Team

Sír a gyerek, kínkeservesen jut el a tudatomig. Ha pár óránál többet aludtam, akkor hazudok. Erőszakot alkalmazva nyitom ki szememet, és amit meglátok először az a plafon. Nem ártana egy kis portalanítás, el van hanyagolva a ház.

Kibújok Win öleléséből, ernyedten esik le keze az ágyneműre. Édesen alszik, akár egy kiscica, aki jól van lakva. – Mert jól is lakott! – Legalábbis remélem, mert minden tagom fáj, ráadásul a fenekem is sajog az igénybevételtől. – Elszoktam én már ettől!

Win-nel voltam legutoljára, és annak bizony, több mint két éve már. Békésen alszik, szerintem, ha kirobbanna a háború, még arra se ébredne fel. Feljebb húzom rajta a takarót, majd mosolyogva felállok és elindulok a hálószoba felé.

– Baba! – nyújtja felém dundi karját Nana.

– Itt vagyok – emelem ki a kiságyból. – Maradjunk csöndben, Bábá még alszik.

– Hol? – néz az ágyra.

– A nappaliban, szóval ne hangoskodjunk.

– Reggeli?

– Egyből a hasadra gondolsz! Kire hasonlítasz te?

– Rád – vigyorodik el.

– Biztos, hogy nem! – kuckolom meg. – Nem vagyok olyan bélpoklos, mint te!

– De! De! De! – kapálózik kezemben.

Kimegyünk a konyhába, és keresgélni kezdek.

Felültetem a pultra, nem engedem el, úgy nyitogatom a szekrényajtókat. Talán a gabonapehellyel kiegyezik egy darabig, csak addig kellene, amíg Win felébred.

– Cukorka! – rázza meg az előbb még a pulton heverő dobozkát.

– Az nem cukor! – kapom ki kezéből, mire lefelé görbül szája.

– Cukorka! – két kézzel kap utána.

– Mondom, hogy nem! – vitatkozom vele.

– Akarom!

– Kicsi vagy te még ehhez! – forgatom szememet, majd visszarakom a dobozokat a helyükre.

– Elvetted! – gördül ki krokodilkönnye és még szipog is hozzá.

– Ha nem sírsz, csinálok neked palacsintát.

– Csokisat?

– Gyümölcsöset? – játszok szemöldökömmel, mire felnevet.

– Nem! Csokis!

– Jól van! Nyertél. Most boldog vagy?

– Igen! – kiálltja.

– Halkabban.

Csípőmre emelem, és elkezdem összeszedni a hozzávalókat.

Kénytelen vagyok megcsinálni, mert ha nem teszem, akkor ordítani fog, akár a sakál. Akaratos egy kis hölgy lesz belőle, bár az is igaz, hogy már most is az. Egy tálba beleteszem a lisztet, tojást, cukrot, csipet sót, pár csepp olajat, felöntöm tejjel, és kikeverek egy jó sűrű masszát.

Meggyújtom a gázt, és elkezdem a sütést. Ha valakinek gyereke van – még ha csak a húgomról is van szó –, az ember gyorsan megtanul fél kézzel dolgozni. Kicsi, köralakú pamacsokat öntök a serpenyőbe, majd várom, hogy megsüljön, utána fordítok rajta egyet.

– Bábá!

– Csss...alszik még!

– Bábá jön!

Karja ráfonódik derekamra, csókot nyom nyakamra, majd összekócolja Nana haját.

Úgy viselkedik, mintha ez olyan mindennapos helyzet lenne. Pedig nem az, nagyon nem, mégis olyan természetes.

– Mit sütsz? – támasztja állát vállamra, és átnéz felette.

– Palacsintát – felelem.

– Azt szeretem – dörmögi rekedtes hangon.

– Mindenki szereti – vonnám meg vállamat, ha nem nyomná a feje.

– Csokis lesz?

– Te is kezded? Gyümölcsös nem jó?

– Nem, a csokis az igazi.

– Össze lehetne kötni Naná-val.

– De én azt akarom, hogy veled kössenek össze – keze olyan helyre téved, ahová nem kellene.

