Team

Túl sokat nem kellett gondolkoznom, hogy mitévő legyek a továbbiakban. Nem akarok Bangkokban maradni, főleg, hogy Win nem lehet velem. A történtek megpecsételték sorsunkat, és nem vagyok az a típus, aki ágyban fetrengve hibáztat mindent és mindenkit.

Előre nézek, előre kell néznem, nincs más lehetőségem. Egy darabka a lelkemből és a szívemből vele marad, de ennél többet nem tehetek. Most nem, mikor a látványomtól is rosszul van, és ha csak megpillant iszonyú fejfájás gyötri.

A rendörök megengedték – szigorú ellenőrzés alatt –, hogy a régi szobámból elhozhatom a dolgaimat. Egyedül azt az egy helyiséget pakolhatom ki, a többi dologgal, házzal, kocsival és egyéb értéktárgyakkal mi lesz, nem tudom.

A nyomozás hivatalos lezárása után értesítenek, és elvileg a tiszta papírokkal rendelkező dolgokat megörökölhetem. – Nincs szükségem rájuk! – Elboldogulok nélkülük, ráadásul van pénzem, és a gyémántoknak is keresem a leendő gazdájukat.

Az árukból kellemesen eléldegélhetünk, és még a cukrászdát is meg tudjuk nyitni. Amiről nem tud az igazságszolgáltatás, az nem is fájhat nekik. – Ugye?

– Lassan mindent bedobozoltunk – Pharm egy nagy dobozt tol a szoba közepére.

A két rendőr, aki minket ellenőriz, fapofával vigyázzban állva figyel minket az ajtó mellől.

– Igen – sóhajtok és felegyenesedek. – Biztos vagy benne, hogy velem tartasz?

– Próbálj meg visszatartani! – vigyorog rám.

– Tudom, de itt van a családod és Dean is.

– A családomat bármikor meg tudom látogatni és ők is engem – vonja meg a vállát. – Dean pedig, nos nem érdekes.

– Nem kellett volna szakítanod vele – húzok elő egy újabb dobozt és a zoknikat elkezdem belehajigálni.

– Ez elvi kérdés – húzza össze szemöldökét.

– Ez igen – ingatom fejem –, mert az elveiddel olyan szép kapcsolatot ápolhatsz.

– Elfelejtetted, hogy minden az ő hibája? – paprikázódik fel, immár sokadjára.

– Csak kihúzta a kártyavár legalsó lapját.

– Pontosan! Jobb lett volna, ha befogja a száját, és Win-re hagyja a dolgot.

– Ami történt, az Win és az én hibám, meg egy kicsit Dean-é is, de nem hibáztathatod.

– De igen! És fogom is! – dobálni kezdi a ruháimat.

– A törékeny dolgaimat, majd én elpakolom – figyelmeztetem. – Attól félek, ha a kezedbe kerül, nem ússza meg szárazon.

– Óvatos vagyok, ne aggódjál már!

– Látom! – szegény ruháim, nem tudom, hogy épségben maradnak kezei alatt.

Szépen lassan mindent becsomagolunk, majd elkezdjük lehordani őket az udvarra, a szigorú tekintetek kereszttüzében.

Nemsokára jön a költöztető, ők segítenek lehordani a bútoraimat, majd mindent felpakolunk, és elindulunk a hosszú útra. – Jól meggondoltam? – Visszamenni abba a városba, ahová Win való. Ha véletlenül hazalátogat, vagy költözik, összefuthatunk. – Miért félek tőle?

Nem szökött bűnöző vagyok, csak egy elfeledett szerető, ha nevezhetem magamat annak. Már ebben se vagyok biztos, ahogy semmiben sem. – Mindegy is! – Jöhet az új élet, állok elébe. Pharm előtt próbálok erősnek mutatkozni, de néha átlát rajtam, mégsem teszi szóvá.

– Megjöttek! – üvölti be az udvarról.

– Küld fel őket! – kiáltom vissza.

Két megtermett középkorú fickó jön segíteni, mosolyogva adom az utasításokat, és szó nélkül teszik a dolgukat.

Nem sok mindent kell cipelniük, csak az ágyamat, komódot, gardróbszekrényeket, íróasztalt, minden mást levittünk. Szakad rólam víz, segítek, amiben csak tudok, hogy haladjunk. Minél hamarabb el akarom hagyni ezt az átkozott házat, és vele együtt a múltat.

A közlekedő falán van egy kép felakasztva, amin én és édesanyám vagyunk. Még gyerek vagyok, az ölében ülök, és kilátszik a foghíjas fogsorom, annyira nevetek. Ő szorosan átölel, és arcán felhőtlen mosollyal néz a kamerába. Ez az utolsó kép róla, amikor még igazán boldog volt.

