Team

Valami hátulról nekem ütközik, a lisztes tál kirepül kezemből, én pedig már a földről bámulom a lisztfelhőt fejem fölött. A nagyja gyorsan lehull, de a maradék szitálva szálldogál a levegőben. Az egész beterít, az orrom tele lesz vele, mitől tüsszentenem kell.

– Pharm! – kiálltom el magam. – Mondtam, hogy ne hozd le Nana-t!

A csöpp kislány hátam mögött összekucorodva, kacarászik, öklével szájában.

– Nana, most boldog vagy? – morranok rá, de ő boldogan viháncol tovább.

– Baba, lisztes! – mutat rám nyálas ujjával.

– Kinek köszönhetem?

– Nana? – mutat magára.

– Úgy bizony! – pattanok fel és nevetve felé iramodok.

De amilyen pici, olyan fürge is. Gyorsan szedi húsos lábait, és már rohan is kifelé.

– Team, siess, ha utol akarod érni! – vigyorodik el Pharm, és arrébb áll az útból.

– Ezért még számolunk! – fenyegetem meg ujjammal, majd kergetni kezdem Nana-t.

Elszalad a pult mellett, majd az asztalok és székek között rohangál.

Szólongatom, de füle botját sem mozgatja, csak nevetgél tovább, tetszik neki a játékunk. Akkor se tudnák rá haragudni, ha az életem múlna rajta. Ő az én szerencsecsillagom, a boldogságom, mindenem. Bánatos napjaimon csak hozzábújok, dundi ujjaival hajamba kapaszkodik, és megmenti a világot.

– Elkaplak! – tolom el a székeket az utamból, de eloson mellettem.

Nyílik az ajtó, szélcsengő jelzi, vendégünk érkezett.

Már éppen felnéznék, mire elcsúszok, és megint a földön kötök ki. Már másodszor. – Ilyen az én formám! – Egy kéz nyúl le Nana-ért, majd felemeli. Hála az égnek, hogy megfogták. Tilos kimennie, de ez a kis gézengúz még nem vette tudomásul. Ha tehetné, kiszaladna a világból is.

– Baba! – mondja az illetőnek.

– Igen, baba vagy! – mondja egy kellemesen ismerős hang, ezer közül is felismerném.

Gyönge lábaimra állok, remegnek akár az ősszel lehulló nyárfalevek.

– Nem! – vitatkozik a kislány. – Én Nana, ő Baba!

Tekintetemet az érkezettre vezetem, szívem kihagy két ütemet, majd százszorosan gyorsabban kezd el dolgozni.

– Értem – mosolyog rá a legragyogóbb mosolyával. – Én pedig Win vagyok.

– Nem – cuppog. – Te Bábá!

– Visszakérhetem? – nyúlok érte remegő kezekkel.

Végre rám emeli örvénylő tekintetét, amitől először elpirulok, majd falfehérré válok. – Megint rosszul lesz tőlem? – Azt nem élem túl még egyszer.

– Persze – adja át. – Aranyos, a tiéd?

– Ahogy vesszük – dadogom.

– Ez mégis mit jelent? – húzza össze szemöldökét, tekintete elkomorul.

– A... a húgom, én nevelem – suttogom, még mindig tekintetébe mélyedve.

– Az más!

– Igen, más – és nemcsak a hangom roggyan meg, hanem a térdem is.

Mielőtt harmadszor is a földre kerülnék, elkapja derekamat, és gyerekkel kezemben szorosan tart.

Pár centire vagyok arcától, látom pórusait, szája sarkában megbúvó apró mosolyráncokat. Az ölelése még most is hatással van rám, úgy ahogy egész lénye is. Haját most leengedve hordja, hosszabb tincsei kiszőkítve keretezik arcát, míg elnyírt része sötétbarnán virít alatta.

– Bábához vissza! – szakítja meg a romantikus pillanatunkat Nana.

– Nem lehet – húzódom el öleléséből, mielőtt rávetném magam.

