Win

Nem tudok napirendre térni afölött, hogy milyen körökben mozgott. Sóhajtva dőlök neki a pultnak és a kezemben tartott dobozokra pillantok. A központtól megkaptam az engedélyt, hogy belenézhessek az aktájába. Ahogy felvillant előttem a kis ablak, betöltődtek az adatok, faltam annak sorait.

Az új információkat olvasva meg kellett volna lepődnöm, mégse tettem. Valahol mélyen, tudtam, hogy valamilyen módon kapcsolódik az ügyeimhez. Csak abban nem voltam biztos, hogy milyen szerepet töltött be. Ráadásul az zavar a legjobban, hogy nem emlékszem rá, és ez elkeserít.

Borzasztó érzés, hogy történt valami, amiről nem tudok, és lehet, ezt a haragot kivetítem rá. Jelen volt minden fontosabb eseménynél. Amikor megsérültem, a rajtaütésnél, a menekülésnél, a rejtőzködésnél. Arról nem is beszélve, hogy ő segítette sikerre vinni törekvéseinket. Megszerezte a szükséges dokumentumokat, és még tanúskodott is nevelőapja ellen.

Az anyjára emlékszem, kedves asszony volt, sajnos egy összetűzés során megsérült, agyhalottá nyilvánították, de a méhében hordott gyermeknek még életet tudott adni. – Team, csodállak! – Nagy erő kellett véghezvinni ezeket a dolgokat, és bevállalni egy kisbaba felnevelését. – Miért nem emlékszem rád?

Erősen lüktetni kezd halántékom, megdörzsölöm, és képek villannak be. A kórházban, mikor felébredtem, egy összevert képű fiú volt mellettem, aki szorongatta kezemet. Én viszont bunkó módon elhajtottam, látni se akartam. Majdnem minden nap az ajtóm előtt ment el, kíváncsi szemével bekukkantott, majd tovább ment. Dean ki is derítette, hogy az anyjához jár látogatóba. – Te voltál az!

Kezdenek összeállni a kirakós apró darabkái, Dean elejtett mondatai, Pharm ködös megfogalmazásai. – Mire kellene még emlékeznem? – Valami még nem világos, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Az biztos, hogy régebbről ismerjük egymást, talán ő volt az én besúgóm?

– Mitévő legyek? – zörgetem meg a dobozokat.

Egyet zsebembe csúsztatok, a többit a pultra teszem. – Óvszer, pult, asztal! – Előtörnek emlékeim, de hogy kivel csináltam a dolgokat, egyszerűen nem ugrik be. Az ismeretlen nyögéseit is hallom fülemben, de az arcát nem látom. – Legyek átkozott! – Valakit elhoztam ide, és szexeltem is vele, ráadásul itt ez a halom óvszer is. – Magától nem kerülhetett ide!

Most viszont nem ez a lényeg, úgyhogy el is hessegetem ezeket a gondolatokat, csak az előttem álló feladatra figyelek.

– Hiába próbálkozom? – mosolyodom el kihívásán. – Mindjárt kiderül.

Lekapcsolom a villanyt, és odasétálok Team ágyának nevezett valamihez. Édesen alszik, a pattogó tűz aranyként vonja be testét. – Amit nemsokára én fogok beborítani!

Úgy érzem itt az ideje, hogy a köztünk lévő feszültséget feloldjuk, és egymás karjába simulva evezzünk a gyönyör hullámain a kielégülés felé. Amióta találkoztunk ezt akarom, és nem is tagadom, piszkosul kívánom.

Letérdelek lábfeje mellé, óvatosan lehúzom róla a plédet, nem szeretném megijeszteni. Végignézek rajta, ahogy hanyatt fekszik, egyik karját feje alá húzva. Még csíkos pizsamájában is kívánatos, mi lesz, ha lekerül róla? Egyik lábfejét megfogom és arrébb teszem, helyet kell csinálnom, hogy beférkőzhessek szorosan zárt lábai közé. Mikor megvagyok, elhelyezkedem és megtámaszkodok feje mellett. – Férfi létére szép! – Pedig ezt nem szokták férfiakra mondani, de őrá muszáj.