Végighúzom rajta ujjamat – hiányozni fog –, majd lemondó sóhajt hallatok. Csak azt vihetem, ami a szobámban van. – Miért nincs róla kép, abban asz átkozott szobában?

– Az édesanyja? – megáll mellettem az egyik rendőr.

– Az – akad el hangom –, de már csak volt –suttogom, és indulnék is tovább.

– Vigye magával – akasztja le a falról –, ez nem fog hiányozni a leltárból.

– Köszönöm! – szorítom magamhoz, és egy könnycsepp kigördül szemem sarkából.

Megteszem az utolsó lépéseket, már nem térek vissza.

Hangos dörrenéssel csukódik be az ajtó mögöttem, a szél süvít, esőillatot sodorva magával. Elbúcsúzok Pharm-tól – ő kicsit később csatlakozik hozzám –, majd a rendőröktől, és beülök a teherautó középső ülésére. – Induljunk! – A sofőr és társa is beszállnak, majd zötykölődve megindulunk a hosszú útnak.

Kicsivel több, mint tizenkét óra kemény út áll mögöttünk, már nem érzem a fenekemet, és garantálom, hogy a csigolyáim is szétcsúsztak. Azon kívül, hogy kényelmetlen volt, nagyon jól szórakoztam. Amint feloldódtunk, nagyon vidám lett a hangulat az autóban, és ez most kimondottan jót tett velem.

Két idegen ki tudott szakítani a zord világomból, és még nevetni is képes voltam. Komolyan mondom, szinte már sajnálom, hogy magamra hagynak. – Izgulok! – May nénivel hétre beszéltük meg a találkozót, és már nem bírok magammal.

– Team, itt vagyok! – kopog be az ablakon.

– Jövök már! – taszigálni kezdem Pond-ot, hogy szálljon már kifelé, de csak nevet izgatottságomon.

– Engedlek, nyugi! – komótosan kiszáll az autóból, én pedig követem.

– Régen találkoztunk – szeretettel zár karjába.

Kicsit megrökönyödöm, nem vagyok hozzászokva az ilyen közvetlenséghez.

– Három hónap soknak számít? – nevetek fel, és elhúzódom.

– Ha azt mondom! – mosolyodik el. – Mehetünk?

– Sikerült kifestetni?

– Mindent elintéztem, hogy beköltözhess!

Sok minden történt, miután nem jártam be többet a kórházba.

Eljöttem Ranongba Pharm-mal, hogy megmutassam neki a helyet, amit kinéztem. Teljesen el volt tőle ragadtatva, és azt mondta, ennél tökéletesebbet nem is találhattam volna. Büszkeségtől dagadt a mellem, végre valamit én is csináltam, hogy előrébb léphessünk.

May nénivel megbeszéltük a részleteket, először csak béreljük a helyet, és ha minden jól megy, beindul a vállalkozás, akkor még az is előfordulhat, hogy eladja nekünk az épületet. – Legjobb! – A cukrászda fölött található egy három szobás lakás, ahol lakhatunk.

Tökéletes megoldás, legalább nem kell szállást is keresgetnünk. A megegyezés része volt, hogy tisztasági festést csinálnak, és üresen kerül átadásra. Az üzlettel nem kellett foglalkozni, az úgy is a saját ízlésünkre akarjuk alakítani, felesleges lett volna bármit is megcsinálni rajta.

Beszéltem a helyi kórházzal, és vállalták, hogy anyukámat átveszik. Nem volt egyszerű megoldani, de végül sikerült. Őt már egy hete átszállították, minden zökkenő nélkül. Itt fog megszületni a baba – mint kiderült kislány lesz–, és a gyámságot is megkapom. – Kell ennél több a boldogságomhoz?

Erre a gondolatra egy pillanatra elszomorodok, mert bizony kell, méghozzá Win. Olyan jó lenne, ha most mellettem állna, támogatna, és segítene. De ehelyett ő beteget játszik, és esze ágában sincs emlékezni. Pedig, ha csak egy kicsit is törné magát, vagy hagyná, hogy beszéljenek rólam, jobb lenne. Neki is, nekem meg mindenképpen.

Az az egy vigasztal, hogy ott találtam meg a helyemet, ahol felnőtt. Legalább ha nem is teljesen, de közel érezhetem magamhoz, már ennyivel is megelégszem. Már várom a pillanatot, hogy felébredjen és sírva jöjjön hozzám könyörögni. – Azt lesheted, hogy visszafogadlak! – fogadkozom.

– A barátod mikor jön?

