Win

Százszor inkább felújítom a házat, mint hogy órákon keresztül vadásszam a szükséges bútorokat. – Gyűlölöm! – Szabályszerűen rosszul vagyok tőle, de igyekszem jó képet vágni hozzá, mert Team igenis élvezi. Hogy mit szeret benne, fel nem foghatom.

– Kemény vagy puha matrac? – ül egyikről a másikra, és rugózik rajtuk.

– Legyen puha? – félve kérdezem.

Eddig mindent leszavazott, amire voksoltam.

Azt se tudom, honnan tudja mindezeket a dolgokat, de erre csak azt feleli, hogy jó tanára volt. Kijelentésére elszomorodik, és most jövök rá, hogy az édesanyjáról beszél. – Egyem a szívedet! – Legszívesebben megszorongatnám, de túl sok ember vesz körül bennünket.

– Ha hátfájást akarsz kapni, akkor vegyük azt – mosolyog rám. – Már megint mellé lőttem!

– A keményebb jobb lesz – dől rajta hanyatt –, főleg, ha mást is akarunk csinálni rajta.

– Próbáljuk ki –felmászok az ágyra, és testemmel betakarom.

Teszek bizonyos mozdulatokat, amikért furcsa pillantásokat kapok, de nem érdekel.

– Win! – tol le magáról. – Nem otthon vagyunk!

– Pedig már kezdtem azt hinni! – könyökölök fel az ágyon és végigsimítom erős, zsákszerű szövetét.

– Akkor legyen a keményebb, de sötétszürke kárpittal. Mit szólsz?

– Kosztűrő és a fal színéhez is menni fog – felpattan és állát megérintve gondolkozni kezd.

– Megint mi a baj? – bosszankodom.

– Semmi! Csak kell még két éjjeliszekrény és egy hatalmas gardrób.

– Még valami?

– A nappaliba egy sarokülő, szőnyeg, asztal és egy hatalmas tévé.

– Esetleg egy fotel?

– A fotelom marad! – teszi csípőre kezét. – Tudod, hogy szeretem!

– De nem annyira, mint engem! – felülök és megragadom derekát. – Mondd ki!

– Win, nem unod még? – forgatja szemeit, de én tudom, hogy élvezi játékunkat. – Szeretlek – suttogja.

Otthon már minden készen áll a beköltözésre.

Onnantól fogva, hogy kibékültünk, rohamtempóba estem neki a feladatoknak. Ha volt ideje, akkor Team is csatlakozott hozzám. Ketten elkezdtük megteremteni a közös otthonunkat. Amikor a tanácsát kértem, helyes arca sugárzott a boldogságtól, úgy, mint a falszínek kiválasztásánál, vagy a hálószobák felosztásánál.

Bármilyen megválaszolandó feladat előtt álltam, kikértem a véleményét, és együtt hoztuk meg a döntéseket. Ennek is köszönhetően teljes nálunk az összhang, és a vita messzire elkerül minket. Azt nem mondom, hogy mindig így lesz, mert hát mindkettőnknek igen erős a személyisége, de majd megoldjuk.

– Mehetünk már? – állok egyik lábamról a másikra mellette.

– Csak még ezt döntsük el – vacillál két szekrény között. – Melyiket?

– Rád bízom, csak haladjunk.

– Azt hiszem a jobb oldali lesz.

– Mondd, hogy a tükör miatt választottad!

– Perverz vagy! Már megint miken jár az eszed?

– Gondold el, hogy miközben szeretkezünk, te is láthatod, hogy milyen erotikus arcot vágsz – suttogom fülébe, majd meg is nyalom.

Azt hiszem, beindítottam a fantáziáját, mert a távolba réved, arca kipirul és szaggatottan veszi a levegőt.

Behunyom szemem és elképzelem a galambszürke falakat, a sötétszürke ágyat, és annak fabetétével megegyező színű bútorokat. Az ágynemű kitűnik az elemekből hófehér színe miatt, és ahogy ráfektetem igéző testét, az maga a gyönyör.

