Win

Napról napra jobban érzem magam, köszönhető az odaadó orvosoknak és nővéreknek. Már mosdatásra sincs szükségem, meg tudom oldani magam is. Azt mondják, ha továbbra is ilyen ütemben javul az állapotom, egy-két héten belül haza is engednek.

Nem sok látogatóm van, Dean szokott benézni, meg néhanapján Pharm. Pedig csak egyszer találkoztam vele, mégis szívén viseli sorsomat. – Ki érti ezt? – Mikor rákérdeztem, annyit mondott, hogy Dean miatt felelősséget érez irántam. De hogy pontosan miért, nem volt hajlandó elmondani.

Annyit tudok, hogy bizonyos okok miatt – amire nem volt hajlandó kitérni –, a kapcsolatuk zátonyra futott. Kifejeztem sajnálatomat, illetve mondtam, ha tudják, beszéljék meg. Csak a fejét rázta, bájos arca grimaszba fordult, szem csillogni kezdett.

Nem tudom, mit rontott el Dean, de valami irtó nagy marhaságot csinálhatott. Volt olyan is, hogy szinte egyszerre érkeztek, de olyankor barátom meghátrált – majd visszajövök – mondta. Na, pont ezért nem akarok szerelmes lenni, nem hiányzik nekem ez a huzavona.

Azt is megszoktam, hogy az ajtóban egy pillanatra felbukkan egy sötét hajú idegen – aki ébredésemkor fogadott –, arcán zöldülő foltokkal. Nem kérdez, nem mond semmit, csak vet egy pillantást majd tovább áll. Utána erős fejfájás szokott gyötörni, pár óráig tart, majd elmúlik.

– Megint itt járt – közlöm az éppen befutott Dean-nel.

– Ki? Pharm? – húzza ki a széket és leül mellém.

– Nem, nem ő. Hanem az idegen.

– Nem miattad járkál ide, megnyugodhatsz.

– Megtudtál valamit?

– Úgy is mondhatjuk – rágja szája szélét.

– Halljuk! – könyökölök fel, mert már a folyamatos fekvéstől kivagyok.

– Az anyukája is itt fekszik.

– Mi baja van?

– Mármint az anyjának? – tudja, hogy mire vagyok kíváncsi, csak húzza az agyam. – Megsérült, az agya nem kapott oxigént, és agyhalottá nyilvánították.

Szegény fiú, már kezdem megsajnálni.

Tudom milyen elveszíteni egy ilyen fontos személyt, főleg ilyen fiatalon. A nagyapám elvesztésének emléke még mindig fájó pont nekem. – Annyira hiányzik! – Amikor megjelent nekem – az álmomban vagy minek nevezzem –, mégse tudtam neki teljes szívemből örülni.

Az orvos mondta, hogy műtét közben volt egy kisebb komplikáció – újra kellett éleszteni –, és akkor láttam egy érdekes álmot. A saját temetésemen voltam, nagyapával az oldalamon. Kellemesen elbeszélgettünk, de nem rá figyeltem, vagyis nem eléggé. Volt ott valaki, akinek arcára nem emlékszem, csak egy elmosódott képre emlékszem.

Magassága, testalkata megvan, de a haja, szeme színére, arcának, szájának formájára, ha megszakadok se emlékszem. Pedig fontos, tudom, érzem, de nem jövök rá, hogy ki volt az. Csak annyira emlékszem, hogy fájt az elvesztése, arra, hogy nem akartam magára hagyni, vele akartam lenni. De mint mondtam, ez csak egy álom volt, és nem is jelent annál többet.

Mégis hiányérzetem van, ha arra a valóságosnak tűnő álomra, és a benne szereplő arctalan alakra gondolok.

– Miért nem engedik távozni?

– Az anyát?

– Dean, ne húzd az agyam! Tudom, hogy tudod.

– Mert babát vár.

– Basszus, kemény.

– Igen, a baba szépen fejlődik, és ezért életben tartják.

– Mi lesz vele, ha megszületik?

– Magához veszi a fiú.

– Nagy felelősség egy ilyen rosszarcú kölyöknek.

– Kölyök? – meglepődve húzza fel szemöldökét.

– Miért, az, nem?

– Sose hívtad így.

– Hát hogy hívjam? A nevét se tudom.

– Elmondjam?

– Felesleges, annyira nem hoz lázba a téma.

Tény, hogy mikor magamhoz tértem, a frászt hozta rám azzal, hogy ismer.

Azt hittem őrült, és hogy akar tőlem valamit, de utána többet nem jelentkezett, én pedig megnyugodtam. Minél távolabb van, annál jobb. Azért nem szólok, hogy minden nap elsétál az ajtóm előtt és bekukucskál. Még szórakoztatónak is tartom, sőt már ott tartok, hogy várom is felbukkanását. Élvezem, hogy amikor szigorúan ránézek, fülét farkát behúzva eliszkol, szinte magam előtt látom, ahogy felkavarja a porfelhőt maga után.