– Nemsokára May néni, csak neki még össze kell pakolnia, és elrendezni a dolgait.

– Fiatalság! Mindig mindent az utolsó utáni percben csináltok.

– Ne mondja már, én nem is vagyok olyan!

– Ritka kivétel vagy, fiam! – veregeti meg vállamat. – Itt vannak a kulcsok, később benézek!

– Köszönöm, miattam ne fáradjon!

– Ugyan, ez nem fáradtság – legyint –, hozok majd egy kis harapnivalót!

– Elkényeztet!

– Ccc... Na megyek, ebéd körül jövök – táncolva tipeg tovább.

– Fura egy hölgy – vakarja meg fejét Pond.

– Ha tudnád mennyire! – villantok egy mosolyt. – De pont ezért kedvelem!

– Oké, de kedveld máskor, most pakoljunk!

Megfogom az első dobozt, amit sok másik követ.

Végre felhordtunk mindent, nem volt egyszerű, de megoldottuk. Kifizettem a srácokat, majd elköszöntünk egymástól. Még találkozunk, mert Pharm-ot is ők fogják költöztetni, és már előre látom, mennyire ki fog borulni. Nem rossz srácok, csak szabadszájúak, és hát van is mit mondaniuk.

Egész úton a lányokról beszélgettek és a szerelmi életükről. Nem győztem pislogni, mert hát ilyen téren nulla, azaz nulla tapasztalatom van. Mindig is a fiúk vonzottak, és még csak próbálkozni se próbálkoztam. Addig, addig faggatóztak, amíg ki nem böktem, hogy és más pályán játszom. Először ledermedtek, megfagyott a levegő, majd ahogy jött a fagy úgy el is múlt. Onnantól fogva ezzel is viccelődtek, de semmi sértő nem volt benne.

Élveztem, hogy ilyen egyszerűen túlléptek rajta, néha kérdeztek ezt, azt, mert hát fúrta oldalukat a kíváncsiság. Nem győztem válaszolgatni nekik, és ha nem ér véget az útunk, még most is azt tenném. Most viszont itt ülök, újdonsült otthonomban, a kupi kellős közepén.

Csak fogom a fejem, hogy hol is kezdjem. Jobb lett volna, ha Pharm is itt van, de nem tudott jönni. Megbeszéltük, hogy kinek melyik szoba jut, és végül úgy döntöttünk, hogy a középső lesz a babaszoba. Így mindketten elérhető távolságra leszünk, ha szükség lesz ránk. Márpedig abban is biztos vagyok, hogy ezt egyedül nem bírom végigcsinálni. – Átkozott Win! – Bárcsak itt lennél velem.

Berendezkedtem, és még egy autót is beszereztem. Egy platós terepjáró, hogy ha kell szállítani is tudjak, illetve el is férjünk benne.

– Melyik is az az út? – hajolok a szélvédőhöz, mert nem akarom eltéveszteni úticélomat.

Mielőtt Pharm megjön, ezt a dolgot el akarom intézni, egyedül.

– Meg is van! – bekanyarodok a fenyőfával szegélyezett útra.

Szívem dübörög az izgatottságtól, most járok itt először azóta.

Már látom a házat, ahogy magányosan árválkodik a fenyves közepén. – Hiányoztál! – A sírás kerülget, de felnőtt vagyok, meg kell tanulnom visszafojtani könnyeimet. Épp eleget itattam már az egereket, és megfogadtam, többé nem teszem. – Nincs az az isten!

Leparkolok a szűkös udvaron, minden olyan kihalt. Leállítom a motort, várok pár percet, egyszerűen félek kiszállni, de muszáj megtennem. Ahogy megteszem, megrohannak az emlékek sora.

Három hónapja még itt kergetőztünk a fasorok között, vagy a mólónál szeretkeztünk. – De jó is volt! – És ott, annál a fánál kényeztetett. Ezekre a gondolatokra érzem, vörösödni kezd a fejem. Akkor még minden olyan szépnek, varázslatosnak tűnt, de ha most szétnézek, csak egy elátkozott, magányos helyet látok.

Az út melletti elszáradt avarban egy lapos kerék árválkodva várja, hogy végre megtalálják. Odaballagok hozzá, lenézek rá – ez még az, amit leeresztettem –, biztos kapkodott és nem vitte a helyére. Lehajolok és odagurítom a házhoz, majd beviszem a fészerbe.

A lépcsők most is sírnak, könyörögnek, hogy jöjjek vissza. – Nem lehet! – Hiába szeretném, sajnos vannak kizáró okok, amik mostanában nem fognak megváltozni. Visszanézek az udvarra, erdőre, és minden azért esedezik, hogy újra életet hozzunk ide. – Majd, ha Win visszatér!

