Win

Belülről megöl a feszültség, de próbálom nem kimutatni. Nem hiányzik, hogy az én nyughatatlanságom átragadjon Team-re vagy a kicsire. A nap minden órájában, minden percében aggodalom tölt el, az ismeretlentől való félelem miatt.

Sose bocsátanám meg magamnak, ha bármi történne velük. Túlságosan is a szívemhez nőttek, ilyen rövid idő alatt. Mióta itt vannak, vidámsággal, melegséggel telt meg a ház, és azt szeretném, ha ez így is maradna.

Terveim vannak, végre, életemben először előre tervezek. – Hihetetlen! – Én sem akarom elhinni, de így van. Azt nem akarom, hogy ideköltözzenek, még túl korai lenne, hiszen alig ismerem. Legalábbis a mostani énem, de reménykedek benne, hogy visszatérnek az elveszett pillanataink.

Először is, felújítom a házat, kívül-belül Team segítségével. Addig találkozgatunk, hol itt alszunk, hol nála. Legalábbis remélem, hogy lesz rá lehetőségem, mert azt akarom, mindenhol érezze jelenlétemet. – Esküszöm, mint egy kanos kutya! – Megjelölöm a területemet, hogy elriasszam a kéretlen jelölteket.

Mindenkivel tudatni akarom, hogy ez a pasi már foglalt, senki ne merje megközelíteni, mert az halál fia. Soha nem tartottam magamat féltékeny típusnak, de neki ezt is sikerült kiváltania belőlem.

– Meddig fürdesz még? – nyit be a fürdőbe Team.

– Csak még egy kicsit! – döntöm fejemet a hideg csempének.

– Tudod, hogy már három órája áztatod magad?

– Ennyi idő eltelt? – játszom meg a tudatlant.

– Hát, nem kapkodod el – belép és leül a kád szélére.

– Nana?

– Délutáni szunyóka – sóhajtja fáradtan.

– Irigylem.

Belenyúl a langyos vízbe, és mélázva figyeli a víz fodrozódását.

Ritkán engedem meg azt a luxust, hogy több órán keresztül áztassam testemet, de most úgy érzem, eljött az ideje. A kádban tudok igazán ellazulni, ilyenkor nem zavar meg senki, és végig tudom gondolni az élet nagy dolgait.

– Fürödj velem! – kérlelem.

– Kicsi a kád.

– Összehúzzuk magunkat, na, gyere! – simítom végig kézfejét.

– Hideg a víz.

– Ez csak kifogás! Ne kéresd magad! Engedek hozzá meleget.

Vágyakozva néz a vízzel teli kádra, és látom, mi játszódik le benne.

Szeretne csatlakozni, de a felelősség terhe nyomja vállát. Nem hagyhatja magára a kislányt, legalábbis hosszú távra.

– Behozom a bébiőrt! – csillan fel szeme.

– Siess! – mosolyodom el.

Feljebb csúszok a kádban, megengedem a forró vizet, és még egy kis habfürdővel megtuningolom.

A forróság találkozik a hideg levegővel, és egy vékony ködpára lengi be a szobát. A csempézett falon lecsapódik, egyetlen cseppbe összegyűlik, és megindul lefelé. Végre Team is visszaér, leteszi a készüléket a mosdó szélére, majd őrjítő lassúsággal vetkőzni kezd.

Ha csábítani akarnék, én is pontosan így tennék. Szemem kocsányon lóg, alig várom, hogy csupasz testét érinthessem.

– Mire vársz még? – kérdezem. – Siess!

– De türelmetlen vagy – félénken elmosolyodik, miközben egyik lábát belemártja a vízbe – Forró!

– Te akartad! – nyújtom kezem, hogy megkapaszkodhasson.

Először belép mindkét lábával, hagyja, hogy bőre alkalmazkodjon, majd belemerül. A kád szűk, túlcsordul rajta a víz, de kit érdekel, felmossuk.

Karcsú lábait derekam köré húzom, a mozdulat miatt erősen vállamba kapaszkodik. – Kedvellek, te kis hülye! – A keletkezett hab jótékonyan eltakarja alsó részünket, csak felsőtestünkből látszódnak ki részletek. Karját nyakam köré fonja, boldogan mosolyog rám, végül megajándékoz csókjával.

Vállamra hajtja fejét, édes teher ez számomra, és semmiért nem adnám oda. Benedvesítem hátát, mire halk sóhaj szakad fel belőle.

– Jobban érzed magad? – eltolom, és masszírozni kezdem feszültségtől görcsös vállát.

– Sokkal.

Távolodni kezd, és hátát nekitámasztja a kád végének. Talpát mellkasomra helyezi, és simogatni kezd vele.

Tudja, hogyan csigázza fel az embert, és ki is használja. Élvezi a forró víz nyújtotta kényelmet, és a habbal játszik, mint egy kisgyerek.

