Team

Idegtépő órákat töltöttem a műtő előtti várakozóban. Hol ujjaimat tördelve gubbasztottam az egyik sarokban, hol az egy széken kuporodtam össze, fejemet lábaim közé hajtva. – Mit ér a megmentésem, ha meghal miattam? – Csak erre az egy kérdésre tudok gondolni, ami lassan már felemészt.

Az óra nagymutatója már többször körbejárt, nővérek jöttek, mentek, de senki nem hajlandó semmit se mondani.

– Jó lenne, ha téged is megvizsgálnának – ül le mellém Dean.

– Ráér, jól vagyok – gyűröm össze térdemen az anyagot.

– Nem úgy van az, Win haragudni fog rám, ha nem vizsgáltatlak meg! – néz rám sötét szemeivel. – Azt akarod, hogy rád is haragudjon?

– N-nem – emelem fel a fejem.

– Akkor indulás – megfogja kezem, húzni kezd magával.

Gondolkodásra képtelen vagyok, addig, amíg nem mondják azt, hogy jól van és minden rendben lesz.

Keresünk egy orvost – nagy nehezen találunk is –, aki hajlandó foglalkozni velem. Elküld röntgenre, ultrahangra.

– Dean, most nincs időm erre – nyafogok, mert vissza akarok menni.

– Mire végzünk, kihozzák a műtőből – karolja át derekamat, és segít a járásban.

– Így lesz? – reménykedve nézek helyes arcába.

– Ha mondom – biztatóan mosolyodik el.

Minden lépés gyötrelem számomra, fáj mindenem, de eddig nem is tudatosult bennem.

Csak Win-re tudtam gondolni és arra, hogy elveszíthetem. – Szeret! – Furcsának kellett volna hatnia szájából, de mégis olyan természetesen csengett, hogy hiszek neki. – Ha ezt kibírtuk, akkor minden mást is ki fogunk. – Legyen túl a nehezén, és ha felépül, mindent megbeszélhetünk, tiszta lappal indulhatunk.

Először az ultrahangra hívnak be, felfektetnek a vizsgálóasztalra, hideg, zselés folyadékot csorgatnak hasamra, majd valami műszert tesznek hasamra és mozgatni kezdik. – Nem vagyok én terhes, minek kell ez? – Érintésétől kiráz a hideg, a kimerültség lassan átveszi felettem az uralmat..

– Nincs belső vérzése – szólal meg az orvos, majd egy papírtörlővel letörli a szétkent zselét. – Szerencséje volt, lehetett volna nagyobb baj is – aggódva pillant rám.

– Megkönnyebbültem – sóhajtok. – Akkor mehetek is?

– Igen, igyekezzen a röntgenre. Előre fogják venni.

Csigalassúsággal mászok le az asztalról, lehúzom pólómat. – Honnan is van? – Arra se emlékszem, hogy ki adta kezembe.

– Köszönöm – hajolok meg, de nem kellett volna.

Bordáim közé éles fájdalom nyilall, és azt gondolom, ott pusztulok meg.

Több pihenőt is kellett tartanunk, mire átértünk a másik szárnyba. – Legyen már vége! – Nincs nekem semmi bajom, vissza akarok menni Win-hez. Vagy legalábbis a műtő elé, hogy első kézből értesülhessek hogylétéről.

Soron kívül fogadnak – igaza volt az orvosnak –, Dean segít levetkőzni – magamtól nem menne –, majd magamra hagy. Hangszórón keresztül kapom az utasításokat, teszem, amit mondanak, csak haladjunk. Egy életre elegem van a kórház fertőtlenítő illatából. Nem elég, hogy mindenhol ezt érzem, még pórusaim is átveszik. Olyan szagom van, mintha benne fürödtem volna. Mostantól fogva csak fenyő és frissen sült sütemények édes illatát akarom érezni.

Gyorsan végzünk, és mire felöltözök meg is lettek az eredmények. – Mióta végeznek ilyen gyors munkát? – Legtöbb esetben több órát kell várakozni, vagy esetleg a következő napra tolódik a további vizsgálat hada.. Pár gombnyomogatás, és már meg is jelenik a képernyőn az eredmény.