Tudtam, hogy fájdalmas lesz ide visszatérni, a szép emlékek közé, de meg kell tennem. Keresni kezdem a kulcsot, de nincs a helyén, mire felvonom a szemöldökömet. – Hol lehet? – Lenyomom a kilincset és az ajtó kitárul. – Be sem zárta! – belülről nyomást érzek, szívem összefacsarodik. – Utánam siettél ennyire?

A házat a magány sötétsége vonta be, szabadulásra esélyt se hagyva. Belépek, és a leülepedett porban meglátszik a lábnyomom. Minden úgy van, ahogy hagytam, semmi se változott. A fotel előtti kis asztalon ott van megpenészedve az étel, amit Win készített nekem.

Az asztalon a gyűrött levél, mi a rossz hír hozója volt. – Lássunk neki! – Ki kell takarítanom, minden nyomot el kell tüntetnem, még az utolsó hírhozót is. Nem kell tudnia, hogy itt voltam vele, hogy valaki szerette. Éljen a saját újra alkotta világában, rólam teljesen megfeledkezve.

– Nem létezek számodra, talán soha nem is léteztem.

Zsebemből előhalászom a kukás zsákokat és az összes dolgot, ami rám emlékeztetné, belepakolok. Ruhák, papucs, fogkefe, tusfürdő, sampon.

Miután ezzel megvoltam, kitakarítottam, mindent lefedve lepedőkkel, pont úgy, ahogy fogadott. A hűtőből kirámoltam, már mindent a penész és a bűz járt át. Tányérokat, poharakat helyükre raktam, de mégis, valami hiányérzetem van. – Tuti elfelejtettem valamit! – de mit?

A munkába fektetett erőfeszítésem kifizetődött, minden úgy fest, mint érkezésem előtt. – Jól van ez így! –

– Majdnem elfelejtettem! – megkeresem a fényképalbumot, és kiveszem Win fiatalkori képét. – Nem fog hiányozni neki! – azzal zsebem mélyére süllyesztem.

Fájdalmasan nézek végig ezen a helyen, ahol, ha egy röpke időre is, de boldog lehettem. – Ennyi járt nekem! – Behúzom mögöttem az ajtót, aminek üvegje rémülten néz vissza rám, száját eltátja, kiáltani akar, hogy maradjak, de hangot nem tud kiadni. Csak elfúló, néma sikolykiáltás ez, egy utolsó próbálkozás, hogy maradásra bírjon.

A kulcsot az ajtó fölé teszem, ahonnan először elővette Win, majd lelépek a lépcsőfokon. A zsákokat felrakom a platóra, de még mielőtt elmennék, kisétálok a mólóra. Még egyszer látnom kell a vidáman ringatózó tavat, ahogy hullámaival csábítgatja a fölé hajoló fákat.

De annak a vidám tónak hűlt helye, szigorúan csapkodja habját a partnak. – Kérlek, nyugtass meg! – Igazolást várok, hogy jól döntöttem, és nincs itt keresnivalóm. A kavargó szél belekap a hajamba, felborzolja, és azt süvölti, hogy – ne tedd ezt!

A természet, legyen szó a tóról, fákról, mókusokról, vagy a porba hullott tűlevelekről, mind azt susogja, hogy itt a helyem. A legnagyobb baj pedig az, hogy én is ezt gondolom. Viszont nem erőltethetem rá magam, hiszen azt se tudja, hogy ki vagyok.

Számára csak egy idegen, aki arra is képes, hogy zaklassa őt. Most is látom riadt tekintetét, ahogy végigmér, majd eltaszít magától. Szánalom, megvetés undor... Mind ott sorakoztak arcán, fénytelen szemében pedig a zavarodottság foglalt helyet.

– Win, elengedlek! – kiáltom a semmibe, hangomat viszi a szél. – Többé nem létezünk egymásnak!

A hullámok enyhülni kezdenek, már nem haragosak, inkább lágyan csapdosnak, mintha vigasztalni akarnának.

Még egyszer, utoljára, de tényleg utoljára megengedem, hogy könnyeket hullajtsak az elvesztett jövőnk miatt.

– Légy boldog! – szakad fel torkom mélyéről. – Csak ezt kívánom neked! – törlöm le arcomat.

Madarak röppenek fel a fák között, hogy hírül vigyék elhatározásomat.

– Hallod? Utállak! – rogyok térdre, majd átölelem reszkető testemet. –Annyira utállak, hogy már szeretlek! – hajolok előre, és ringatni kezdem a mellkasomon megtelepedő bánatot.