Sötét haja elterül a párnán, kinyújtja felém kezét, egyik lábát felhúzza, és karcos hangon hívogat az ágyba. Nem mondok nemet, ledobom ruháimat, és csatlakozom hozzá, forró ölelésébe temetkezem.

– Föld hívja Win-t! – csettintget előttem, és az édes ábrándképp egy pillanat alatt feloszlik szemem előtt.

– Megvagyunk? – kérdezem, és felkészültem a számomra legrosszabb válaszra.

– Igen, már csak fizetnünk kell.

– Jól hangzik – ujjainkat összefűzöm és a pénztár felé vesszük az irányt.

Minden részletet megbeszélünk, de tényleg mindent, és már indulunk is hazafelé.

Mindenki jól fogadta az összeköltözésünk hírét, de aki legjobban örült neki, az Pharm. Annak örömére, hogy mi összebútorozunk, Dean hozzáköltözik, így nem kell lakást keresniük. Talán még meg is könnyebbült, ugyanis nem túl sok kedve volt csomagolni. Azt mondta, elég nekünk segíteni, ő ebből nem kér, és igaza is van.

A cukrászda fölötti lakás kezd már háborús övezetté válni. Semmit se találunk meg, minden dobozokba van pakolva, vagy ami még nincs, majd lesz. – Hogy a fenébe tudott ennyi mindent felhalmozni két év alatt? – A fényképeket csomagolom újságpapírba, mikor kezembe akad a fiatalkori képem.

– Ez mikor került hozzád? – fordulok felé.

– Akkor hoztam el, amikor elmentem hozzád a cuccaimért.

– Miért tetted?

– Mert akartam rólad egy képet –feleli.

– Nem erre voltam kíváncsi. Miért hoztad el a dolgaidat?

– Nem emlékeztél rám, és ha megtalálod őket, talán még jobban összezavarodsz.

– Ezért úgy döntöttél, hogy elveszed tőlem még az esélyét is, hogy emlékezzek?

– Abban az időben, így láttam jónak – dünnyögi, de nem néz szemembe.

– Nem haragszom – csomagolom el a fényképet, majd odamegyek hozzá.

– Sajnálom – gördül ki egy könnycsepp szeme sarkából.

– Elmúlt, vége van! – törlöm le az a kósza cseppet, amit még egy követ. – Szeretlek.

Az, hogy mi történt a múltban, magunk mögött hagytuk, és tiszta lappal indulunk.

Nincs titkunk egymás előtt, és mindent megbeszélünk, mert a mi kapcsolatunk csak így működhet. Nagyon nehéz volt kiszedni belőle, hogy pontosan mi történt vele azon a napon, amikor Meen elhurcolta. Muszáj volt megtudnom, mert láttam rajta, hogy valami megváltozott benne, és ahhoz, hogy visszakapjam a régi Team-et, tudnom kellett.

Nem részletezte a dolgokat, csak annyit mondott, hogy hozzáért a szájával és a kezével. Többre szerencsére nem volt képes, de még ez is gyalázat. Csoda, hogy ilyen jól kezelte, és nem omlott össze. – Olyan erős vagy, Team. – Nála erősebb embert nem ismerek, főleg olyat, aki ennyi megaláztatás, bántalmazás után még mindig életvidám tudott maradni.

Nagy szerencséje van az isten átkának, hogy meghalt, mert ha Santi nem öli meg, az biztos, hogy én koncolom fel. – Hozzá mert érni! – Ez a legnagyobb bűn, amit elkövethetett az a senkiházi kutyafattya. De nem volt esélyem megbosszulni, revansot venni, így csak azt tehettem, hogy Team mellett állok. Eleinte sokszor felriadt, de az idő múlásával egy ritkábban fordult elő, mára már végig tudja aludni az éjszakákat, ha hagyom persze.

– Vennünk kellene egy kutyát – szipogja.

