Win

Mindjárt ott vagyunk, már csak pár kilométer választ el minket a biztonságot nyújtó menedéktől. – Mi történt? – Sejtettem, hogy valami készül, de erre nem számítottam. Az a csoda, hogy nem talált el egy célját kereső lövedék. Nem akartam belefolyni a dolgokba, de mikor berontott az asszony, és rávetette magát élete nagy szerelmére, majd ránéztem Team szenvedő arcára, elszakadt a cérna.

Odaugrottam, de már késő volt, alig vert a pulzusa, légzése gyengült. És még ekkor is az egyetlen fiára gondolt – Mentsd meg! – suttogta. Valahol a szíve mélyén tudhatta, hogy nemsokára beüt a vég. Szerintem számított rá, hogy a volt férje szabadulása után gondok lesznek.

Hatalmi harc volt az egész, és ezzel a főnök tisztában volt. Tudta, ha visszatér Team apja, akkor a feje tetejére áll a világ. Lehet, hogy nem akart visszatérni a régi életmódjához, de ebből az ördögi körből nagyon nehéz szabadulni. Sokan még mindig őt tekintették az igazi vezérnek, és csak arra vártak, hogy újra feltűnjön.

Vegyük például Santi-t. Meg voltam róla győződve, hogy teljesen a főnöknek van alárendelve, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Abban a pillanatban, mikor elszabadult a pokol, ő Team-et védte. Team... Szegény csak ott állt, könnyáztatta arccal, és csak a szüleit figyelte.

Meen-ben viszont hatalmasat csalódtam, soha nem gondoltam volna, hogy csak a farka után megy. – Mégis mit képzelt? – Övé lesz ez az édes gyümölcs, aki csak leszakításra vár? Lehet, hogy a főnök nekiígérte, de garantálom, hogy eszébe se jutott odaadni. Attól többet ér, sokkal többet ér. Befoghatta volna egy bordélyházba dolgozni, ilyen szép arccal, kellemes testtel degeszre tömhette volna a pénztárcáját. Pár bogyó, esetleg egy lövés a vénába, és a gyerek magáról sem tudva adná oda magát.

Belegondolni is rossz, hogy mi történt volna vele. Vagy esetleg eladni kívánta szerveit, az is szép summát megérne. Még az is szóba jöhetett, hogy a jó kapcsolat kialakítása érdekében házasságba kényszerítette volna. Annyi minden eszembe jut, rosszabbnál rosszabb lehetőségek.

Szerencsére megúszta, majdhogynem épp bőrrel. Most itt ül mögöttem, szorosan ölel, teste reszket. Együttérzően jéghideg kezére simítom kezemet, hátha nyújthatok egy kis megnyugvást. – Ennél többet érdemel! – Még ha nem is jövünk ki egymással, attól van szívem.

Begurulunk abba a szűk sikátorba, ahol a kedvenc kávézóm van. Sehol egy árva lélek sem, az utcai világításnak nyoma sincs, kiégett minden körte. A kiskapu nyitva van, pont az ilyen helyzetekre. A szűk udvaron végiggurulunk, a hátsó garázsig. Megállok, megütögetem combját, mire leszál, leállítom a motort és betolom a garázsba. Mindketten megszabadulunk a bukósisakoktól és a motor ülésére rakjuk.

– Gyere! – megfogom csuklóját, és húzni kezdem.

– Hol vagyunk? – kérdezi remegve.

– Biztonságos helyen.

Többet nem mondok, el kell tűnnünk az udvarról.

Feltrappolunk a lépcsőn, lenyomom a kilincset és az ajtó nyikorogva nyílik. Belépek Team-et magam után húzva.

– Ki van itt? – kérdezi egy női hang.

– Csak én vagyok, Win!

– Fiacskám, hogy kerültél ide?

– Hosszú történet, majd elmesélem – ölelem meg. – Hana néni, van egy szabad szobád?

– Számodra mindig van – mosolyodik el. – És ki a barátod? – érdeklődve pillant mögém.

– Nem a barátom – jelentem ki. – Csak segítek rajta.

– Nem kértem belőle – szólal meg duzzogva.

– Fogd be!

– Az alagsori szobába menjetek – engedi el füle mellett a szópárbajunkat Hana néni.

– Köszönjük.

– Kértek enni valamit?

