De talán voltam már rosszabban is.

Fejemet behúzva rohanni kezdek a kijárat felé, lövések dördülnek, némelyik a falba talál, valamelyik az oszlopnak, széknek, és még egy vendéget is sikerül eltalálni.

– Sajnálom! – kiáltom, de nem állok meg.

Annyira sietek, hogy az ajtóval együtt távozom, elterülve a járda kövén.

Feltápászkodok, lesöpröm a rám ragadt üvegdarabokat, és újra neki iramodok. Pár ember a nyomomba szegődik, de testes felépítésük megakadályozza, hogy tartani tudják velem az iramot. Jó pár sarokkal odébb megállok, hogy levegőhöz juttassam szomjazó tüdőmet.

A kórházba kell mennem, de valószínűleg csapdába sétálok. – De muszáj megtudnom! – Az anyámról van szó, és ez mindent felülír. Így hát megindulok, és az sem érdekel, ha a végzetembe rohanok.

Út közben még egy napszemüveget is beszereztem, hajamat gondosan a sapka alá rejtem. A közeli árustól veszek egy hatalmas csokor virágot, ami elvonja rólam a figyelmet. Élénk színük, erős illatuk körbeleng. Nagy levegőt veszek és bemegyek a kórház ajtaján. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok ideges, remeg kezem, lábam, de most nem számít.

Szememet járatom, ismerős arcokat keresve. Az aulában tö bbet is felfedezek, igyekszem őket kikerülni. Az információs pulthoz sétálok, a nővérke nagyon el van foglalva. Úgy helyezkedek, hogy rálássak a monitorra.

– Miben segíthetek? – kérdezi mosolyogva.

– Egy beteghez jöttem – veszem le a szemüveget.

– Hogy hívják?

– Pakpai... – pötyögi is befelé a nevet.

Már látom is, a második emelet hetvenhatos szobájában van.

– A vezetékneve?

– Pareena – mondom be a hamis nevet.

– Nincs ilyen nevű betegünk.

– Valóban, megnézné még egyszer? Kérem! – mosolygok rá.

– Persze, egy pillanat – újra pötyög –, sajnos nincs.

– Azért köszönöm! – villantom rá legcsábítóbb mosolyom, és elköszönök.

A lépcsőt választom, azon sétálok felfelé.

A második emeletre érve kikémlelek az ajtó kerek üvegén. Semmi gyanúsat nem látok, sehol egy őr, félelmet keltő bandatag. Bemegyek a lengőajtón, majd elindulok jobbra, de rá kell jönnöm, hogy rossz irányba indultam. A szobák sorszáma a másik szárnyba vezet.

Türelmetlenül lépkedek, már csak pár lépés és ott vagyok. – Miért nincs itt senki? – A pultnál egy nővérke piszmog, csöndben, senki sem zaklatja kérdéseivel. A pult fölé nézek, és akkor olvasom el a feliratot: Intenzív osztály. Az ütő megáll bennem, a pislákoló fény, a remény elillanni látszik.

Megközelítem a szobát és benézek. – Biztonságos. – Belépek, megcsap a kórház fertőtlenítőszaga, amitől felfordul a gyomrom. Több ágy is van a teremben, függönnyel vannak elválasztva egymástól, hogy a betegeknek biztosítsanak egy kis magánszférát.

Az ablakon beáramló levegő néha meglibbenti a függönyöket, a gépek zümmögése jelzi, hogy a betegek még életben vannak. Odasétálok édesanyámhoz, szívem összefacsarodik látványára. Szájából csövek állnak ki, szeme leragasztva, a lélegeztetőgép pumpálásának köszönhetően emelkedik és süllyed mellkasa.

Odamegyek hozzá, megfogom jéghideg, szinte már merev kezét. – Hát élsz! – Szorongatni kezdem, de nem reagál, még csak egy apró mozdulatot sem tesz.

– Anya, én vagyok az, Team! – mondom neki. – Kérlek, kelj fel, gyere velem!

Semmi válasz. Az asztalon egy váza árválkodik, odamegyek érte. Megtöltöm vízzel, majd anya szekrényére rakom. Így talán egy kicsit vidámabb a környezete, hátha segíti a felépülésben.

Megsimogatom haját, kőmerev arcát, bőrének hidege süti ujjamat. – Feláldoztad magadat! – Hát ennyire szeretted apámat? – Soha nem meséltél róla! – Lábad könnybe szemem, és eszembe se jut, hogy megállítsam.

Lépések zaja visszhangzik a folyosóról, megcsókolom anyám homlokát, és a nyitott ablakhoz sétálok. A függöny ápol és eltakar, ha nem kutakodnak, akkor nem vesznek észre, talán szerencsém lesz.

– Hogy van a feleségem? – a gyűlölt hang felhangzik.

– Semmi jóval nem kecsegtetem.

– Az mit jelent? – dörren keményen.

– Agyhalott – cipők halk surlódása hallatszik.

A szívemhez kapok, ez nekem túl sok. Elveszítem, visszakapom, majd újra elveszítem. – Micsoda embertelenség ez! – Az utolsó reménysugár, az egyetlen rokonom volt, és most már nincs. Innen nem kerül ki, és ha máshol lenne, az se segítene, csupán csak egy porhüvely.

– És a gyermek? – fülem hegyezem, ez érdekel.

– Jól van. Amíg az anya szervezete nem omlik össze, akkor addig nincs akadálya, hogy kihordja.

– Mindent megkapnak, amit csak akarnak – hangsúlya megváltozik. – De a babának élnie kell.