Fekete áttetsző lap, rajta a vázszerkezetem. – Nem látok rajta semmit! – Hiába meresztem szememet, ehhez tanulatlan vagyok.

– Látja – mutat mellkasom vázára – itt, és itt megrepedt a bordája. Itt pedig – mutat a jobb oldali legalsóra – el is tört.

– Mi a teendőm?

– Kap fájdalomcsillapítót, és majd magától meg fog gyógyulni – elkezdi írni a receptet. – óvatosan a mozgással, kétszer gondolja meg, hogy mit csinál.

– Úgy lesz doktor úr!

– A csuklójára írok fel gyulladáscsökkentő krémet, kenegesse.

– Az arcát meg borogassa.

– Az arcomat?

– Nem nézett tükörbe? – érdeklődve fordul felém.

– Eszembe se jutott – dünnyögöm.

Igaz, hogy Dean letörölgette a rászáradt vért arcomról, de valahogy nem fogtam fel a dolgokat.

Teljesen a sokkhatás alá kerültem, nem érdekelt semmi, csak a műtőnek az ajtajára voltam képes fókuszálni. – Mit érdekel, hogy nézek ki? – Csak ő legyen rendben, semmi más nem érdekel.

– Nővérke kérem, hozna egy tükröt? – mosolyogva bólint a hölgy és egy perc múlva visszatér.

Elém tartja, félve pillantok bele, de talán jobban tettem volna, ha nem is nézek bele.

A szörnyű látvány enyhe kifejezés. Ajkam, szemöldököm felszakadva, szemhéjam és annak környéke lilásfekete színekbe öltözött. – Pedig nincs is jelmezbál! – Ráadásul rendesen fel is dagadt, ha nem tudnám, hogy én vagyok, nem is ismernék magamra.

Remegő kezekkel adom vissza a tükröt, a kimerültségtől az ájulás kerülget, de igyekszem tartani magam. Megköszönöm, elveszem a recepteket, és kisétálok Dean-hez. Ott ül, arcán a bűntudat széles terpeszben foglal helyet, és még csak el se lehet zavarni.

Rémesen érzi magát miattunk. Nem is tudom, hányszor ismételte el mióta itt vagyunk. Kerül, fordul, elmondja újra és újra. De nem tudom megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, nem az ő hibája. Mert valahol, legbelül azt érzem, hogy igenis van. A megbocsátásomat nem most fogja elnyerni, hiába tudom, hogy ezzel könnyítenék lelkén.

– Team, nézd! – rázza meg vállamat. – Most tolják ki a műtőből!

Nem is tudtam, hogy számtalan kő nyomja szívemet, de az utóbbi időben egyre több gördül le róla.

Követni kezdjük, egy távoli szobáig, majd várakozni kezdünk az orvosra. Legszívesebben fel-alá járkálnék idegességemben, de az most túl fájdalmas lenne, örülök, ha meg tudok állni a lábamon. Közben Dean telefonhívást kap és elvonul. Nem túl messzire, keze-lába jár beszéd közben.

Benézek Win szobájába, nagy a sürgés-forgás. Rögzítik az ágyat, megfigyelő műszerre kapcsolják, és egy csövön keresztül csepegtetnek valamit szervezetébe. Tekintetemet magával ragadja az ablakán bekukucskáló lemenő nap narancssárga fénye, fentebb már kékeslilás köntösbe öltözött az ég. – Ez a nap is eltelt! – A folyosói világítás ciripelve ébredezik, vibrál, majd beborítja fényével az ablaktalan folyosót.

A falnak támaszkodva nézelődök a folyosón, türelmetlenül várom az orvost. Közeledik is, hosszú köpenye lebeg utána, keretes szemüvegét feltolja orrnyergén, kezében mappát tart. Egyszerre hozza el számomra a reményt és a reménytelenséget, nem tudom, mire számítsak.

– Ön hozzátartozó? – áll meg előttem.

– Az – bólintok gondolkodás nélkül.

– Titulus? – tollát a papír felet tartja.

