Team

Sajnos nem tudom elmondani, hogy a támadást maradéktalanul elfelejtettem. – Ki tudná? – Sokszor álmodom az ott töltött időszakról, olyankor izzadtságtól csatakosan ébredek. Rémálmok gyötörnek, néha testemen érzem érintését. – El akarom felejteni! – Igyekszem tényleg, de az a személy nincs mellettem, akire szükségem lenne.

Egy újabb kellemetlen álomból ébredek, felkapcsolom az éjjelilámpát és felülök. Mellkasomon összeszorítom az anyagot, odafigyelek a légzésemre, ki és be, ki és be. Nem használ, ezért belebújok papucsomba, kinyitom az ablakot, és ráülök az ablakpárkányra számolgatni a csillagokat. Ez valahogy használ, elfeledteti velem a fájó pillanatokat.

Tekintetem akaratlanul is mindig a park felé téved, olyankor ott látom őt, a híd korlátjára támaszkodva, szobám felé bámulva. Szinte minden egyes éjszaka eljön pár órára – ezt onnan tudom, hogy a függöny mögül szoktam kukucskálni –, majd ahogy lekapcsolom a villanyt, egyszer csak eltűnik. Volt, nincs, mintha ezzel megoldana bármit is. Mégis ez a kis közjátéka, boldoggá tesz, és az is, hogy láthatom.

Tudom, hogy vagyok olyan hülye, előbb-utóbb megbocsátok neki. – Mégis miért? – Nemes egyszerűséggel, mert szeretem. Nem számít hányszor bánt meg, hányszor taszít el magától, mindig várok arra a pillanatra, amikor azt mondja, hogy gyere hozzám.

Az együtt töltött időhöz vezető út szenvedéssel, fájdalommal van kikövezve, de még mindig hiszek abban, hogy nekünk egy az utunk. – Hogy lehetek ennyire naiv? – Mégis, miért ne lennék? Az első napokban nem keresett, majd összefutottunk a városban, de levegőnek néztem.

Aztán vette a bátorságot és bemerészkedett a cukrászdába, de Pharm-mal kidobattam. Szenvedjen ő is, ne csak én. Ha elégnek ítélem, talán megbocsátok. – De kit akarok hülyének nézni? – Csak azt a pillanatot várom, hogy újra karjaival átöleljen. Hiányzik az általa nyert biztonság érzése. Ráadásul minden nap megsütöttem azt az átkozott mangós rizstortát, hátha megbocsátok neki. Nem engedtem senkinek, hogy fogyasszon belőle, és a nap végére mindig a kukában landolt.

– Megint nem tudsz aludni? – nyit be a szobámba Pharm.

– Csak felébredtem – nézek felé.

– Megint itt van?

– Igen, mint majdnem minden este.

– Meddig fogsz rá haragudni?

– Addig, amíg rá nem jön, hogy akar engem.

– Szerintem már rájött.

– Miből gondolod?

– Napnál is világosabb – billenti meg fejét. – Itt van, hogy őrizze álmodat. Folyton utánad kérdezősködik, Dean-nek már kicsírázik tőle a füle.

– Sajnálom – kuncogok fel.

– Oké, de abbahagyhatnátok már ezt a macska-egér játékot. Az egész város ezen csámcsog.

– Legalább van beszédtémájuk.

– A parkban sakkozó öregek már fogadást is kötöttek rátok.

– Ki áll nyerésre?

– Sokan elbuktak, de May néni még versenyben van – mosolyodik el.

– Nem is ő lenne! Nagy játékos!

– Azt mondja, még egy hét és beadod a derekadat.

– Én ugyan nem!

– Ne makacskodj már! – ellöki magát a faltól és leül az ágyamra. – Dean szerint kész a ház, de kong az ürességtől.

– Miért? – nézek rá értetlenül.

– Rád vár. Veled akarja bebútorozni.

– Mi közöm nekem oda? Itt lakom.

