Win

Figyelem távolodó lépteit, magas alakját, testtartását. A körülményekhez képest csodálom benne, hogy még mindig felszegett fejjel jár. A terhek külsőre nem rogyasztották meg, a lelki állapotáról nem tudok nyilatkozni. Ráadásul nem is érdekel, az ő terhe az ő problémája.

Addig dobolok a kormányon, amíg be nem fordul az utcsarkon. Mikor ez megtörténik, indítom az autót, erőteljesen felbőg, és már tekerem is a kormányt. Azt hittem szívrohamot kapok, amikor átvette tőlem a fegyvert. Szemem előtt lepergett az életem, de nem volt mit tennem.

Sebesen visszahajtok a régi, romos házhoz, kívülről semmit nem látok. A lámpák nem világítanak, és hangok se szűrődnek ki a zárt ajtó mögül. Kipattanok, és már rohanok is a járdán, majd kettesével veszem a lépcsőfokokat. Lenyomom a kilincset, és már rontok is be a néma házba.

– Visszajöttél? – hallom meg az ismerős hangot.

– Jól vagy? – kérdezem aggódva és felkapcsolom a villanyt.

– Nem rajtad múlt! – feleli.

– Tudom. Sajnálom – megkönnyebbülve ülök le mellé.

– Számítottam rá, ne aggódj – veregeti meg vállamat.

– Mi történt?

– A falba lőtt. Még csak rám se célzott.

– Ez komoly? – képedek el.

– Képzeld – neveti el magát Dean –, még pénzt is adott, hogy tűnjek el a városból.

– Lúzer!

– Én nem ezt mondanám.

– Hát akkor mit? – támaszkodok térdemre.

– Ő egy rendes srác, csak rossz társaságba keveredett.

– Inkább abba született.

Ha mással kellett volna jönnöm, akkor Dean most nem üldögélhetne itt mellettem. – Tartozok neked eggyel! – Talán mégsem annyira elviselhetetlen az a kölyök.

Abban igaza volt, hogy el kell tűnnie a városból egy időre. Ha véletlenül meglátják, akkor romba dőlnek a terveink, amiket már négy éve tervezgetünk. Az nem érdekel, ha velem történik valami, de ha vele, az már más tészta.

– Menj el, egy időre legalábbis – mondom neki.

– Meghúzom magam, de nem hagyom el a várost. Készenlétben leszek.

– Legyen úgy. Majd hívlak.

– Csak egy hívás, és a segítségedre sietek.

– Az lesz a legjobb – állok fel. – Mennem kell, ma még nem szedtem be senkitől semmit.

– Egyébként hol hagytad a fiúcskádat?

– Ne kezd! – forgatom szememet. – Semmi közöm hozzá.

– Dehogynem! – mosolyodik el. – Rád bízták.

– De minek! Csak a bajom van vele!

– Barátkozz össze a sráccal, hátha szükségünk lesz még rá.

Nem is rossz ötlet. Talán még a segítségemre is lehet, utána pedig lepasszolom. – Így is lesz! – Kihozom a helyzetből a legjobbat.

Visszamegyek a kocsihoz, beülök, indítok és feltekerem a hangerőt. Leengedem az ablakot, és már indulok is a dolgomra. Élvezem a beáramló hűs levegőt, a zene dübörgő ritmusát. Segít kitisztítani a fejem, amire most nagyon nagy szükségem van. Nem is tudom, hogy most mit gondoljak. – Egy bűnöző, aki nem képes a munkáját végezni? – Milyen világot élünk? Azt gondolná az ember, hogy ha már ebbe a világba született, akkor eleve bűnözésre ítéltetett. De ő más, egyáltalán nem ebbe a világba való. – De akkor milyenbe?

Ez nem az én dolgom, van nekem elég bajom. Nekiállok a munkának, reggelig jó pár helyen meg kell jelennem. A főnök nem vár, és ha nem vigyázok, akkor golyóval a szívemben találom magam. Se a gyerek, se az adósok nem érnek annyit, hogy eltetessem magam láb alól. És nem is teszem, csak el kell végeznem a kötelességemet.