– Dörzsöli fenekemet a kád.

– Jobban szeretnéd, ha én dörzsölném?

– Olyan perverz vagy! – förmed rám. – Te csak a szexre tudsz gondolni?

– Mi abban a rossz? – kezdem el talpát nyomkodni. – A világ legtermészetesebb dolga.

– Olyan vagy, mint egy bagzó nyúl.

– Ez a te szerencséd! – vigyorodom el. – Legalább nem fogod elhanyagoltnak érezni magad!

– Majd meglátom, hogy egy év múlva is ilyen kanos leszel-e!

– Ebben biztos vagyok!

Belemártja lábát a vízbe, és addig mocorog, amíg meg nem találja nyugvó ékességemet.

Addig játszadozik, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Pont most panaszkodott, hogy csak a testiségre tudok gondolni, erre mit csinál? Felizgat. Előre hajol, karjaival tapogatózik, közrefogja dagadó vesszőmet, tekintete kihívóan csillan.

Először csak lassan mozgatja kezét, miközben a víz lágyan kavarog körülöttünk. Csípőmet előre tolom, teljesen hátradőlök, már amennyire a kád engedi, lehunyom szemem, és élvezkedem. Halkan sóhajtozok, mellkasom egyre szaporábban emelkedik és süllyed.

Kellemes bizsergés áramlik végig bensőmben, annyira izgató a művelet. Egyáltalán nem kapkod, ez most a hosszas élvezet ideje. A feszültség gyűlik hasam alatt, de nem annyira, hogy ki is adjam magamból nedvemet.

Mikor megmarkolja zacskómat, kipattan szemem, váratlanul ért, ez tény. Végül újra ellazulok, és élvezem a kényeztetést. A ködpára oszladozni kezd, már csak foszlányok vannak jelen, de azok se sokáig már. Hallom a csap csöpögését, azt, ahogy a kád falának ütközik a hullám, Team szakadozott lihegését. – Ez a menyország?

Meggyorsítja a dolgokat, türelmetlenül várja, hogy kirobbanjak fogságomból. Egyre hangosabban nyöszörgök, a vágy sietős léptekkel közeledik, pedig próbálnám elzavarni, de nem lehet. Makacs, nem adja fel, már a határon dörömböl vasöklével. Megadom magam, megmarkolom a kád szélét, megfeszülök és egy határozott rántás után magomat a vízbe engedem.

– Élvezted? – suttogja.

– Nagyon! – elégedetten nézek rá, majd előrehajolok és megcsókolom. – Köszönöm.

– Ideje kimászni!

– Nem jó itt?

– De igen, viszont van még dolgom.

– Ugyan, mi?

– Vacsorát csinálni.

– Ráér

– Win, gondolj bele – suttogja –, minél hamarabb végzek, annál több időm lesz este veled foglalkozni.

Ez betalált, már állok is fel, gyorsan letusolom a rám tapadt habot és már kint is vagyok.

Annyira tudja, hogy mivel tud cselekvésre ösztönözni, és remélem, be is tartja az ígéretét, mert ha nem nagyon mérges leszek. Ezt nem akarhatja, mert mindig jobb egy elégedett Win, mint egy háborgó hurrikán. Megtörölközöm, és türelmetlenkedve várom az esti folytatást.

Az éjszakából persze nem lett semmi, mert a kisasszony túlaludta magát, és nem volt hajlandó lefeküdni. Szerintem hamarabb nyomott el az álom, mint hogy ő ágyba került. Remélem gyorsan kinővi az ilyen dolgait, mert nem leszünk jóban.

– Win, valami leverte a biztosítékot, megnéznéd?

– Persze – húzom fel a cipőmet, és kimegyek a hátsó mérőórához.

Nézegetem, semmi különöset nem látok, csak a fő kapcsoló van lenyomva. – Mitől? – Mióta az eszemet tudom, nem volt ezzel probléma. – Talán meg kellene nézetnem egy villanyszerelővel! – Megfordulok, és meglepetésemben lefagyok.

Egy nagydarab, feketébe öltözött fickó áll előttem, maszkot viselve. – Ki a fene? – Lendül a keze, de szerencsére ki tudom kerülni. Dulakodni kezdünk a tűleveles homokban, hol én kerekedek felül, hol ő. – Nem győzhet! – Team veszélyben van, meg kell mentenem.

Egy jobb horognak köszönhetően elveszítem az egyensúlyomat, amit kihasznál, és a földre teper. Keze villámgyorsan jár, és egy pillanat múlva gúzsba kötve találom magam.

– Vedd le rólam a mocskos mancsodat! – sziszegem, de nem használ.

– Nem – jön a tömör válasz.

Hangja ismerősen cseng, túl ismerősen.

