Win

Azt mondják, hogy az emberek a haláluk után még harminc napig a földön bolyonganak, hogy bevégezhessék a hátramaradt feladatokat. Szükség van rá, hogy tiszta lélekkel léphessék át a mennyországba vagy éppen a pokolba vezető út kapuját.

Én is itt ragadtam, de valahogy nem jut eszembe semmi elintéznivaló. Legalábbis nem emlékszem ilyesmire. Viszont, amit érzek, az a legbelsőbb nyugalom, már nem idegesít semmi, nem rohanok sehová.

Átjár a kellemes őszi napsütés, a szél lengedezik, megreptetve kiszabadult tincseimet. Annak ellenére, hogy nyakunkon az esős időszak, szerencsés napra virradtunk. Pedig, mindig is azt hittem, hogy a temetésem napján fekete lesz az ég, a szürke esőfelhőkből szakadatlanul záporozik kövér cseppekben az eső.

És tessék. Eljött az ideje, és a nap melegen mosolyog le rám, bársonyos sugaraival kényezteti bőrömet. A fehér ingem átveszi melegét, és melegen tart. Élére vasalt fekete nadrágom zsebébe mélyesztem kezeimet, úgy sétálok az árnyékot adó a fasorok között.

Imádom, ahogy a zöldesbarna falevelek összerezzenek, amikor a szél fogócskázik körülöttük. Elsétálok hosszú karmaikat nyújtogató lombkoronák alatt, és az átszűrődő fény és a falevelek árnyéka játékosan kergetik egymást időközben kinyújtott karomon. A gyep még mindig méregzölden mered az ég felé, de nem tudom, miért haragszik ennyire.

A sírok között sétálgatok, egyik szebb, mint a másik, de olyan is akad, ami már beszürkült az évek során. Szegénynek nincs látogatója, így füstölőt se gyújtanak lelki üdvéért. Valószínűleg az én síromra is ez a sors vár, mert ugyan ki járna hozzám?

Senkim sincs az élők világában, aki szeretettel gondolna rám, vagy talán mégis? Egy személy, kinek mosolya bearanyozza az ember napját. Bárcsak időben elmondtam volna neki az érzéseimet, de most már késő.

Milyen jó is lett volna, arra hazamenni, hogy ő vár rám otthon. Mosolyogva ugrana széttárt karjaimba, átölelne, és a lehető legszebb, mézédes szavakat suttogná fülembe. Együtt megvacsoráznánk, elmesélnénk, hogy mi is történt éppen aznap, majd a napunk egy hosszantartó, érzéki szerelmeskedésbe torkollana.

Álom. Ez számomra már csak az marad, nem tudom megváltoztatni a múltat. De mégis hálásan gondolok vissza az együtt töltött rövid időszakra, ami talán a legjobb volt rövid életem során. El sem mondtam neki, hogy jelenléte megváltoztatott, teljesen, visszavonhatatlanul.

Egy pillekönnyű kar nehezedik vállamra, magához húz, és úgy sétálunk tovább az úticélunk felé. Nagyapám eljött, hogy támogasson, velem legyen, de nem maradhat sokáig.

– Felkészültél fiam? – bajsza mozog beszéd közben.

– Lehet erre felkészülni? – kérdezem szomorkás mosollyal.

– Erre sosem, de lehet jól kezelni – dünnyögi.

– Azzal nincs baj – rúgok el egy követ, ami út közepén volt. – Egy dolog miatt sajnálom, hogy itt kötöttem ki.

– És mi lenne az?

– Látod ott, azt a fiút? – intek fejemmel előre, leendő nyughelyem felé. – Aki már most néma könnyeket hullajt sírom felett.

– Mi van vele?

– Szeretem – vágyódva nézek felé. – Csak arra nem emlékszem, hogy elmondtam-e neki.

– Sajnálom – szorítja meg vállamat. – Ő szeret?

– Gyanítom – állok meg egy pillanatra. – Nézz csak rá! Olyan elveszett.

– Aranyos fiúnak tűnik – neveti el magát – bár én lányt képzeltem melléd.

– De nagyapa! – bököm oldalba. – Hidd el, sokkal jobb választás ő, mint ezer másik lány!

– Ha te mondod, elhiszem – mosolyog fel rám. – Gyere, menjünk közelebb.

A sírgödröm előtt fehér székek sorakoznak, várva a búcsúztató embereket.

Még korán van, túl korán, miért jött ki ilyen hamar ez a fiú? Megkerülöm, fekete szeme bánattól terhes, könnyei kiapadhatatlan patakként csordogálnak. – Tényleg szerettél? – Megpróbálhatnám megérinteni, de csak annyit érezne, hogy meglegyinti egy könnyű áramlat. – Olyan édes még így is!

