Team

A szerencsebarlangot elhagyva egy sötét sikátorban sétálunk. Az egyik oldalon két méter magas fal kísér bennünket. Néhol omladozik rajta a vakolat és sötétzöld borostyán szövi rajta hálóját. Az utcai világítás gyéren világít, az egyik lámpa pislogni kezd, majd nagy pukkanást követően kialszik a fény.

Megugrok és megszaporázom lépteimet, szorosan Win nyomába eredek. Egy percre se foglalkozik velem, mintha a világon se lennék.

– Legalább mondhatnál valamit – dünnyögöm.

– Számon mersz kérni? –áll meg, hátának ütközök.

– Mivel nem veszel figyelembe – morgolódom tovább.

Megfordul, a sötétségben villan szemének fehérje. Ijesztő látványt nyújt zord arcával, félelmet sugalló kisugárzásával.

Megragadja ingem nyakát, összehúzza, alig kapok levegőt. A koszos falnak szorít és fölém tornyosul.

– Jegyezd meg – sziszegi –, akkor beszélsz, ha megengedem.

– Mert ha nem? – emelem fel államat.

– Megtanítalak viselkedni – présel még jobban a falnak –, és nekem elhiheted, az nem lesz kellemes.

– Értettem – felelem gúnyosan. – Még valami?

– Attól, hogy a főnök fia vagy, nem fogok kivételezni veled.

– Nem vagyok a fia – fonom kezemet összeszorított kezére.

Azt hittem bőre kemény, cserzett, de nem. Finom puha, mégis eléggé erős. Észre se veszem, és hüvelykujjam végigfut kézfején, mire megrezzen,

– Mi a fenét csinálsz? – elenged, mintha égetné érintésem.

– Mondták már, hogy milyen finom a bőröd? – suttogom.

– Mi van, talán rám akarsz moccanni?

– Mi van, ha igen? – kezdek ki vele, pedig nem gondolom komolyan.

– Felejtsd el, gyerekekkel nem kavarok.

– Mások szerint, kívánatos vagyok – duruzsolom.

– Akkor rossz a látásuk – mér végig –, bár gondolom az öreg pasiknak mindegy, a lényeg, hogy friss hús vagy.

– Kikérem magamnak – lököm arrébb –, nem vagyok olcsó.

– Szóval, nem tagadod, hogy eladó vagy?

Öklöm lendül és behúzok neki egyet. Megreccsen kezem, a csontok újrarendeződnek, a levegőt beszívva jajgatok.

Simogatja állát, ahová betaláltam, gonosz tekintete végigmér. Látszik, hogy egyáltalán nem kedvel, sőt, határozottan ki se állhat.

– Úgy ütsz, mint egy lány!

– Tényleg? – lendítem újból a jobbomat, de elkapja, hátam mögé szorítja, testét az enyémnek nyomja.

Sakkban tart. Olyan erős a szorítása, hogy mozdulni sem tudok. Érzéki illata az orromba tolul, próbálok nem lélegezni, nem akarom beszívni.

Végighúzza orrát arcélemen, csak játszik velem. – Engedj el! – Könyörgöm magamban, mielőtt a lábaim feladnák.

– Ugyanolyan olcsó vagy – suttogja –, mint a bárban seggüket riszáló kis kurvák.

– Mit tudsz te rólam! – erőt gyűjtök és nagyot taszítok rajta.

– Szerencsére nem sokat, na, kövess!

Tényleg alig ismer, és mégis ítélkezik felettem. Még arra se veszi a fáradtságot, hogy megismerjen. Nem azt akarom, hogy testközelről ismerkedjünk, hanem csak egy normális munkakapcsolatot szeretnék. – Olyan nagy kérés?

Ha már vele kell lennem, legalább beszélgethetnénk, de nem. Teszi a nagyfőnököt, még el se kezdtünk dolgozni, már most lenéz. – Mégis miért? – Ártottam neki valaha? – Nem hiszem. – Fáradtan sóhajtok és a nyomába eredek.