– Bábát akarom!

– Add csak ide, szívesen fogom! – azzal átveszi.

– Win választottál már? – lép be az ajtón Dean.

Ha a szövetek nem működnének megfelelően, most leszakadna az állam. – Mégis mi a lótúrót keresnek ezek itt? – Pharm-ra pillantok, aki bűntudatosan áll be a pult mögé. – Szóval te tudtad!

– Szia Team, hogy vagy? – meg se lepődik, hogy itt talál.

– Eddig jól voltam! – teszem csípőre kezemet. – Minek köszönhetjük látogatásodat?

– Pharm nem mondta? – ezen viszont meglepődik.

– Valahogy kiment a fejéből – fél szememet Win-en tartom közben, nem akarom elveszíteni.

– Akkor elmondom neked – öleli át Win vállát –, a barátom és én, hazaköltöztünk! – vigyorog füli érő szájjal.

Kijelentésére forog velem a világ, összemosódik minden, és elájulok. – Azt hiszem, itt a vég!

Finoman paskolgatja egy kéz az arcomat, mire pislogni kezdek. – Mi történt? – Mire eszembe jutna, meglátom a valaha, régen szeretett arcot rám mosolyogni.

– Csipkerózsika, ébredj! – ütögetése már simogatásnak tűnik.

– Baba! – szipog mellettem húgom.

– Jól van, nincs semmi baj – könyökölök fel és kinyújtom karom, hogy közé zárjam.

Kisebb tömeg gyűlt körém, szégyenemben elvörösödök. – Megalázó! – Nem lett volna szabad így reagálnom, még azt hiszik, bolond vagyok. – Bár, még ha úgy is van, kit érdekel?

– Jól vagyok! Nincs semmi baj!

Erre mit csinál ez az idióta? – Az arcomhoz ér! – Elkezdi lesöprögetni a rám tapadt lisztszemeket. – Úristen! – kerekedik el szemem, számon egy szó nem sok, annyi se jön ki. – Hogy nézhetek ki?

– Jól áll – mosolyog rám. – Elment az esze, és gondolatolvasó lett?

– Nekem minden jól áll! – szegem fel államat.

– Azt mondod? – pillant le ágyékomra, és ez egy cseppet sem segít kínos helyzetemen.

– Az igazságot kár tagadni – kihívóan villan szemem.

– Bemondásra nem hiszek el semmit – suttogja, fülemhez közel hajolva –, bizonyítani kell.

Elakad a szavam, régen éreztem ilyen őrülten száguldozni véremet ereimben. – Komolyan? Flörtöl? – Az agyamat eldobom.

Amikor utoljára látott, elzavart, undorítónak tartott, és kígyót, békát kiabált rám. Olyan édesen pillant rám, hogy újra elájulok tőle. Most veszem csak észre, hogy arcomon felejtette kezét, ujjával szám szélét simogatja, mire harapdálni kezdem.

– Ne harapdáld, nem szeretem.

– Oszoljunk emberek – szólal meg Pharm a tömegben –, Team jól van, mindenki vendégünk egy szelet süteményre.

Nem szereti, mindig ezt mondta nekem. – Talán emlékszik valamire? – Nem, nem úgy néz ki, még a felismerés legcsekélyebb szikrája se gyulladt meg szemében. – Akkor a tudattalattija dolgozik? – Az könnyen meglehet, és ha az dolgozik, talán nem veszett oda minden reményem.

– Bábá ismeri Babát? – húzogatja pólómat édes kiscsillagom.

– Nem – simogatja meg fejét. – De ez még változhat.

– Azt hiszem –tápászkodok fel –, hogy felviszem Nana-t aludni.

– Várj, viszem én a kislányt – aggódva szól közbe Pharm –, mi van, ha megint összeesel.

– Ugyan már, egy nap egyszer elég volt – morgolódom.

– Tudtommal, ma ez volt a harmadik eseted – nevetgél rajtam.

– Az más volt – dünnyögöm.