Mit mondhatnék? Nem tudnám jelenleg meghatározni kapcsolatunkat, olyan zavaros az egész, de az biztos, hogy hozzá tartozok, senki más, csak én.

– Az élettársa – jön a mentő válasz Dean szájából.

– Értem – dörzsöli meg nemlétező bajuszát.

Ezért hálás vagyok Dean-nek, ilyenkor bizonyul hasznosnak az egyenruha és a jelvény. Az orvos is egyből az aranyszínű kis emblémára vetette pillantást, és ez elég volt ahhoz, hogy elhiggye, amit mond.

– Hogy van a barátom? – kérdezem.

– Az életjelei jók. Volt egy kisebb komplikáció műtét közben, majdnem elveszítettük.

Forog velem a világ, ha nincs mellettem Dean, talán össze is esek.

– És most? – rebegem.

– A fejét ért lövés szerencsére csak súrolta a koponyát, viszont a második lövés a válltól lejjebb, a kulcscsont alatt hatolt be roncsolva a körülötte futó ereket és a bal tüdő felső részébe fúródott.

– Rendbe fog jönni?

– A nehezén már túl vagyunk, de meg kell várnunk, hogy felébredjen – teszi vállamra kezét.

– Köszönöm doktor úr!

– Nincs mit, most pedig ha megbocsátanak – biztató mosolyt villantva távozik.

Végre elül odabent a nyüzsgés és bemerészkedek hozzá.

A látvány szívembe mar, megsimogatom karját, figyelem békés arcát. Fején fehér kötés van, eltakarva szeretett szőke tincseit. – Meggyógyulsz! – mosolyodom el. – Minden rendben lesz! – Mellkasa ütemesen emelkedik, arca színtelen maszkot öltött magára.

– Haza kellene menned – szólal meg Dean a hátam mögött.

– Nekem nincs olyanom – suttogom, szememet le nem véve Win-ről.

– Akkor Pharm-hoz.

– Nem akarok.

– Itt leszek vele.

– Nem érted, hogy nem hagyhatom magára! – könny futja el szememet.

– Kérlek – könyörög –, legalább fürdeni és átöltözni menj el hozzá.

Ebben igaza van, meg kellene ejtenem. – Nem láthat így! – Csak aggódna miattam és elzavarna, így inkább megelőzöm a bajt.

– Rendben – bólintok –, de utána visszajövök! – fenyegetően nézek rá.

– El is várom!

– Egyébként elfogtátok az elkövetőt?

– Igen, az előbb hívtak a kapitányságról.

– Ki volt az?

– A nevelőapád – suttogja.

Vége van, ennyi volt, lezárhatom a múltamat. El fogják ítélni, és valószínűleg élete végéig börtönben lesz. Persze ez egy hosszú folyamat lesz, de elindulunk ezen az úton. Most már csak szép napok jöhetnek, legalábbis ezt gondolom, ekkor még nem tudtam, hogy bizony, tévedtem.

Win-t őrizve üldögélek mellette, hol jobbra, hol balra dőlve. Ha felébred, mellette akarok lenni, ráérek utána pihenni. A fürdés segített, felfrissültem, és Pharm-nak hála nem üres a gyomrom. Addig nem engedett el, amíg nem ettem pár falatot. Gusztusos kinézete ellenére, mégis mintha fűrészport ettem volna.

Szemöldöke összehúzódik, megváltozik a légzése, pillái megrezdülnek. – Ébredezik! – Felpattanok és izgatottan fölé hajolok. Nyitogatni kezdi szemét, majd le is csukja – zavarja a fény –, egy újabb próbálkozás után kinyitja.

Körbenéz, majd rám emeli üresnek ható tekintetét. Valami hiányzik belőle, de nem tudom megmondani, hogy micsoda.

– Hol vagyok? – kérdőn néz rám. – És te ki vagy?

– Win, én vagyok az, Team! – szorongatom kezét. – Nem ismersz meg?

– Engedj el! – rántja el kezét, mire felszisszen. – Nem ismerlek!

A döbbenettől hátralépek kettőt és egy idegent látok magam előtt.

