Win

Ha azt hiszi, hogy nem láttam a rólam készült képet a szekrényén, akkor nagyot téved. Nagy önmegtartóztatásra volt szükségem, hogy ne kérjem számon. Azóta csak ez az egy dolog motoszkál a fejemben, egyszerűen nem tudom letenni. – Mi is a cukrászda neve? – Várjunk, hadd gondolkozzam. Megvan! – Mézédes cukrászda – illik a helyhez, meg kell hagyni.

A két fiú és a kislány is magával ragadó, a helynek pedig varázslatos atmoszférája van. Ahogy beléptem megcsapott a frissen sült pékáruk illata, amihez a gusztusos látvány társult. És most nem a földön ücsörgő kölyök, pufók párnáira gondolok. Bár az is finom falat lehet, amire, hogy őszinte legyek, egyből rákívánkoztam.

A fehér asztalok ragyogtak a tisztaságtól, a színes székek pedig a pillecukrokat juttatták eszembe. Különböző színben pompáztak, öblös, párnázott alakjuk hívogató az ember számára. Szívesen eltöltenék ott pár órát egy kávé és valami finomság fölött beszélgetve.

A falakon mindenféle péksütemény és egyéb desszertek voltak felfestve, játékossá varázsolva a helyet. A hűtőben számtalan, ínycsiklandozó falat várt arra, hogy valaki bekapja őket. Mégis, én csak egy falatot láttam, amit igazán bekaptam volna. – Nem bírok magammal! – Amióta megláttam, csak rá tudok gondolni, és ez kimerítő.

Beütöm a keresőbe a cukrászda nevét, várom, hogy mit dob ki. Mikor felvillan előttem a képernyő, szinte rátapadok, szívom magamba az információmorzsákat. Két tulajdonosa van, az egyik Pharm, a másik pedig Team Warut. – Miért ilyen ismerős a név? – Két éve lettek a helyi közösség tagjai, majd fél évre rá megnyitották üzletüket, aminek sikere az óta is felfelé ível.

– Jól csinálják – morgom magam elé, irodám sötétjében.

Nézzük a közösségi médiát.

A cukrászdának saját oldala van, teli pozitív hozzászólásokkal. Rengeteg kép van a süteményekről, italokról, de a két srácról egyet sem találtam. – Akkor keressünk rá a fiúkra. – Pharmot gyorsan megtalálom, de korlátozva van a hozzáférés, csak az ismerősei láthatják megosztásait. – Team Warut – pötyögöm be, de nem ad ki találatot.

Lehetetlen, hogy egy ilyen kölyöknek ne legyen saját oldala. – Érdekes! – Fiatal, elbűvölő, nyitott, és mégse találok semmit. Sóhajtva dőlök hátra székemben. – Mi a titkod? – Kopogtatok az asztal lapján.

– Min agyalsz? – jön be Dean, és leül velem szemben.

– Mit tudsz Team-ről? – kérdezem.

– Talán érdeklődsz iránta? –hajol előre, hátha hamarabb kielégítem kíváncsiságát.

– Miért tenném? – játszom meg a közömböset.

– Pedig az a jelenet, amit levágtatok – húzogatja szemöldökét –, filmbe illő volt.

– Túl nagy a fantáziád!

– Akkor miért is kérdezel felőle?

– Megérzés.

– Win, ő jó srác, nincs vele gáz.

– Majd kiderül – dőlök előre és megnyitom a rendőrségi adatbázist.

– Jössz velem?

– Hová?

– Sütiért.

– Nem, most kihagyom.

– Oké, de ha meggondolnád magad, hatig nyitva van.

– Kösz, az infót, de nem fogom – továbbra is a képernyőt bámulom.

– Akkor – áll fel – én most megyek – tolja hátra székét.

– Menj csak – hessegetem el. – Fontosabb dolgom van.

Megvárom, hogy távozzon és belevetem magam a munkába.

Hol is tartottam? A keresőbe beírom nevét, és már peregnek is az adatlapok szemem előtt. Nyolc személyt dobott ki, és elkezdem egyesével átnézni őket. – Nem ő, nem ő, ő sem az! – Úgy bosszankodom, mintha muszáj lenne. A következő képnél megakadok. – Ez lesz az! – Rákattintok a megnyitás gombra, de feldob egy kis ablakot. – Titkosított, csak megfelelő engedéllyel nyitható meg – mi a fene?

Többször is próbálkozom, reménytelenül. – De miért? – Vele kapcsolatban bizonytalanságot érzek. Ha titkosítva van, az túl sok jót nem jelent. Esetleg köze van a bűnszövetkezetekhez, vagy egy fontos ügyben tanúskodhatott, cserébe titkosították az adatlapját.