Másnap kora délután ébredek fel, hulla fáradtan. Felülök, térdemre könyökölök, szerencsére az éjjel minden rendben ment. Most viszont ideje leadni az összegyűjtött pénzt, és még jelentést is kell tennem. Veszek egy forró zuhanyt, majd felöltözök. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón – Ki keres? – Legnagyobb döbbenetemre Team áll az ajtóban, szeme alatt egy sötét monoklival.

– Veled meg mi lett? – emelem fel állát.

– Semmi – rántja ki.

– Nekem ne mondd azt, hogy semmi! – fogom meg újra. – Mi történt?

– Elhagytam a pénzemet – félénken néz a szemembe.

– Milyen pénzt?

– Amit a nevelőapám rám bízott.

Vajon ez az a pénz, amit Dean-nek adott?

– Mikor?

– Tegnap este. Miután különváltunk.

Szóval az volt. Bevállalta inkább a verést, csak hogy ne kelljen meghalni egy számára ismeretlennek.

– Gyere beljebb – fogom meg kezét és berántom, mire felszisszen.

– Mi a...? Vetkőzz!

– Én ugyan nem! – torpan meg.

– Csináld, vagy nagyobb bajod lesz! – morranok rá.

Lassan kezdi el a gombjait kikapcsolni, de megelégelem, és inkább én csinálom. Feltárul előttem világos bőre, finoman kidolgozott mellizma, és a hasán kialakulófélben lévő hasizma.

Ami igazán felhívja magára a figyelmem, az nem a kívánatos teste, hanem az azon lévő fekete foltok. Egyik sötétebb, mint a másik, de olyan is akad ami lilászölden vagy éppen sárgásan világít. Óvatosan végighúzom rajta ujjaimat, érintésemre megrázkódik.

– Ki tette ezt veled? – felhúzott szemöldökkel kérdezem.

– Mit érdekel ez téged? – próbálja takargatni magát.

– Hozzám tartozol, ezért érdekel.

– Mióta?

– Azóta, hogy az apád rám bízott! – megyek a komód felé, és a legfelső fiókból előhalászok egy tégelyt.

Varázskenőcs van benne, mindenre jó, legalábbis az öregasszony aki árulta, ezt mondta. Égési sérülésre, ízületi fájdalmakra és a foltokra, meg amire akarom.

Visszamegyek Team-hez, az ágy felé irányítom és lenyomom rá, majd kényszerítem, hogy hátradőljön. Ráülök a csípőjére, aminek nem igazán örül, de nem teszi szóvá. Ujjbegyemet belemártom, jókora adagot kiveszek belőle.

Foltjaihoz érintem, mindenhol marad egy kis anyag. Gyengéden bőrébe masszírozom, percek alatt kifejti jótékony hatását. Ennyivel tartozom neki, Dean miatt. Miközben kenegetem, bimbója megkeményedik, ami megmosolyogtat. – Szóval izgatlak?

Elfordítja fejét, az ágyneműt markolássza kínjában. Füléhez hajolok és belesuttogok.

– Tőlem nyöszöröghetsz is, nem zavar.

– Mitől kellene? – sandít rám szeme sarkából.

– Hát ettől – pöckölöm meg mellbimbóját.

– Idióta! – mocorog alattam, próbál lelökni, de nem hagyom.

Lefogom mindkét kezét, arcunk majdhogynem összeér. Mélyen beszívom illatát, ami igazán bűnre csábító.

Bőréből a tiszta szappan illata árad, keveredve parfümjének fás aromájával. Közelebbről megnézve sötét szemét egészen szépnek találom, főleg attól a néhány apró aranyló pöttytől, amit csak ilyen közelről látható.