Ennyi szórakozás nekem is kijár, mert ezen az átkozott helyen majd megöl az unalom. Egyetlen kikapcsolódásom a kölyök ijesztgetése.

– Visszajössz dolgozni?

– Persze, amint az orvosok engedélyezik.

– Jó lesz újra együtt dolgozni.

– A kinevezés hogy áll?

– Mindketten megkapjuk –fanyarul elmosolyodik.

– Nem ezt akartuk? – teszem fel költőinek szánt kérdésemet.

– De nem ilyen áron.

Gondolhatnám, hogy engem ért ezalatt, de itt sokkal többről van szó, csak titkolja előlem.

Ha eljön az ideje, majd elmondja, ha meg nem, akkor nem is tartozott rám. – Lehet ezért mentek szét Pharm-mal? – Olyan szép pár voltak, és – számomra – hirtelen mentek szét.

– Melegváltás! – lép be az ajtón fülig érő szájjal Pharm.

Rá sem néz Dean-re, mintha nem is létezne.

Barátomnak rosszul esik, látom rajta, de akkor miért nem szólal meg? A jó ég tudja, mi történhetett közöttük.

– Azt hiszem, én most megyek – áll fel Dean.

– Jól van. Holnap is jössz?

– Ki nem hagynám! – mosolyodik el.

– Szia Win! Pharm! – a durcás kisfiú csak felé bök állával, de nem szólalna meg.

Így elindul az ajtó felé, mint egy kivert kutya.

– Kemény vagy vele.

– Ennél sokkal rosszabbat érdemelne – kerüli meg az ágyat és leül Dean helyére.

– Biztos – hagyom annyiban.

– Valami változás? – olyan reménykedés ég szemében, amit nem tudok hová tenni.

– Minden változatlan.

– Az jó – kunkorodik lefelé szája.

– Mondd, miért jársz be hozzám majdnem minden nap? – kérdezem, mert tényleg érdekel.

– A barátom kedvéért – biztos Dean-re gondol, ez valamelyest megmagyarázza.

– Rendes tőled.

– Ennyivel tartozom neki – sóhajtja, majd folytatja. – Mikor engednek ki?

– Még úgy két hét.

– Lehet, hogy akkor már nem tudlak látogatni.

– Miért?

– Hosszú és unalmas történet, nem akarlak terhelni.

– Nyugodtan, úgy sincs mit csinálnom.

– Egyik barátommal egy cukrászdát fogunk nyitni – mosolyodik el.

– Melyik negyedben?

– Elköltözünk, messzire – vakarja meg fejét –, de a város nevét mindig elfelejtem!

– Ketten a világ ellen?

– Hárman leszünk!

– Te ő és ki a harmadik?

– A húga velünk fog lakni.

Cukrászda, húg, egy ismeretlen barát, valamire emlékeznem kellene, de nem megy.

Hiába töröm a fejem, nem jut eszembe, pedig fontos. Sajnos a műtétem óta vannak ködfoltok, amiket be kellene tömködni, de nem tudom. Képtelen vagyok rá és ez megőrjít. Lehet orvoshoz kellene vele fordulnom? Nem, inkább várom, hogy magától helyreálljon a rendszerem.

– Mesélj a barátodról.

– Biztos vagy benne, hogy hallani akarsz róla?

– Persze, érdekel, hogy mi lesz veled.

– Hát jó – vonja meg kicsi vállát. – Team-nek hívják – szünetet tart, mintha várna valami reakciót.

– Folytasd.

– Szóval Team – nyomja meg a nevet – és én, régóta barátok vagyunk.

– Team – ízlelgetem a nevet, ismerősnek kellene lennie talán, de nem az. – Jó név.

– Az – szomorodik el. – A legjobb srác, akit ismerek.

– Miatta dobtad Dean-t? – képedek el.

– Köze van hozzá, de nem miatta – szeme haragosan villan. – Akkora hülyeséget csinált, hogy most ennek isszuk a levét.

– Kicsoda, Team?

– Dehogy! – egyből védelmezni kezdi. – Tudod, megérdemelte volna a boldogságot, de Dean közbeszólt.

– Nem tudnál egyenesen beszélni? Akkor talán meg is érteném.

– Nem emlékszel rá? Találkoztatok már?

Fájdalom hasít fejembe, lüktetni kezd.

– Nem, de most kérlek, menj el! Iszonyatosan megfájdult a fejem.

– Te és az átkozott fejfájásod! – mérgesen áll fel. – Igazán megerőltethetnéd magad, és akkor tudnád is, hogy miről van szó.