– Win, viselkedj! Gyerek van a kezemben.

– Add ide! – mondja. – Jössz, Nana?

Boldogan nyújtja felé kezét, én már nem is számítok, csak Win létezik számára.

Ölébe veszi, és úgy támaszkodik neki a pultnak. Fél szemmel felmérem, testét foltok és karmolásnyomok tarkítják, amiket én okoztam neki az éjjel. – Úgy kell neki, nem bírt megával! – mosolyodom el.

– Nagyon hasonlít rád a lány.

– Szerintem meg nem – suttogom. – Sokkal édesebb.

– A szeme, orra vonala a tiéd.

– A mosolya is, de a hisztijét nem tőlem örökölte.

– Bábá, védj meg! – bújik mellkasába.

– Nincs mitől! – neveti el magát, de azért hátát simogatja.

– Kész is vagyok – zárom el a gázt.

A kész palacsintákat tányérokra rakom, nyakon öntöm csokiöntettel, és még tejszínhabot is nyomok rá. Lássák, nem is vagyok olyan szőrös szívű.

Leülünk az asztalhoz, Nana ki nem mászna Win öléből, ezért bosszúsan méregetem. Én is igényt tartanék a törődésre, de egy kislány elhappolja tőlem a figyelmet. Kis darabokra felvágja Naná-nak a palacsintát, majd ő kézzel elkezdi majszolgatni. – Nagyszerű! – Mire végez, mehetünk is fürdeni.

– Mit csinálunk ma? – érdeklődöm.

– Mihez lenne kedved? – kérdezi, majd sejtelmesen elmosolyodik. – Szerezni egy dadát?

– Azt már nem! – csücsörítem ajkaimat. – Te, és a piszkos fantáziád! – rúgom meg az asztal alatt.

– De miért? Nagyon is élvezted.

– Mit? – pislog rá nagy szemekkel Nana.

– A testvéred szereti a nyalókát.

– Azt én is!

– Nana, ne hallgass rá! Butaságokat beszél.

– Azt mondod? – gyerekkel kezében feláll.

– Win, figyelmeztetlek! – ugrok fel én is. – Gyerek van a kezedben!

– Nana, megszeretgetjük a tesót?

– Igen! – gurgulázva nevet az apróság, ahogy elkezdenek kergetni.

Nevetve menekülök előlük, már régen éreztem magam ennyire jól.

Végül a nappaliban hagyom, hogy elkapjanak, hevenyészett ágyamra taszítanak, és elkezdenek csikizni. Nem is tudom, melyikük élvezi jobban.

– Elég, elég, elég! – fetrengek kifulladva. – Győztetek, feladom!

– Mi jár a győzteseknek? – húzza fel szemöldökét.

– A szájuk!

– Ezért kapsz!

– Oké, oké! – ellenkezek. – Gyere Nana, kapsz egy cuppanósat!

Rám veti magát, boldogan ölel, én pedig szétpuszilom az arcát.

– Most én jövök! – hajol fölém, tekintete éget.

– Mit szeretnél?

– A jutalmam.

– Legyen – fogom meg arcát, és éppen megpuszilnám, de elfordítja fejét, és az ajkunk találkozik.

– Ma is kint alszunk?

– Ha szeretnéd...

– Mindennél jobban.

Lefekszik, megütögeti az úgynevezett ágyat, hogy feküdjek mellé.

Karjába von, de az én kishúgom, úgy gondolja, hogy befészkelődik közénk. Ennyit a romantikus pillanatunkról, de nem bánom, lesz még rá alkalmunk.

– Azt hiszem, egy tévé nem ártana ide – szólalok meg hirtelen.

– Meg elég sok minden – bámuljuk a plafont.

– Mire gondolsz?

– Terveztem egy kis átalakítást.

– Úgy szeretem ezt a helyet, ahogy van – pillantok rá.

– Csak egy kisebb felújítás.

– Mesélj, mire készülsz?

– A nappaliból rekesztek le egy kis részt szobának. Vendég vagy hálószoba, még nem döntöttem el.

– Jól hangzik.