Nagyot nyel, szembenéz velem, még az orrunk is összeér. Résnyire nyitja ajkait, amik közül kiáramlik a forró levegő. Lehelete mentolos szagú, igazán kellemes. Megnyalja száját, egészen csábító, és ha nem lennénk ellenségek, talán még ki is használnám a pillanatot. Lenézek szájára, ahogy enyhén csillog, csak úgy hívogat. Már majdnem megcsókolom, mire észbe kapok és lepattanok róla. – Mi a fene volt ez? – Idegesen túrok hajamba, miközben ő csak ott fekszik, az én ágyamban.

– Öltözz fel – undorodva nézek rá.

Még véletlenül se akarom, hogy többet képzeljen bele az előbb történtekbe. Már ha történt valami egyáltalán.

Felül, az ingért nyúl és elkezdi szótlanul felhúzni. Ez többé nem történhet meg, csak egy pillanatnyi megingás volt. – Keresnem kell valakit! – Túl régen volt már, hogy ágyba bújtam valakivel, és most százszorosan is érzem hiányát.

– Még mindig nem mondtad el, hogy ki tette – mutatok foltjaira. – Meen?

– Ugyan – mosolyodik el. – Ő nem bántana. Kedvel engem.

– Mégis hogyan kedvel?

– Találd ki!

– Nem akarom – a fogasról leemelem a bőrkabátomat. – Nem kérdezem meg többet.

– Nevelőapám testőrei – adja meg végül a választ.

– Rendben, maradj itt.

– Hová mész?

– Dolgomra. Este találkozunk – húzom be mögöttem az ajtót.

Megsajnálom a kölyköt, de ezzel semmire se megyek. Oldja meg a dolgait, ne várja, hogy más oldja meg helyette. – De hát nem is kérte!

A főnök dolgozószobája előtt ücsörgök. Nem engedtek be, azt mondták nagyon elfoglalt. Kinyújtom lábamat, és forgatni kezdem telefonomat, mást most úgy se csinálhatok. – Unom már ezt az egészet! – Csak egy kicsit kell még kibírnom. – Nem lesz olyan nehéz! – Éles kopogásra leszek figyelmes, felnézek, és a csillogó márványlépcsőn, méltóságteljesen lépdel lefelé a főnök felesége.

Köszönök neki, amit viszonoz, majd közelít és előttem áll meg. Óvatosan körbenéz, mielőtt suttogva megszólalna.

– Hogy van? – kérdez rá fiára.

– A körülményekhez képest jól – felelem, mire megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkát.

– Az jó. Nem aludt itthon.

Pedig időben kitettem. – Akkor hol volt? – De nem is ez a lényeg, hanem hogy amikor hazaért, helybenhagyták. Gondolom, erről az anyja mit sem tud.

– Most nálam van – nyugtatom meg.

– Ez érdekes – mosolyodik el.

– Miért? – egész napom csak ebből az egy kérdésből áll.

Mióta rám sózták, egyre szaporodnak a problémáim. – Nekem ez nem hiányzik! – El kell távolítanom a közelemből.

– Team-nek nincsenek barátai – tördeli kezét –, remélem, te az leszel.

– Asszonyom, ne keverje össze a szezont a fazonnal. Mi csak együtt dolgozunk.

– Oh, értem – hervad le mosolya, de gyorsan rendezi arcvonásait. – Rendben, akkor csak vigyázz rá továbbra is – veregeti meg vállamat, majd tovább sétál.

Fura egy család, nem szeretnék közéjük tartozni.

Nyilik az ajtó és Meen lép ki rajta. Egyből eszembe jut a Team-mel lezajlott beszélgetésünk, és érdeklődve nézek végig rajta.

– Bejöhetsz – mondja zord ábrázattal.

Mielőtt belépnék, megragadja könyököm, közelebb hajol, és Team felöl érdeklődik. Nem felelek, tovább megyek.

Nem látom a főnököt a szokásos helyén üldögélni, ezért szétnézek a csöndes helyiségben. A zsúfolásig tömött könyvespolc előtt álldogál, és egy kopottas könyvet lapozgat. Zsebemből előhalászom a pénzzel tömött borítékot, odamegyek hozzá, meghajlok majd a kezébe nyomom.