– Egy kutyát? – mosolyodom el.

– Igen, mindig is szerettem volna.

– Jól van, ha beköltözünk, szerzek neked egyet.

– Nem nekem, nekünk – karját nyakamba akasztja és megcsókol.

Számtalan csókon, ölelésen vagyunk túl, de mindig olyan érzésem van, mintha az első lenne.

Az első... Milyen régen is volt, és mégis emlékszem. Ott a búvóhelyen, lent a pincehelységben, már akkor vágytam rá. – Nem kedveltem – meséltem be magamnak akkor, de ez hazugság volt. Az első találkozásunkkor megakadt rajta a tekintetem, de tilos volt közelednem hozzá, bármennyire is vágytam rá. A köztünk lévő társadalmi különbség ellehetetlenítette, hogy bármit is csináljak vele.

Persze, hogy ellenkeztem – ki ne tette volna?–, mikor a gondjaimra bízták vágyaim tárgyát, és még csak hozzá se érhettem. Joggal voltam frusztrált miatta, hiszen nem nyúlhattam hozzá. Ezért inkább piszkáltam, odaszúrtam neki, és még talán sértegettem is.

Akkor még nem voltam szerelmes, erre is tisztán emlékszem, az csak jött, ahogy egyre többet voltunk együtt. A pontot az i-re azt tette, amikor először olvadt össze testünk, akkor már tudtam, hogy elvesztem. Még az emlékezetkiesésem során is éreztem, hogy űr tátong nemcsak szívemben, hanem lelkemben is.

– Szerinted el fogunk férni? – kérdezi.

– Amíg én elférek – markolom meg fenekét –, addig nem lesz semmi baj.

– Te már megint mire gondolsz?

– Arra, hogy meg szeretném lovagolni veled a gyönyör hullámait – harapdálom fülcimpáját.

– Ez annyira nyálas! – szól be a szobába Pharm.

– Neked meg nem kellene hallgatódznod! – szidom meg, bár egyáltalán nem érdekel, hogy mit hall és mit nem.

– Akkor csukd be az ajtót! – neveti el magát. – Ha lehet, éjszaka is!

– Talán valami zavar?

Bedugja fejét, bájos arcán fülig ér a szája.

– A nyikorgástól, nyekergéstől és a nyögésektől nem tudok aludni!

– Pharm! – pirul el szégyenében. – Most csak viccelsz ugye?

– Határozottan, nem! Hangosak vagytok!

– Sajnálom, de már nem kell sokáig elviselned! – vitatkozik tovább.

– De kár! Dean-nel nyomhatnánk szinkronban, és kiderülne ki a hangosabb! – viccelődik Pharm.

– Azt inkább kihagynám – szólok bele én is.

Igaza van Pharm-nak, más intim pillanatait nem éppen jó érzés kihallgatni.

– Nem is hallhatta – motyogja Team.

– Attól tartok mégis.

– Akkor Nana is? – kerekedik el szeme. – Azt hiszem, csak akkor csinálhatjuk, ha nincs otthon.

– Hangszigetelt a hálószoba – súgom fülébe.

– És a többi? – izgalom ég sötéten örvénylő szemében.

– Majd csöndben csináljuk.

– Tudunk mi olyat is? – incselkedik velem.

– Muszáj lesz – belecsípek fenekébe, majd dolgomra megyek.

Ha nem haladunk, soha nem költözünk át.

Legalább egy fuvarral át szeretnék vinni, illetve Nana holmijait. Úgy döntöttünk, hogy neki majd később veszünk új dolgokat, amikor már nagyobb lesz. Olyan nekem ez a kislány, mintha a gyerekem lenne. Szerencsésnek érzem magam, hogy lett egy komplett családom, akiket szerethetek.

Régen gondoltam arra, hogy mi lesz, ha egy pasi mellett találom meg a boldogságot. Zavart, hogy le kell mondanom az apaság öröméről, és ez akkor zavart. Most viszont, mázlistának érzem magam. Szeretem, és én leszek számára a tökéletes, engedékeny nagybácsi, míg Team a szigorú testvér. Sokkal nehezebb dolga lesz, mint nekem.