– A bútorokat is le szeretném cserélni, illetve a fürdőszobát felújítani.

– Á, nem csinálsz vele semmit, csak átalakítod az egészet.

– Szükség van a reformra – mosolyog rám. – Gondolj bele, akkor nem kellene a nappaliban aludnunk, és az ágy is kényelmesebb lenne.

– Van előnye, az igaz – mosolyodom el.

– Ha mindennek vége, megcsináljuk.

– Mi? – pislogok rá.

– Segítesz, nem?

– Ha jól megfizetsz!

– Úgy megfelel, mint ahogy az éjszaka tettem?

– Win! – vörösödik el arcom, majd halkabban folytatom. – Teljesen.

Beszélgetünk egy darabig, majd lassan elnyom az álom, pilláim elnehezülnek, fejem üressé válik, és átlépek az álomvilág kapuján.

Délután segítettünk Win-nek takarítani, Nana kezébe adtam egy tollseprőt, és azzal kezdett el hadonászni. Mielőtt bármit is összetört volna, megmutattam neki, hogy a porhálókat söpörje le vele. Ahogy haladt, úgy mentem utána, mert hát alaposságot nem várhatok el, egy ilyen kicsi gyermektől.

Munka közben kopogtatnak az ajtón, ami megszakítja vidám perceinket. Kinézek az ablakon, és egy rózsaszín kis bogárhátú parkol a ház előtt.

– Win, vendéged jött – kiáltom neki.

– Jövök már! – hosszú lépteivel ott terem, és már nyitja is az ajtót.

– Szia Win! – ezt a gyöngyöző hangot bárhol felismerném.

– Szia Pam – támaszkodik az ajtólapnak. – Mi járatban?

– Csak gondoltam beugrok meglátogatni – tolakodik beljebb. – Tudod, beszélni akartam veled.

– Miről?

– Oh, Team, te mit keresel itt? – csodálkozva pillant rám.

– A vendégem – húzza ki magát Win. – Mit szeretnél?

– A múltkor durván váltunk el, és csak azt akarom mondani – feszengve néz rám –, hogy nem haragszom rád.

– Ennek örülök.

Nem értem, hogy miről beszélgetnek, ezért hegyezem a fülem, de még ez se segít.

– Szóval, ha – vesz egy nagy levegőt –, nem folytathatnánk ezt négyszemközt?

– Mondhatod Team előtt is, nem zavar.

– De engem igen! – kitör rajta a hiszti.

– Csak ismételni tudom magamat.

– Jól van – forgatja szemét –, szóval, ha el akarsz hívni randizni, akkor nyugodtan tedd meg, igent mondok.

Kezemből kiesik a takarítóeszköz, ilyen pofátlan még én sem vagyok.

Kedves lány, bár az én ízlésemhez képest – ha azt nem számítjuk, hogy nőből van –, túlságosan ragadós. Legszívesebben elküldeném, hogy elkésett, Win az enyém, de amíg nem erősít meg ebben, addig nem tehetek semmit. Csak karba tett kézzel, összehúzott szemöldökkel méregetem őket. –Win, véged, ha rossz választ adsz!

– Sajnálom, Pam, de nem lehetséges.

– Miért nem? Azt mondtad, hogy nincs senkid!

– Nem is volt.

– De már van? – tekintete megakad rajtam.

– Úgy van, és nem szeretném elrontani.

– Mégis mióta? – hebegi. – Két napja híre se volt!

– Ha minden igaz, tegnap éjszaka óta – meleg tekintetét rám vezeti, én pedig, mint egy szende szűz, bele is pirulok.

– Csak azt ne mondd, hogy vele – mutat rám. – Milye van, ami nekem nincs?

– Farka.

– Ez felháborító! – toppant párat, de rosszul teszi, körömcipője sarka kitörik. – És még ez is!

– Vedd le, megoldom – nyúl felé Win.

– Azt már nem! Becsaptál!

– Mégis mivel? Nem ígértem neked semmit.

– De a jelek! – nyafog tovább. – És...és... megcsókoltál!

Egyre érdekesebb a téma, közelebb araszolok, hallani akarom. – Mikor is csókolta meg?