– De már nem sokáig – mosolyától belyukad az arca. – Még ki se mondaná a kérdést, hogy költözz oda, addigra te már be is fészkelnéd magad.

– Nem! Haragszom!

– Magadnak is hazudsz! Akkor tényleg haragudtál, de mára már elpárolgott.

– Időt kért! Nem tudta, hogyan akarja folytatni.

– Ez olyan nagy baj? Szegénynek akkor jöttek vissza az emlékei, nem csoda, hogy rendezni akarta őket.

– Álljál csak az oldalára!

– Egyikőtök oldalán se vagyok, de ez már kibírhatatlan! Te nekem nyekeregsz, ő meg Dean-nek.

– Többé nem fogok! – duzzogva biggyesztem az ajkam.

– Nem ez a megoldás, beszéljétek meg! Unom már, hogy ti vagytok állandóan a beszédtémánk.

– Jól van, majd beszélek vele.

– Minél hamarabb, ha kérhetem.

– Értettem, kapitány!

– Most már aludjál, én is megyek.

– Jó éjt.

Figyelem, ahogy távozik, behúzza maga mögött az ajtót, fülemet bántja a körülölelő csend.

Újra kikémlelek az ablakon, a meleg levegő csapja meg arcomat, de én csak egy dologra tudok összpontosítani. Egy szőke fejre, jellegzetes arcra és szúrós tekintetére, ami összeakad az enyémmel. Hosszú percekig bámuljuk egymást, egyikünk se mozdul, várjuk a másik reakcióját. Látom, mikor fordul valami nála, és megindul felém.

Leszállok a párkányról – tekintetét el nem veszítve –, majd becsukom az ablakot és elhúzom a függönyt. Mögüle nézem, ahogy lehorgassza fejét, sarkon fordul, és fájdalmas lassúsággal elsomfordál. Hiába mondja Pharm, hogy adjam be a derekam, a büszkeségem még nem engedi. Bármennyire is szeretlek és hiányzol, de nem engedhetem, hogy könnyű dolgod legyen.

Másnap ugyanúgy kezdődött, mint ahogy szokott. Kipakoltuk a süteményeket, a hűtőt feltöltöttem üdítőkkel, a kávégépet beüzemeltem. Nana az elkerített sarokban játszadozik, már alig várom, hogy bekerüljön az óvodába. Gyerekek között lehet, játszadozhat, nem kell egész nap egy unalmas cukrászdában ücsörögnie.

– Mindent kipakoltál? – kérdezi Pharm.

– Szerintem igen!

– Van itt még valami – jön előre, kezében a mangós csodával.

Szúrós szemekkel méregetem, de szegény nem ártott senkinek, így megszánom, és bekerül a kínálatba.

– Majdcsak lesz gazdája – dünnyögöm.

– Legalább a sütinek megbocsátottál.

– De csak annak! – figyelmeztetem.

– Bla...Bla...Blaa...

Szállingózni kezdenek a vendégek, reggelente mindig nagy a pörgés, majd elül és csak délután lendül be újra.

Szórom kifelé a rendeléseket – fel sem nézve –, Pharm pedig leszámlázza. Lejegyzetelem amit diktálnak, összekészítem, majd átadom a papírt.

– Következő!

– Egy mangós rizstortát kérnék – kezemben megáll a toll, és döbbenten felnézek.

Most mit csináljak? Ha elutasítom, talán túlfeszítem a húrt, és akkor tényleg különválhatnak az útjaink.

Szeme reménytől csillog, látom, hogy mosolyogna, de nem mer. Kicsit nyúzott az arca, biztos a kimerültségtől. Hallottam, hogy munka után még otthon csinálgatja a házat, majd este bejön, hogy az ablakomat figyelhesse. Milyen ez, ha nem romantikus?

– Rendben – bólintok. – Helyben fogyasztás lesz?

– Ha lehetséges.