Lehordom a dobozokat Team autójának platójára, majd a lapra szerelt bútorokat is. Naná-t rábíztuk May néni-re, nehogy a nagy pakolásban láb alatt legyen, még véletlenül megsérülne. Mikor megtelik az autó, beszállunk és hazahajtunk.

Itt állunk a Chumpon-i fegyház bejárata előtt. Megígértem neki, hogyha vége a költözésnek, akkor eljövünk ide. Egyszerre ideges és izgatott, folyamatosan nadrágjába törli izzadt tenyerét.

– Jól nézek ki? – tudom, hogy csak egy kis biztatás miatt kérdezi.

– A legjobban, mehetünk?

– Igen – bólint.

Tényleg jól néz feszülős fekete farmerjában, fehér ingjében, és fekete bőrkabátjában.

Mindig is tudtam, hogy jó pasi, de hogy ennyire? Újra és újra elképedek miatta, és büszkeséggel tölt el, hogy ez a csinos fenék hozzám tartozik. de ezt most inkább nem említeném meg, mert csak leharapná a fejem.

Több ellenőrzőponton megyünk keresztül, majd végül a látogatóterem egyik sarkában foglalunk helyet. Elmondtam neki a teljes igazságot Santi-ról, még azt is, hogy a nagybátyja. A hír hallatán először lefagyott, majd ahogy kezdett felengedni, örült neki, mert így legalább van élő rokona.

Most bezzeg zabszem nem férne a fenekébe, nem hogy... – Már megint itt tartok! – Nem csodálom, amióta pakolászunk nem volt időnk egymásra, és már hiányzik.

– Ott jön – karomat háttámlájára helyezem.

Nagyot nyel, miközben figyeli, ahogy belép a terembe szürke ruhájában Santi.

Leül velünk szemben, ujjait összefűzi, és csendben figyelni kezd. Érdekes figura, és nem igazodok el rajta. Mivel közreműködött Team felkutatásában, illetve hasznos információkkal látta el a rendőrséget, így csökkentették a büntetését.

– Santi, jó látni – kezdek bele, mert úgy látszik, senki se akar megszólalni.

– Hogy vagy kölyök? – figyelmen kívül hagy, de ő ilyen, nem veszem sértésnek.

– Most már jól – félénken elmosolyodik. – Te?

– Azt leszámítva, hogy a sitten rohadok? – dől hátra. – Végül is, egész jól.

– Sajnálom, hogy miattam visszakerültél – szegi le fejét.

– Rá se ránts, kölyök. A lényeg, hogy túlélted.

– Tehetek valamit érted?

– Nézz a szemembe, ha kérdezel!

Felemeli, majd tekintetét rá szegezi, és tétován folytatja.

– Ha valamiben tudok segíteni, csak szólj.

– Eljössz máskor is?

– Igen, ha szeretnéd.

– Jó – bólint. – Legközelebb hoznál valami finomságot a cukrászdádból?

– Ez a minimum – végre kezd a hangulat oldódni. – Mennyit kaptál?

– Tíz évet, de jó magaviselettel hamarabb kiengednek.

– Jól hangzik – mosolyodik el.

– Vénember leszek, mire kijutok.

– Bármikor szívesen látunk, ha gondolod.

– Kedves vagy, kölyök – emeli kezét, de meggondolja magát és visszahúzza. – Majd meglátjuk, csak érjek oda.

– Miért kockáztattad a szabadságodat értem? – teszi fel kérdését, ami régóta motoszkál benne.

– A vér nem válik vízzé. Nem foglak cserben hagyni, sosem.

– Remélhetőleg, nem lesz rá többé szükség.

Elhallgatom beszélgetésüket, ez most az ő idejük.