– A tegnapi termés.

Kinyitja, ujját végighúzza a pénzkötegen, szája mosolyra húzódik.

– Nem csalódtam benned – lép el mellettem és a bőr kanapé felé indul.

Megfordulok és követem, de addig nem ülök le, amíg hellyel nem kínál.

Megteszi.

Leülök vele szemben, int a testőreinek, hogy elmehetnek. Ez egy jó jel, végre kezd megbízni bennem, és nekem erre van szükségem.

– Team, hogy viselkedett? – kérdezi.

– Az elvártnak megfelelően – adom a semleges választ.

– Olyan, mint az apja – biggyeszti le száját. – Tölts egy italt.

Odamegyek a bárszekrényhez, kiválasztom kedvenc whiskyjét, és töltök egy jókora adagot, majd kezébe nyomom.

– Megnevelem – bizonygatom.

– Felesleges, nem bírsz vele – forgatja kezében a mézszínű italt. – Az anyjának tettem szívességet.

– Ezt nem értem.

– Ha a drága feleségem nem lenne, már rég a föld alatt nyugodna.

– Ez visszatartja? – kérdésemre felnevet.

– A jó kapcsolat titka, hogy nem teszed el láb alól az egyetlen fiát – a semmibe réved –, de nem sokáig.

– Hogy érti?

– Gyereket vár – mosolyodik el. – Ha megszületik, a fiának vége.

Hát ezért kért meg az asszony, hogy vigyázzak a fiára, most már értem.

Olyan, amilyen a srác, de nem ezt érdemli. De ki lennék én, hogy ezt megakadályozzam? Oldják meg a dolgaikat, engem pedig hagyjanak ki belőle.

– Gratulálok a babához!

– Köszönöm – gondolkozik egy kicsit, majd megszólal. – Ma nincs dolgod.

– Rendben – bólintok.

– Holnap este viszont egy fontos vendéget várok, és te fogod elhozni nekem.

– Hol vegyem fel és mikor?

– Pattaya-ban. Délelőtt tízre érj a börtönhöz.

– Kit veszek fel?

– Ha meglátod, tudni fogod. Vidd magaddal Meen-t – ezzel lezárja a beszélgetést.

Kora hajnalban kell indulnom, és késő délután fogok hazaérni, milyen jó lesz nekem.

Biztos fontos személy, ha engem küldenek el érte. – Ki lehet az? – Erősen gondolkozom, de túl sok ember jut hirtelen eszembe. Köhécselni kezd, jelezve, hogy húzzak már el a fenébe. Így hát, csenben távozok.

A megbeszéltek szerint hajnal négykor felvettem Meen-t, és elindultunk úticélunk felé. Az első órát csendben töltjük, majd útitársam el-elbóbiskol, és még hortyog is mellé. – Remek!

Bangkok-ot elhagyva mellékutakon csordogálunk Pattaya felé. Az utat zöldellő bokrok, magas fák szegélyezik, amiknek lombkoronája itt-ott összeér az út felett. A rádióból lágy dallam csendül fel, nagyon megnyugtató.

Meen-re pillantok, és eszembe jut függő beszélgetésem a kölyökkel. Ezek szerint kedveli Team-et. – Vajon történt már köztük valami? – De mit érdekel ez engem? Semmi közöm hozzá. – Akkor sem illik hozzá! – Állapítom meg. Olyan érzésem van, mintha egy csöppnyi féltékenység ütné fel a fejét.

Ébredezni kezd a mellettem ülő, nyitogatja szemét, majd meg is dörzsöli. Feljebb ül az ülésben, leengedi az ablakot, kirakja kezét. Élvezi az ujjai között áramló levegőt, amit meg tudok érteni, gondtalan pillanataimban én is ezt szoktam csinálni.

