Team

Egyetlen dolog tartja bennem a lelket, mégpedig az, hogy tudom, Win és Nana jól van. Őrület ami most történik, de bízok a legjobbakban, és az vigasztal, hogy nemsokára vége ennek az egész üldözésnek. – Team, maradj pozitív! – mantrázom magamban, a fejemre húzott fekete zsák alatt.

Esélyem se volt követni az útvonalat, olyan összevissza haladtunk, és még az időérzékemet is elvesztettem. Meen nem szól egy szót sem, csak nehéz szuszogásából tudom, hogy itt van velem. Eszembe se jut beszélgetést kezdeményezni, próbálom lazítani a bilincsen, de az inkább jobban rászorul csuklómra.

Megállunk, Meen kiszáll, mire az autó fellélegez, majd az én oldalamon nyílik ki az ajtó. Megragadja pólómat és kirángat az ülésből. Igyekszem felmérni a terepet, már amennyire tudom. A levegőben füst száll, monoton kattogás hallatszik, de sehol egy emberi szó vagy a gépkocsik ismerős zúgása.

Megragadja összebilincselt kezemet, és rángatni kezd valahová. Egy épületbe érhetünk, mert kongva visszhangzanak lépteink. – Talán raktár lehet? – El se tudom képzelni, hogy hová hozott. Haladunk előre töretlenül, kanyarodunk jobbra, majd balra.

Megállít, az ajtó zsanérja nyikorogva engedelmeskedik, betaszít rajta, és a földön terülök el. A zsanér újra sír, zár kattan, léptei közelednek, majd lerántja fejemről a zsákot. A hirtelen fény bántja szememet, sűrűn pislogok és végre látom a környezetet.

A falak magasak és szinte összenyomnak. Csak egy lélegzetvételnyi hely van, annak is nagyobb részét egy lepattogzott festékű ágy foglalja el. Matrac nincs rajta, csak egy hevenyészett pléd van ráterítve. Az egyik sarokban wc, a másikban egy ütött-kopott szekrény árválkodik.

– Hova hoztál? – a feszültség egyre nő bennem.

– A kalitkádba.

– Minek? Itt fogsz tartani életem végéig? – feleselek. – Azt hiszed, hogy nem fognak keresni?

– Csak amíg tartja kedvem, elszórakozom veled.

– Miről beszélsz?

– Tudod, már rég enyém kellett volna, hogy legyél. Nekem ígértek.

– Nem vagyok árucikk, amit csak úgy adni-venni lehet.

– Mégis megtették, most pedig fogd be a szádat, vagy én tömöm be – löki előre csípőjét, hogy pontosan tudjam, mire gondol.

– Ha megmered tenni, leharapom! – acsarkodok.

– Majd meglátjuk – közeledni kezd, mire lábammal a falig tolom.

Nyakamnál fogva felemel, talpam épphogy éri a talajt, alig kapok levegőt.

Ráhajít az ágyra, az éltes rúgók nyögve nyugtázzák súlyomat. Alattam besüllyed fémből készült ágyrács, egészen a padlóig ereszkedik. A bilincset kinyitja, kihasználom a pillanatot, és behúzok neki egyet. Annyira nem nyeri el tetszését, szeme őrülten villan, és már lendül is tenyere.

Akkora pofont kapok, hogy még a fülem is belecsendül. Égni kezd az arcom, biztos, hogy rajtam maradt kézlenyomata. A bilincset átbújtatja az ágy keretén, majd újra csuklómra kattintja.

– Ha nem akarod, hogy jobban fájjon, nyugton maradsz – szakítja szét pólómat.

– Vedd le rólam a mancsodat – dobálom testemet.

Ezzel csak azt értem el, hogy a lábamat is kikötözi, utána elégedetten visszaül az ágy szélére.

– Ha neki engedted – csípi meg mellbimbómat –, nekem miért nem akarod?

– Azt hiszed – nevetek fel –, hogy egy lapon lehet titeket említeni.

– Miben más, mint én?

– Szeretem őt, te barom!

– Meglátjuk, hogy mire végzek veled – gúnyos mosolyra görbül szája –, ugyanezt fogod-e gondolni!

– Ha hozzám mersz érni – rázom meg bilincsemet –, megöllek.

– Csak a szád jár!

Lehajol és nyalogatni kezdi bimbómat, mitől felfordul a gyomrom.

Undorom tőle, az érintésétől, mindenétől. – Tényleg kinyírom! – Az se érdekel, ha miatta sittre vágnak. Nyalogatja, szívogatja, másikat pedig erősen dörzsölgeti. Megteszek mindent, amit csak lehet, de kevésnek bizonyul.

– Anyádat nyalogasd, seggfej!

– Nagyon huncut vagy – dörmögi, és már hasamat harapdálja.