– Pharm! – szólok rá erélyesen, mert azért mindennek van határa.

– Rendben, ha tudok, jövök még, de nem ígérem.

– Szia!

Elköszönök és a fal felé fordulok, mint egy duzzogó kölyök.

Léptei halkan távolodnak, végre magamra maradok. Értem, hogy valamire emlékeznem kellene, de mit csináljak, ha nem megy? Nem élhetek a múltban, tovább kell mennem, és ha valami kimarad az emlékezetemből, hát így járt. Talán azért nem emlékszem, mert nem is volt annyira fontos, ezzel nyugtatom magam.

Újra a temetőben járok, de most borús az ég alja, a távolban villámok cikáznak a hegyek között. A tájra ráülepedett a némaság, a kiszáradt fű duzzogva ropog a talpam alatt, sértésnek veszi, hogy rá merészeltem lépni.

A síromon egyetlen szál fehér rózsabimbó fekszik, fölötte egy fehér ruhába öltözött fiú áll. Sötét haját fújja a szél, édes süteményillatot sodorva felém. Nem fordul meg, pedig csak erre az egyre vágyom, hogy megpillanthassam arcát.

– Fiú, hát újra eljöttél? – lépek felé egyet, de az út megnyúlik, és ő távolabb kerül.

– Mindig itt leszek.

– Fordulj meg kérlek! – rohanni kezdek.

– Minek?

– Csak látni akarom az arcodat!

Félig megfordul, arcéle határozott, orra egyenes vonalú. – Csak még egy kicsit mozdulj! – Ahogy megteszi, tekintetem egyből csókolnivaló puha párnácskáira szegeződik.

Ezeket valamikor régen csókoltam – jön a felismerés –, elvesztem gyöngéd karjainak ölelésében. Emlékszem testének melegére, és arra, ahogy elégedetten omlott mellkasomra.

– Fiú, hiányzol!

– Ha hiányoznék – kényszeredetten elmosolyodik –, akkor emlékeznél rám.

– Fogok, ígérem! – egyre közelebb érek, már erősen lihegek.

– Ne ígérj olyat, amit nem fogsz betartani! – szeme könnybe lábad.

Végre elérem, karjaim közé zárom, és mielőtt ajkaink összetapadnának...

Felébredek.

Megdörzsölöm szememet, és próbálok visszaemlékezni az álmomra. Csak annyit tudok, hogy egyszerre fájt és megnyugtatott, de hogy miről szólt, nem tudom megmondani. Elfelejtettem. Ezek az átkozott álmok visznek a sírba, talán jobb lenne, ha nem is álmodnék.

Kivet az ágy, nem bírok már tovább feküdni, inkább belebújok papucsomba. Egy kör séta jót fog tenni, muszáj megmozgatnom elgémberedett testemet. Kilépve szobámból elindulok az egyik irányba, céltalanul sétálgatok.

A nővérkék szorgalmasan végzik tennivalójukat, néha rám mosolyognak, de mennek is tovább. Benézek a szobákba, majdnem mindegyikben fekszik valaki. Van, aki fájdalmában nyöszörög, fájdalomcsillapítóért könyörög, de olyan is akad, aki csak néz ki üveges szeméből.

Az egyik szobából friss virágillatot sodor magával a légáramlat – biztos nyitva az ablak –, kíváncsiságom arra hajt. Óvatosan közelítem meg a szobát, nem akarok tolakodónak tűnni. Bepillantva, legnagyobb meglepetésemre a kis kukkolóm sürgölődik a szobában.

Félreállok, és csak fél szemmel leskelődök. Valamit motyog anyjának, de hogy mit, azt nem hallom, túl halkan teszi. Egy vázát tart kezében, majd eltűnik egy pillanatra. Mikor újra látóterembe kerül a vázát a szekrényre rakja, és felvesz egy csokor papírba bugyolált virágot.

Gondosan lefejti róla a csomagolást, és előbukkannak a hófehér bimbók. – Rózsabimbók! – Mire is emlékeztetnek ugyan? Nem tudom, pedig erősen gondolkozom. Belerakja őket a vázába, eligazítja, megcsodálja. Aranyos látványt nyújt, ahogy sürög-forog, most már nem is néz ki annyira elvetemültnek. Megmosolyogtat a látvány, de jobbnak látom, ha tovább állok.

Visszamegyek a szobámba, kihozom a székemet, az ajtó mellé teszem és leülök. – Itt kell elmennie! – Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni, ha itt meglát. Türelmesen várakozok, jobb dolgom most úgy sincs.

Messziről kiszúrom, hogy közeledik, de úgy csinál, mintha itt se lennék. Lassú, kimért léptekkel közeledik, és úgy is megy el mellettem. Nem áll meg, nem szólal meg és még csak rám sem néz. Nem tudom miért, de keze után kapok, de csak a levegőt markolom.