Fekete haja kékes-narancssárgán csillog a tűz fényében, világos, puha bőre ajkamat csalogatja. – Csókolj meg! Simogass meg! – Hosszú, sötét szempillája megrebben álmában, duzzadt ajka résnyire kinyílik, hívogat, hogy csináljak már végre valamit.

– Mire vársz? Megcsókolsz végre vagy nézelődsz még egy darabig? – éberen pattan ki szeme, és enyémbe fúrja tekintetét.

– Ha választhatok, akkor az előbbit szeretném! – hajolok ajkához, és hozzáérintem az enyémet.

– Akkor rajta! – két kezével megfogja arcomat és követelőzően lehúzza.

Édes csókja bizonyíték arra, hogy létezik még irgalom ezen a világon.

Azt hittem, hogy egy pillanatra ellenkezni fog, de éppen ellenkezőleg, odaadóan belesimul karomba. Ujjai kíváncsian tapogatják testemet, leellenőrizve, hogy minden rendben van-e. Halk sóhajai csak olaj a tűzre, és ha most azt mondaná, hogy hagyjuk abba, a máglyán égnék el.

Tincsei közé vezetem ujjaimat, élvezem, ahogy selymesen siklanak közöttük a hajszálak. Egyre nehezebb visszafognom magam, és megőrizni a gyengédséget. Mert most, ebben a pillanatban mindent akarok, és egyszerre. Tüzes teste értem égjen, és a gondolatait is én töltsem ki, engem akarjon, rám vágyjon a nap minden percében, órájában.

Sietve gombolom ki pizsamáját, csupasz bőréhez akarok érni, és mikor feltárul előttem szaporán emelkedő mellkasa, elakad a szavam. – Kívánatos!

– Nem azt mondtad – suttogom kihívóan –, hogy nálad hiába próbálkozom, nincs esélyem? – nevetem el magam, és megpuszilom aranyos orrának hegyét.

– Hazudtam – harapja be alsó ajkát, amitől begerjedek. – Ez a halálom!

Tarkómra simítja tenyerét, lehúzza, ajka összeolvad enyémmel, és elveszek nyelvének játékában.

Fürge ujjai türelmetlenül gombolják ki nadrágomat, kapkodva, szinte már szaggatva, hogy megragadhassa nemesebbik részemet. Mikor megteszi, felnyögök és fejemet hátravetem az élvezettől, amit egyáltalán nem finomkodó érintései okoznak.

– Az enyém leszel? – kérdezi, mire belenézek szemébe.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy alul leszek – nyalom meg fülcimpáját, karom már remeg.

– Nem is arra értettem – nyöszörögve fordítja el arcát, melyen élénk színű pír jelenik meg. – Mindig is azt szerettem, ha én vagyok a szenvedő fél.

– Akkor, mégis mire gondoltál?

– Hagyjuk, inkább csak folytasd! – hívogatóan dülleszti ki mellkasát.

Lejjebb csúzok, számba veszem kristálykeményre zsugorodott mellbimbóját, és szívni kezdem. Nyelvem hegyén érzem a kemény kis rügyet, mohóságom egy szemvillanás alatt felülkerekedik rajtam. Szívom, szopogatom, miközben szorgos kis ujjai dolgoznak nadrágomban.

– Erősebben Win, erősebben! – nyöszörgi.

Felpillantok, de szemhéja lecsukva, szája eltátva és csak kapkodja be a levegőt élvezetében.

– Ha ennél erősebben csinálom, akkor az fájni fog! – suttogom.

– Nem érdekel, csináld! – nyalja meg ajkát. – Kérlek!