– Mindent megteszünk, ígérem – fogadkozik az orvos.

– Értesítsen, ha valami változik.

– Úgy lesz, és már a mostani nagylelkű adományát is köszönjük.

– Még valami – szünetet tart –, ha látja ezt a fiút itt felbukkanni, kérem, azonnal hívjon fel.

– Ki ő?

– A nevelt fiam, tegnap óta nem találjuk, aggódom érte.

– Na, persze – suttogom.

– Mi volt ez? – kérdezi nevelőapám.

A függönyök karikája fémesen csúszik a rúdon, közelednek.

Kibújok az ablakon. Lenézek, nincs is olyan közel a föld, pedig csak a második emeleten vagyunk. Lenézek, és hol közeledik, hol távolodik a talaj. –Anyám, tériszonyom van! – Igyekszem kapaszkodni, de már nehéz megtartanom magam.

– Hát itt vagy? – felemelem fejem, és egy ördögi mosollyal találkozom. – Jó fiú, visszajöttél az apádhoz.

– Nem az apám! Ő meghalt! Maga miatt!

– Gyere csak, mássz vissza! – ragadja meg karomat és húzni kezd.

– Abból ugyan nem eszik! – elengedem az ablak peremét, és zuhanni kezdek.

Földet érek, a fenekem sajog, de nagyobb bajom nem esett. Nevelőapám utasításokat ad az embereinek, hogy kövessenek, és vigyenek el hozzá. Szaladni kezdek – A mai napom csak ebből fog állni? – Rám férne egy kis változatosság. Lövések dördülnek, szerencsére elhúznak mellettem, míg az egyik megcsípi a fenekemet.

– Á, ez fáj! – lassítani kezdek.

Ennek a fele sem tréfa, és nincs nálam fegyver, csak a lábam maradt, és az is kezd kimerülni.

A kórház mögött zajló építkezésre szaladok be, megfogom az első kezembe akadó eszközt, méghozzá egy vascsövet, és megyek tovább. Az épületnek már két szintje áll, a munkagépek most is dolgoznak, az emberek hordják a csöveket, téglákat, vödröket.

Nem is figyelnek rám, fásultan teszik dolgukat. A garázsparkoló sötét szája hívogat, így arra veszem az irányt. De gondolhattam volna, hogy mozgásérzékelő van beépítve. Amerre szaladok, sorra felkapcsolódnak a világítások.

Az egyik talapzatnak nekidőlök, lihegek, a fenekem is fáj. – Hová szaladjak? – Inkább fogom a vascsövet és várom támadóimat.

– Team, Team-i fiú, gyere elő! – a fények körbeölelnek, nincs menekülés.

– Itt vagyok – koppintom földhöz a csövet.

– Hadd vigyünk vissza apucihoz!

– Tudjátok, hogy nem az apám – forgatom szememet.

Fegyverek szegeződnek rám, de ők szórakozni akarnak.

Egyesével nekem támadnak, egy darabig ellenállok, amennyit kapok, annyit adok is. Puszta kézzel folytatom, a csövemet valaki kivette kezemből. Szám sarkából folyik a vér, ahogy felrepedt szemöldökömből is.

Legalább az ellenfeleim sem úszták meg sérülés nélkül. Kettőnek kivertem a fogát, harmadiknak akkorát behúztam, hogy megreccsent az orra. Most azt fogdosva jajgat a földön fetrengve, úgy kell neki, megérdemelte. Véres váladékot köpök a betonra, majd megtörlöm a számat.

– Gyertek, még élek! Bírom! – billegek lábamon.

– Ebből elég! – kiáltja az egyik. – Öljétek meg, vagy fogjátok el!

Már megint kezdik! – Miért akarnak folyton eltenni láb alól? – Viszont nem fogok visszamenni, azt már nem.

Motorbőgés hangzik fel, minden szem arra irányul, ahogy az enyém is. Gyorsan közeledik, sofőrjének szőke haja lobog a szélben. Bekanyarodik elém, pisztolyt ránt és lövöldözni kezd. Hol egy kart, hol egy lábat talál el, de egyetlen lövése se halálos.

– Pattanj fel, nincs sok időnk!

Nem kell kétszer kérnie, már ugrok is fel mögé, még fenekem sajgása se tud hátráltatni. Azzal ráérek, most csak tűnjünk el innen.

– Megvagyok! – kapaszkodok derekába.

– Ölelj át jobban! – kiáltja, fegyverét elrakja.

Kihasználjuk az időt, míg a többiek próbálnak észhez térni. Kikerülve földön fetrengő testüket elhajtunk.

Pont mint tegnap. Megjelenik, megment, majd magával ragad. Ugyanaz a forgatókönyv, annyi különbséggel, hogy megmondtam neki, hagyjon engem békén. És mégis itt van, eljött értem, pedig nem volt kötelező. Mit kötelező? Egyenesen ki se állhatjuk egymást, az a csoda, hogy ennyi erőfeszítést tesz. –– Esetleg van valami hátsó szándéka? – Még az is lehet. Majd kiderül, legalábbis azon leszek, hogy ez megtörténjen.

Felengedek, ölelésem enyhül, fejemet Win hátának döntöm, és elönt a fáradtság.

– Team, jól vagy? – kiáltja, leeső kezem után kap. – Csak bírd ki még egy kicsit!

– Rendben – suttogom, de szemem lecsukódik.

Annyi erőm még van, hogy megkapaszkodjak kabátjában. Érzem testének melegét, ami átragad rám, jó érzéssel tölt el. Azt hiszem, ha csak rövid időre is, de biztonságban vagyok.