Ennek így kellett lennie, pedig bocsánatot – vagy mit – akartam tőle kérni. Nézem távolodó lépteit, egyszerre tűnik ismerősnek és idegennek. Mivel sorsom bevégeztetett, felállok és a székkel együtt bevonulok szobám rejtekébe.

Egy idő után a fiú látogatása a köd homályába veszett, többé már nem jött. Mondhatnám azt is, hogy hiányozni fog, már megszoktam. Nem kellett sok idő, és már nem foglalkoztam vele. Azt is elfelejtettem, hogy létezett.

Pár nap múlva kiengednek, már izgatottan várom. Vissza kell rázódnom a hétköznapokba, több, mint egy hónapot töltöttem kórházban. Munkába még nem állhatok, el kell járnom pszichológushoz, hogy engedélyt kapjak tőle. – Bürokrácia! – Felmérik a lelkiállapotomat, teherbírásomat és majd utána döntenek a sorsom felől.

Egyre többször érzem a késztetést, hogy változtatnom kell az életemen, csak még azzal nem vagyok tisztában, hogyan is kezdjek hozzá. De ezzel még ráérek, bőven van időm azután is döntésekre jutni, hogy visszamentem dolgozni. – Ne a munka legyen az első! – Hallom meg nagyapám hangját a fejemben.

– Akkor mi legyen?

Válasz persze nem érkezik, honnan is érkezhetne.

Fejben összeállítom az ötéves tervemet. Munka pipa, lakás pipa, egy kutya vagy egy macska – ezt még átgondolom –, barát vagy barátnő? Nehéz kérdés, majd ha találkozok a megfelelő személlyel eldöntöm. – Már találkoztál! – Szólal meg a belső hang.

– Akkor mutasd már be, légy szíves!

– Te kivel vitatkozol? – kérdezi Dean.

– Mi szél hozott? – nézek rá.

– Talán meguntál?

– Nem, egy hete csak te látogatsz.

– Pharm?

– Azt mondta hosszú és bonyolult. Röviden elköltözött.

– Hová ment? – kétségbeesetten kérdezi.

– Nem mondta, csak hogy jó messzire.

– Miért?

– A barátjával nyitnak valami üzletet.

– Cukrászdát?

– Azt hiszem, ezt mondta.

– Megszívtam.

– Tudsz a barátjáról?

– Hogyne tudnék! – háborodik fel.

– Szerezd vissza tőle, ennyi az egész.

– Jaj, Team, ő nem – rázza meg előttem kezét.

– Nem micsoda?

– Ő mást szeret – néz rám furcsán. – Csak az illetőnek kihagy az agya.

– Részvétem a srácnak.

– Én inkább a másik felet sajnálom.

– Mégis miért? Ennyire nagy szám a kölyök?

– Az a kölyök, képes volt megdobogtatni a legszőrösebb szívű ember szívét, akit csak ismerek.

– Örülök, hogy nálam is vannak rosszabb emberek – nevetek föl.

– Valóban lennének?

Nem értem visszakérdezését. Hát nem most mondta, hogy tőlem nehezebb természetű embert csavart az ujjai köré a kölyök.

Mindegy is, nem az én dolgom, oldják meg. Most elég a saját életemet egyenesbe hozni, nem még vadidegenekével foglalkozni.

– Amúgy, csinálsz is valamit, hogy helyrehozd a dolgokat Pharm-mal vagy csak sajnáltatod magad?

– Csak idő kérdése, most még szóba állni se akar velem – huppan le a székre.

– Mégis mit csináltál?

– Tönkretettem a barátjának a kapcsolatát.

– Bolondok voltak, ha hagyták.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne – bűntudattól terhes szemekkel néz rám.

– Azzá kell tenni! Majd megoldod.

– Remélem igazad lesz, és megoldódik.

Miért van olyan érzésem, hogy közöm van a dologhoz?

Szerelem, sötét verem. Esküszöm, ha rászánom magam, akkor megkeresem magamnak a legegyszerűbb teremtést, akivel nem lehet semmi gond. Nem szeretném, hogy folyton miatta kelljen aggódnom, problémát problémára halmozna. – Ez olyan unalmas! – Ha így lesz, akkor búcsút mondhatok az őrjítő békülős szexnek, aminél jobb nincs is igazán.

Legyen az a konyha pultján, az asztalon vagy kint a szabadban. Mindegy, csak vággyal, tűzzel jöjjön, extázist okozva a másiknak. Bárcsak lenne ilyenben részem, de mostanában nem akadt végére való. – Volt már te bolond! – Szólal meg a vállamon ülő kisördög. Esküszöm, elmegyek egy agykurkászhoz, mert ez nem állapot.