Win

Úgy felhúzott ez a kis közjáték – minden értelemben véve –, hogy képtelen vagyok visszamenni a vetítőterembe. – Hogy az istenbe tudott egyik pillanatról a másikra megváltozni? – Egy perccel ezelőtt maga volt a bujaság elképesztő istene, a másikban meg a ridegség megtestesítője. Én akartam csapdába csalni, ehelyett a saját kardomba dőltem.

Ki akartam csalni belőle az igazságot, de az akcióm túl jól sikerült. Most viszont elepedek a vágytól, hogy folytatása következzen, de azt mondja, randija van. – Milyen randi ez? – Mikor a mosdóban egy másik pasival hetyeg. – Volt képe visszamenni! – Úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

Pedig igenis, hogy történt, faltuk egymást, és ha nem szakít félbe, ott helyben megdugtam volna. – Mit teszel velem? – Nem fogok könyörögni, hogy a nadrágodba juthassak. – Nem is ismerlek! – Ajkának íze mégis olyan ismerős volt, feneke pont beleillet tenyerembe. Kívánom, akarom, akár még egy egész éjszakát is rászánnék, vagy többet.

Ideje hazamenni, de eszembe jut Pam. – A fenébe! – Muszáj volt magammal rángatni, egyedül csak nem jöhettem. Túl átlátszó lett volna, hogy követem, de valamiért nem akartam őrizetlenül hagyni. Még a végén vele csinálta volna azokat a vérforraló dolgokat, amik végül nekem jutottak. – Elvettem tőled, te bájgúnár!

Ez viszont csak pillanatnyi győzelem, azt is meg kell akadályoznom, hogy a továbbiakban történjen közöttük bármi is. Ehhez az kell, hogy kirángassam Pam-ot a filmről és gyorsan hazakísérjem. Írok is neki, hogy tolja ki a csinos kis fenekét.

Nem hazudhatok, tényleg csinos, de Team-é klasszisokkal jobb. Kerek, egyszerre puha és kemény, még most is érzem, ahogy tenyerembe simul. Ráadásul, ahogy most kinéz, eldobom tőle az agyam. Mint egy megzabolázhatatlan kiscsikó, aki csak arra vár, hogy betörjem.

Patadobogás zökkent ki gondolataimból, felnézek és egy igen dühös Pam áll meg előttem. Aprócska lábával toppant, kezét keresztbe teszi, és lángoló szemekkel méreget.

– Csak mondj egy jó kifogást.

– Sajnálom – húzom fel szemöldökömet.

– Elrángattál egy mesés randi ígéretével, ehelyett kaptam egy átkozott horrorfilmet, amit egyedül kellett néznem.

Valamit nagyon félreértett, az már biztos.

Nem randira hívtam, és ezt le is szögeztem már az elején. Minden közeledését finoman visszautasítottam, és erősen céloztam rá, hogy ez baráti találkozó. Mikor a jegyet vettem, imádkoztam, hogy ne a romantikus filmet válasszák Team-ék. Pislogott is rendesen a pénztáros, mikor úgy kértem a jegyet, hogy az előttem lévők mellé szóljon.

– Tudod, a munka – állok fel, majdnem egy fejjel fölé magasodok. – Gyere, hazakísérlek.

– Nem kell, hazatalálok egyedül is.

Teljesen jogosan haragszik rám, belátom.

Majd küldök neki egy csokor virágot és megbékél. Team-nél is bevált, ennek köszönhetően mondott igent a ma estére. Nem akarom nevén nevezni a dolgot, mert számomra nem az, aminek tűnik. Egyből felütötte fejét a féltékenység, ahogy megláttam, hogy az idegen milyen szemekkel méregeti ezt a kölyköt. – Ebből ugyan nem eszik!

– Ahogy gondolod – mondom érdektelenül.

Haját átdobja vállán, és dühösen elmasírozik. Magassarkú szandáljának kopogása visszhangzik az aulában.

Tudom, hogy bunkó vagyok vele, és sajnálom, mert nem ezt érdemli. Viszont, a reggeli mutatványáért jár a büntetés. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni mindenki előtt, hogy visszautasítom, igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, de amikor Team-re néztem, rájöttem, hogy nagy hibát követtem el.

Nem lett volna szabad hagynom, hogy rossz következtetéseket vonjon le. – Mit akarok tőle pontosan? – Már magam sem tudom, de azt igen, hogy nem tudnám elviselni, ha ennek a nyámnyilának a karmai közé kerülne. – Honnan ez a birtoklási vágy? – Ilyet még sose éreztem senkivel kapcsolatban.