– Közelebbről még helyesebb – a semmiből mellette terem nagyapám, és majdhogynem képébe mászik.

– Gyere onnan – mosolygok rá. – Eltakarod a kilátást!

– Valaki féltékeny! – mozgatja meg játékosan bajuszát.

Keserű érzés mar lelkembe, a féltékenység, az elengedés.

Ebben a világban mi már nem lehetünk egymáséi, és nem várhatom el, hogy engem gyászolva élje le életét. Ahhoz túlságosan szeretem, hogy magányra ítéljem, El kell fogadnom, hogy egy ugyanilyen verőfényes napon megismer majd valakit, megszereti, hozzámegy, és egymás karjaiban találják meg a boldogságot.

Egy napon pedig a feledés homályába veszek, megfeledkezik rólam, síromhoz se jár majd ki. Nem fogom hibáztatni, kezdjen csak új életet, legyen olyan boldog, mint velem lett volna. Kósza könnycsepp hagyja el szemem sarkát, mert legbelül nem akarom elengedni, ő az enyém, már most hiányzik.

Letérdelek elé és onnan nézek fel üveges szemébe. A fűbe markolok, de még ez sem sikerül, ebből a világból már semmi se lehet az enyém. – Élni akarok! – Istenem, miért tetted ezt velem? Hagyhattál volna még egy kis időt vele, egy igazán keveset, csak, hogy megerősíthessem benne a tudatot, hogy szeretem.

El akarok merülni buja testében, megtapasztalni újra ölelésének melegét. Csak azt akarom, hogy rám figyeljen, én legyek számára a világ középpontja. Én akarok lenni, aki mosolyt csal arcára és az is, aki letörli könnyeit.

– Fiú, szeretlek! – megőrjít a tudat, hogy nem érhetek hozzá. –Hallod! – kiabálom, de még csak haja szála se rezdül.

– Most már késő – veregeti meg vállamat nagyapa. – Nem hallja.

– De el akarom mondani neki! – a sírás határán vagyok.

Én, aki soha senkiért nem hullajtott egyetlen könnycseppet, olyan könnyedén engedtem őket tovább állni, mintha nem is számítottak volna.

Ez a fiú más, képes volt kicsalogatni csigaházamból, elérte, hogy vele akarjak lenni, és ez nem kis teljesítmény. Nem akarom ismételni magam, hogy mennyire oda meg vissza vagyok érte, akkor értékét veszti. Ha egy kicsivel több időnk lett volna, ha mások a körülmények. – Túl sok a ha! – Amikor együtt voltunk, akkor kellett volna kimutatni érzésemet, törődésemet, akkor nem érezné magát elárulva.

– Annyira szeretném, ha tudnád! – suttogom.

– Szerintem tudja, nézz csak rá!

– Mit nézzek?

Tekintetem rávezetem, és már látom, amit ő is lát.

A fiú hátrálni kezd, térdhajlata felakad egy székben, elveszti amúgy is labilis egyensúlyát és lehuppan rá. Kezében egy fényképet szorongat – nem tudom honnan szerezte –, azt simogatja, miközben magába motyog. Ajka megremeg, pilláin könnycseppek pihennek, sötét, örvénylő pupillájában ezernyi érzelem.

– Win – hangja keservesen szól. – Úgy fáj! – öleli át reszkető testét.

– Nekem is – ülök le mellé. – Annyira, hogy megörülök!

– Tudom, hogy szerettél – szipogja –, de akkor miért hagytál magamra?

– Szerinted ezt akartam? – túrok hajamba. – Ha tehetném, visszamennék és megváltoztatnám a történteket!

– Remélem, békében nyugszol – simogatja meg a kezében tartott fényképet.

– A fenéket! – prüszkölöm.

– Nyugalom, fiam! – húz fel karomnál fogva. – Gyere, menjünk hátrébb, jönnek az emberek.

Kénytelen, kelletlen felállok, és sírkövem mögé állunk, rákönyökölök és úgy nézem az érkezőket.

Dean és Pharm érkeznek elsőként, kilométer távolságra lépkednek egymástól, és míg Dean epekedve figyeli pihekönnyű lépteit, addig a másik figyelmen kívül hagyja. – Nem értem őket! – Igaz, Pharm megmondta, ha baja lesz a fiúnak, akkor azért kapni fog. – Hát így értette? – Pedig a fiú jól van, legalábbis testileg, ha a sérüléseit nem számítjuk, mert azok nemsokára begyógyulnak.