Arca merev, félelmet keltő, tekintete űzött vadként csapong a szobát vizslatva. Teste megfeszül, ki akarja tépni a bekötött csövet, de megakadályozom benne.

– Nem emlékszel semmire?

– Lelőttek egy rajtaütés közben –töpreng. – Kórházban vagyok?

– Igen, én is ott voltam, emlékszel?

– Nem. Ki az ördög vagy te?

– A barátod, Team.

– Hazudsz, sose láttalak nem ismerlek!

A műszerek erősebben csipognak, az életjelei vibrálnak.

Megpróbál felülni, de láthatóan fájdalom járja át, és inkább visszahanyatlik. Megpróbálok közeledni felé, de olyan ellenszenv sugárzik felőle, hogy inkább feladom.

– Menj innen! Nem ismerlek! – kiabálja. – Megfájdul tőled a fejem! Húzzál már!

– Win – könnyek gördülnek le kerek arcomon.

– Ne ismételgesd a nevem, úgy, mintha ismernél!

Kiszaladok a szobából, egyenesen a nővérpulthoz. Szerencsémre pont ott van az orvos, szólok neki, hogy felébredt, de valami nincs rendben.

– Megnézem! – jelenti ki és már indul is.

Az ajtó előtt őrködök, amíg zajlik a vizsgálat. Különböző kérdéseket tesz fel neki, és mindenre tud válaszolni, de ha én kerülök, szóba hevesen ellenkezni kezd.

– Rendben, pihenjen – mondja az orvos. – Nemsokára visszajövök.

Ahogy kilép, egyből letámadom.

– Miért nem emlékszik rám? – zokogom. – Mindenre és mindenkire emlékszik, csak rám nem! – túrok hajamba.

– A barátjának pszichés eredetű amnéziája van.

– Az mit jelent? – nézek rá értetlenül.

– Az emlékek előhívásának károsodása esete áll fenn.

– Bővebben?

– Akkora trauma érte, hogy kitörlődött az emlékezetéből.

– Miért én?

– Valószínűleg önnel köthető össze a dolog. Maga a kiváltó ok.

– Az nem lehet! Emlékeznie kell rám!

– Sajnálom – teszi vállamra kezét.

– Meddig fog tartani?

– Az esetek többségében ez részleges, és idővel helyreáll az emlékezete.

– De?

– Ritka esetben ez így marad.

– Az nem lehet! Van rá kezelés?

– Igazán sajnálom, de ebben az esetben csak az idő tudja megmondani, hogy emlékezni fog-e.

– Csak tehetek valamit! – emelem rá könnyáztatta tekintetemet.

– A legjobb, ha hagyjuk pihenni. Ez a legfontosabb. Ha rendbe jön a szervezete, akkor az elme is gyógyulni kezd.

– Addig mit csináljak?

– Várjon türelemmel.

Könnyű azt mondani, de mikor a szeretett ember még a közelségemet se képes elviselni, azt nehéz elfogadni. – Most mit csináljak?

Lecsúszok a fal mellett, sírva hívom Dean-t, hogy jöjjön ide, de azonnal. Térdemet szorongatva nyöszörgöm, nem hiszem el, hogy még egy csapást kell elviselnem. Félek, erre már nem leszek képes, túl sok, túl hirtelen.

Dean futva közeledik felém, ránézek, könnyeim már elapadtak, kifogytam belőlük. Kezét nyújtva felhúz, én pedig karjába vetem magam. Alig ismerem, de most szükségem van valaki meleg, bizakodó ölelésére. Hátamat simogatja, próbál megnyugtatni, az esélytelenek teljes nyugalmával.

– Mi a baj? – kérdezi.

– Nem emlékszik rám! Elfelejtett! Valamilyen amnéziája van – szipogom.

– Beszélek vele és visszajövök.

– Jó – hüppögöm. – Itt leszek! – engedem el .

Rám mosolyog, majd belép a fagyos szobába.

Őt persze szívélyesen üdvözli, mintha mi sem történt volna. Hegyezem fülemet, mindent hallani akarok, ami odabent elhangzik.

– Hogy vagy?

– Mint akin átment egy úthenger! – válaszolja Win.