– Ne!

Nadrágomon keresztül megérint, azt hiszi, felkeltheti vágyamat, de téved.

El kell viselnem húsos, lapátkezének érintését, de ez kínszenvedés számomra. Rám mászik, egész testével betakar, úgy dörgölőzik hozzám. Az ágyrácsot tartó rúgók elpattannak, és a földön kötünk ki.

– Bassza meg! – tápászkodik fel, végre levegőhöz jutok.

Kezem, lábam megfeszül, a bilincs csuklómba mar, érzem, ahogy kiserken a vérem, és elindul lefelé.

Egyáltalán nem érdekel, megszabadultam tőle, legalábbis egy időre. Hajába túrva járkál a szobában, alig tesz öt lépést, már fordul is vissza. Eszébe juthat valami –amitől már előre félek – benyúl az alaktalan szekrénybe és egy plédet húz elő. Leteríti a földre, majd eloldozza lábamat és kezemet. Szorosan fogva a rögtönzött fekhelyre lök, ráül csípőmre, lábával leszorítja enyémeket.

Kezeimet szorosan tartja fejem fölött, majd számra hajol és majszolni kezdi. Hiába harapdálja, biztosan nem fogom kinyitni.

– Engedelmeskedj, az istenért! – szorítja meg torkomat.

– Nem!

– Nekem így is jó!

Előveszi petyhüdt farkát, és próbál belé életet lehelni, nulla sikerrel.

– Talán nem megy? – nevetem ki. – Csődöt mondasz, mielőtt elkezdenéd?

– Hallgass! – újabb pofont kapok, fejem oldalra hanyatlik.

– Próbálkozz csak! – köpöm ki a számban összegyűlt vért. – Ami nem működik, az nem is fog!

– Majd meglátod! – kúszik feljebb mellkasomra. – Lehet, csak egy jó szopásra van szükségem.

Lebegteti szám előtt bűzlő szervét.

– Mikor mostad meg utoljára? – fintorodok el. – Nem csoda, hogy nem használható.

– Majd te megtisztítod! – vigyorodik el.

– Azt lesheted!

Megfogja összebilincselt kezemet, hiába ellenkezek, farkára szorítja.

Az a nevetséges valami, még most se mutat hajlandóságot az ébredésre. Kár volt hagynia, hogy megfogjam. Egyik kezemmel erősen megmarkolom lógó golyóját, farkába meg belemélyesztem körmeimet. Fájdalmasan felkiállt, majd ágyékát szorongatva legurul rólam.

Már fel is pattanok, rohanok az ajtó felé, de az nem nyílik. Rángatom, mint egy idióta, kétségbeesetten a szabadság reményében. Észre se veszem, hogy a zajok elülnek, csak azt, hogy beletúr hajamba, nagyot ránt rajtam, és újra elterülök.

– Te elkényeztetett kis szajha! – rúg bordámba. – Még egyszer meg ne próbáld!

– Nagyon naiv vagy – nyögöm –, ha azt hiszed, hogy nem fogok ellenkezni.

Hasamra gördít, lehúzza nadrágomat és hatalmasat vág rá.

– Talán nem vagyok elég jó? – harap bele fenekembe.

– Win sokkal jobb nálad! – kiáltom a megalázottságtól.

– Még csak nem is emlékszik rád! –gúnyosan nevet fel.

Széthúzza a két félgömbömet és végignyalja közöttük a mélyedést.

– Majd fog!

– Miért nem tudod magad úgy odaadni nekem, mint ahogy neki? – ujja bejáratomnál köröz.

– Honnan tudod, hogy vele milyen volt.

Előrehajol, fülemet súrolja lehelete, majd egy határozott mozdulattal feltolja ujját.

Sok mindent kibírtam már életemben, ezt is kifogom, de megalázó bennem érezni, még ha csak az ujját is. Mondjuk sokkal jobb, mintha a kankós farkát tette volna belém, mert azt sose tudnám feldolgozni. Azt hiszi, ezekkel a döfésekkel elér nálam valamit, hát nagyon téved.

– Láttam, ahogy megbaszott a mólón! – suttogja. – Ott voltam, láttam az egészet – harapja meg lapockámat.

– Akkor azt is láttad – nyögök fel, de nem az izgalomtól –, hogy mekkora élvezetben részesített!

– Elérem, hogy miattam is úgy nyögj!

– Legfeljebb az undortól!

– Talán nem esik jól? – mozgatja meg ujját, és tarkómat nyalogatja.

– Még a kutyák is jobban csinálják!

– Hozzak neked egyet?

– Igen, kérlek! – sziszegem.

Lemászik rólam, végre elhagyja testemet, így megkönnyebbülve sóhajtok fel.