Kimegyek a moziból, átmegyek az utca túloldalára, és egy fának támaszkodom. Lehajló ágai elrejtenek a nemkívánatos tekintetek elől, én pedig biztonságosan megfigyelhetem célpontomat. Nem is kell sokáig várnom, a tömeg kiözönlik, ő pedig nevetgélve sétál ki az utolsók között.

Ránézni is rossz, ahogy édesen enyelegnek egymással. Lehet, nem is ezt csinálják, csak szimplán csevegnek, de a kisördög nem hagy nyugodni. Követni kezdem őket, tisztes távolságból. – Csak nyomozok! – Ezzel az idióta kifogással nyugtatom magam, hogy nem az uralkodási vágy hajt. – Hazugság!

Attól tartok, sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint kellett volna. – Hol itt a baj? – Végül is, ő is szabad ember, és én is. Annyi kivétellel, hogy mindketten mással randizunk, vagy valami ilyesmi. Azt se felejtsem el, hogy valami nem tiszta körülötte, és ezt ki kell derítenem, mindenáron.

Egészen hazáig kisérem őket, többé-kevésbé semmi érdemre méltó nem történt. Megtámaszkodok a híd korlátján, és onnan figyelem a búcsúzkodási jelenetüket. – Jobb, mint a mozi! – Team kínosan feszeng – megérdemli! –, minek mondott igent, ha nem gondolja komolyan.

Az az idióta egyre közelebb araszol, Team már a falig hátrál, magyarázkodik, keze-lába jár. – Ebből hogy mászol ki? – Majd én, mint egy hős lovag közbelépek, hogy megakadályozzam a nem kívánt dolgokat. Már előre dörzsölöm a tenyeremet, hogy behajthatom rajta az érte járó díjat.

Tovább bámulom őket, megy a búcsúzkodás, majd Team egyik óvatlan pillanatában megcsókolja partnere. – Hogy merészeli! – Olyan erősen markolászom a korlátot, hogy ujjaim belefehérednek. – Ezt megbánod! – Senki nem érhet a tulajdonomhoz engedély nélkül, és ezt határozottan nem engedélyeztem.

A kölyök ellöki magától, döbbenet ül ki helyes arcára. A másik újra közeledni kezd, erőszakosabban, mint az előbb, és újra megcsókolja. – Ez már több a soknál! – Indulnék feléjük, de nem kell közbeavatkoznom, Team megteszi helyettem. Olyan erősen ágyékon térdeli a másikat, hogy az kétrét görnyed. – Megérdemelted! – Sokkal nyugodtabban támaszkodok vissza a korlátra.

Team belép a házba – otthagyva a szenvedő srácot –, majd pár perc múlva felkapcsolódik szobájában a villany. Látom, ahogy fel-le járkál, miközben átöltözik. Nem szabadna leskelődnöm, de nem tudom megállni, hogy ne tegyem.

Szélesre tárja az ablakot, majd az ablakpárkányra ül – gondolom én –, és bámulni kezd az apró, fényes csillagokkal borított égboltot. Nem tudom, hogy min gondolkozhat, de nagyon gondterheltnek tűnik. A srác közben szégyenkezve elkullog, vissza se néz. Szemmel követem lépteit, amíg el nem tűnik a következő utcában.

A kölyök még tíz percig ücsörög az ablakban, majd lekapcsolja a villanyt. – Szép álmokat! – mosolyodom el, de még nem akarok megmozdulni. Már attól jól érzem magam, hogy bámulhatom az ablakát.

A város lassan elcsendesedik, elvétve szaladgál az úton pár autó, gyalogos egy szál se. Az utcai világítás ontja fényét, biztonságot nyújtva az utcán közlekedőknek, ha lennének. Minden nyugodtnak tűnik, mégis egy magas, nagydarab alak húzódik meg az árnyékban. – Hát ez? – húzom fel szemöldökömet, és követem lépteit.

A cukrászda felé lopózik, körülnéz, felhúzódzkodik a kerítésen, az épület káváján lépeget, megragadja az ablak szélét és már bent is van. – Team! – Fülemben hallom szívem heves dobogását, egész testemen eluralkodik a rémület.

Egy percig se gondolkozok, rohanni kezdek, szét se nézek az úttesten, átszaladok rajta, majd követem a betörő példáját. Fel a kerítésen, át a kávára, majd be az ablakon. Megdermedek, ahogy megpillantom, hogy a betörő az bizony nem betörő.

Pisztolyt fog az édesen szendergő Team-re, ujja a ravaszon, lövésre készen. Nekirontok, az se érdekel, ha bajom esik. Ütöm, ahol érem, cserébe én is bekapok pár horgot. A dulakodásra Team is felébred, kipattan az ágyból, majd az első kezébe kerülő dolgot hozzánk vágja. Éjjelilámpája darabokra törik, mire felnyögök.

– Team, óvatosabban! – nyöszörgöm, ahogy próbálom legyűrni a támadót.