– Legközelebb más ruhát vegyél fel! – szól hátra válla felett.

– Mi a baj a mostanival? – pillantok végig magamon.

Mindig is így öltöztem, szerintem jól áll.

– Úgy nézel ki, mint én, és ez nem tetszik.

– Nincs igazad, sokkal jobban nézek ki nálad! – ellenkezek.

– Ja, végül is... Eléggé nőies vagy.

– Mi bajod van? – kapaszkodok vállába és megfordítom. – Miért utálsz ennyire?

– Nincs benned tartás – böki meg mellkasomat –, túl érzékeny vagy és lágyszívű. Nem vagy idevaló.

– Menj a francba! – kerülöm ki, és elindulok a főutca felé.

– Igenis Csillagom! Babusgassalak is? – gúnyosan nevet rajtam.

Figyelmen kívül hagyom, és gondolataimba mélyedve lépkedek tovább. A keresztutcára érve, megállok, hirtelen túl sok fény éri szememet, pislogni kezdek.

Elegem van, szabadulni akarok láncaimtól, és legfőképpen Win-től. Így is elég nehéz az életem, miatta még koloncnak is érzem magam. Nem elég, hogy a nevelőapám tiporja porba minden önérzetemet, most még ez a Szöszi is belém rugdos. – Nem is ismersz! – Lógatom az orromat.

Fékcsikorgást hallok, és felnézek. Egy meggypiros mazda közeledik, világítása elvakít. Kerekei csikorognak, ahogy fékezve lassít, majd megáll előttem. Kíváncsian fürkészem. – Mit akarhat? – Leengedi az ablakot, egy öltönyös, középkorú, igényes ember néz rám. Makulátlan az öltözéke, haját hátrafésülte, bőre ápolt. Kormányon tartott kezén ott virít egy rolex.

– Segíthetek? – kérdezem.

– Az attól függ – mosolyog rám.

– Mitől? – értetlenkedek.

– Mennyi?

– Mi mennyi?

– A tarifád.

Szemem elkerekedik a döbbenettől. – Ez most komoly? – Kínomban elnevetem magam. – Hímringyónak néznek! – Igaza van Win-nek, roskadok össze.

– Bocsi Öreg, ez a cica már foglalt! – karol át Win, lehelete fülemet súrolja.

– Osztozhatunk is! – tesz ajánlatot a rolexes.

– Nem értetted? – kotorászik Win a zsebében és előhúzza pillangókését. – Na, gurulj arrébb, mielőtt felkockázom a zsír új autódat!

– Baszd meg! – köpi a szavakat, előre fordul és padlógázzal elhajt.

– Azon leszek! – kiáltja utána.

Miután a kanyar elnyelte hátsó lámpáját, lerázom vállamról karját, és távolabb állok. Kavicsok csikorognak a talpa alatt, egyre csak távolodik.

Szótlanul nyomába eredek. – Mi volt ez? – Töprengek, de választ nem találok. Meg tudom védeni magam, még akkor is, ha egy pillanatra lefagytam. Még ilyen se fordult elő velem, hogy leszólítanak, az pedig még annyira sem, hogy pénzt is kínálnak.

Végre elérjük Win fekete sportkocsiját. Még nem ültem benne, sőt be se pillantottam sose, mivel sötétített ablakai jótékonyan eltakarnak mindent, ami bent zajlik. Duzzogva nyúlok a kilincsért, és mikor kinyitom az ajtót elcsodálkozom. Élénkpiros bőr ülések, neon világítás mindenhol és patyolat tisztaság. Nem ezt vártam tőle, de tetszik, határozottan tetszik. Egy percig tétovázok és már ülök is be. Win is elfoglalja a sofőr megtisztelő helyét és már indulunk is első állomásunk felé.

Egy külvárosi sorház utolsó lakott épületénél állunk meg. – Kezdődhet a munka! – Nem fűlik hozzá a fogam. Utálok fájdalmat okozni az embereknek, és elvenni az utolsó papírpénzüket is. Ezek az emberek legtöbbször a kényszer miatt fordulnak a családomhoz, utolsó elkeseredett reménysugaruk vagyunk.