– Van szabad asztal.

– Akkor leülök.

– Mindjárt kiviszem.

Hangom egy cseppnyi érzelmet nem árult el, de belül izgatott voltam. – Mióta is vagyunk haragban? – Úgy egy hónapja?

Ennyi engedményt igazán tehetek, és legalább láthatom. – Oh, az én szerelmes szívem! – sóhajtom. Itt az idő kivinni a rendelését, és szokásomhoz híven teszek mellé egy cappuccino-t. Pont úgy, ahogy szereti.

Leteszem elé, és már indulnék is vissza, mikor megragadja csuklómat. Nem szól semmit, a tekintete beszél helyette, mély megbánásról mesél. Hiányzom neki, sóvárog utánam, vágyik rám, de én ennél többet szeretnék, azt, hogy szeressen. – Ez olyan nagy kérés?

– Szeretnél még valamit?

– Holnap délután ráérsz esetleg?

– Sajnálom, de nem. Programom van.

– Én is sajnálom – elengedi kezemet, és máris hiányolom érintését.

– Jó étvágyat – ezzel magára is hagyom.

Visszamegyek dolgozni, és a pult mögött halvány mosoly jelenik meg arcomon.

Az, hogy ma itt van, olyan, mintha visszatértek volna a színek az életembe. Lassan eszik, egy falatot is képes több percig nyammogni. Láthatóan ő is örül, hogy itt lehet. Szeretem, hogy a közelemben van, még ha nem is szólunk egymáshoz. A tudat, hogy itt ül, balzsamként simogatja lelkemet.

– Bábá! Hiányzol! – nyújtogatja kezét Nana.

– Te is nekem! – tányérjával feláll, és odaül mellé, majd ölébe ülteti a kicsit.

Ha gonosz akarnék lenni, kivenném a kezéből, de nem vagyok.

Lopva figyelem, ahogy beszélgetnek, miközben kanalazzák be tortát. Egy falat Naná-nak, egy falat Win-nek. – Miért kell arra várnom, hogy megjöjjön az esze? – Olyan szépen éldegélhetnénk együtt, a felmerülő akadályokat meg legyőznénk. – Nem erre való egy kapcsolat? – Jóban és rosszban egymás mellett, legalábbis a filmekben ezt láttam.

Nincs tapasztalatom ezen a téren, ugyanis Win az első férfi, akivel komolyan gondolom. Nem is volt rá lehetőségem azelőtt, de nem bánom. Akkor még nem jött el számomra a megfelelő idő. Kísérleteztem, meg akartam találni a helyemet a nagyvilágban.

Aztán jött ő, a maga fennhéjázó, beképzelt stílusával, és magával sodort. A legnagyobb baj az, hogy szabadulni se tudok tőle, pedig akadnak jelentkezők. Nem visz rá a lélek, és nem is akarok úgy járni, mint a legutóbbi randimon. Szerencsére azóta nagy ívben elkerüli a cukrászdát, és még életjelet se ad magáról.

– Bábá!

– Igen, kincsem? – szeretettel néz rá Win, ami megolvasztja szívemet. – Rám miért nem néz így?

Irigy vagyok a saját húgomra, hát hol élünk mi?

– Mikor megyünk hozzád?

– Szeretnél jönni? – hátat fordítok nekik, nem bírom elviselni a látványt. – Nem csak ő szeretne!

– Igen!

– Miért?

– Mert Baba szomorú!

– Mit kellene tennem, hogy ne legyen az? – erre felnyögök. – Tudod, még se teszed!

– Adjál neki nyalókát!

– Azt hiszem, most nem kívánja az enyémet.

– Pedig finom!

– Azt hiszem, ideje menned! – sétálok oda hozzájuk és átveszem a kislányt.

– Szeretnéd még a nyalókámat?

– Idióta! – csak ennyit felelek, mert tagadni nem tudom. – Menj dolgozni, itt csak zavarod a munkámat.