– Majd én segítek – avatkozik közbe Dean. – Valaki az üzletben is maradjon.

– Oh, igaz – adja be derekát Pharm.

– El a kezekkel – szólal meg Win –, majd én felviszem a kislányt.

Mindenki döbbenve néz rá, nem értik, hogy miért viselkedik így. – Ahogy én sem.

– Nem szükséges, megoldom – dadogom.

– De én akarom – mosolyodik el, és már veszi is fel a csöppséget.

– Hát jó, kövess.

Elindulok az üzlet hátsó részébe, ahol egy lépcsőn megyünk felfelé. Végig magamon érzem perzselő tekintetét, forr a vérem tőle, de most nem csinálhatok meggondolatlanságot, még elijesztem.

Felérve kinyitom az ajtót, félre állok és elengedem. Megcsap a mindent átjáró fenyőillat, egyszerre friss és üde. A fehérre festett falakon megannyi kép lóg családunkról. Pharm, Nana és én szerepelünk rajta. Minden fontos eseményt és kevésbé fontosokat megörökítettünk.

– Melyik szoba?

– A középső – akadozik hangom.

Jó látni, hogy mennyire otthonosan érzi magát, és az, hogy itt van, felbecsülhetetlen.

– Hozok egy kis teát.

– Nem kérek – fordul felém.

– Nem neked! – nevetem el magam. – De ha már itt tartunk, kérsz valamit?

Fura fény villan szemében, és rájövök, hogy már megint kétértelmű kérdést tettem fel.

– Majd legközelebb.

– Oké.

Bemegyek a konyhába, és a pultra támaszkodom. – Szedd össze magad! – Ő ugyanaz az ember, nem változott semmi, csak nem emlékszik. – Ez is elég baj! – Előveszem a cumisüveget, beletöltöm a teát, és elindulok vissza.

A kislány már az ágyban fekszik, nagyokat pislog, Win ott áll felette és elmélyülten bámulja. Ha nem úgy alakultak volna a dolgok, talán most velünk élne. Nekidőlök az ajtófélfának, tekintetem issza az előttem kibontakozó jelenetet. Minden szoba fehérre van festve, egyedül ez a szoba mogyorószínű. Falaira édes mesefigurák vannak festve, kergetőznek egymással, de sosem érik el a másikat.

Esténként ezekről szoktam estimesét kitalálni, és mire végére érek a történetnek, már mélyen alszik. Ezernyi plüssállat veszi körül, a kiságyban, polcokon, szekrényeken.

– Szép szoba.

– Köszönöm, sok munkám van benne.

– A tiéd is ilyen?

– Még csak az kellene! – nevetek fel. – Ki vannak tiltva a játékok onnan.

– Mindenfélék? – alattomosan elvigyorodik. – Vagy felnőtteknek való akad?

– Ez egy olyan kérdés – pirulok el –, amit nem mondhatok el mindenkinek!

Közelebb merészkedek, és odaadom a teát, mire Nana szívni kezdi. – Le kellene szoktatnom már a cumiról. – De annyira szereti, nincs szívem elvenni tőle.

Ott állunk ketten, némaságba burkolódzva, mégse érzem kényelmetlennek a helyzetet. Már csak annyi hiányzik, hogy átöleljen, esetleg megcsókoljon. – Álmodozzak csak! – Végül is, azt még szabad.

– Mindjárt jövök.

– Rendben.

A fürdőszobába sietek, hogy rendbe szedjem magam. Nagyjából megszabadultam a liszttől, megmosom az arcomat, és bemegyek a szobámba.

A beáramló levegő megmozgatja a fehér, gyűrt függönyt, ami vidáman ropja táncát. Leeresztem vállamat, fejemet a szekrénynek támasztom, és végre leengedek. – Hihetetlen egy nap! – Most, hogy itt van, testközelben, a legszívesebben el se engedném, magamhoz láncolnám. Legnagyobb sajnálatomra ez még lehetetlen, de nincs is kizárva.