Mégis, a legnagyobb kérdés az, mit keresett nála a fényképem. – Ki fogom deríteni! – El se tudom képzelni, hogy milyen módon kapcsolódhatunk egymáshoz, hiszen nem is ismerem. Viszont, időm mint a tenger, hogy kiderítsem.

Csörögni kezd a telefonom, ránézek a kijelzőjére, és meglepődök. Nem vártam, hogy ilyen hamar jelentkezni fog, ráadásul jobban szeretem, ha én kezdeményezek. Mielőtt letenné, gyorsan felveszem és beleszólok.

– Igen, tessék.

– ...

– Nem zavarsz, pont ráérek – mosolyogva dőlök hátra székemben.

– ...

– Annyira nem vagyok éhes.

– ...

– Nem akarlak lerázni – nevetek fel –, de legyen, kapjunk be valamit.

– ...

– Ott találkozunk, indulok is.

– ...

– Én is örülök.

Bontom a vonalat, majd leteszem az asztalra a telefont és bámulni kezdem.

Nemrég még örültem, hogy összefutottam ezzel a kedves lánnyal, de most már inkább tehernek érzem. Egyszer már elmentünk vacsorázni, tény, hogy kellemes este volt, de nem mozgatott meg. Nem éreztem azt a mérhetetlen vágyat, hogy magam alá akarom gyűrni, vagy hogy további estéket sétáljak át vele.

Nagyon kedves, aranyos, bájos lány, de szerintem nem illünk össze. Csak azért nem ráztam le, mert úgy gondoltam, adok még esélyt a dolognak. Ez mind Team előtt volt, de mióta találkoztunk folyton az eszembe jár. Vagy így, vagy úgy de ott motoszkál. Biztos vagyok, hogy agyam bonyolult agytekervényein már kitaposta magának a könnyedén járható utat.

Minek is kellett bemennem abba az átkozott cukrászdába? Most nyomorultabbul érzem magam, mint az utóbbi pár évben bármikor. – Azt hiszem ennyi! – Befejeztem a munkát mára, kikapcsolom a gépet, és elindulok a megjelölt helyre, csak nem lesz olyan rossz.

Egy közeli utcai árushoz sietek, a környéken nála a legfinomabbak az ételek. Pam már integetve vár, alig várja, hogy leüljek. Csinosan fel van öltözve, mégse vitte túlzásba. Ahol kell, ott passzol a ruhája, dekoltázsa a jó ízlés határát súrolja. Haját felkötötte, hatalmas loknikban omlik vállára.

– Választottál már? – állok meg az asztal felett.

– Hmm... – nézegeti a hirdetőtáblán szereplő választékot.

– Grillezett rákot szeretnék, salátával – néz rám csillogó szemekkel.

Csak azt nem tudom, hogy miattam csillognak, vagy az ételnek.

– Rendben, kikérem – mosolygok le rá.

Odamegyek a pulthoz, a szakács –és egyben mindenes – felém fordul, kérdőn néz rám.

– Lesz egy grillezett rák, salátával és egy adag satay-t rizzsel.

– Inni mit adhatok?

– Két vizet kérek.

– Itt a víz, a többit pedig kiviszem.

– Köszönöm – visszaballagok és leülök a Pam-mal szembeni székre.

Kibontom neki az üveget és odaadom, utána az enyémmel bíbelődök.

Könyökére támaszkodik, hosszú, sötét szempilláját bátran eregeti felém. – Ha tudná, hogy ez nem használ! – A kupakkal szórakozottan játszok az asztalon, mire vékony, apró kezét rásimítja az enyémre.

– Hogy telt a napod?

– Eltelt, de biztosan nem olyan érdekesen, mint a tiéd! – kijelentésem pirulásra készteti.

– Jól éreztem a múltkor magam.

– Én is, nagyon szórakoztató vagy! – ez igaz is, mert élvezem a társaságát.

Nem kell világmegváltó dolgokról beszélgetnem vele, csak hétköznapi témákat vesz el, hogy mit csinált aznap, milyen filmet akar megnézni a moziban, mi volt az aznapi menü és a többi. – Lehet, mégiscsak esélyt kellene adnom? – Egyszerű teremtés, hát nem ilyet akartam?

– Meg is hoztam az ételeket – rakja le elénk a gőzölgő finomságokat a felszolgáló. –Jó étvágyat.

Már az illatától összefut a nyál a számba. – Még hogy nem voltam éhes? – Nevetnem kell erre a gondolatra, és mikor az első falatot beteszem a számba, ízbombát érzek felrobbanni.