Van olyan szemtelen, hogy a fülemhez hajoljon és belesuttogjon.

– Mert én nagyon szeretném a tiédet – kacsint, és mielőtt megüthetném, már viharzik is ki az ajtón.

Win, dűlőre juthatnál már a saját érzéseiddel. – Miért teszed ezt? – Egyik pillanatban ellők, a másikban meg már szorosan magához láncolna.

Azt eldöntöttem, hogy addig nem adom be a derekamat, amíg végérvényesen el nem dönti, hogy hányadán állunk egymással, és hogy hogyan tovább. Ha nem akarja, akkor mondja meg, hogy tovább tudjak lépni, mindenkinek ez lenne a legjobb. Viszont, ha velem tervez, akkor ne húzzuk már az időt, felesleges.

Hiányzik, hogy körülöttem nyüzsögjön, gondoskodhassunk egymásról, és hogy felmelegítsük egymás éjszakáit. Hát igen, mikor már azt gondoltam, hogy végre rendszeres szexuális életet élhetek, a hopp helyett jött a kopp. Önző módon azt is remélem, hogy ha lefeküdnénk egymással – nem ha, hanem mikor –, akkor elmossa azokat a rossz emlékeket, amiket Meen hagyott bennem.

Ezt nem mondhatom el neki, még jobban kiakadna, és azt nem akarom. Egyből elköltözne a világ másik felére, és nem erőszakolt meg, csak megfogdosott itt, ott. Legalábbis szeretem ebben a tudatban ringatni magam, inkább, mint azon gondolkozni, hogy mocskos ujjai mit érintettek és hová hatoltak be.

– Bábá szeret – kotyogja a kislány.

– Ezt meg honnan veszed? – rakom vissza a gyerekmegőrzőbe.

– Mondta.

– Biztos, rosszul hallottad! – húzom meg copfját.

– Nem – topog lábával. – Jó fülem van!

– Akkor nem úgy értette – sóhajtom szomorúan.

– Baba! – kiáltja mérgesen.

– Menj játszani, ígérem, később olvasok neked mesét.

– Mese! – örvendezik, és már el is felejtette, amiről az előbb beszélt.

Az, hogy a kislány azt mondja, Win szeret, nem elég.

Lehet, hogy félreértett valamit, vagy úgy mondott Nana valamit, hogy muszáj volt így válaszolnia. Majd akkor hiszem el, ha a két fülemmel hallom. Azt sem bánnám, ha az ablakom alatt egy teliholdas éjszakán szerenádot adna nekem, melyben őszintén vall szerelméről, majd felmászna hozzám, és édes csókban részesítene. – Na, még mit nem! – Nem vagyunk mi Rómeó és Júlia, annak amúgy is rossz vége lett.

Késő délután May néni vidáman lépdel befelé a cukrászdába. Arca kipirult, őszes hajába még mindig vegyülnek fiatalságának egykor volt sötét tincsei. Apró kis asszonyság, akire mindig lehet számítani. Olyan ő nekem, mint a nagymamám, akit sosem ismertem. Cuppogva nézi a kínálatot, vékony ujjait járatja, de aztán feladja, ismét én választok.

– Mangósat? – kérdezem vigyorogva.

Amióta megkóstolta, folyton azt nézegeti, de nem mer szólni. Főleg, mióta összevesztünk Win-nel.

– Lehet? – mosolyodik el. – Talán szent a béke?

– Igen, adok – veszem is elő a kistányért. – És nem, a béke még a kanyarban sincs.

– Ti fiatalok, úgy megbonyolítjátok a dolgokat – illemből előveszi a pénztárcáját, pedig tudja, hogy nem fogadom el. – Bezzeg az én időmben!

– Meséljen, milyen volt a maga idejében – könyökölök a pultra.

– Ha összeraktuk, amink van, utána azt vissza nem lehetett már csinálni.

– Jobb volt így?