Kibújok a pólómból, ledobom a földre és kotorászni kezdek a szekrényben egy tisztáért. Annyira gondolataimba merülök, azt se veszem észre, hogy bejött a szobámba.

– Szép a kilátás!

– Hogy mondod? –bújok bele egy pillanat alatt pólómba.

– Azt – vizslat szemével –, hogy jó a kilátás.

– Az lenne? – húzom fel szemöldökömet.

– Az ablak a parkra néz – már mozdul is, és odamegy az ablakhoz. – Mindig is tetszett a park.

– Igen, nekem is – válaszolom. – Elég sokszor sétálunk ott.

– Megértem –húzza el a függönyt és kibámul. – Egyébként, fordítva vetted föl.

– Hogy? – nézek le és tényleg, a háta van elől, ráadásul kifordítva. – Majd átveszem.

– Nyugodtan, nem vagyok szégyenlős.

Olyan szemérmetlen, hogy teheti ezt velem? – Hát jó! – Nem hátrálok meg, ahhoz nagyfiú vagyok már.

Leveszem a pólót, kifordítom, és már venném is vissza, de megfogja kezem és elhúzza. Ujját végigfuttatja kulcscsontomon – nagyot nyelek –, majd az alatta lévő köralakú sebhelyet simogatja.

– Ez mi?

– Megégettem – tekintete fogva tart.

– Hogyan? – billenti oldalra fejét.

– Hosszú történet, és nem szívesen emlékszem vissza rá.

– Értem – simogatja tovább, mire meredezni kezd mellbimbóm.

Gyorsan elfordulok, – mekkora gáz már! – és felveszem a pólómat. Nem mintha nem szúrná át a vékony anyagot, mégis biztonságot ad.

A komód felé fordul – csak azt ne! –, riadok meg, mert teli van fényképekkel, köztük az egyetleneggyel, ami róla készült. – Ha meglátja, végem! – Szerencsére csak egy pillantásra méltatja őket, majd elfordul. Eliszkolok mellette, testünk összeér, hirtelen ezernyi villámcsapás cikázik rajtam keresztül.

Ebben a pillanatban még ez se érdekel, nyúlok a képért, és lefordítom. – Megúsztam! – Nem vette észre, legalábbis nem szól semmit, csak mély, sötét szemével vizsgálgatja arcomat. Tudom, ha meglátja, nem állja meg szó nélkül, és akkora patáliát csinálna, hogy még a falak is beleremegnének.

– Mennem kell – szólal meg, hangja valamiért érdekesen cseng.

– Legalább egy sütire meghívhatlak? – kérdezem reménykedve, nem akarom elengedni.

– Most kihagyom – elindul az ajtó felé –, majd legközelebb.

– Legyen – szomorodok el, és követni kezdem.

– Csak hogy tudd, a mangós rizstorta a kedvencem.

– Megjegyzem – már fel is írom fejben, az újítandók listájára.

– Maradj, egyedül is visszatalálok.

– De...

– Vigyázz a kislányra.

– Van bébiőr – minden másodpercet ki akarok használni, hogy vele legyek.

– Ne fáradj, mondtam.

Hátrahőkölök a hangjában rejlő durvaságtól, de nem ellenkezhetek tovább, túlságosan feltűnő lenne, az pedig nem akarom.

Bezártunk mára, Nana a számára elkerített helyen pakolgatja egymásra a fakockákat. Nem volt alkalmam Pharm-mal beszélni a mai napról, vagy sokan voltak, vagy került, mint a rossz pénzt.

– Mióta tudod? – kérdezem felmosás közben.

– Úgy egy hónapja írt rám Dean – jön az óvatos válasz.

– Miért nem mondtad?

– Attól féltem bepánikolsz, és megfutamodsz!

– Ilyennek ismersz engem? – állok le, és a felmosó nyelére támaszkodok.

– Nem, de Win említésére is kiborultál.

– Csak idő kellett, hogy elfogadjam a dolgokat.