– Éhes vagy? – fordulok Team felé.

–Ki tudna ilyenkor enni? – sértődötten néz rám.

– Majd reggel, most lemegyünk.

A lépcsőfokok sírnak súlyunk alatt, nem ma készültek. Leérve egy rózsaszín ajtó állít meg minket, de ezen már meg se lepődök.

Hana néninek igen furcsa ízlése van. A kávézótól eltekintve, minden más tarka színekben pompázik. Mint egy cifra babaház, annak minden giccsével együtt. A szobában pink színű baldachinos ágy terül el pont középen, fidres-fodros takaróval. A bútorok faragottak, fényesen fehéren csillognak, aranyozott díszítéssel. Egyszerűen borzalmas, de most nem számít.

Megáll mögöttem, válla leeresztve, csak néz ki fejéből üres tekintettel. Lesegítem róla a hátizsákot, majd a bőrkabátot is lefejtem róla. Egész testében reszket, és ha jó kapcsolatban lennénk, talán még meg is ölelném, de így nem. Örüljön, hogy megvédtem formás kis seggét.

– Menj, fürödj meg – mutatok a fürdő irányába. – Utána leápollak.

– Mit csinálsz?

– Nem úgy, ahogy te gondolod – lépek elé, és közel hajolok. – Bár tudom, hogy szeretnéd – húzom végig orromat nyakán.

Megtette hatását, visszatért belé az élet, és zavarában besomfordál a fürdőbe.

Nem szeretem, hogy ennyire maga alatt van, de megértem. Hasonló helyzetben jobban összetörtem volna, de most nem rólam van szó. Táskámból előbányászom az elsősegélydobozt és az ágyra dobom. – Jöjjön már vissza! – Fáradt vagyok, kivette minden energiámat a ma este, muszáj újratöltődnöm. Holnap kemény napunk lesz, legalábbis nekem biztosan, és hogy ő mit csinál? Az az ő dolga, oldja meg.

Előjön a fürdőből, bőrén még ott csillog pár vízcsepp. Karján a sebből még mindig szivárog a vér, vegyülve a testén maradt vízzel. Tétován néz körül, nem tudja, hogy mihez kezdjen.

– Ülj le az ágyra – szólok hozzá finoman.

Helyet foglal, ujjait összefűzi, közben masszírozza puha bőrét. Feszült, minden pórusából árad felém, és teljesen tanácstalan vagyok.

Megállok felette, majd térdemmel széttolom lábát és közéjük térdelek. Várakozásom ellenére semmi reakciót nem váltok ki belőle, pedig ebben reménykedtem.

– Add ide az elsősegélydobozt – nyúl is érte, majd kezembe nyomja. – Mutasd a karod!

Felém tartja és megvizsgálom. – Mázlista! – A golyó roncsolta az izmokat, de átment rajta, így elég csak megtisztítanom.

Felpattintom a dobozt és előveszem a szükséges kellékeket. Egy gézdarabra fertőtlenítőt öntök és elkezdem a sebet megtisztítani, mire felszisszen, de állja a sarat.

– Sajnálom a szüleidet – mondom neki csendesen.

– Én is – hajtja le fejét.

– A babát is.

– Milyen babát? – pillant le rám.

– Nem tudtad? Anyukád terhes volt.

Könny szökik szemébe, ajka lefelé konyul, teste reszketni kezd.

– Miért nem mondta el? Miért jött be? Nem kellett volna közbelépnie!

– Azt tőle kérdezd – figyelmem a sebre összpontosítom.

– De már nem tudom! – kiabálja és kigördül a könnye.

– Basszus, sajnálom! – kenek egy kis gyulladáscsökkentő krémet a sebre. – Nem gondolkoztam.

– Ez vagy te! – köpi a szavakat. – Csak te és te és te! Az, hogy a másikkal mi van, magasról letojod!

– Mondtam, hogy sajnálom – kötözöm be sebét.

– Ettől talán jobban kellene éreznem magam?

Nyirkos combjára fektetem tenyeremet, ujjbegyemmel apró köröket írok le. Remélem, ettől megnyugszik, nincs szükségem egy hisztis kölyökre.

– Talán egy kicsit – suttogom.

– Nem megy – zaklatott arccal néz rám.