Könyörgő hangja meghallgatásra talál, újra számba veszem, felváltva, hol egyiket, hol másikat.

Kőkeményre vert farkam nem fér el nadrágomban, ezért segít rajtam, nyöszörögve, küszködve lejjebb tologatja. Egy másodpercre felakad meredező farkamban, de gyorsan kiszabadítja, és már csúszik is térdemig a nadrág.

Száját nyalogatva fejti le rólam a pólót, tekintete éhesen tapad mellkasomra. Gyorsan lerántja rólam, majd oldalra rakja.

– Tetszik, amit látsz? – simogatom meg arcát.

– Úgy is mondhatjuk – lehel csókot ajkamra, majd feljebb tol, hogy ő is felülhessen.

Kezét végighúzza mellkasomon, majd puszilgatni kezdi felsőtestemet, miközben csavargatni kezdi bimbóimat, és a fájdalomra felszisszenek, de nem érdekel, csak csinálja.

Ott magasodok fölötte, csak a tűz fénye ad némi világosságot, beragyogja ezt a csodás lényt. De ő túl türelmetlen, nincs helye a romantikázásnak. Mindent akar, és most azonnal. Belekapaszkodik csípőmbe, és mélyen szájába enged. Beszippant, elnyel, nem ereszt. Barlangjának forróság megőrjít, egyre lejjebb akarom tolni méretes szerszámomat.

– Basszus Team, annyira jó vagy! – túrok bele hajába, és még jobban farkamra húzom.

Öklendezni kezd, szemét könny futja el, és legszívesebben azonnal kihúznám, de fejével nemet int, így hát inkább hagyom.

–Ühüm... – csíp bele fenekembe.

– Mi lett veled kis tigris? – mosolyogva húzódom ki szájából, de farkam hegyét bent tartom. – Mitől vagy ennyire éhes?

Körbenyalja makkomat, nyelvének hegyével ingerli a szűk kis nyílást annak végén. – Annyira ért hozzá!

Tekintete kihívást sugall, izgató szája – amit a farkam éppen betöm –, gúnyosan fölfelé görbül, majd szippant egyet. Majd még egyet, és még egyet, és már az élvezet határára is sodródtam. Ilyen gyorsan ez még sose sikerült! – Nem éghetek be! – Tartanom kell magam, és ez miatt már gyöngyözik a homlokom. – Számolj Win... egy... kettő... három... – Igyekszem tovább fojtatni a számolást, de kéjes nyögései nem segítenek a helyzeten. Testem remeg, imádkozik, hogy engedjem átlépni neki a gyönyör kapuját.

– Ezt direkt csinálod velem? – nézek le rá.

– Igen – enged ki szájából, és erősen verni kezdi. – Engedd el! – dolgozik rajta rendesen.

Kinyújtja nyelvét, farkam hegyét hozzáveri, és ha ez nem volna elég, még zacskómat is megmarkolja.

– Ne csináld! –kiáltom el magam, de már késő.

– Csöndesebben – beszédét akadályozza a sugárban érkező ondóm.

Arcára is jut belőle bőven, mitől kicsit el is szégyenlem magam.

Ő csak mosolyog, lenyeli, majd az ajkán lévő maradványokat lenyalja. Az állát megragadva forgatom arcát, hogy a pólómmal megtisztogathassam.

– Mire volt ez jó? – csókolom meg.

– Talán, mert jól esett? – huncutság csillog szemében.

– Ennyire ki vagy éhezve?

– Úgy is mondhatjuk – hirtelen szégyenlőssé válva pislog rám.

– Kis torkos – hanyatt döntöm, felállok, és megszabadulok a felesleges ruhadarabjainktól. – De most én jövök.

– Gyere – tárja szét lábait.

Hová tűnt az a szende kis kölyök, aki szemét lesütve pislogott rám még az előbb?

Ránehezedek, élvezem, ahogy csupasz bőrünk összeér, mélyen beszívom édes illatát. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű dolgok boldoggá tudnak tenni.