Egy állasnak köszönhetően elengedem, amit ki is használ az illető, majd eliszkol.

Államat dörzsölve könyökölök fel, Team odajön hozzám, átölel, teste remeg. Megtapogat mindenhol, kétségbeesetten kérdezget.

– Win, jól vagy?

– Azt hiszem – bújok bele ölelésébe.

– Ki volt ez? Mit akart?

– Talán, neked jobban kellene tudnod!

– Mit akart elvinni? – kérdezi. – nincs semmi értékem.

– A betörők nem akarják lelőni az embert.

– Hogy mondod? – tol el magától.

– Ha nem veszem észre, hogy settenkedik, már a másvilágon lennél.

– Az nem lehet – dadogja.

– De bizony!

– El kell mennem!

Feláll, felkapcsolja a villanyt, előhúzza az ágy alatt rejtegetett bőröndjét.

Csatlakozom hozzá, segítek pakolni neki, de aztán eszembe jut, hogy mégis hová tudna menni. Egy gyerekkel az oldalán nem olyan egyszerű menekülni. – Miért akar menekülni? Hová?

– Hová fogsz menni? – ragadom meg kezét, és felém fordítom.

– El innen, jó messzire.

– Egy gyerekkel nem olyan egyszerű.

– Szerinted mit kellene tennem?

Hosszasan gondolkozok, és arra a következtetésre jutok, hogy velem biztonságban lesznek. Természetesen nincs semmilyen hátsó szándékom, miért is volna?

– Pakolj össze minden fontosat, elviszlek innen.

– Hová? – néz rám nagy szemekkel.

– Hozzám.

– Miért is mennénk oda?

– Velem biztonságban lesztek, megvédelek.

– Ezt te sem gondolod komolyan?

– Már miért ne gondolnám? – rántom közelebb. – Azt hiszed, nem vagyok képes rá?

– Tudom, hogy képes vagy rá – dünnyögi –, de nem akarom, hogy bajod essen.

– Ezt bízd csak rám – mosolyodok el. – Kell még innen valami?

– Nana holmiját is össze kell szednem.

– Csak a legszükségesebbeket, holnap visszajövünk a többiért.

Hevesen bólogat, összeszed egy táskányi ruhát, majd megindulunk lefelé.

Berakjuk a kocsijába, utána elmegyünk a kislányért. Hosszasan nyomjuk a csengőt, mire May néni egy szál köntösben kitipeg.

– Team, nem úgy volt, hogy itt alszik Nana? – álmosan pislog ránk.

– Közbe jött valami – suttogja bűnbánóan. – El kell vinnem.

– Hát jó – áll arrébb az ajtóból és beenged minket.

Team eltűnik az egyik szobában, én pedig sarkamon hintázva várom, hogy visszajöjjenek.

– Win, mi ez az egész?

– Hosszú és bonyolult –sóhajtom.

– Hmm... és te vagy rá a megoldás?

– Nagyon remélem.

– Vigyázz rá, és nem ám huncutkodni!

– Na de May néni, mire nem gondol – pirulva nézek rá.

– Látom én, hogy milyen szemeket meresztesz rá – barátságosan elmosolyodik. – Nem tudom, hogy mibe keveredett, de te kimondottan örülsz a helyzetnek.

– Ne beszéljen butaságokat! Csak segítek egy baráton.

– Barát? Kisfiam, ezt te se hiszed el, akkor én miért tenném?

– Mire akar célozni?

– Nem vagy te olyan ártatlan, mint amilyennek akarod, hogy higgyenek.

– Talán igaza van – kacsintok rá.

– Sok sikert – kuncogja el magát.

Éppen válaszolni készülök, de nem tudok, ugyanis Team megjelenik, karjában az alvó kislánnyal.

Átveszem tőle, majd én cipelem. Olyan finom babaillata van, fejét vállamon nyugtatja, csöpp kis keze ingembe markol, így hortyog tovább.

– Mehetünk? – kérdezem.

– Igen – veszi fel a kislány hátizsákját.

Elnézést kérünk a késői zavarásért, majd hideg kezét megfogva magammal húzom.

Nem szól egy szót sem, hagyja, hogy irányítsak. Kész szerencse, hogy kémkedtem utána, mert ha nem teszem, most vérbe fagyva feküdne ágyában. Túl fiatal még a halálhoz, arról nem is beszélve, hogy még nem rendeztük dolgainkat. Márpedig azok igen sürgetőek, és most, hogy szinte karnyújtásnyira lesz, sokkal egyszerűbb lesz a becserkészése.

Nem követtek minket, így nyugodtan parkoltunk le a házam előtt. Karomban a kicsivel indulok be a házba, Team pedig csomagjaival kezében követni kezd. A mai napon sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy az éjszaka ködében két váratlan vendég érkezik hajlékomba.

