Win

Izzadtságtól csatakosan ébredek, lassan megszokom. Amióta történt az a bizonyos incidens, szinte minden héten minimum egyszer újraélem azt a napot, amikor meglőttek. Minden részletet tűpontossággal látok, kivéve egy személyt. Nem tudom beazonosítani, ki lehet az, arca homályba vész, mint ahogy hangjának hullámai is.

Csak azt érzem, hogy reszketve ölel, sós könnye arcomra hull. – Álom vagy valóság? – Kikászálódok az ágyból, és megindulok a konyha felé egy pohár vízért. Ha megtörtént volna, miért nem szóltak a többiek róla? Mindenki csak hallgat, és nem mondanak semmit, hiába faggatózom.

– Emlékeznem kellene valakire? –forgatom ujjaim között az üvegpoharat.

Lassan két éve már, hogy megtörtént, felépültem, mind testileg, mind szellemileg, legalábbis az agykurkászom ezt állítja. Mégis csak egy másolat vagyok csupán régi önmagamhoz képest.

– Valamin változtatnom kellene! – teszem le a poharat.

Megnézem az időt, és úgy döntök, hogy már nem fekszek le, inkább elmegyek futni egyet. Ez általában segíteni szokott, ilyenkor elmúlik a belső feszültségem és a hiányérzetem is.

Felöltözök, felkapom a futócipőmet és már indulok is. Egészen Dean lakásáig kocogok, majd addig nyomom a kaputelefont, amíg meg nem hallom Dean fáradt, álmos hangját.

– Ki az?

– Dean, gyere futni!

– Már megint te! – kiabálja. – Hagyjál már aludni végre! Menj egyedül!

– Kell a társaságod! – futok tovább egy helyben.

– Win, leszokhatnál már erről a hülye szokásodról! – morgolódik tovább.

– Megpróbálom, de addig is öt perced van, hogy leérj!

– Jól van, jövök – dünnyögi.

Tényleg csak öt percre van szüksége, kiballag, közben fejére húzza kapucniját és elkezd bemelegíteni. – Mintha tudna aludni! – Mióta szétmentek Pharm-mal, furán viselkedik, és nem tudja elengedni. Mindig róla ábrándozik, róla mesél, vagy ha nem is kerül szóba, ő tesz róla, hogy mégis beszéljünk róla...

Már többször mondtam neki, hogy vegye fel vele a kapcsolatot, de azt mondja, hiába is tenné, jelenleg nagyon messze van. Erre csak azt a tanácsot tudtam adni, hogy a szerelemben nincs távolság. Erre mindig azt válaszolja, hogy mutassak példát, de nem tudom, pontosan mire is gondol.

– Mihez kezdesz a kinevezéseddel? – kérdezem.

– Amit majdnem két évig elhúztak?

– Igen, arra gondolok – nevetem el magam.

– Várom a lehetőségeket – kezd el kocogni, én pedig követem. – Majdcsak megtalálnak.

– Keresned kellene.

– Pont te mondod? – fordul felém. – Már rég nem élvezed az itteni munkádat.

Megállok, és térdemre támaszkodok, azt hiszem elég volt a futásból.

– Hazamegyek.

– Mi? Hajnalok hajnalán kirángattál ágyamból, úgyhogy velem jössz.

Puffogva elindulok újra, de tűntetőleg néma maradok. Ha nem vette volna észre, én is pontosan tudom, hogy csak bejárok dolgozni, elvégzem a papírmunkákat, adatgyűjtéseket végzek. Nem kívánkozok terepre menni, és a főnök hagyja nekem, arra hivatkozva, hogy még nem hevertem ki a traumámat.

Ez hülyeség, egyáltalán nem az a bajom. Egyszerűen csak nem találom a helyemet, kevésbé érzem jól magam társaságban. Egyedül csak Dean-t tudom elviselni, de csak azért, mert ő is ugyanolyan, mint én. Valahol út közben elvesztettük azt az éltető erőt, ami élvezetessé tette számunkra a munkát.