– Tudod, hogy tetszel a legjobban? –áhítattal nézek szemébe

– H-hogy? – remegve kérdezi.

– Farkammal a szádban – vigyorodom el.

– Hülye! – játékosan ütögeti meg hátamat.

– Mi a baj? – nyelvemet végighúzom arcélén. – Olyan élvezet ült ki arcodra, mikor szoptad –nyomok egy csókot szájára –, hogy ha elveszem tőled, sírva fakadtál volna!

– De minek kell ezt felhozni? –fordítja el fejét, mire harapdálni kezdem nyakának puha húsát.

– Mert gyönyörűvé varázsolta az arcodat – puszilgatom kulcscsontját –, és mert miattam vagy izgatott.

– Férfiaknak olyat nem mondunk, hogy gyönyörű – morran rám.

– Ki tiltotta meg? – simogatom oldalát.

– Senki – dünnyögi.

Megérzem hasamnak feszülő kielégületlen hossza, ami elégtétel számomra, legalábbis egy kicsit.

Amilyen könnyen elintézett, megérdemli, hogy várjon a sorára. – Édes a bosszú! – Csókolgatom, ahol csak érem, de bizonyos helyeken hosszabban elidőzöm. – Kedvelem ezt a srácot, semmi kétség. – Felfedezőútra indulok, ismerni akarom minden négyzetcentiméterét.

Megtalálom azt a csúnya égési foltot amúgy makulátlan bőrén, végighúzom ujjam érdes felületén. – Ki tehette ezt vele? – Hiába mondta azt, hogy ő volt, nem hiszek neki. Magára képes venni a világ terheit, de ha más akar törődni vele, azt már nehezen viseli. Egyszerre erős és érzékeny, igazi harcos lakozik benne.

A pici kis rügyek kihajtottak, muszáj, hogy újra visszazáródjanak és keményen meredjenek az ég felé. Team mellé fekszek, kezemre támaszkodom, és a lángok kiapadhatatlan fényében, ismerkedek testével. Először a kulcscsontját barangolom be ujjammal – közben vágyakozó tekintetét le nem veszi rólam –, majd a melle közötti lapos kis völgyet, megmászom a kis dombocskát, és az ujjbegyemmel körözni kezdek bimbója csúcsán.

Izgalmas az arcát figyelni, ahogy az érzelmek tajtékzó hullámokként söpörnek át rajta. Légzése szaporává válik, háta ívbe hajlik érintésem alatt.

– Csak élvezd! – suttogom.

– Ha olyan egyszerű lenne – nyöszörgi. – Megölsz engem!

– Dehogy foglak, csak élvezd – újra uralmam alá hajtom testét.

Feje fölé szorítom kezét, kikerekedett szemekkel mered rám, mire elnevetem magam. – Én is tudok gonosz lenni! – Mellbimbóját szopogatom, kóbor kezem rátalál vesszőjére, aminek felméri először méretét. – Hmm! – Tökéletes a hossza, vastagsága és még bőrének selymessége is.

Elkenem a fején megjelenő gyöngyöt, majd amilyen lassan csak lehet, húzogatom hosszán ujjaimat. Testének remegése nem áll meg, lábát teljesen széttárja, nyöszörgéséből hallom, hogy el akar élvezni, de nagyon. – Majd, ha benned leszek!

Hogy a fenébe alakult így a kapcsolatunk? Két hete sincs, hogy ismerem, és már a karjaim között tartom. Ezért a legszerencsésebb fickónak tartom magam, és nem is cserélnék senkivel. Rohamléptekkel haladok egy kapcsolat felé, és ami a legrémisztőbb az egészben, hogy nem rémiszt meg. Vele minden olyan természetesnek tűnik, és az is biztos, hogy ha mással látom, megbolondít a féltékenység.

– Mit teszel velem? – nyögöm a susogó csöndbe.