Kiabálni kezdek, hátha Team meghalja és menekülőre fogja, de gyorsan egy piszkos rongydarab kerül számba, majd bekötözik azt. Majd megfulladok, de nem adom fel, nem tehetem. Igyekszem hangzavart kelteni, de olyat üt fejemre, hogy attól megszédülök és forog velem a világ.

Honom alá nyúl, és húz, mint egy liszteszsákot. Próbálok ellenállni, dobálni magam, de semmire se megyek, túl erős. Én pedig meg vagyok kötözve. A házat megkerülve felfelé tartunk a lépcsőn, fenekem erősen ütődik a kemény deszkáknak. Kinyitja a bejárati ajtót, behurcol, és rádob a konyha hideg kövére.

– Hol voltál ilyen sokáig? – jut el tudatomig csengő hangja.

– Mmm!!! – rángatózok.

– Van egy kis megbeszélnivalónk, Team – ellentmondást nem tűrő hangja zordan visszhangzik a házban.

– Win! – ejti el a kezében lévő serpenyőt, és rohanna hozzám, de az idegen figyelmezteti.

Valahonnan fegyvert húz elő és rám szegezi.

– A helyedben én nem tenném.

– Ki vagy te? – rémültségtől akadozik hangja.

Az idegenre nézek, aki lehúzza az arcát takaró maszkját.

– Rég találkoztunk, fiú!

– Meen! Mit keresel te itt? – kiáltja. – Azt hittem meghaltál.

– Szeretted volna, mi? – gúnyosan kacarászni kezd.

– Baba, mi a baj? – jön elő a kislány.

– Tűntesd el innen azt a kölyköt, mielőtt lelőném.

– Menj be a hálóba, nincs semmi baj!

– Bábá! – görbül lefelé szája, ahogy meglát.

– Bábá jól van, csak játszunk! – mosolyodik el kényszeredetten.

– Én is?

– Igen, te is! – noszogatja. – Az a dolgod, hogy meghúzd magad, rendben?

– Jó – bólogat Nana, de még vet rám egy utolsó pillantást.

Betotyog a szobába, Team pedig becsukja utána az ajtót.

– Mit akarsz! – szegezi neki kérdését.

– Ezt később megbeszéljük – rázza felém a fegyvert. – Velem jössz.

– Biztos, hogy nem! – dacoskodik.

– Velem jössz, vagy itt helyben megölöm a szeretődet.

– Ne bántsd! – önkéntelenül lép egyet felém, de Meen-nek ez nem tetszik.

Elsüti a fegyvert, ami pont a fejem mellett fúródik a kőbe.

Meen... Kutatok emlékeimben, és végül beugrik. Annak a maffiacsaládnak az embere volt, akikhez beépültem. Arra is emlékszem, hogy lelőtték, de később megtudtam, hogy túlélte és elmenekült. Kutattam utána, de mindhiába, elnyelte a föld. Most pedig itt van, bosszúra éhesen.

– Összepakolok – próbálja húzni az időt.

– Nem kell.

– De...

– Ne játssz a türelmemmel – fenyegetőzik. – Ha folytatod, akkor előbb ez a nyamvadék – rúg belém –, majd a taknyos látja kárát.

– Megyek – büszkén kihúzza magát, félelmet nem mutatva.

– Kattintsd a csuklódra – dob oda egy bilincset.

Megteszi, de közben folyamatosan engem néz, és azt suttogja, hogy sajnálja.

Nincs mit sajnálnia, nekem van szégyellnivalóm. – Nem tudtam megmenteni! – Az én hibám, figyelmetlen voltam, mert csak arra figyeljek a boldogság tengerében. – Tessék! – Meglett az eredménye, már másodszor hagyom cserben.

– Indulj kifelé!

– Legalább, hadd búcsúzzam el! –könyörög.

– A saját lábadon mész, vagy én viszlek. Abban viszont nem lesz köszönet.

– Win!

Meen lehajol és a fegyver markolatával fejbe vág, és már mosódik is össze a kép, elvesztem eszméletem, tudatom homályba vész.

Baj van! Baj van! Riaszt az agyam egyik hátsó szeglete, de aztán rá kell jönnöm, hogy nem is az, hanem valaki rázogat.

– Ébredj már gyerek! – gyatrán pislogni kezdek.

– Bábá, kellje fel, Baba elment! – egyből kipattan szemem.

Nyelvem szárazan tapad szájpadlásomhoz, már nem vagyok megkötözve. Dörzsölni kezdem csuklómat, és felülök.

– Mondtam, hogy vigyázz rá, de ezt is elrontottad! – szól a köpcös kis ember.

– Bábá! – ugrik karomba a kicsi, szorosan magamhoz ölelem.

– Hol van Team?

– Elvitte az a barom!