– Annyira finom – hunyom le szememet és élvezem a vacsorát.

– Mondtam, hogy jó hely – nevetgél.

– Ezért kézcsókot érdemelsz!

– Másmilyen nem lehet? – mereven szemembe néz, én félrenyelek és köhögni kezdek. – Nyugi – legyint –, csak vicceltem. Vagy mégsem?

– Rajtad kiigazodni!

– Addig jó, amíg nem tudsz – emel szájához egy újabb falatot.

– Miért is?

– Mert addig fogsz érdekesnek találni.

Ezen elgondolkozok, de ilyen alapon, más sokkal jobban felkeltette kíváncsiságomat.

Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt a földön elterülve, liszttel borítva. Valószínűleg a kisugárzása vonzó számomra, vagy nem is tudom.

– Ismered a cukrász fiúkat?

– Az túlzás lenne – érinti a kanalat szájához, és úgy töpreng. – De beszélgettem már velük.

– Mi a véleményed?

– Pharm nagyon cuki, bár süt róla, hogy meleg – mosolyodik el. – Olyan kis vattacukor, akit mindig szeretgetni szeretnél!

– A másik fiú? – hegyezem fülemet.

– Megközelíthetetlen.

– Ezt hogy érted? – nekem nem tűnt annak.

– Az idősek rajonganak érte –dünnyögi –, és a pasik is.

– Szóval, ez a bajod?

– Neked is az lenne! Ha helyetted inkább neki udvarolnának! – duzzogva fonja karba kezét és hátradől. – Elment az étvágyam.

– Sikerrel járnak?

– Hát ez az! – fújtat.

Remélem nem valami könnyűvérű kis bugris, aki fűvel, fával lefekszik, mert az igazán élményromboló lenne.

– Mondd csak, hallgatlak – próbálom faggatni, de nem adja könnyen magát.

– Mindenkit elutasított eddig, legyen az fiú vagy lány – forgatja szemeit. – Már fogadást is kötöttek rá a környékbeli vének, hogy ki fogja tudni megszelídíteni.

– Tud a fogadásról?

– Persze, de csak mosolyog rajta – hajol előre. – Úgy hírlik, foglalt a szíve, csak elhagyták.

– Ki hagyta el?

– Nem tudni – vonja meg vállát. – Ezt csak rebesgetik a madarak. Kérdezd Pharm-ot, ha tudni akarod.

– Annyira azért nem érdekel – kortyolok bele a vizembe. – De ha megtalálnám az illetőt, akkor többet tudhatnék meg róla.

– Azt hittem, már téged is az ujjai köré csavart.

– Korábban kell ahhoz felkelni – lapátolom be a maradékot, és jóllakottan dörzsölöm hasamat.

– köszönöm a vacsorát.

– Nincs mit, hazakisérjelek?

– Máris mész? – szontyolodik el. – Azt hittem tovább tudsz maradni.

– Most jutott eszembe, hogy még van egy kis dolgom.

– Hát jó! – feláll és megigazítja ruháját. – Elég, ha a sarokig kísérsz, elmegyek a barátnőmhöz.

– Rendben – bólintok –, de előtte kifizetem a vacsoránkat.

Odaballagok a pulthoz, kifizetem a járandóságot, végül visszaballagok.

Nem sietünk, lassan sétálunk egymás mellett, majdhogynem kézen fogva. A lemenő nap narancssárgára festette az ég alját, de még így is kellemesen lengedezik a levegő. A sarkon túl már a főutca található, ide hallatszik a rajta elhaladó autók brümmögése.

– Idáig elég lesz –fordul felém. – Köszönöm, jól éreztem magam.

– Én is – dugom zsebre kezemet.

– Akkor, holnap beszélünk.

– Igen, úgy lesz.

Türelmetlenül toporog előttem, majd megunja, megragadja ingemet, lábujjhegyre áll, ajkát az enyémnek nyomja.

Nem voltam rá felkészülve, először csak pislogok, majd átveszem az irányítást. A falnak nyomom, mire átkarolja nyakamat, és vadul faljuk egymás ajkát. Teste testemnek feszül, és izgatnia kellene, de valahogy nem az igazi, és nem tudom megmondani miért. Talán nem olyan formás, mint lennie kellene? Vagy éppen nem ott gömbölyödik, ahol szeretném? Gömbölyű fenékre vágyom, lapos mellkassal, örvénylő szemekkel, kipirosodott ajkakkal. Hajamba túr, az élvezettől nyöszörög, nekem mégis valami egészen más villan be. – Egy

lágy, mégis érzéki férfihang. – Szinte érzem, ahogy testemhez simul, érintése követelőző, és azzal kecsegtet, hogy a mennyországba juttat. Ez a test már több gyönyört okozott nekem, és mégis vágyom rá, akarom. – De kihez tartozik?