Persze mi tudjuk, hogy ebből nem fognak jól kijönni, és elveszítik mindenüket. De van az a helyzet, amikor már ez se számít. Mi pedig kihasználjuk őket.

– Gyere! – száll ki a kocsiból, majd megindul a bejárat felé.

Követem, és mielőtt belépnék, mély levegőt veszek.

Odabent egy fiatal, rongyos, ápolatlan férfi fogad. Fekete tincseit remegve söpri ki szeméből, szeme rémülten csillog.

– Khun Noppanut, kérem, nincs pénzem – dadogja.

– Fizetned kell – támaszkodik az asztalnak, késével a körme alól piszkálja ki a nemlétező koszt.

– Két hét múlva tudok fizetni – lép közelebb, de Win borús arca megállítja.

– Hmm... Melyik testrészedet törjem el?

– Win, talán nem kéne – kelek védelmére.

– Fogd be, és figyelj! – utasít szigorúan.

– Nemsokára megadja!

– Mondtam – lép hozzám, megragadja torkomat –, ne szólj közbe.

– Kérem – ragadja meg karját az ismeretlen –, fizetek, csak még egy kis időt kérek.

– Nincs több idő – fordul felé. – Fizess!

– De nem tudok – testtartása megroggyan.

– Majd én fizetek! – lépek elé és magabiztosan nézek szemébe.

– Te? – hitetlenkedik. – Mégis miből?

– Van pénzem, majd megadja.

– Ez a baj veled –rántja elő fegyverét, amit a férfira irányít. – Lágyszívű vagy!

Kotorászni kezdek zsebemben, előhalászom pénztárcámat.

– Mennyivel tartozik? – rebegem.

Elüti kezemet, a tárca kiesik kezemből. Hitetlenkedve figyelem, ahogy nagy ívben a földre zuhan.

Féltem ezt az embert, nem érdemli meg, hogy meghaljon, vagy, hogy megsérüljön. De nem tehetek semmit, Win könyörtelen. Megragadja a férfi ingét és a földre taszítja. Csattanással terül el a földön, lábait felhúzza, fejét átöleli.

– Kérem...

– Van pénzed? – húzza fel szemöldökét.

– Nincs! – kiáltja.

– Akkor – szegezi rá a fegyvert –, nincs más választásom.

A ravaszra csúsztatja ujját, már húzná is meg, amikor elé állok.

– Add ide! – kíváncsian néz rám. – Majd elintézem.

Szeme egy pillanatra elbizonytalanodik, de ahogy jött, úgy el is ment. Kemény tekintete hol rám, hol a földön fekvő férfira vándorol.

– Legyen – adja oda.

– Kimennél? – kérem.

– Talán szégyenlős vagy?

– Nem akarom, hogy tanúm legyen –szegem le fejemet.

– Rendben, intézd el – azzal kimegy.

Nyirkos kezem csúszik a markolaton, majd áldozatommal szembe fordulok. Ráirányítom, majd kicsit feljebb emelem. Lehunyom a szemem és leadom a lövést.

Mikor megvagyok, kinyitom, pislogok párat, és a férfi mellé guggolok. Pénztárcámért nyúlok, kiveszem belőle az összes pénzt, majd reszkető kezébe nyomom.

– Tűnjön el a városból, és ne jöjjön vissza! Kérem!

– Maga egy angyal – melegen mosolyog fel rám és felül. – Hogyan köszönhetném meg?

– Csak élje túl.

– Meglesz – áll fel és kapkodva csomagolni kezd.

Elhagyom a házat, behúzva magam mögött az ajtót.

– Megtörtént? – hangjában aggódás csendül.

– Meg. Induljunk.

Visszanéz a ház felé, de egy perc után megnyugszik és beszáll a kocsiba.