– Tévedésben élsz, te voltál az, aki kezdeményezte!

– Mert azt hittem, hogy bejövök neked!

Félrevezetésért is jár bűntető, legalábbis a törvény szerint. – Ebből hogy vágod ki magad, Casanova? – De úgy csináld, hogy az nekem is megfeleljen.

– Sajnálom, igazán sajnálom, de nem éreztem azt a vonzódást, amit kellett volna.

– Mikor is jöttél erre rá? Amikor az ágyába másztál?

– Vegyél vissza, itt gyerek is van! – szólok közbe, mert ez a beszélgetés, egyáltalán nem Nana fülének való.

– Még a porontyát is magával hozta! – csap homlokára. – Az agyam eldobom!

– A húgomról beszélsz!

– Igazi kis kullancs vagy! Rámászol a másik pasijára.

– Most fejezd be, nem otthon vagy! – dörren rá Win. – Ha tudni akarod, voltunk már együtt. De legyen elég ennyi, a kapcsolatunk nem rád tartozik.

– Hazudsz!

– Kívül tágasabb – mutat kifelé.

– Win, nagyot csalódtam benned – emeli fel állát, és dacosan távozik. – Tudod, ha utánam dobnának, se kellenél! – kiálltja vissza.

Az ablakon keresztül figyelem, ahogy beül a kocsijába, lerángatja körömcipőjét, majd dühösen elhajt.

A kerekek csikorognak, ahogy kanyarodik, kavicsokat szór szerte szét, kipufogója ontja magából a fekete füstöt. – Szegény autó, jobbat érdemel! – Az út csak úgy porzik utána, és már volt, nincs.

– Tudod Win – közelebb lépek hozzá, tenyeremet a mellkasára fektetem, és úgy búgom neki –, ha utánam dobnának, kapva kapnék érted!

– Bolond! – öleli át derekamat. – Bocsánat, kicsit elszabadultak az indulatok – lehajol és megcsókol.

Tompa fájdalom hasít bokámba, ezért gyorsan odanézek. A kis Nana újabb rúgásra készül, de nem értem miért.

– Ezt most miért kaptam? – kérdezem tőle.

– Bábá az enyém!

– Nem adod nekem?

– Nem.

– Akkor osztozzunk rajta!

– Nem – rúg még egyet.

– Nana, ha így folytatod, nem leszünk jóban – szólok rá szigorúan, ami megteszi hatását.

– Bábát akarom!

– Akkor Baba nagyon szomorú lesz, hogy elveszed tőle – szipogom. – Legyen kettőnkké!

– Rosszul mondjátok, mindketten az enyémek vagytok! – mosolyogva felkapja a kislányt.

Azt hiszem, meg is kaptuk a tökéletes megoldást, legalábbis ez tükröződik Nana elégedett arcán.

A takarítás után befészkelem magam fotelba – imádom –, és államat térdemre téve figyelem, ahogy Win Naná-val játszik a földön. Fakockákból építenek fel egy várost a babáknak. – Mivel érdemeltem ezt ki? – Nem is reménykedtem egy ilyesfajta változásban.

A kórházban meg voltam győződve, hogy számomra vége a világnak, és most tessék. Újra itt vagyok vele, a mesebeli kis kunyhóban, és szeretkeztem vele a kandalló előtt. Lehunyom a szemem, és felidézem a képeket.

A narancssárgás tűz pattogását, ahogy Win felülkerekedik rajtam, és ringatózva repít a kielégülés felé. – Lehet ezt még fokozni? – Nagyon bízom benne, mert a vele töltött pillanatok valami fantasztikusak. Ezt nem fogom elmondani neki – legalábbis nem most –, mert akkor elterül csókolnivaló ajkán az az önelégült mosoly, amitől falra tudnék mászni.

Már majdnem elfeledkeztem támadómról, és gondolkozni kezdek, hogy ki lehet az. – Kinek vagyok az útjában? – Tudtommal minden szálat elvarrtam, és eltűntem a világ szeme elől. A rendőrségi adatbázisban sincs nyomom, bár nincs olyan, amit előbb vagy utóbb ne lehetne kideríteni.