– Érezd magad otthon – mondom neki.

– Köszönjük.

– Egy a gond – fordulok felé –, hogy a hálószobán osztoznunk kell.

– Itt is aludhatunk – mutat a kanapéra.

– Ne legyél gyerekes, nagy az ágyam.

– Tudom – pirul el.

– Hogy mondod? – szemöldök ráncolva kérdezem.

– Mármint gondolom, mivel azt mondtad, hogy elférünk benne.

– Jól van. Kövess.

Elindulok a háló felé, a kislányt berakom az ágy közepére, és vastag takaróval betakargatom.

– Rendes tőled – csavargatja a pólójának alját.

– Tudod, szolgálunk és védünk.

– Csak ennyi lenne?

– Talán többet szeretnél? – duruzsolom hátulról fülébe.

– Mi lenne az a több? – kimondott szavai akadoznak.

– Sok mindent el tudok képzelni – nyúlok pólója alá, és hasának finom bőrét simogatom.

– Ennyire nem lennék merész a helyedben – szavaival ellentétben, belesimul ölelésembe, fejét vállamra hajtja.

– Miért mondod ezt, talán nem esik jól?

– Túlságosan is – már a levegőt is kapkodva veszi.

Egyetlen dolog tart vissza attól, hogy ledöntsem lábáról, méghozzá az ágyam közepén elhelyezkedő alvós kislány.

– Menjünk ki a nappaliba – nem tudok ellenállni és megnyalom nyakát.

Feneke kőkemény farkamnak feszül – esküszöm, még az éjjel megdugom! –, kezemet feljebb csúsztatom, bordáin zongorázok, majd a kis meggymagot morzsolgatom.

Megragadja tarkómat, popsijával körkörös mozdulatokat tesz, a levegő pedig szikrázik, és ezek a szikrák bizony képesek lennének lángba borítani az egész házat.

– Baba itt vagy? – nyitja ki szemét Nana.

Szempillantás alatt elengedem, mire felnyög a kielégületlenségtől.

Odasiet az ágyhoz, légzése még nem csillapult, de félre tudja tenni vágyait, és a kislányra figyel. Rátérdel az ágyra, előre hajol, szemeim falják az elém terülő látványt. –Bárcsak ketten lennénk! – Elkezdek vetkőzni, mert ebből bizony, ma éjszaka nem lesz semmi.

– Itt vagyok, kincsem! –suttogja, és befekszik mellé az ágyba, a fal mellé.

– Remek! – nyögöm, és elfoglalom az ágy másik felét.

Még véletlenül se tudok hozzáérni, a gyerek elválaszt minket.

– Baba, hol vagyunk? – gügyögi a kicsi.

– Jó helyen – simogatja meg pocakját. – Aludjál.

– Nálam – fordulok oldalra, és ráteszem kezemet Team-ére.

– Bábá?

– Igen, én vagyok – mosolyodom el.

– Jó – felül és a sötétben nézelődni kezd, majd átmászik Team-en.

Kitúrja helyéről, de ez csak az én malmomra hajtja a vizet.

Rugdosni kezdi, amiért egyre közelebb csúszik teste hozzám. – Szeretem ezt a gyereket! – Oldalára fekszik, még csak véletlenül se kelljen rám néznie, de ez nem zavar. Felemelem a takarót és kettőnkre terítem, mivel a kislány nem osztozik az övével.

– Win, ne – suttogja.

– Mit ne? – suttogom. – Nem csináltam semmit.

– De akarsz.

– Igen, akarok – nevetem el magam. – Aludni.

Átölelem derekát, de ellenáll annak, hogy közelebb húzzam, ezért kénytelen vagyok én mozdulni.

Testünk összeér, amitől kellemes melegség jár át. Biztonságban vagyunk, elmúlt a veszély, ideje aludni térni. Terveimet elnapolom, belátom, most nincs rá lehetőségünk, de ami késik, nem múlik. Már az is felér egy győzelemmel, hogy az ágyamban fekszik.

Idővel elalszik a szoba, mindenki egyenletesen veszi a levegőt, csak én vagyok még ébren. Ki tudna aludni ilyen helyzetben? Akárhonnan is nézzük, csak nem zárult ez a nap olyan rosszul. Mégiscsak nálam kötött ki, nem pedig egy idegen karjaiban.

A szexuális feszültség majdhogynem kézzel fogható, amire magyarázatot nemigen találok. Mégis vonzódunk egymáshoz, mint a mágnes ellentétes pólusai. – Érthetetlen! – és mégis így van. Nyakába temetem arcomat, beszívom illatát, és most ennyivel is megelégszem. Legalábbis egy időre, de nem örökre.