– Tudom, csak bírd ki még egy kicsit – álla alá nyúlok és felemelem, hogy szemébe nézhessek.

Csillogó szeme gondokkal terhes, ajkát harapdálja, és ha tovább folytatja vére is kiserken.

Nem tudom miért, de nyakára csúsztatom kezemet, gyengéden masszírozni kezdem, mitől látványosan ellazul.

– Jobb már? – ajkam felfelé görbül.

– Ühüm – ujjam haját kezdi el babrálni, majd teljesen bele is túr.

Megszeppen, hirtelen abbahagyja a könnyezést, tekintetét belefúrja az enyémbe. Abbahagyja a harapdálást, ajkát résnyire nyitja.

Így, szétcsúszva, magába roskadva, összetörten egyszerűen ellenálhatatlan. Nem tehetek róla, de muszáj közelebb húznom. A levegő bennakad, és képtelen vagyok levenni tekintetemet harapdálástól duzzadt ajkáról.

– Most megcsókollak – engedélykérésnek hangzik, de egyáltalán nem az.

– Aha – dünnyögi és lesüti szemét.

Ajkunk pár milliméterre van egymástól, és elég egy apró mozdulat, ajkunk összeér, lelkemben milliónyi petárda robban.

Pont olyan puha, mint ahogy titokban elképzeltem. Apránként kóstolgatom, apró puszikat nyomok rá, de ő nem mozdul, csak várja következő lépésemet. Semmi ellenállása nincs, sőt, mintha várná a folytatást. Végighúzom karján tenyeremet, fogom és nyakamba teszem, súlya jólesően nehezíti vállamat. Nyelvemet végigsimítom reszkető ajkán, majd közéjük dugom, ő pedig hagyja. Megragadom csípőjét és közelebb húzom, teste testemnek feszül, és bármilyen nehéz is bevallanom magamnak, ez isteni érzés.

Játékos nyelvem akadályba ütközik, de addig ostromlom, amíg nem enged. Mert olyan nincs, hogy ne engedjen nekem, ha már eddig eljutottunk. – Annyira édes! – Teste megremeg, halkan sóhajt és követelőzni kezd. Nyelvünk összeér, selymes, puha és mégis izmos, fürge és parancsoló egyszerre.

Kibontja hajamat, a gumi húzza hajszálaimat, de nem érdekel. Élvezem, ahogy gyengéden közéjük túr, erőteljesen nyögök fel válaszul. Hátára tapasztom ujjbegyemet, csigolyáján játszanak. Most már ő is kezdeményez, visszacsókol, ajkamat harapdálja, nyelvét csúsztatja. – Ennyi nem elég, többet akarok! – Erre a gondolatra megrémülök, szétválasztom ajkainkat, mire csalódott sóhaj hagyja el az övét.

– Ez többet nem fog előfordulni – mondom érzelemmentesen.

– Aha – ragadja meg ingemet és újra megcsókol.

Oké, egy utolsót, csak még egyet engedélyezek.

Végül elenged, legnagyobb bánatomra, de talán ez volt a helyes döntés. Még mindig hozzám simul, melegsége feltüzel, és most az egyszer sajnálom, hogy rosszfiúkkal nem kezdek.

– Holnap külön válunk.

– Nem maradsz velem? – döbben meg.

– Még az hiányozna! Csak teher vagy számomra.

– Vagy úgy! – ellök magától, a földön terülök el. – Szánalmas vagy, nincs is szükségem rád. Akasztd fel magad!

Hátradől és bebújik a takaró alá. Magára húzza, még a feje se látszódik ki, majd nyöszörögni kezd. Gondolom, újra sírni kezd. – Win, hogy lehetsz ekkor tuskó? – Elveszített mindent, és még én bele is tapostam.

Bemászok mögé, közelebb húzom, átölelem. Ennyit igazán megtehetek érte. Nem ismerek magamra, csak ellentmondásokból állok.

– Mindenkinek ez lesz a legjobb – suttogom.

– Neked biztosan. Hagyj békén! – szipogja. – Reggel elmegyek.

– Az lesz a legjobb – felelem. – Hagyd el a várost és ne gyere többé vissza.

– Ne foglalkozz már velem! – ül fel, és szigorúan néz rám. – Win, megmentettél és ennyi.

– Eszemben sincs. Már így is túl sokat tettem érted.