Kipattan szemem, elhúzódom, magam se értem, miért, de meg kellett tennem. Értetlenül pislog rám, ajka még csillog az előbb váltott csókunktól.

– Most mennem kell – túrok bele hajamba.

– Win – lép felém, de én hátrálok.

– Holnap beszélünk, jó éjt.

Hátat fordítok, és nagy lépésekkel távolodni kezdek.

Mégis mi volt ez? Jó volt, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De valami akkor is visszahúzott, és az a valami nem más, mint az emlékképek, víziók vagy mik. – Miért vágyom egy ismeretlen férfi érintésére? – Egy olyanéra, akire nem is emlékszem? – Létező személy vagy csak kitaláció? – Az utca végén átkellek a zebrán, majd át a parkon, és meg se állok, amíg a cukrászda előtt nem találom magam. – Mit keresek itt?

Régen elmúlt hat, mégis befelé bámulok, abban reménykedve, hogy meglátok valakit. Nem csalódok, odabent gyenge fény pislákol, és az a kölyök, csípőjét ringatva sepreget. – Csak ez hiányzott! – Arcom megkeményedik, a kirakat üvegén visszatükröződik sötét tekintetem.

Nem akarok itt lenni, és tessék, mégis csak itt szobrozok, mint egy kivert kutya. Nézem, ahogy tevékenykedik, majd mintha megérezné, hogy ott állok, felpillant és találkozik tekintetünk. Az ő arca is komollyá válik, majd egy másodperc múlva lágyan elmosolyodik és az ajtó felé indul.

Tekintetemmel követem minden mozdulatát, bármit, amit tesz, gyanúsnak találok. Kinyitja az ajtót, kidugja fejét, és megszólít.

– Ne csak állj ott, be is jöhetsz.

– Nem akarok zavarni.

– Nem zavarsz – tárja ki az ajtót, én pedig már masírozok is befelé.

– Köszönöm – félszegen elmosolyodok.

– Mi szél hozott?

– Csak erre jártam – vonom meg vállamat, bár igazából nem tudom, hogy mit keresek itt.

Az édes, ismerős illat körbeölel, és keblén ringat, otthon érzem magam.

– Kérsz sütit? – a pult mögé megy, és kivesz egy szépen elrendezett rizses mangótortát.

A fiókban kotorászik, és kivesz belőle egy kiskanalat, amit a tányér mellé tesz.

– Nem vagyok éhes, most ettem – méregetem őt.

– Ne legyél szégyenlős, csak egy falatot – tolja felém a tányért.

– Nana, merre van? – nézek körbe, mert sehol sem látom.

– Odafent Pharm-mal és Dean-nel.

– Még itt van? – lepődök meg.

– El se tudnának szakadni egymástól – szája sarka fölfelé görbül.

– Jó nekik – dünnyögöm, és még talán irigykedem is egy kicsit.

Az egyik asztalhoz sétál, leül és hellyel kínál.

Nincs mit tenni, ha már itt vagyok, nem lehetek annyira tuskó, hogy csak álldogálok. Leülök és meredten nézem a gusztusos süteményt.

– Új recept, nem tudom, hogy mennyire fogják szeretni – pillant le a kistányérra.

– Biztos nagy kedvenc lesz – de még mindig nem nyúlok hozzá.

Felveszi a kiskanalat, szed rá a tortából és szám elé rakja.

– Kóstold meg, és utána nyilatkozz – biztatóan bólint hozzá.

– Mondtam, hogy nem –betolja számba.

A mangó édeskés íze egyensúlyban van a tejszínhabbal kevert rizzsel. Icipicit talán fanyarkás, de éppen csak annyira, hogy ne legyen túl édes.

– Milyen? – reménykedve kérdezi.

– Pont olyan, mint aki csinálta – suttogom.

– És az milyen? –válik komollyá hangja.

– Édes, és pont annyira fanyar, hogy többet akarjon belőle az ember – éhezve mérem végig, feje búbjától egészen az asztal jótékony takarásáig.

– Te is többet akarsz?

– Még nem döntöttem el – veszem ki a kanalat kezéből, és bekapok egy újabb falatot.

– Kár – nyalja meg ajkát, ami csak hab a tortára, mármint, szóval igen.

A következő falatot felé nyújtom, gondolkodás nélkül bekapja, és lehunyt szemekkel élvezi az ízeket.