Indítja a kocsit és már indulunk is következőt célpontunk felé. – Ez nem nekem való! – Csóválom fejem. Win felé fordulok és végigfuttatom rajta tekintetem. Olyan kegyetlen, mégis férfiasan angyali arca van. Ha mások lennének a körülmények. – Ha... – Megrázom fejem, erre még gondolnom sem szabad. Biztos megzavarták fejem az előbb történtek.

– Állj meg! – kiáltom.

Hirtelen fékezés, félrerántja a kormányt és felém fordul.

– Mi van?

– Ki akarok szállni! – nyitom az ajtót.

– Nem mehetsz el! – ragadja meg kezem. – Dolgunk van!

– Mára befejeztem! – szállok ki, de ő követ.

– Mégis mit képzelsz magadról? – fogja meg a kabátomat. – Ez nem cserkésztábor!

– Ezt akkor sem csinálom!

– Elég legyen! – húz be egyet. – Légy férfi! Ne pedig anyámasszony katonája!

– Hagyj engem békén! – rántom ki kabátomat kezéből.

– Már az első éjjel így viselkedsz? Mi lesz később? – gúnyosan kinevet.

– Közöd?

– Már megint itt tartunk! – vágja zsebre kezét. – Menj, ha menni akarsz!

– Megyek is! – szegem fel államat.

– De el kell mondanom a főnöknek.

– Nem érdekel – indulok el az ellenkező irányba.

– Átkozott gyerek! – kiáltja utánam.

– Seggfej! – integetek fejem felett.

Eleve nem is kellett volna eljönnöm, és valószínűleg nem is teszem meg, csak hát nyakamba lihegett Meen.

Haza nem mehettek, kinyírnak, ezért Pharm felé veszem az irányt. Még az iskolából ismerjük egymást, de attól függetlenül, hogy külön világban élünk, mégis kijövünk. Ő az egyetlen támaszom a külvilágban.

Odaérve becsengetek, majd türelmesen várakozok. Csoszogás hallatszik az ajtó mögül, majd résnyire nyílik az ajtó, de mikor Pharm meglát szélesre tárja. Kellemes családi ház, zöld pázsittal, fehér kerítéssel. Bent is minden otthonos, de nincs időm szétnézni, feltrappolunk a szobájába.

Falai fehérre vannak festve, a fal melletti gardrób krémszínű, akárcsak a sarokba állított komód is. A falakon családi képek sorakoznak, ahol mindenki boldogan mosolyog. – Nekem miért nem lehet ilyen? – A franciaágyon összegyűrt karamellszínű ágynemű, a fejtámlánál plüssállatok sorakoznak. – Igen, ez Pharm-ra vall – mosolyodom el.

– Miért jöttél ilyen későn?

– Nem volt kedvem dolgozni – orromat lógatva húzom közelebb a széket és leülök.

– Team, tudom, hogy nem szereted, de muszáj.

– Pont ebből van elegem, ráadásul Win-nel dolgozom.

– A Szöszivel, akiről folyton beszélsz? – vigyorodik el.

Szerinte azért beszélek róla állandóan, mert tetszik, pedig téved. Borzasztóan idegesít. Sose pillant rám, figyelmen kívül hagy, de ami a legbosszantóbb, hogy nevelőapám kedvence.

– Így is mondhatjuk – bólogatok.

– Na, és milyen? – élesedik ki tekintete.

– Hé, ez nem egy romantikus regény! – szólok rá.

Tudom milyen élénk a fantáziája, és garantálom, hogy már most a szertartásvezető előtt lát minket.

Úgy látszik, hogy nem elégszer mondtam el neki, mennyire nem kedvelem ezt az arrogáns pöcst. Azt hiszi, övé a világ, mert bevert pár koponyát. Mindenkitől csak azt hallgatom, hogy ilyen szuper, meg hogy olyan menő. Tehetséges, félnek tőle, és még az idősebbek is hallgatnak rá. Vele ellentétben engem mindenki lenéz. Túl kedves vagyok a szakmámhoz és a családomhoz, de hát ez van.

– Attól még szárnyalhat a fantáziám! – vigyorog rám.