Ez a megkönnyebbülés nem tart sokáig, ugyanis hátamra gördít, majd lábam közé helyezkedik. Kihasználom figyelmetlenségét, felhúzom lábamat, és ami belefér, tökön rúgom. Ha eddig nem állt fel, ezután biztosan nem fog.

– Ezt még megbánod! – keservesen nyűszít fel, én pedig a falig tolom magam.

– Mondtam, hogy ne érj hozzám!

Tántorogva feláll, közeledik, megragadja fejemet és a falhoz csapkodja. Megszédülök az ütésektől, majd elhányom magam.

Undorodva hátrál, de még így is jut ruhájára gyomrom tartalmából. Lerázza magáról az apró darabkákat, hátrál, kivesz egy kulcscsomót a zsebéből. – Az ajtó kulcsa! – Meg kell szereznem, szükségem van rá a szabadságomhoz.

– Magadra hagylak – morogja. – Mire visszatérek, jöjjön meg az eszed!

– Viagráért mész? – csúfolódom.

– Hogy találtad ki? – villantja rám undorító sárgás szemét, végül magamra hagy.

Az előbbi kis győzelmem örömét egy pillanat alatt elfújta a szél, és most reszketeg, hogy mi fog történni velem.

Egy dolgot viszont elfelejtett – állok lábra –, megkötözni rendesen. Felhúzom a nadrágomat, szégyenkezni ráérek később is, most ki kell találnom valamit. Magasan van egy ablak, de nem érem el. Az ágyat nem tudom használni, amint felállnék rá, hangos csörömpöléssel szakadna össze. – Talán a szekrény! – Nem olyan nehéz, simán oldalára tudom dönteni – viszonylag csendben –, és az ablak alá tolom.

Ráállok, de az ablak zárva van, meg se lehet mozdítani. Kibámulok rajta, felmérem a terepet. Gyárterületen vagyunk, de valószínűleg üzemen kívül van, mivel még a madár se jár erre. A gyár legvégében sűrű erdő húzódik, ha addig sikerülne eljutnom, akkor talán megmenekülnék.

Egy percet se vesztegetek tovább, lemászok a plédért, karom köré tekerem, majd vissza. Egy-két próbálkozás az üveg enged, és darabokban kitörik. A maradékot kiverem, mászás közben fel ne sértse bőrömet, vagy megvágjon. A plédet még így is a nyílásra teszem, jobb félni, mint megijedni.

Nem túl nagy a nyílás, fejjel vagy lábbal menjek előre. Felhúzódzkodok, kis ügyeskedéssel kituszkolom egyik, majd másik lábamat és leereszkedek a földre. – Idióta Meen! – Nagyobb kutyaszorítóból is kikerültem már, és ezt nagyon jól tudja.

Az épületek árnyékában, a falhoz lapulva osonok végig, figyelve a környezetemre. Meghallom Meen rekedtes hangját, ezért lelapulok, észre ne vegyen. Rágyújt egy cigarettára, közben telefonon beszél valakivel.

– Főnök, a kölyök nincs többé – biztosan rám céloz.

– ...

– Eljátszadoztam vele, és a végén megöltem – viháncol a telefonba.

– ...

– Mondtam, ha a szolgálatába fogadd, meghálálom – beleszív a cigarettájába.

– ...

– Biztosan meghalt, nem jelent többé veszélyt a pozicíójára.

– ...

– Eltüntettem a testet, savban feloldottam, nyoma se maradt.

– ...

– Nemsokára visszatérek.

– ...

– Igen főnök, úgy lesz – bontja a vonalat.

Eldobja a csikket, eltapossa és visszaindul az épületbe.

Megvárom, amíg elnyeli az épület, és amint ezt látom, nekiiramodok. Futok, amennyire csak tudok, mintha kergetnének. Eszembe jut, amikor Win-nel kergetőztünk az erdőben, és egyszeriben megtriplázódik az energiám. – Visszamegyek hozzád!

Annyi mindenen kellett már keresztülmennünk, muszáj, hogy boldog véget érjen történetünk. – Megérdemlem őt! – Szakad rólam a víz, az izzadtság belefolyik a szemembe, sóssága marja. Gyorsan kitörlöm, és futok tovább.

Pár méter után elérem az erdősávot, még éppen időben vetem bele magam, mert meghallom Meen őrjítő bömbölését.

– Team, úgysem menekülhetsz! – szalad ki az udvarra.

Meglapulok a cserjés között, a földre hasalok, az sem zavar, hogy az aljnövényzet szúrja és csiklandozza bőrömet.

Fontos az időzítés, ha túl hamar állok fel, félő, hogy meglát és nyomomba ered. Most tanácstalanul szaladgál föl és alá, keresi a nyomomat, de azt lesheti. Megállás nélkül szitkozódik, fogja a fejét, hogy most jó nagy bajba került. – Úgy kell neki! – Én ráérek, türelmes ember vagyok, türelemjáték az egész.