– Na, látod! Felejtsd el, hogy létezem!

– Hé, mit keresel itt? Ismerlek? – gúnyolódom.

– Nyugi, holnaptól nem létezem, legalábbis számodra.

– Megnyugtató.

Szemöldökét összehúzva, szúrós tekintettel méreget, majd visszafekszik.

Forgolódik egy darabig, majd nagysokára elalszik. Közben is nyugtalanul hánykolódik, nyüszög, felsír. Megszánom szegényt, karomba húzom, mire felém fordul. Összehúzott szemöldöke kezd feloldódni, arca megnyugszik, kisimul. – Bolond fiú!

Kijutott neki a rosszból mára, annyit megérdemel, hogy kialudja magát. Sajnos, ennél többet nem tehetek érte, még ha szeretnék is, de nem akarok.

Nagyon régóta nem aludtam ilyen jól, éppen ideje volt már. Olyan jó illata van az ágyneműnek, meleg és puha. A matrac rugója se nyomja a csípőmet, nem feküdtem el magam. És bevillan, minden, ami tegnap történt. Az utazás, börtön, Team apja, a találkozó, fegyverdörgések, Team kétségbeesett arca, a csók, a hozzám bújó meleg teste. – Most hol van?

Tapogatózom az ágyon, de nem találom. Kinyitom a szemem, de a szobában egy teremtett lélek sincs. Felpattanok és megnézem a fürdőben, ott sincs. A kis asztalon hever a táskája, odamegyek, és szemügyre veszem. Némi készpénz van benne, kotorászok tovább, a noteszt is itt találom. Fellapozom, valamire majd csak jó lesz, mindenesetre magammal viszem.

Még egy fecni hever az asztalon, felveszem és elolvasom.

„ Ennyivel tartoztam, kivettek vagyunk."

Mondanám, hogy sajnálom, de egyáltalán nem így van. Örülök, hogy megszabadultam tőle, csak púp volt a nyakamon.

Nem vacakolok a fürdéssel, annál sietősebb a dolgom. Felkapom a táskát és elhagyom ezt a giccses, mégis otthonos szobát, és mindent hátrahagyok ami itt történt.

– Hana néni! – kiáltom, mire a konyhából kezét törölgetve előjön. – Elmegyek.

– A barátod már elment?

– Nem köszönt el?

– Még napfelkelte előtt leléphetett, mert nem láttam távozni.

– Legjobb – vonom meg vállamat –, kevesebb baj.

– Biztos, hogy így gondolod? – simogatja meg karomat. – Win, rendes fiú vagy, és mégis hagyod, hogy egyedül kószáljon.

– Ő nem valami kóbor jószág, akiről gondoskodni kell – morranok fel.

– Ha te mondod! – mosolyodik el. – Menj csak, Dean már vár.

– Hívta?

– Igen, nagyon aggódott, mert nem ért el.

– Akkor megyek is – puszilom meg rózsás arcát és már lépek is kifelé a házból.

Kigurítom a motoromat, felveszem a sisakomat, másikat pedig leszíjazom. – Indulás! – Ideje hivatalosan is munkába állni.

Letámasztom a motoromat a kapitányság előtt. Fellélegzek, végre hazaértem, és csak ez számít. Nem kell többet abban a szakadt kégliben lógnom, vége az undorítóbbnál undorítóbb dolgoknak. Nem kell más mocskát takarítanom, nem kell lesnem a maffiafőnök minden parancsát. És nem kell egy szemtelenül édes kölyökre vigyáznom, aki a kelleténél kicsit jobban igényli a törődést.

Belépve az épületbe megcsap az ismerős illat. Frissen főzött kávé, fémes szag, és a tisztaság. – Imádom! – A rendőrök az asztaluknál ülnek, előttük bűnelkövetőkkel, vagy éppen tanúkat hallgatnak ki. Mikor meglátnak, intenek, mosolyogva bólintanak, és még ide is kiáltanak, hogy igyunk meg egy kávét később.

Egyenesen a kapitány irodájába tartok, ideje jelentést tennem. Kettőt kopogok, kiszól, hogy szabad, így hát belépek.

– Kapitány, megjöttem.

– Azt látom, Win – csukja össze mappáját. – Várom a jelentést.