A tiszta lelke, melyért sorban állnának az angyalok, darabokra van törve. Hosszú időbe fog telni, amíg összeragasztgatja az apró darabkákat, és utána se lesz már a régi. Egy darabka örökre elveszett, és azt már nem fogja megtalálni. Magammal viszem, a túlvilágra, ugyanis az az apró kis lélekkocka én vagyok.

A székeket fokozatosan elfoglalják az emberek, legtöbbjük a kollégám, és itt van a kapitány is. Díszegyenruhában feszítenek, megadva a nekem járó tiszteletet. Kedves részükről, de némelyikkel még csak nem is beszéltem.

Tekintetemet Dean-re vezetem, mégiscsak a legjobb barátom, volt. Jó pár kilótól szabadult meg, arca beesett, tekintete fénytelen. – Ne légy szomorú barátom, majd találkozunk! – Addig viszont sok idő fog eltelni, hajlotthátú lesz, mikor eljön az ő ideje.

Emlékszem, ahogy gyerekkorunkban szaladgáltunk a fenyőerdőben, kezünkben műanyag pisztolyokkal. Kergettük az ellent, és megfogadtuk, hogy jóban vagy rosszban, de kitartunk egymás mellett. Lelkét bűntudat mardossa, magát hibáztatja a történtekért, megint ott tartunk, hogy mi lett volna ha...

– Gyülekeznek szép számmal – dünnyögi nagyapám.

– Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek.

– Alábecsülöd magad! Sokan szerettek.

– Látom – mosolyodom el, de én csak egyetlen emberre tudok összpontosítani.

Elkezdődik a szertartás, végighallgatom, és még meg is hatódok.

Egyszerre volt gyönyörű és fájdalmas, együtt nevettem és sírtam a résztvevőkkel. Majd amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan vége is lett. Nekem egy percnek tűnt, másnak, hosszú óráknak, végül elszállingóztak az emberek.

Legutoljára a fiú marad, hosszasan nézi a virágba borult síromat, majd feláll, és remegő lábakkal távozik. Egészen a temető kapujáig kísérem, félek elengedni, és az utolsó centimétert is kihasználom, csak hogy vele legyek.

– Szeretlek – suttogom, amikor beszáll a fekete autóba. – Hogy került hozzá az autóm?

Mindegy is, örülök, hogy nála van egy részem, így talán közel érezhet magához.

Fejét az ablaküvegnek támasztja, nem indul el, vár valamire. – De mire? – Végül csak beindítja az autót, még egyszer utoljára kinéz az ablakon és farkasszemet nézünk. Vagyis csak néznénk, ha látna engem, így tekintete a messzeséget fürkészi.

Édes ajka résnyire nyílik, mintha mondani akarna valamit, de aztán becsukja, kifogyott a szavakból. Már nincs mit mondania. Elsírta bánatát, kimondott minden kimondatlan szót, szíve megkönnyebbült.

Nem akarom, hogy magamra hagyjon, de nem várhatom el, hogy itt őrizze a semmit. Le kell zárnia a múltat, hogy nyitni tudjon az új felé. A motor felbrümmög, sebességbe teszi, és elindul. Addig nézem, amíg ki nem kanyarodik a főútra, és most érzem csak igazán, hogy magamra maradtam.

A temetőt belepte a hideg szellővel érkező sötétség. A nappalt felváltotta az éjszaka szomorú ölelése. – Mihez kezdjek? – Kóborolok a sírok között, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy visszatérjek nyughelyemhez. Ha megteszem, akkor tényleg tudatosul bennem, hogy ennyi volt.

– Win, fiam – jelenik meg nagyapám. – Ideje lenne lezárnod a dolgokat.

– De még nem vagyok rá képes – leülök a fűre és a csillagokat fürkészem.

– Ez a halál rendje – sóhajt és leül mellém. – Élünk és aztán elmúlunk.

– Te legalább szép kort megéltél.

– Ebben igazad van – simogatja meg kézfejemet. – Sajnálom, hogy így alakult.

– Nálam nem jobban – szusszanok fel.

– Majd a következő életedben kiteljesedhetsz.

– Van következő? – érdeklődve nézek rá.

– Mindig van, de hogy mikor? – megvonja vállát.

– Én ezt az életet akarom!

– Az, hogy te mit akarsz, nem számít.

– Elég szomorú.

– Tudod, nekem is hiányzik a ház, a fenyőerdő, és a tó.

– Olyan, mint régen – mosolygok rá. – Nem változott semmi.

– Mégse szerettél ott lenni.

– Ezt nem mondanám, csak hajtott a vérem.