Elkap egy érzés, olyan, mintha már ismerném az előttem ülő személyt, kívülről, belülről. Pedig még csak nemrég találkoztam vele, semmi esetre se ismerhetem. Valószínűleg azért van, mert érdeklődöm felőle. – Biztosan csak azért.

– Neked hogy ízlik? – kérdezem, mire kinyitja szemét, ami sötéten örvénylik, és arany pöttyök díszítik.

– Ennyi nekem nem elég – ragadja meg kezemet, a kanalat a süteménybe mártja és bekapja.

– Édesszájú vagy? – tekintetemet duzzadt ajkára tapasztom, és élvezettel figyelem, ahogy lenyalja róla a habot.

– Inkább telhetetlen – pillantása kihívásról árulkodik.

– Minden téren? – kezd érdekessé válni a beszélgetésünk.

– Ha tudnád – hümmögni kezd.

– Mesélj... – annyira koncentrálok, hogy egyetlen szaváról se maradjak le.

– Szeretek jól lakni, és sokszor, ha jól laktam is eszem tovább.

– Csak mert jól esik? – az asztal alatt belemarkolok combomba az izgalom elnyomása miatt.

– Pontosan, mintha ismernél – cuppog hozzá.

Egyre csak azt érzem, hogy meg szeretném ismerni közelebbről, sokkal közelebbről, ráadásul vízszintes helyzetben, és persze egyebekben is. – Kicsinál! – És ezt tudja is nagyon jól.

Szeme rafináltan csillan, húsos ajkai izgatóan mozognak, nyaka akár egy hattyúé, kecses és hófehér. Fáradtan megmozgatja fejét, jobbra, balra, majd körkörösen.

– Elgémberedett?

– Csak egy kicsit, holnapra rendbe jön – felnyúl és megnyomkodja nyakát.

– Várj, majd segítek – már pattanok is fel, és háta mögé állok. – Végre hozzáérhetek.

Ujjaimat nyakára helyezem, – bőre lágy, selymes, hibátlan – és masszírozni kezdem.

– Olyan hideg és kemény – sóhajtja.

– Van, ami ennél is keményebb – suttogom, mire megmerevedik érintésem alatt.

– Nem tudom, mire gondolsz – a kis hamis játszik velem.

Kezem előre csúszik, legfelső gombját kigombolom, tenyerem csupasz vállára siklik.

Bőrének érintése a vágy tüzét élesztgeti bennem. Mit élesztget, berobbantja az egészet. Lángolok a kielégületlenségtől, és most érzem csak igazán, hogy élek. A Pam-mal történt incidens, ehhez képest csak hamisítvány, ami arra se képes, hogy felizzítsa bennem a parazsat.

A fülnek alig halható édes nyögések szakadnak fel torka mélyéről, és egyre közelebb hajolok hozzá. Fejét hátradönti hasamnak, nem zavartatja magát, hogy alig ismer, kiszolgáltatja magát nekem. – Csak nekem! – Pam szerint, ő egy megközelíthetetlen jégherceg, akit nem lehet megolvasztani.

Szerintem, ha erősen próbálkoznék, nekem sikerülne, és ez büszkeséggel tölt el. Felnéz szemembe, és a reménytelen vágyódás jeleit fedezem fel benne. Már-már azt mondhatnám, hogy sóvárog érintésem után. – Meg akarom csókolni! – Csak erre tudok gondolni, de mielőtt megtenném, közeledő zajokra leszek figyelmes.

– Azt hiszem, mennem kellene – kelletlenül hátrálni kezdek.

– Maradj – fogja meg kezemet, és értetlenül nézek rá. – Nem etted meg a süteményt!

– Legközelebb mindent felfalok – kacsintok és szelem is át a helyiséget.

– Remélem is – suttogja bágyadtan.

Kiosonok, mielőtt Dean észrevenné, hogy benéztem.

Nem hiányzik, hogy észrevegye, ott jártam. Még rendeznem kell magamban is a dolgokat, mert ez így nem normális. Gyanakszom rá, de nem tudok tőle távol maradni. Olyan, mint a légypapír, ha a csapdájába esel, nem menekülhetsz.

Nem tudom, jó döntés-e a közelébe kerülni, de távol maradni sem tudok. – A pokolba! – Most mihez kezdjek? És most nem a helyzetre gondolok, hanem ágaskodó szerszámomra. – Basszus! – Ennyi elég volt, hogy vigyázzba vágja magát, pedig még meg se csókoltam. – Még! – Ezen van a hangsúly, mert ha így haladunk, előbb, utóbb biztos, hogy elkerülhetetlen lesz. Végül is, ki lennék én, hogy ellenálljak egy ilyen kísértésnek?