Most már csak a megszokások rabjai vagyunk, létezünk, de nem élünk. Azt tudom, hogy Dean-t mi tette ilyenné, de hogy engem mi, az a legnagyobb talány számomra. Úgy gondolom, valamit kezdenem kellene az életemmel, mert nem telhet el csak így, egyszerűen felettem.

Megint egy újabb csodás nap a munkahelyemen. Szórakozottan kattintgatom a tollam végét, ezzel mindenkit megőrjítve magam körül. Még Dean is rám néz monitorja felett, és halkan, de erélyen rám szól, hogy hagyjam már abba.

– Jól van, befejeztem!

–Végre! – sóhajtanak fel többen körülöttem.

– Ezeknek meg mi bajuk?

– Csupán csak idegesítő vagy! – feleli unottan Dean.

– Te beszélsz! – kelek ki magamból. – Ha rád nézek, még a maradék életkedvem is elmegy!

Így acsarkodunk tovább, amíg ki nem nyílik a kapitány irodájának ajtaja.

– Win, Dean! Befelé! – jön a kemény parancs.

Kelletlenül felállunk, és megindulunk, de egymásnak ütközünk.

– Csak te utánad – engedem előre.

– Nem, menjél csak.

– Mondtam, hogy utánad megyek!

– Én meg azt, hogy vonszold már magad!

– Elég – szól ránk egy harmadik fél. – Egyikőtök induljon már meg.

– Megyek előre – morgom és elindulok.

Belépve a szobába, ugyanazok az unalmasak falak fogadnak.

Hiába telt el jó pár év, itt semmi nem változik. – Ilyen életet akarok? – Üljek az íróasztalom mögött, néha spriccelgessem meg a kirakati virágokat, esetleg hosszan bámuljam a nemlétező családomról kitett képeket? – Semmiképpen. – De ha így haladok, ugyanilyen morózus, unalmas öregemberré válok, mint a kapitány.

– Üljetek le.

Helyet foglalok, keresztbe teszem lábamat és várom a nagy előadást. – Biztos letolnak! – Érzem is a kötelet a nyakam körül szorulni.

Dean is vonakodva bár, de leül mellém. Tudom, hogy nem direkt marjuk egymást, hanem csak egy cipőben járunk, és ez hozza ki belőlünk.

– Felajánlottak egy állást Dean részére.

– Akkor én megyek is – már állnék is fel, de a kapitány figyelmeztetően villantja szemét, így inkább meghúzom magam. – Mégis mi közöm Dean állásajánlatához?

– Miről lenne szó? – kérdezi Dean.

– Ranong-ban megüresedett a kapitányi szék.

– Megyek! – pattan fel, én meg csak pislogok, hogy ennek mi baja van.

Soha, még csak eszébe se jutott oda visszatérni. Mindig azt hangoztatta, hogy ha felkerül a fővárosba, akkor vissza se fog nézni.

Az ő helye itt van. Szüksége van a kihívásokra, nem csak arra, ami abban a kisvárosban történhet. Nem kér a bolti lopásokból, randalírozásokból, rongálásokból. Mindig is nagy ügyekre hajtott, amik megmozgatták az agyát, és a nagyobb jót szolgálta.

– Semmi kérdés, csak így fejest ugrasz? – érdeklődik a kapitány, asztala mögül.

– Azt hiszem, honvágyam van – kamuzik. – Szeretnék közelebb lenni a családomhoz.

Mekkora kamugép már! Ha nem a saját fülemmel hallottam volna, nem hiszem el.

– Rendben, megírom, hogy elfogadtad a jelentkezést.

– Mikor kell átvennem a posztot?

– Add át a feladataidat Win-nek, és ha megvagy, akkor átjelentkezhetsz.

– Win nem jön velem? – megrökönyödve ül vissza a székbe.

– Hé! Örülj neki! – veregetem meg vállát. – Kapitány leszel! – kényszeredetten elmosolyodok.

Nem azért, mert irigy lennék, hanem mert, amióta barátok vagyunk, mindig egyfelé fújt a szél.