Én csak azért vagyok itt, hogy támogassam, de úgy látszik, arra semmi szükség. Kellemesen elbeszélgetnek, mintha egy kávéházban kortyolgatnák a forró kávéjukat. Észrevétlenül combjára csúsztatom kezemet, ujjammal köröket rajzolok rá.

– Lejárt az idő – áll mellénk a börtönőr.

– Ilyen gyorsan? – riad meg Team.

– Legközelebb folytatjuk – mosolyogva áll fel, és mintha a megkönnyebbüléstől kisimult volna ráncot vetett homloka.

– Nemsokára visszajövök – fogadkozik.

– Tudom, hogy úgy lesz – a magasból néz le rá. – Egyébként – bök fejével felém. – Jól bánik veled?

– A lehető legjobban! – szórítja meg kezemet.

– Maradjon is így – most először néz rám. – Különben tudja, mi vár rá.

– Nem kell figyelmeztetni, pontosan tudom, hogy mire van szüksége.

– Akkor jó – vidáman fütyörészve távozik.

Maradunk még pár percet, megvárom, amíg összeszedi gondolatait, majd jelez, hogy indulhatunk.

Ezen a terhen is túl vagyunk, többé nem nyomja vállunkat, és Team lelkiismerete is megnyugodhat. A múltbeli szálakat szépen lassan elvarrjuk, nincs, ami visszahúzza már. Meen halála elindított egyfajta lavinát Bangkok-ban.

A volt főnököm az összes nyomozót ráállította az új főnökre, a varjak folyamatosan csiripelnek. Azt mondta, örülne, ha visszamennék, mert annyi a munka, hogy ki se látszanak belőle. Visszautasítottam, nem vágyom az ottani nyüzsgésre, itt van az életem, és itt van nekem Team és Nana. Ha ők velem vannak, másra nincs is szükségem.

Halottnak nyilváníttattam őket, új személyazonosságot kaptak, az aktájukat pedig zároltattam. Team és Nana Warut már nem léteznek. A vezetéknevük mostantól Noppanut, igen, felvették a nevemet. Mi sem volt természetesebb, hogy nekik adjam azt a valamit, ami születésemtől fogva az enyém.

Egy szabály van csak, amit nem szabad megszegniük, mert akkor a gondosan felépített új életük összedől, akárcsak egy jól megépített kártyavár, mikor rányitják az ablakot. Bangkok-ba soha többé nem térhetnek vissza. A főváros tiltott hely lett számukra, és ha mégis visszatérnének, akkor aláírnák a saját halálos ítéletüket.

Mondjuk, erről szó sincs, megtaláltuk a helyünket, egymás mellett, szülővárosomban. Soha nem gondoltam, hogy vissza fogok találni ide, és itt élni le a hátralévő életemet.

– Már megint máshol jársz – mosolyog rám az anyósülésről.

– Csak elgondolkoztam.

– Te és a titkos gondolataid.

– Nem olyan titkosak – fogom meg kezét. – Tudni szeretnéd?

– Isten ments, biztos megint valami perverz dolgon járt az eszed.

– Abban biztos lehetsz – és már szárnyal is a képzeletem.

Azt hiszi, hogy a nap kilencven százalékában erre gondolok, pedig nem igaz.

Maximum csak az ötven százalékában, a maradékot pedig szét tudnám osztani a munka, alvás, evés, ívás és a szórakozás között. És nem, nem azért vagyok ennyire kanos, mert így születtem, hanem mert ezt váltja ki belőlem. – Szeretem! – Ez az egyetlen szó, ami meg tudja magyarázni változásomat. Ha nagyapa látna, biztosan kinevetne, mert váltig állítottam, hogy senki se fogja elcsavarni a fejem. Mégis két személynek sikerült. Az egyik Nana, a legtündéribb kislány a világon, akinek kacagása színt visz a hétköznapjaimba. A másik pedig Team, aki nélkül nem szeretnék élni, és amilyen szerencsém is van, erre sosem fog sor kerülni.