– Honnan kellene tudnom, ha nem mondod meg?

– Szemtelenkedsz? –nevetem el magam.

Végig harapdálom felsőtestét, hol finomabban, hol durvábban, mire hálás nyögés a jutalmam. Egészen ágyékáig folytatom, és végre szembe nézhetek a végzetemmel.

– Könyörögj! – ragadom meg botját, és szám előtt billegtetem.

– Nem! – néz le rám.

– Tedd meg! – nyalom meg a fejét, nyelvemen érzem sós ízét.

– Nem fogom – továbbra is ellenáll.

– Biztos? –most rúdját veszem célba.

– Kapd be! – vigyorodik el.

– Szó szerint?

– Igen, a fenébe is! Tedd meg! – veti hátra fejét.

Egye fene, ezt is elkönyvelhetem könyörgésnek.

Már az első pár centinél megugrik számban, kezei ökölbe szorulnak teste mellett, és hangosan lihegni kezd, ahogy egyre mélyebbre eresztem. – Finom! – Cuppogok rajta, mint gyerek a nyalókán. Lábait átkulcsolja hátam felett, minden szabadulásra való esélyemet elzárva ezzel.

Szopogatom farkát, szürcsölöm kiszivárgó nedvét, és a fellegekben érzem magam. Benyálazom középső ujjaimat, bejáratához illesztem, és addig feszegetem a szorosan záródó izmokat, amíg fel nem tudom tolni őket egyszerre.

– Oh – nyögi, és hajamba kapaszkodik.

Megdolgozom rendesen, nehogy panasz érjen.

– Vedd elő a gumit!

– Hol van?

– A zsebemben – tapogatózom, mire megtalálom a nadrágomat és odadobom neki.

Remegő kezekkel nyúl érte, a vágy hevében nem találja a zsebet.

– N-nem találom!

– Várj, majd én!

Kikapom kezéből, előveszem, feltépem a csomagot és már görgetem is meredező farkamra.

– Gyorsan! – követelőzik.

– Mennyire?

– Ha már bennem volnál is késő lenne!

– Ez parancs volt?

– Csináld már! – szól izgatottan.

Egyik lábát felhúzom, elhelyezkedek, farkamat végighúzom bejáratánál, pont úgy, ahogy a mézesmadzagot szokás elhúzni.

– Most – nyögöm, és egy határozott mozdulattal már benne is vagyok.

– Ez fáj! Lassabban! – ütögeti karomat.

– Mikor csináltad utoljára? – kérdezem lihegve.

– Kézzel, géppel vagy élő szervvel?

– A kis hamis! – csókolom meg lábszárát.

Hagyom, hogy igazodjon méretemhez, mert ennek ez egyesülésnek örömtelinek kell lennie.

– Túl régen! – sóhajtja.

– Jó hallani – mozdítom csípőmet. – Mostantól, csak én lehetek neked! – kapom be lábujját és szopogatni kezdem.

– W-Win! – kapaszkodni próbál, de csak a levegőt markolja.

Előre hajolok, feje mellé támaszkodom, és elkezdem diktálni a tempót.

Őrült az iram, de felveszi a versenyt, egy ütemre mozdulunk, együtt nyögünk. Izzadt hátamat karistolja, de ez édes fájdalom számomra, ettől még sokkal fájdalmasabb dolgokat is el tudok viselni tőle. Ringatózunk a pislákoló fényben, aranyborítású bőrén megjelennek az izzadtságcseppek, amiket nem szégyellek lenyalni.

– Finom vagy – mondom két lökés között.

– Ahogy te is – kulcsolja át lábával derekamat, így kevesebb mozgásteret hagy.

A ház csöndjében csak a pattogó tűz, és a szeretkezésünk hangját lehet hallani. Apró nyögések, halk kiáltások, és azt, ahogy bőrünk egymásnak feszül.