– Csak közlöm, még mindig ketyeg az időmérő óra.

– Ezt most miért mondod?

– Még mindig rá vársz.

– Nem is igaz!

– Randiztál valakivel azóta?

– Mikor lett volna időm? – tárom szét karomat, a nyél hangosan koppan a kövön. – A bolt megnyitása, gyereknevelés, soroljam még?

– Legyél őszinte! Vártál, hátha eszébe jutsz.

– Nem is – motyogom.

– Hazudsz! – vigyorodik el. – Még mindig oda meg vissza vagy érte!

– Képzelődsz!

– Láttam, amit láttam! Egyből a karjaiba omlottál!

– Nem direkt volt!

– De kihasználtad a helyzetet!

– Tagadhatnám, de nem teszem!

– És most hogyan tovább?

– Ezt inkább én kérdezem! Te és Dean?

– Mi van velünk?

– Újra összejöttök?

– Még az is lehet – játékosan megvonja vállát.

– Oho, szerelem van a levegőben!

– Mindig is volt!

– Tudom, ideje, hogy megbocsáss neki – felelem. – Ha engem kérdezel, kár is volt haragudni rá.

– Nem kérdeztelek!

– Oké, értettem!

Örülök, hogy újra kinyitja szívét, kár is volt becsuknia.

Rövid kapcsolatuk csupa jó dologgal volt megáldva, és egy ilyen kis botlás nem teheti tönkre. Ráadásul, most, hogy visszajöttek, újrakezdhetik. Itt a legnagyobb kérdés, hogy én mihez kezdjek? Még mindig megvan közöttünk a vibrálás, és talán ki kellene használni. Még ha nem is emlékszik, elérhetem, hogy újra belém szeressen. – Igaz?

Kihívásként tekintek a dologra, amit sikeresen átugrok, és megnyerem a herceget. Ha kell, minden nehézfegyverzetemet bevetem, csak hogy újra mellettem legyen. – Itt van! – Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna. Talán egy kicsit megváltozott, de én bízom benne, hogy az az ember, akit megszerettem, még ott él benne.

Már most színesebben látom a világot, szinte kivirultam. Ki gondolta, hogy ehhez Win jelenléte szükséges? Hát én! Tisztában voltam vele, ha egyszer visszatér, én is újra a régi Team lehetek. – És visszatért! – Hát nem csodás?

Lassan fogok haladni, nem kapkodok el semmit, megvárom, hogy ő nyisson felém. Fog, tudom, érzem, csak ki kell várnom. Sajnos a türelem nem az erényem, és félek, hogy valamit elrontok. Pedig nem engedhetem meg magamnak, mert a legapróbb hiba is végzetes lehet.

– Mi az, talán már terveket szövögetsz?

– Dehogy is!

– Akkor a kezed járjon, ne az eszed!

– Neked könnyű! Csak füttyentened kell, és már meg is kapod!

– De milyen fütty lesz az! – nevetni kezd.

– Bolond! – vigyorodom el.

– Az, de legalább szerelmes!

– Te biztos lehetsz benne, de én? – szontyolodom el.

– Team, ha egyszer sikerült az ujjaid köré csavarnod, szerinted nem sikerül még egyszer?

– Más volt akkor. Együtt voltunk.

– Most meg látod, nem olyan nagy különbség.

– Dehogynem, elég nagy.

Akkor tényleg a körülmények sodortak egymás felé, mert ha más lett volna a helyzet, lehet, hogy nem is találunk egymásra.

De ha már így alakult, nem hagyom veszni a lehetőséget, összetartozunk. Még ha most nem is érzi ezt, majd fogja. Mindent elkövetek, hogy felébresszem mélyen lapuló érzéseit. Csak ne jöjjön közbe semmi, eljött az ideje a boldogságnak. Bár általában sose úgy alakulnak a dolgok, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Félek, sokat kell dolgoznom azért, hogy végre hivatalosan is egy pár lehessünk.