Most először lennénk távol egymástól, és ez nem az a távolság, hogy átmegyek a város egyik feléből a másikba. Ez bizony fényév távolság, és szerencsések lennénk, ha évente egyszer találkoznánk. – Hiányozni fog, a pokolba is! – De itt egy lehetőség, jó, talán nem olyan hű de nagy lehetőség, mégis látom rajta, hogy mennyire akarja.

– Win nélkül nem megyek.

– Házasok vagytok talán?

– N-nem – válaszolja.

– Össze vagytok nőve?

– Nem – rázom meg fejemet.

– Az istenit! – csap az asztalra. – Csak egy jó embert akartam elveszíteni, nem kettőt.

– Ezt hogy érti? – húzom fel szemöldökömet.

– Szükségük van még egy helyettesre is –húzza el száját. – Vállalod? – kérdezi kelletlenül.

Talán ez az a lehetőség, amire vártam, és amire szükségem van.

Dean reménykedve néz rám, erősen bólogat, hogy fogadjam el az ajánlatot. – Mit veszíthetek? – Nem kell albérletet fizetnem, szívhatom a friss levegőt, és lehet, hogy pont erre a váltásra van szükségem. Mégis gyanút kelt bennem barátom viselkedése. – Mi az ördög ütött belé? – Tovább latolgatom a lehetőséget, de végül is kit akarok becsapni? Nincs mit vagy éppen ki, aki visszatartson.

– Miért pont mi? – mutatok kettőnkre.

– Erre vártatok nem? Egy lehetőségre – veszettül üti a klaviatúrát. – Helybeliek vagytok, ismeritek a várost, és ami a legfontosabb, titeket is ismernek.

– Juttatások?

– A fizetés megkétszereződik, és minden mást is megkaptok.

– Értem – úgy teszek, mintha fontolóra venném. – Ez esetben, elfogadom.

– Ez a beszéd! – Dean hónapok óta először mosolyog, úgy igazán.

– Rendben, egyeztetek a központtal, és jelentkezem.

– Köszönjük kapitány! – szólalunk meg egyszerre.

– Még valami, Win.

– Igen?

– Remélem, megtalálod azt, akit keresel.

– Én nem keresek senkit – nézek rá értetlenül.

– Biztos vagy ebben? – úgy mered rám, mintha tudna valamit, amit én nem.

Választ nem vár, jelez, hogy távozhatunk.

Lőjenek le, ha én is ennyire magamnak való leszek. – Tudom, már az vagyok! – Na, de majd most megváltom a világot. – Otthon! – Hiányzik a hely, szívem mélyén már régóta hazavágyódok, csak még magamnak se ismertem be.

– Szerinted egy kocsiba beférünk? –karolja át vállamat Dean.

– Ezt hogy érted?

– A te cuccod és az én cuccom.

– Nem tudod megoldani? – lököm le karját.

– Ugyan már! Neked is csak ruháid vannak, az se sok.

– Attól még nem kell magammal vigyelek.

– Kössünk üzletet – olyan boldog, szinte már repdes. – Vezetem a kocsidat, te pedig jöhetsz motorral!

Régóta a garázsban lapul gyönyörűségem, már jó ideje nem indítottam be.

Nem mond hülyeséget, legalább nem kell fogadnom költöztetőket. Amúgy se utasítanám vissza, elférünk, igaz, ha megpakoljuk a kocsit, igencsak szűkös lesz, de kibírjuk.

– Legyen, megoldjuk – mosolyodom el.

– Este már pakolok is!

– Még azt sem tudod, hogy mikor kell mennünk.

– Win, mindig legyél felkészült!

– Hangya ment a gatyádba?

– Miért?

– Túl vagy pörögve, mióta megtudtad, hogy honnan kaptál ajánlatot.

– Jó okom van rá! – vigyorodik el.

– Esetleg velem is megosztanád?

– Pharm Ranong-ban van! – veregeti meg vállamat. – A barátjával, akivel cukrászdát nyitott.

– Most már mindent értek. Fel akarod eleveníteni a kapcsolatotokat?

– Itt az esélyem, most vagy soha.

Hát, ahogy én Pharm-ra emlékszem, akkor inkább a soha jöhet szóba, de legyünk optimisták.