Kihúzódom belőle, oldalra fordítom, és szorosan mögé férkőzök, majd újra belemerítem hosszomat. Karomat feje alá teszem – hogy kényelmesebb legyen számára –, ő felém fordítja arcát, és csókra nyújtja száját. – Ki nem hagynám! – Megadom neki, nyelvem birtokba veszi barlangját, élvezem, hogy uralkodhatok felette. – Ő az enyém!

Lábát felemelem, erősen tartom, mert nem bízok benne, hogy van elég ereje megtartani. – Olyan szoros! – Farka le-föl csapódik, merev, robbanásra kész. Arca érzéki grimaszba rándul, a jóleső fájdalom és az élvezet maszkját ölti magára.

Leengedem lábát, lassulni kezdek, majd megfogom hosszát, ami tenyerembe simulva mozogni kezd.. Így ringatózunk tovább a kielégülés felé. Én benne, ő pedig a markomban. Pumpálom elől és hátul is, azt akarom, hogy élete legjobb élvezetében legyen része.

Körmét karomba vájja, számat megharapja, és folyamatosan azt duruzsolja, hogy még, még, még. Minden tőlem telhetőt megteszek, vállát csókolgatom, hosszát verem, csípőmet megtekerem.

– Azt hiszem, jö-jövök – dadogja.

– Gyere csak – ajkára tapadok, még szerencse, mert elnyelem sikoltását.

Teste összerándul, majd magját kiengedi. Lüktetve ontja ki magából az utolsó cseppeket is, végül elernyed, ahogy Team is. Elégedetten piheg karjaimban, de én még nem végeztem.

Már érzem, hogy a vége felé sodródom, ajkát nyakamra tapasztja és szívni kezdi. Ennyi kellett a boldogságomhoz, végem van, egyszerűen nem tudom visszatartani, elengedem. Egy utolsó lökés kíséretében elélvezek. Meleg barlangjában lüktet farkam, még egy utolsót rándul, végül teljesen kiürült.

Lihegve hátamra gördülök, leveszem a gumit és csomót kötök rá. Team maradványát, már úgyis koszos pólómmal letörlöm, majd karjaimba vonom. Mellkasomon támasztja meg fejét, csillogó szemével felnéz rám, és rájövök, hogy tényleg ő a végzetem.

Betakar minket, és látom rajta, hogy valami nyomja a szívét.

– Mi a baj? – cirógatom meg arcát. – Megbántad?

– Hülyéskedsz? – csap mellkasomra. – Ez még viccnek is rossz.

– Nem tudhatom – hangom szórakozottan cseng.

– Hidd el, ha nem akartam volna, nem is történt volna meg.

– Szóval akartad? – túrok bele hajába.

– Mindennél jobban.

Ezek nem légből kapott szavak, őszinték, pont, ahogy szemei sugallják.

Nem tudom, mivel érdemeltem ki őt, de igen hálás vagyok érte. Csodás volt minden egyes pillanata, és másra se vágyom csak a sorozatos ismétlésre. Viszont, bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy ő mit gondol a folytatásról. Őszintén félek, hogy neki nem fér bele, ezért megkérdezem:

– Az enyém vagy?

– Mindig is a tiéd voltam – halványan elmosolyodik.

Pontosan mit ért ez alatt, halványlila gőzöm sincs, de egyre erősebb a gyanúm, hogy valami régen is volt köztünk, csak nem emlékszem.

– Mondd, miért nem mondtad, hogy együtt dolgoztunk? – nézek szemébe.

– Talán hittél volna nekem? – harapdálja szája szélét, amit sose szerettem.

Egyre zavarosabb az egész, sose szerettem? Csak nemrég ismertem meg, úgy igazán.

– Sajnálom, de nem emlékszem rád, pedig kellene.

– Mert kihagy az agyad – ölembe mászik, ráül csípőmre, majd elterül rajtam. Állát összefűzött karjain pihenteti mellemen és onnan pislog rám.