– Team, tudom, hogy itt vagy! – kiabálja. – Ha előbújsz, ígérem, kegyes leszek hozzád.

Tudod, mikor hiszek neked? – Majd, ha fagy! – Már csak azt kellene kitalálnom, hogy hol vagyok. Akkor azt is tudnám, hogy merre induljak.

Várjam meg Win-t? De mi van, ha nem talál meg? Örökké csak nem hasalhatok itt a fűben. Ha kimegyek a főútra, nagy esélyem van rá, hogy hamarabb akadok össze Meen-el, mint Win-nel. Viszont, ha az erdőből követem az út kanyarodásait, akkor az talán még működhetne is.

Csak az első várost, vagy falut kellene elérnem, és akkor már biztonságban is lennék. A terv már készen is van, megvalósításra vár. – Nem lehet olyan könnyen megszerezni! – Főleg, ha nem akarom. Az is vért kíván, hogy hozzám mert érni, főleg olyan helyeken, amik tiltottak számára.

A gondolattól is rosszul vagyok, fel se akarom idézni az érintését. Szerintem megszabadítom petyhüdt tagjától, úgyse működik az már megfelelően. Különböző tervetek szövögetek ellene, ez segít a koncentrációban.

Még mindig szaladgál, kémleli a környező területeket, hátha meglát. – Bolond! – Nem is sejti, hogy itt lapulva figyelem esztelen ámokfutását. Végül sarkon fordul, és a kocsihoz rohan, majd tőgázzal elindul, hatalmas porfelhőt hagyva maga után.

Felállok és óvatosan elindulok az erdő sűrűje felé. Megfelelő távolságból, hogy ne vehessenek észre, követni kezdem az utat. Gallyak csapnak arcomba, a bokrok túlnyúló tüskés ágai felsértik bőrömet, de nem érdekel, megyek előre.

Az aggaszt igazán, hogy az erdő lényein kívül nem hallok más zajt. – Hol a fenében lehetek? – Már órák óta gyalogolhatok – legalábbis szerintem –, kezd hűlni az idő, testemet dörzsölve próbálom melegen tartani. Ha rám sötétedik, akkor meg kell húzódnom valahol, amihez annyira nem fűlik a fogam.

Ki tudja, mi mászkál errefelé a késői órákban, ráadásul, mi van, ha van erre valamiféle kóbor szellem? Tessék, már csak ez hiányzott, a fantáziám meglódul, és mindenféle rémképeket vetít elém. – Pont erre van most szükségem! – morgolódom magamban, ráadásul az erdő is ritkulni kezd.

Át kellene mennem a másik oldalra, ott még sűrű, de merjek kockáztatni? Kimerészkedek az út szélére, de kár volt. Mindkét irányból autó közeledik, de az egyik gyorsítani kezd. – Meen! – Milyen jó érzéke van hozzá, hogy megtaláljon.

Kézzel-lábbal kalimpálni kezdek az út szélén, hátha kapok segítséget. De nem hogy lassulna az autó, az is nagyobb sebességbe kapcsol, én pedig csak kapkodom a fejem. Meen ismerős autója felém száguld, de mielőtt elérne hozzám, az ismeretlen autó elsuhan mellettem, és belehajt a másikba.

Az ütközés hatalmas csattanással jár, mi tovább visszhangzik az erdőben. Mindkét autó eleje gőzölög, orruk meggyűrődött. A légzsákok kirobbantak, valaki rádől a dudára és tülkölni kezd. Félve közelítem meg őket, de muszáj segítenem megmentőmön.

Recsegve nyílik ki az ismeretlen autó ajtaja, és egy ismerős szőke fej bukkan fel, homlokán vér csordogál. Ahogy eljut tudatomig, már repülök is széttárt karjaiba.

– Hát eljöttél értem! – fogom meg arcát két oldalról és csókolgatni kezdem.

– Követnélek a világ végére is! – mosolyog rám, majd szorosan átölel.

– Jól vagy? – vizsgálom meg sérülését.

– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem!

– Már igen! – csókolom meg újra.

A kanyaron túl szirénázó rendőrautók bukkannak fel, és tartanak felénk.

– Vége van? – kérdezem.

– Nem eszik olyan forrón a kását! – szólal meg akadozó hangon Meen.

Fegyver dördül, kapkodom a fejem, Win a földre lök, testével védelmez.

Nem tudom, hány lövést adtak le, de megrémiszt, hogy Win nem mozdul. Körbevesznek a rendőrautók, kipattannak belőle, és fegyvert rántanak. Én pedig csak Win nevét nyöszörgöm, nem ismétlődhet meg az, ami már egyszer megtörtént velünk. Nem veszíthetem el.