Viszont, egyre kíváncsibb vagyok a sűrűn emlegetett barátjára. – Mitől olyan különleges? – Az egy dolog, hogy Pharm szóba hozta, de hogy Dean is emlegette, az már más tészta. Csak jókat hallottam róla, és ez gyanúra ad okot. Nem lehet valaki ennyire jó, annak vaj van a füle mögött. Megnézem magamnak ezt a kölyköt, és majd ítélkezek felette.

Hosszú kihagyás után, újra itt állok a rönkház bejárata előtt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott ez a hely. Pont a legjobb időben érkeztem, beköszöntött a tavasz első fuvallata. A rügyek most pattannak ki, a bokrok leveleket növesztenek, a természet életre kell.

Az elmaradhatatlan gyantával keveredő fenyőillatot már meg se említem. A tó ezüstösen csillogva hívogat, de még várnia kell rám. – Hideg vagy még a fürdéshez! – Ígérem, nemsokára megmártózok benned, körülölelhetsz, és gyenge hullámaiddal elringathatsz. Határozottan kellett ez a változás, már most érzem, hogy jó döntést hoztam.

Bemegyek a házba, és minden ugyanúgy fogad, mint amire emlékeztem. Kivéve, hogy mindent vastag porréteg fed. Körbejárok, és azon gondolkozom, hogy saját ízlésemre fogom alakítani. – Lesz rá időm! – Nem leszek annyira elfoglalt, mint a nagyvárosban.

A nappaliből leválasztok egy kisebb szobának valót, hogy ha vendégem jön, ne a kanapén kelljen aludnia. A faborításokat újra lakkozom kívül és belül. A bútorokat modernizálom, de csak annyira, hogy menjen a házhoz. Nem akarom elveszíteni jellegzetességét, ráadásul nagyapának a jelenlétét is érzeni akarom. Csak meg kell találnom a közös utat.

Miért érzem azt, hogy a bútorok mesélni szeretnének? Bármerre is megyek, tátognak felém, suttogják néma beszámolóikat. – Sajnálom, de nem értem! – Húzom végig ujjamat a poros étkezőasztalon, és erre édes nyögések ütik meg fülemet. Körbenézek, de nem látok senkit, csak én vagyok itt.

– Éhes vagyok – kordul meg gyomrom.

Úgy döntök, elmegyek bevásárolni, feltöltöm a hűtőt, és nekiállok takarítani.

A kocsiba beszállva leengedem az ablakot, közepes hangerőre tekerem a lejátszót, és elindulok a városba. Nem hajtok gyorsan, nem sietek sehová, inkább kiélvezem a pillanat adta lehetőségeket. Kiteszem a kezem, ujjaim játszanak a széllel, ami belopózik és összekuszálja hajamat. A fákon megbúvó állatok szemüket meresztve figyelnek, hogy mégis ki merészelte megzavarni békés világukat.

Túl gyorsan értem a bolthoz, ha lehet még órákig tudtam volna vezetni. Leparkolok a főutcán – alig változott valami –, és bemegyek vásárolni. Mehettem volna a plázába is, de ott túl sok az ember, tolonganak csak. Ez a bolt, hiába van a központhoz közel, mégis sokkal nyugodtabb környéken van.

Szemben a park, zöld füvével, és a patakon átívelő híddal. – Szeretem ezt a helyet! – mosolyodom el. A kosaramba élelmiszerek mellett, jócskán kerül bele takarítószer is. A sorok között sétálgatva találomra rakosgatok ezt, azt még bele, majd a pulthoz sétálok.

Kipakolok mindent a futószalagra, és várom, hogy fizethessek. Közben bámészkodom, olyan régen jártam már itt. A park túloldalán felújították a pékséget, – elég jól néz ki –, ami már cukrászdaként hívja fel magára a figyelmet.

– Finomak ott a sütik – szólít meg a pénztáros, valahonnan ismerős. – Nem ismersz meg, ugye? – belenézek a mézszínű szemekbe.

– Sajnálom nem, de azt érzem, kellene – villantok egy elbűvölő mosolyt.

– Csak úgy mondod – rebben pillája.