– És mire mentél vele?

– Erre – tárom szét karomat.

– Mit csinálnál, ha visszamehetnél?

– Ez egy nagyon jó kérdés –töprengek el rajta.

Talán a fiúval oldalamon visszaköltöznék, kicsinosítanánk a házat, felújítanánk.

Igen, ez az ötlet határozottan tetszik. Ő és én eldugva a világ szeme elöl, akarhatnák ettől többet? A városban vállalnánk munkát, együtt járnánk dolgozni, majd haza is. Időnként meglátogatnának a barátaink, vagy mi mennénk hozzájuk.

Annyi lehetőségünk lenne, nem győznénk közöttük válogatni. Egy biztos, nem halasztanám el a lehetőséget, hogy boldogan éljünk egymás mellett. – Lazítanom kellene az életemen. – Elkövettem azt a hibát, hogy csak a munkának éltem, alárendelve minden mást.

– Tudod, nem a munka miatt lesz az ember boldog.

– Későn ugyan, de rájöttem.

– Ez is valami – vigyorodik el.

– Szerinted hol rontottam el?

– Nem rontottál el semmit – tenyerét térdemre helyezi –, csak a rangsor volt a rossz.

– Köszi – ingatom fejem –, legközelebb tanítsd meg, hogy csináljam jól.

– Hmm... Legközelebb...

– Lesz ugye?

– Hát persze, de az a lényeg, hogy most csináld jól.

– De már elkéstem vele.

– Valóban? Úgy lenne? – böki meg mellkasomat.

– Te is ott voltál a temetésemen. Meghaltam, innen már nincs visszaút.

– Ha te mondod...

– Miért beszélsz rébuszokban?

– Most mennem kell, hívnak...

– Nem válaszoltál! –fordulok felé. – Ne hagyj magamra!

– Jó fiút neveltem, rá fogsz jönni, hogy mi is lenne igazán jó neked!

– Nagyapa...

Mosolyában szeretet bujkál, szeme csillogva tekint fel rám.

– Emlékezz... Csak emlékezned kell.

– Mégis mire?

– Hogy mi a jó neked –hangja elhalkul.

Teste halványodni kezd, majd ezernyi pillangóvá robban szét.

Fehér szárnyaikat reptetve repülnek a csillagos ég felé, nem tudom visszatartani őket. Itt volt, eljött, amikor szükségem volt rá, de most nem tudom hogyan tovább. Nem tartozok az élők közé, de még a holtakhoz sem.

A határvonalon létezem, egymagam, a gondjaim ólomsúlyként nehezednek vállamra. Nem tudom eldönteni, hogy menni lenne a legjobb, vagy itt ragadni a senki földjén. Azt mondják, ha egy lélek itt ragad, az idővel gonosz lídércé válik, és kísérteni kezd. Többé már nem önmaga, kitaszítottá válik, és elveszíti minden esélyét az újjászületésre.

Hátradőlök a frissen nyírt pázsiton és valószínűleg ugyanazt a sötét eget kémlelem, mint az a fiú. – Légy boldog, nélkülem! – Kívánom neki, mitől lelkem megkönnyebbül. Megnyugvást talál, el tudom fogadni, hogy már nem létezem.

A semmiből egy kéz nyúl felém, érzem, hogy húz, magával akar vinni. Testem elernyed, lehunyom szemem, és hagyom, hogy magával vigyen az ismeretlenbe. Akár egy toll, úgy lebegek, majd szépen lassan részecskéimre bomlok, és eltűnök.

– Ébredj már fel! – egy ismeretlen hang szól hozzám. – Nyisd ki a szemed! – könyörög.

Megteszem, és az éles fény, ami lecsap szememre, elvakít.

Pislogok párat, testem nem akar engedelmeskedni az akaratomnak. Hosszas erőlködés árán tudom csak fejemet megmozdítani, majd nyitom számat, de nyelvem le van tapadva, nem akarja, hogy megszólaljak. Végül csak sikerül oldalra fordítanom fejemet és csak bámulok az idegenre. – Hová kerültem? – A mennybe kerültem vagy esetleg egy egészen más helyre, amiről még a bölcs könyvek se szólnak?

Nem tudom, de ki fogom deríteni. Érdekes illatok csapják meg orromat, valahonnan egyenletes csipogást hallok. Karomat, lábamat gyengének érzem, nem tudom irányítani őket. Felteszem az alábbi két kérdést, ami azóta ott motoszkál fejemben, mióta kinyitottam szemem.

– Hol vagyok? – kérdőn az idegenre pillantok. – És te ki vagy?