– Team hogy van? – jön a semmiből a kérdés.

– Pont úgy, ahogy otthon hagytam – erre elsőtétül a tekintete.

– Van köztetek valami?

– Talán féltékeny vagy? – nevetem el magam.

– És ha igen?

– Nyugi, nincs közünk egymáshoz, és ha rajtunk múlik, nem is lesz.

– Ez megnyugtató, már aggódtam.

– Nem volt miért – csóválom fejemet. – Egyébként – kezdek puhatolózni –, te és ő?

– Esélyem sincs – szomorodott el. – Bár, ha ma jól teljesítek, a főnök nekem adja.

– Ez mit jelent? – nézek rá értetlenül, rossz előérzetem van.

– Semmit, semmit. Ne is figyelj rám – legyint.

– Nem úgy van az – vigyorgok rá fülig érő szájjal.

Mindenképpen tudni akarom ennek a véletlenül kikotyogott mondatnak a jelentését.

Az előérzetem sose hazudik, és szerintem most sem. Valami nagy balhé van készülőben, és ebből ki akarnak hagyni. – Azt már nem! – Kiszedem belőle, ha addig élek is, elég egy jól irányzott kérdés és már dalol is.

– Talán randit ígért a kölyök? Vagy az apja?

– Nem arról van szó – dünnyögi.

– Hát miről? Mondd el! – kíváncsiskodok.

– A ma este után, vihetem a fiút.

– Team-nek nincs beleszólása?

– Nincs, ez már eldöntetett.

– És téged nem zavar, ha esetleg nem akar veled menni?

– A lényeg, hogy az enyém lesz, a többi lényegtelen.

Szóval ilyen brutális személyiség lappang benne. Kedvessége csupán csak álca. – De mit is vártam? – Ő is csak egy maffiatag.

Bármire fájhat a bűnözők foga, azt megszerzik maguknak. Legyen szó hatalomról, pénzről, csillogásról, szeretőkről. És most neki Team-et akarja. – Nem tetszik ez nekem! – És valószínűleg neki se fog, ezt garantálom.

Többet nem beszélünk, mindketten a gondolatainkba mélyedünk. Neki, gondolom Team-en jár az esze, mert ölére pillantva, igencsak domborodik pénisze. Inkább az útra koncentrálok, és nem figyelek a mellettem ülőre. Gondolataim a titokzatos este körül forog, biztos ott leszek én is, ha már jöttem a leendő vendégért.

Azt hittem, már sose érünk oda, de hosszas zötykölődés után megérkezünk. Kiszállok, kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat és a kocsimnak támaszkodok. Unalmamban előveszem késemet, és játékosan forgatni kezdem.

Nézem az elszigetelt épület sötét falait, a megerősített kerítést, mely körbe veszi, tetején több soron szögesdót kiséri. Lehangoló hely, meg kell hagyni, nem szeretnék ide kerülni. Ketyeg az óra, nemsokára kiengedik a szabadulókat. – Ideje már! – Unatkozom.

A megszürkült, széles kapu apró ajtaja nyílik, és figyelni kezdek. Egy maréknyi fogvatartott szállingózni kezd kifelé, lejárt rabságuk ideje. Nem látok közöttük figyelemreméltó embert, Meen se zavartatja magát. – Lehet nem is kellett volna jönnünk? – Ekkor lép ki az utolsó ember, magas, hajába ősz szálak vegyülnek, tartása egyenes, arca beesett. Tétován pillant körbe, majd rám emeli tekintetét, és lefagy. Úgy kell arrébb lökdösni, alig akar mozdulni. – Meg is van az emberünk! – Megindulok felé, hátrálni kezd, egészen a kapu hideg acéltábláihoz.

Megijedt, ngagyon jól tette. Ruganyos léptekkel előtte termek, rám emeli tekintetét, és belém csap a felismerés. – Ezek a pöttyök ismerősek! – Ugyanaz a sötét szempár, amibe tegnap elmerültem. – Ez nem lehet!