Aggódok ez miatt, nem szeretném, hogy valaki belerondítson törékeny boldogságomba. Szenvedtem már éppen eleget, megérdemelném, hogy nyugodtan és boldogságban éljek. – Ennyi jár nekem. – Vagy csak találomra választotta az én ablakomat, mert nyitva volt?

Win említette, hogy Dean csapata megfigyelik a lakásomat, és minden apró furcsaságot jelentenek. Eddig viszont meg se csörrent a telefon, de az is igaz, hogy még csak két nap telt el. – Legyen már vége! – Végszóra odakint felreppennek a fenyőfák ágairól a madarak, körözni kezdenek, majd visszaszálnak.

Furcsa, bámulom őket, nem szoktak így viselkedni. Az rendben, hogy fel-le szálnak, de nem egyszerre. Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, ezért meredten bámulok kifelé. Figyelem a bokrok mozgását, a fenyőágak rezdüléseit, de az erdő megnyugszik.

Megint olyan, mint amilyen szokott lenni. Csendes, békés és magányos, ahogy szeretem. Mégis a zsigereimben érzem, mintha valaki figyelné a házat, és a benne lakókat. Senkinek nem mondtuk el, hogy itt vagyok biztonsági okokból. Persze kivétel mindig akad, Pharm és Dean tudja, na meg most már Pam is.

Kettőnek biztos, hogy nem fog eljárni a szája, Pam pedig a saját sebeit fogja nyalogatni, és szégyenében inkább csöndben marad.

– Team, figyelsz te rám?

– Igen, tessék? – fordulok feléjük.

– Már egy ideje szólongatlak – aggódva néz szemembe. – Jól vagy?

– Persze – mosolyodok el kényszeredetten –, csak gondolkoztam.

– Na és min? – pillantása megkönnyebbültséget sugall.

– Hogy milyen szerencsés vagy!

– Nem éppen fordítva van? – húzza fel szemöldökét.

– Biztos, hogy nem!

– Miért is?

– Neked kellene hálát adnod az égnek, hogy vártam rád!

– Meghálálom, csak nem az égnek – tekintetétől felforrósodok.

– Kíváncsi leszek rá!

– Mikor fektetjük a kicsit?

– Nagyon soká!

Ragadozó tekintettel megindul felém négykézlábon, mint a nagymacskák, akik bemérték célpontjukat, és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy támadhassanak.

Csuklómat összefogja, és húzni kezd lefelé, de ellenállok. – Mióta ilyen játékos? – Annyi mindent meg kell még tudnom róla, és azt hiszem egy életnyi idő, pont elég lesz rá.

– Hagyd magad, hamarabb szabadulsz!

– Nem akarom!

– Szóljak Naná-nak, hogy segítsen?

Elnézek feje fölött, a kislány gügyögve rakosgatja a játékkockákat, nem kellen megzavarnunk.

– Jól van, megint nyertél! – engedem, hogy lehúzzon a földre.

Hátamat a fotelnek támasztom, és izgalommal telve várom, hogy lecsapjon. Testemet karjával bezárja, arca enyém előtt lebeg, cseresznyepiros ajkát megnyalja. Tarkójára csúsztatom kezem és közelebb hajolok hozzá. Közvetlenül szemébe nézek, lehelete csiklandozza ajkamat.

Száguldozik a vérem, szívem dübörög, és a körülöttünk lévő világ elmosódik. – Szeretlek! – de kimondani még nem tudom. Biztosra szeretnék menni, hogy ő is ugyanezt érzi. Mert ha véletlenül kicsúszik a számon, lehet, hogy erőltetésnek veszi, hogy neki is ugyanígy kell válaszolni.

Inkább visszafogom magam, és csak az ajkára koncentrálok. Végtelennek tűnő pillanatig kell várnom, hogy összeérjen a két húsos párna, de megérte. Csókja mély, érzelmekkel, vággyal teli, kimondatlan ígéretekről mesél, és most az egyszer hinni akarok ezeknek az ígéreteknek.