Felidézem az elmúlt órát – legalábbis remélem, hogy csak egy órát kell –, majd éles fájdalom hasít fejembe, és ringatózni kezdek.

Minden, amit elfelejtettem, egyszerre tör elő tudatom legmélyéről, és azt hiszem, hogy szétszakad a fejem. – Most már emlékszem! – Mindenre, hogy miken mentünk keresztül, mit éltünk át, és hogy hogyan alakult a kapcsolatunk, napról-napra.

– Tudod, hol vannak? – kérdezem reménykedve az előttem álló alakot.

– Csak sejtésem van, sietnünk kell!

– Naná-t leadjuk Pharm-nal, és indulhatunk is!

– Szólj Dean-nek, hogy szükségünk lesz rá.

– Mit keresel itt?

– Napok óta figyeltelek benneteket, tegnap majdnem le is buktam.

– Ki előtt?

– Team majdnem meglátott az erdőben!

– Miért nem szólt?

– Ezt ne tőlem kérdezd – vonja meg vállát.

Miközben kapkodva összeszedem Nana dolgait, majd belebújok a cipőmbe és kabátomba, folyamatosan azon kattogok, hogy Santi mit keres itt?

Előveszem a tartalékfegyveremet, amit elzárva tartok mindentől, és mindenkitől, majd elhagyom a házat, Santi hátát követve. Beszállunk az autójába, Nana rágja az öklét, és olyan büszke vagyok rá, hogy ilyen jól viseli a kialakult helyzetet. Bár az látszik, hogy már kisírta a szemét, és a takony is rá van száradva az orra hegyére, de nem érdekel.

– Jó kislány vagy, Nana! – puszilom meg homlokát. – Nemsokára minden rendben lesz!

– Hazahozod Babát? – szipogja.

– Haza bizony – mosolyodom el, nem kell látnia rajtam a rettegés árnyait.

Szélvészként robogunk az úton, majd ráfordulunk a főútra és a város felé vesszük az irányt.

– Hogy kerülsz ide? – nézek Santi elborult arcára.

– Tudtam, hogy baj lesz – csóválja fejét. – A varjak ezt szajkózzák Bangkokban.

– Nem ezt kérdeztem! – pislogok rá. – Miért nem vagy börtönben?

– Akarod, hogy segítsek?

– Igen.

– Akkor ne kérdezősködj annyit. Hidd el, ezzel magadnak teszel jót.

– Legálisan legalább?

– Nem lényeg – szól szigorúan. – Megmentjük a kölyköt, utána lelépek. Nem láttál, nem hallottál felőlem. Értve vagyok?

Azt hiszem, ezt az áldozatot meg kell hoznom annak érdekében, hogy megmentsem Team-et.

Rettegek, hogy mit fog vele csinálni az a gyilkos. pontosan tudom, hogy milyen célja volt vele régen, és ez mostanra százszor rosszabb lehet. Csak reménykedni tudok, hogy idejében érkezünk. – Megölöm, ha akár egy ujjal is hozzáér!

Nem vagyok abban a helyzetben, hogy visszautasítsam Santi segítségét, ráadásul Team rokona. Csak jót akar neki, ráadásul megígértem neki, hogy megvédem, de mint látjuk, nem sikerült.

– Sajnálom.

– Mit sajnálsz? – sandít rám.

– Hogy nem tudtam megvédeni.

– Ha jól tudom, neked is megvolt a magad baja – rántja meg vállát.

– Te ismered Meen-t. Szerinted megöli?

– Annál sokkal rosszabbat tenne, de ebbe ne menjünk bele.

Elhallgatok, mert akkor a sejtésemnek valóban van valóságalapja.

Mit kell tennem, hogy végre biztonságban élhessünk? Nincs az a távolság, ami elég messze lenne a bajtól? Közben előveszem a telefont és felhívom Dean-t. Elmondok neki mindent részletesen, hogy mire számíthat.

Biztosít róla, hogy riasztja a szolgálatban lévőket, és a cukrászda előtt találkozunk. Hálásan megköszönöm, majd lerakom a telefont. A gyereket szorosan tartva, azon gondolkozom, hogy megint úgy járunk, mint a legutóbb? Valamelyikünknek baja esik?

Hiába próbálunk együtt lenni, valaki mindig keresztülhúzza számításainkat, mintha a sors játszana velünk, ad és elvesz, aztán újra és újra megteszi velünk. – Remélem, jól szórakozol! – Féltem őt, féltem a kislányt, és mindenki mást, aki belekeveredik ebbe az örökké tartó harcba.

Lehet, tényleg az lenne a legjobb – bármennyire fájna is –, hogy elengedjük egymást, és menjen mindenki a maga útjára. Talán akkor nem keverednénk állandóan ekkora zűrzavarba. Akkor gondtalanul, boldogan élhetne tovább nélkülem.