Leülök, elé teszem a táskát, széthúzom száját és kiveszem a noteszt.

– Ez a könyvelése. Teli van fontos információkkal, nevekkel, címekkel, összegekkel.

– Nagyon jó – átveszi és fellapozza –, ezzel tudunk kezdeni valamit – belenéz a táskába – és a pénz?

– A tegnapi összecsapásból származik.

– Csúnya összecsapás volt. Az embereink még mindig helyszínelnek.

– Nekem mondja?! Én is ott voltam.

– Megúsztad. Helyes – mosolyog. – Lassan kitűntetést fogsz kapni, Dean-nel együtt.

– Köszönjük, de csak a munkánkat végezzük – szerénykedem.

– Remekül végzik a munkájukat! De tudja, már nem mehet vissza.

– Tisztában vagyok vele.

– Felkészült a papírmunkára?

– Azt is el kell végezni valamikor – mosolygok rá.

Kinézek az üvegajtón, és egy ismerős arcot fedezek fel. Két rendőr vonszolja el a kihallgató felé Santi-t. – Hát túlélte? – Meglát, lemerevedik, majd a nevemet kiáltja.

– Ne menjen ki.

– Ugyan, mit csinálhat? Bilincsbe van verve.

Felállok és megyek utánuk a kihallgatóterembe. Santi-t leültetik, a bilincset az asztalhoz erősítik.

– Szóval így állunk? – undorodva néz rám. – Mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben veled.

– Erről akarsz velem beszélni?

– Nem – néz rám vádlón. – Hol a fiú?

– Kicsoda? – játszom az értetlent.

– Team, hol van?

– Miért kérdezed? – ülök fel az asztalra.

– Bajban van! – kiálltja aggódva.

Ilyen érzelemáradatot még egyszer sem láttam átsuhanni arcán. Féltés, aggódás és szeretet.

– Milyen bajban?

– Mindenki őt keresi! Még az utolsó mocsok is. Vérdíjat tűztek a fejére!

– Mégis miért? Ártatlan.

– A notesz miatt.

– Az nálunk van.

– És a pendrive? – kérdezi élénken.

– Miről beszélsz?

– Amit lenyúlt. Fontos információk vannak, és a főnök tajtékzik.

– Még mindig úgy hívod, pedig elárultad.

– Csak a megszokás, de nem érdekel. Csak mondd meg, hogy veled van?

– Nincs – kijelentésemre ledermed, elsápad, majdhogynem lefordul a székről.

– Akkor halott.

Végiggondolom az elhangzottakat, latolgatom a lehetőségeket, és igen, ha így van, ahogy Santi mondja, akkor Team-nek valóban vége.

Aj, miért kell vele törődnöm? Mondjuk, ha megkeresném, megmenteném a seggét, és a pendrive-ot is megszerezhetném. – Merre lehet? – Meg kell keresnem, nincs mese. Elindulok az ajtó felé, erősen gondolkozom.

– Az anyja – szól utánam –, még nem halt meg. Talán ott megtalálod.

– Honnan veszed, hogy megkeresem? – fordulok vissza.

– Mert kell tőle valami neked – mosolyodik el.

– Mégis mi kellene?

– Van szemem – feleli –,de többet nem mondok, ügyvédet akarok.

Magára hagyom, nem értem miket hord össze. Persze, hogy kell tőle valami, méghozzá a pendrive, amivel lesittelhetem a nagykutyákat. És ha ehhez az kell, hogy kihasználjam, akkor megteszem.

– Lövöldözés tört ki a Bangkok-i kórházban – kiáltja a diszpécser. – Több embert is eltaláltak.

– Induljunk! – állnak fel többen is.

Kórház, Team anyja lehet, hogy ott van? Mi van, ha odament és elkapták? Lehet, hogy elhurcolták és most kínok között fogva tartják. Vagy valahol sebesülten fekszik eszméletlen? – Nem lehet! – Minden gondolatom csak arra fókuszál, hogy meg kell mentenem.

Nem hagyhatom, hogy baja essen, hiszen rám bízták, hozzám tartozik. Ha valami történik vele, akkor nem bocsátom meg magamnak, az egyszer biztos. Rohanni kezdek, egyenesen a motoromhoz, még csak a sisakot se veszem fel, csak felakasztom az alkaromra. – Várj meg Team, megmentelek!