– Az jó. Mire emlékszel?

– Rajtaütést tartottunk, és közben megsebesültem.

– Bővebben?

– Nyomoztunk a maffiafőnök ellen – egy pillanatra elnémul. – Szereztünk elég bizonyítékot és le akartuk tartóztatni.

– Ki adta a bizonyítékot?

– Egy fiú, de már nem emlékszem, hogy kicsoda.

– Hogy nézett ki ez a fiú?

– Nincs meg. Biztos jelentéktelen személy, nem fontos.

Az lennék? Jelentéktelen? Tudom, hogy nem szabadna ezen megsértődnöm, de mégis nagyon fáj.

Elvileg ennél sokkal többet érzett irántam, amit ebben a percben hamuként fúj tovább a szél. Nem baj, van elég türelmem, majdcsak eszébe fog jutni valami. Lesz elég időm, amíg ápolgatom, mert nem akarom másra bízni.

– Képzeld – szólal meg Win –, volt itt egy idióta összevert képű gyerek, aki azt állította, hogy a barátom.

– És? Ki volt az?

– Honnan tudjam! De attól, hogy ránéztem kivert a víz. Ha még egyszer a közelembe jön...

– Utána nézek, hogy ki volt, rendben?

– Kérlek, ne engedd ide! Csak fejfájást kapok tőle!

– Lehet, hogy ismered!

– Az kizárt! Tudnék róla.

– És mi van, ha mégis?

– Nem és kész – makacsolja meg magát, hallani a hangján.

– Jól van, nem erőltetem.

– Köszönöm, még az hiányzik, hogy rám tapadjon, mint egy kullancs és ne tudjak tőle szabadulni.

– Intézkedek.

– Köszi Dean, te vagy a legjobb!

Rá se ismerek.

A legrosszabb napjain se beszélt rólam így, ahogy most tette. Szavaiból csöpögött az undor és az elutasítás. – A sors keze. – Nehéz elfogadnom, de lehet, az égiek nem akarják, hogy együtt legyünk. Dülöngélve elindulok a folyosón, össze kell szednem a gondolataimat.

Ennyi rossz után, hogy jöhet egy újabb? Nem kerülhetek a szeme elé, mert nem tudja elviselni látványomat. Ilyen hozzáállással hiába is szeretném, hogy újra megkedveljen, nem fog sikerülni. Vesztettem a természettel szemben, legyőzött egy aprócska betegség, ha lehet annak nevezni.

Kizárt az elméjéből, kitörölte még a leglényegtelenebb emlékét is rólam. Nem létezek számára, vajon ez egy jel akar lenni? Hagyjam elmenni, mert számunkra nincs közös út? Ezek szerint így van, más lehetőségem nemigazán van. Elengedem, ezt fogom tenni, nem erőltethetek rám olyasmit, amit nem akar és nem is érez.

Csak egy kellemetlen ismeretlen vagyok számára, aki zaklatni merészelte. Esélyem sincs megközelíteni, elzárkózik még a lehetőségétől is. A falnak támaszkodok, valami nem stimmel, rosszul érzem magam, forog velem a világ.

A reményteli várakozás átcsapott a kegyetlen rideg valóságba. Már nincs erőm siratni az elmúlt lehetőségeket, a szerelmet. Végül is még igazán el se kezdtük, így talán könnyebb is lesz az elengedés. Annak kell lennie, muszáj.

Élnem kell az életem, ha nélküle, hát megteszem. De várni fogom azt a pillanatot, mikor hiányos emlékezetében körvonalazódni kezdek. Talán majd akkor megkeres, és együtt leszünk. – Csak időt kell neki adnom! – Csupán csak ennyit kell tennem, és akkor visszatalál hozzám, legalábbis remélem.

Amikor azon gondolkoztam, hogy most végre tiszta lappal indulhatunk, nem arra gondoltam, hogy ennyire tiszta legyen az a lap. – Kegyetlenség! – Miért bánik így velem a sors? – Miért? – Nem ártottam soha senkinek, ha kellett inkább megvédtem a rászorulókat, és most ezt kapom hálául? – Köszönöm, de ebből nem kérek!