– Ez nem igaz – támaszkodok a pultra. – Honnan is kellene emlékeznem rád?

– Régebben megadtam neked a számomat – sóhajt –, de nem hívtál fel.

Most már dereng valami emlékkép, hogy talán telefonokat vettem tőle.

– Az elektronikai boltos lány? – mutatok rá.

– Talált, süllyedt! – sugárzik a boldogságtól, hogy felismertem.

– Sajnálom, akkor zűrös volt az életem.

– És most? – kíváncsiskodik.

Kicsit rámenős, ugyanakkor annyira nem is tolakodó.

Világosbarna hajába rózsaszín csíkok vegyülnek, de szeme ugyanolyan bájosan csillog, mint akkor. A dekoltázsa mit sem változott, éppen kedvemre való. – Talán nem ártana egy kapcsolat? – Ki tudja, esélyt éppen adhatok neki.

– Csillapodott a vihar – kacsintok.

– Ennek örülök – csipogja le a tisztítószereket. – Hová ennyi minden?

– Most költöztem vissza, és a házra ráfér egy nagytakarítás.

– Hosszútávra tervezel? – bájos arca elpirul.

– A leghosszabbra – suttogom.

– Jól hangzik – emeli fel tekintetét, és tényleg meseszép, meg minden, de valami hiányzik belőle.

– Igen, szerintem is – elveszem tőle a csomagot, és összeér a kezünk. – Most én kérem el a számodat, megkaphatom?

– De csak ha felhívsz!

– Ki nem hagynám!

Sugárzó arccal nyújtja át zsebéből előhalászott telefonját, összeérinti telefonunkat és már meg is van a száma.

Megy ez, mint a karikacsapás, talán nem is vagyok annyira berozsdásodva. Tekintetem újra a cukrászdára téved, akaratlanul is vonz magához.

– Elmehetnénk oda – bök a fejével a figyelt hely felé –, ha van kedved.

– Valamikor mindenképpen, de előtte vacsorázzunk együtt. Mit szólsz?

– Az fantasztikus lenne! – kész, ennyi kellett, hogy elvarázsoljam.

– Akkor majd hívlak, de most mennem kell! – emelem fel a szatyromat. – Vár a házimunka! – mosolyodom el.

– Rendben várom a hívásodat!

Még ki se léptem, már hallom, hogy összesúgnak az eladók a hátam mögött, és egyre csak azt hangoztatják, hogy micsoda férfi vagyok.

Nevetnem kell, olyan aranyosak. Teljesen mások, mint a fővárosi lányok, és talán egyszerűbbek is. Jót fog tenni egy vacsora, és a társaság is kellemes lesz. Egy randi még nem a világvége, nem jegyzem el vele, csak két szimpatizáló ember találkozik. – Miért mentegetőzöm magamnak? – Szabad ember vagyok, akinek vannak igényei, szükségletei.

Egyedülálló, szabad, szingli... Hangzatos szavak, mégis olyan bűnre csábítóak számomra. Tudtommal nincs senkim, mégis, mintha valami azt suttogná, hogy igenis tartozok valahová, valakihez. – De mégis kihez?

A szatyraimat számolgatom, hogy biztosan nem hagytam esetleg ott egyet, mikor valaki nekem ütközik.

– Sajnálom! –mondja, és már ott sincs.

– Figyelhetnél jobban – emelem fel fejem, és kiáltok utána.

– Tényleg sajnálom, de kell a tojás! – hátra se néz, fekete haja kékesen csillog a nap szikrázó fényében.

– A tojás, mi? – féloldalasan húzom el számat, és nézem távolodó alakját.

Ekkor megcsap egy ismerős, édeskés aroma, amit nagyon jól ismerek, de hogy honnan, nem tudom.

Mégis ez az illat régen eltemetett vágyakat ébreszt bennem, amikről még csak nem is tudtam. Saját magamon meglepődök, mert ilyenre még sosem volt példa. Újra a cukrászdára pillantok, ami kinyújtja felém karját, és csak arra vár, hogy bekebelezzen. – De erre várhat! – Meglátjuk, ki eszi meg a másikat.