– Sokkal. Azt etted, amit választottál. Nem ám, hogy kóstolgatjuk itt a portékákat, és ha nem tetszik, akkor viszlátot mondunk.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne – masszírozom meg homlokom.

– Mit itt a bonyolult? A szöszi odavan érted.

– Miből gondolja?

– Kedves fiam, látom én, hogy majdnem minden este a hídnál gubbaszt.

– May néni, aludnia kellene, nem pedig az utcát kémlelnie!

– Jobb, mint a szappanopera! – nevetgél magában. – Azt várom, hogy mikor adja be a derekát.

– Soha, legalábbis úgy néz ki.

– Ne engem akarj becsapni, láttam ám, hogy tegnap megindult. Egy-két nap és elér a szobádig!

– Na de May néni, miken nem jár az esze!

– Voltam én is fiatal! Alig vártam, hogy az éj leple alatt meglátogasson szegény megboldogult férjem.

– Azt ne mondja, hogy házasság előtt...

– Mi se voltunk szentek, csak ügyesebben csináltuk!

– Ezt valahogy nem szeretném tudni – dörmögöm.

Kiviszem a kedvenc asztalához a süteményt, May néni követ, majd leül.

Csillogó szemekkel lát hozzá, imádja a süteményeket, de ő sosem érzett magában elhivatottságot, hogy otthon sütkérezzen.

– Kérdezhetek valamit? – ülök le vele szemben.

– Persze, mondjad csak.

– Holnap délután van egy kis dolgom, vigyázna Naná-ra?

– Hmm... Hát persze, angyal az a kislány – halvány mosoly jelenik meg ráncos szája sarkában. – Mi dolgod lesz?

– Csak el kell intéznem ezt, azt. Pharm már így is túl van terhelve.

– Hányra jöjjek érte?

– Ha lehet kettőre, addigra összekészülünk.

– Rendben, elviszem a parkba sétálni, meg kimegyünk a játszótérre is.

– Köszönöm, meghálálom!

– Arra semmi szükség, csak folytatódjon a szappanopera!

– Mennyiben fogadott?

– Mi? Én! Nem tudok semmi ilyesmiről! – adja az ártatlant.

– Csak megsúgom, szerintem vesztésre áll.

– Meglátjuk kisfiam, meglátjuk.

Elszántság ül ki arcára, és biztos vagyok benne, hogy forral valamit.

Nagyon szeretem, kedves, aranyos, lehet rá számítani, és ami a legnagyobb előnye, hogy nem pletykál. De mikor ilyennek látom az arcát, megijedek tőle, mert bizony, veszedelmesnek tűnik. Azt mondják az itteniek, hogy ember tervez, May néni végez.

Ez igaz lehet, mert amióta ismerem, mindig a legjobb pillanatokban találkoztam vele, és sietett a segítségemre. Amikor Nanát is hazahoztam a kórházból, ő volt az első, aki jött és megmutatott mindent, hogyan kell csinálni. A pelenkázást, fürdetést, etetést. Ha ő nem volna, nem tudom, hogy mi lenne velem.

Izgatottan várom a holnapi napot, elszabadulok a cukrászdából egy kicsit, és szánhatok magamra is egy kis időt. Már el is döntöttem, hogy mit fogok felvenni, a naptárba is bevéstem a dátumot, a találkozó pontos időpontját is, le ne maradjak róla.

Gondolataim visszakanyarodnak Win-hez, ami egyből leolvasztja mosolyomat. – Döntsd már el végre! – Akarj vagy engedj el, mert tovább szeretnék lépni egy boldogabb élet felé. És ez a se veled, se nélküled dolog, csak hátráltat. – Szedd össze a tökeidet és cselekedj! – Rosszul teszed, ha azt gondolod, hogy majd tétlenül várni fogok rád hónapokon keresztül. Azt már egyszer eljátszottuk, és semmi értelme nem volt.