– Mennyire? – simogatom meg.

– Jobban, mint hinnéd.

– Te voltál az összevert arcú kölyök, a kórházban?

– Igen, én voltam – arcát tenyerembe fúrja.

– Mi volt köztünk akkor?

– Biztos, hogy tudni akarod? – szeme bizonytalanságtól csillog.

– Mondd el – kérlelem.

– Beépültél a szervezetbe, és a nevelőapám úgy döntött, hogy rád bíz.

– Annyira féltett?

– Nem –kényszeredetten felkacag. – Csak a baj volt velem.

– Mennyire?

– Annyira, hogy még te is utáltál.

– Nem emlékszem.

– Tudom, elfelejtettél.

– De mégis, hogy felejthettelek el?

– Valami amnézia, kizártál a tudatodból – sóhajt –, legalábbis az orvos ezt mondta.

– Mi együtt voltunk?

– Hmm... Erre nem tudok válaszolni.

– Lefeküdtünk?

– Határozottan – még a vörösessárgás fényben is látszik, hogy elpirul.

– Emlékezni akarok! – de hiába erőltetem, nem megy. – Sajnálom.

– Van is mit! Csúnyán bántál velem!

Visszagondolok a kórházi jelenetre, és tényleg elszégyellem magam.

Bár arra is emlékszem, hogy egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet, és mindig vártam, hogy felbukkanjon, de egyszer csak eltűnt, és nem jött többé. Talán, ha beszélt volna velem, miután lenyugodtam, másképpen alakultak volna a helyzetünk. A kommunikáción csúsztak el a dolgok, és ha nem költözök haza, sose jövök rá, hogy kapcsolatom vagy mim volt.

– Lehet egy furcsa kérdésem?

– Tőled semmi nem az.

– Szerettelek?

Arcán a döbbenet és a fájdalom jelei mutatkoznak, és egy begyógyulni készülő sebet téptem most fel.

– Csak egyszer mondtad, és akkor is a halál kapujában voltál.

– De attól még igaz lehetett.

– Ezt már sosem tudjuk meg.

– Vagy addig, amíg eszembe nem jut – egy kóbor tincset a füle mögé simítok.

– Hogyan tovább? Most, hogy tudod az igazat.

– Mire gondolsz?

– Te, én? Mi?

– Azt, hogy mit éreztem akkor, nem tudom. Viszont, most kedvellek, nagyon is.

– Jobb, mint a semmi – süti le szemét.

– Hé! – gördítem hátára, és most én simulok felhevült testéhez. – Ha azt hiszed, hogy elengedlek, akkor tévedsz.

– Mégis mire gondolsz? Randizgatunk, ismerkedünk? Néha összefutunk?

– Butus – csókolom meg. – Nem érek én rá ilyenekre – mosolyodom el. – És szerintem, már ezekről lekéstünk.

– Nem értelek.

– Már az ágyamban vagy, és ott is maradsz!

– Kikérem magamnak! – nyújtja ki nyelvét. – A nappalid padlóját foglaltam el.

– Még szerencse, mert a hálóban nem csinálhatnánk!

– Mit is?

– Hát ezt!

Magammal ragadom egy újabb, hosszantartó körre, és elveszek ölelésében.

Az, hogy mire emlékszem vagy éppen mire nem, lényegtelen. Ha a sors úgy akarja, majd eszembe fog jutni. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ég volt hozzám olyan kegyes, hogy újra utamba sodorta ezt a kölyköt. Sajnos, még nem mondhatom neki azt, amit igazán hallani szeretne, de idővel biztosan sor kerül rá.

Addig is kényeztetem, megvédem, és nem engedem el. Még egyszer biztosan nem, örülök, hogy visszakaptam. – Mindig is az enyém volt! – Jó volt ezt hallani, végre tudom, hogy értem is dobog valakinek a szíve, még ha nem is mondta ki.