– Kérlek, ha regényt akarsz írni, akkor ne én legyek a főszereplő!

– De hát te vagy a legjobb barátom! Na, na, na!

– Nem, és kész! – fonom össze karomat.

– Pedig milyen romantikus lenne, az, hogy Win és Team – nevetgél –, még rímel is! Szóval, Win és Team kéz a kézben elsétál a rózsaszínes naplementében!

– Hánynom kell tőle! – dugom számba ujjamat, és hányást imitálok.

– Ennyire gáz?

– Ühüm – hevesen bólogatok. – Még annál is rosszabb.

Eszembe jut az illata, amitől kiráz a jóindulatú hideg. Oké, elismerem, hogy bejön, mármint a parfümje, talán még magamnak is beszerzek egyet.

– Sajnálom –fogja meg kezem.

– Csak parancsolgatni tud, pattogtat és semmi se jó neki! – fújtatok. – Képzeld, még azt is mondta, hogy változtassak a stílusomon!

– Miért?

– Mert hasonlítok rá! – erre nevetni kezd.

– Talán, mert nem akarja megdugni saját magát!

– Idióta! Eszébe se jutna!

– Vagy csak ezt gondolod! Ki tudja?

– Hidd el, ki se állhat!

– Pont, mint a regényekben!

– Ejtsük a témát – bosszankodom.

A fene se akarja elképzelni, hogy ő meg én. A lehető legrosszabb kombináció, ráadásul falra festi az ördögöt.

Én egy kedves, jóravaló srácról álmodozom, tisztességes munkával, szerető családdal, aki befogad. Nem pedig Win-re, morgolódom magamban. – Hímringyónak tart, az istenit! – Nem mellesleg kegyetlen bűnöző, aki még a gyilkosságtól sem riad vissza. – Nem kell nekem az ilyen!

– Megvan a pénz? – terelem a témát.

– Igen, beraktam a bankba.

– Jól van – elgondolkozva nézek rá. – Megvan a hely?

– Meg, de szeretnék még várni egy kicsit – csavargatja pólójának alját.

– Miért? – nemrég még tettre kész volt.

– Megismertem valakit, és mielőtt lelépnék, szeretném megnézni mi alakul ki belőle.

– Akkor ez is kuka – szomorodom el.

– Dehogy is! Csak várjunk még.

– Mennyit? Már nem bírom így sokáig!

– Csak még pár randit szeretnék!

– Szóval randiztok! – vigyorogva felállok és ráugrok.

Csiklandozni kezdem, alattam nevetgélve fetreng. Jó látni, hogy ennyire komolyan gondolja, és tényleg azt szeretném, hogy boldog legyen. – Ezen a pár héten nem múlik!

Igen, barátom boldogságára is gondolnom kell, nemcsak az enyémre. – Hát legyen! – Pár hét és új életet kezdek. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan is lépjek le. Anyától lesz a legnehezebb elszakadnom, de meg fogja érteni. Ő csak azt akarja, hogy boldog legyek. Tudja, hogy a mostani életem teljesen tönkretesz. Már többször megjegyezte, hogy ne mások elvárásai szerint éljek, hanem kövessem az álmaimat, ő mellettem lesz.

Nekem ennyi éppen elég. Egy új élet, új állás és akkor jöhet is a regénybe illő románc. Már csak meg kell találnom hozzá a megfelelő személyt, amit remélek, hogy nem is lesz olyan nehéz. Mosolyogva barátom mellé fekszek, biztatóan rám nevet.

Rákérdezek a leendő barátjára, mire álmodozóan beszélni kezd. Rendőr a Bangkoki kapitányságon, eléggé sikeres. Egyre feljebb jut a ranglétrán, és ha minden jól megy, akkor kinevezik kapitánynak. – Hihetetlen! – De egy ilyen kedves és aranyos fiúnak a legjobb jár. bárcsak azt mondhatnám, akárcsak nekem, viszont én a realitás talaján állok. Én már annak is örülni fogok, ha csak szimplán szeret.