Team

Neszezésre ébredek, pedig csak a saját szuszogásomat kellene csak hallanom, a csöndes szállodai szobámban. A sötétben fekete árnyak osonnak, először megdermedek a félelemtől, majd megemberelem magam és felülök.

– Van itt valaki? – suttogom, lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. – Hahó! – nyúlok az éjjeliszekrény felé, de nem érem el.

Valaki befogja számat egy ronggyal, egyből megcsap egy kellemes, édeskés illat, amitől perceken belül elfog a bágyadtság. – Kloroform! – Jut el a tudatomig, kapálózásom lassul, pilláim le-lecsukódnak, majd minden erőmet elhagyva visszatérek a tudatlanság sötét vermébe.

Prüszkölve térek magamhoz, nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel. Karomnál fogva lógatnak le, a zsibbadtságtól már nem érzem őket. Megpróbálok megmozdulni, felmérni helyzetemet, de a láncok alig engednek. Sehol senki, egyedül vagyok ezen a rémes helyen.

Egyetlen ablakán egy kíváncsi szempár leskelődik be, de ahogy észreveszi, hogy figyelem, már el is tűnik.

– Ne menj el! Segíts! – kiálltom, pedig tudom, hogy nem hallja.

Mozogni kezdek, de a lánc belevág húsomba, felsebzi, értékes vérem vékony érként csorog le karomon.

Szétnézek, de nem kell nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, hol is vagyok. Dohtól és vizeletszagtól terhes a levegő, a neon kiégeti retinámat. A fehérre csempézett falak már láttak szebb időket is, gúnyos mosollyal fordulnak felém, és semmi jóval nem biztatnak. A fugák feketén, bepenészedve virítanak, a csempéken sugárban vörösesbarna foltok tarkítják. Pont, mint egy vágóhídon, de ha azt nézzük, átvitt értelemben ez a hely is az.

Nyílik a vasajtó, egy megtermett kötényes fickó lép be rajta, összehúzott szemöldöke alól gombszemei vészjóslóan mérnek végig. Nyomában az én nagyrabecsült nevelőapámmal, mint mindig, most is kifogástalan az öltözéke. – Már csak ez hiányzott!

– Team, fiam!

Közelebb sétál, egyik kezében borospohár, másikban a legfinomabb illatú kubai szivar. Gyerekkorom óta ismerem ezt az illatot, mindig is ezt szívta.

Tökéletesen áll rajta a bordó öltöny, egy ránc sincs rajta. Az ember nem is gondolná, hogy éppen a hatóságok elől bujkál. Úgy néz ki, mint egy úr, egy vezető, egy főnök. Tiszteletet parancsoló minden rezdülése, nemhiába tartatanak, rettegnek tőle ellenfelei.

Én mégis csak a kezében tartott szivarra tudok figyelni, ahogy beleszippant, köralakban felizzik, parázslik, majd elsötétül. Groteszk látvány, az biztos, és semmi jót nem ígér. Nem mozdulok, arcom sem rezdül, csak lesütött szemhéjam alól követem mozgását. Annyira nem illik ebbe a mocskos környezetbe a maga eleganciájával, mégis itt van. – Nagyobb bajban lehet, mint gondoltam.

– Kár volt visszajönnöd – gúnyosan elmosolyodik. – Maradtál volna, ott ahol eddig voltál.

– Honvágyam volt – viszonzom mosolyát.

– Ha már így visszajöttél, akár segíthetnél is nekem – kortyol bele poharába.

– Miben tudnék én segíteni? – húzom fel szemöldökömet.

– Add vissza, amit elvettél tőlem.

– Pontosan mikre gondolsz?

– A noteszomra, a pendrive-ra és a pénzemre – feleli. – Oh, és a csilingelő kis drágakövekre.

– Oh, hogy azok – megeresztek egy félmosolyt felé. – Már nincsenek meg.

– Ne hazudj! Hol vannak? – egy pillanatra kibillen egyensúlyából.

– Elvitte a cica! – szemtelenségemnek még tudom, hogy megiszom a levét.

– Nagyon kinyílt a szád, fiú! – böki meg mellkasomat. – Hová tetted őket?

– Füstté váltak.

– Normálisan válaszolj, ha hozzád beszélek – a közeli asztalhoz lép, és leteszi a borospoharat. – Szóval? – fordul vissza.

– Mondtam, hogy nincsenek nálam – sziszegem, a kötényes fickó pedig mozdul és gyomorszájon vág.

Hirtelen azt se tudom, hogy a számon vagy az orromon vegyem a levegőt. Végül is mindegy, csak jussak hozzá.

– Hol van? – kérdezi az óriás.

– Mondtam, hogy nincs meg – kiáltom.

– Mert elvitte a cica? – tépi le rólam az inget.

– Úgy van! – rázom meg láncomat.

– Véletlenül ezt a cicát nem Win-nek hívják? – érdeklődve sétál vissza a főnök.

– Ki az a Win?

– Biztos, hogy nem tudod ki is az a Win?

– Nem ismerem – próbálom visszapislogni könnyeimet. – Tényleg nem ismerem! – így is gondolom, mert azt az embert, aki elárult, nem ismerem.

– Rossz válasz! Gondolkozz el egy kicsit! – órájára néz – Adok úgy, öt percet.

Amíg letelik az öt perc, számos horgot bekapok. Tűröm őket, mást nem tudok csinálni, de már ver a víz a fájdalomtól. Homlokomat, karomnak döntöm, úgy próbálok felpislogni kínzóimra.

– Mondom, hogy nem tudom! – nyöszörgöm.

– Team, ne szórakozz velem! – pöcköli meg homlokomat, mintha gyerek lennék még. – Mennyit adtál neki?

– Elszórtam! Rendben! Elvertem az összeset, és most pénz nélkül kullogtam haza, megszégyenülve.

– Nem hiszek neked!

– Pedig ez az igazság!

– Lehet, jobb lenne Win-t kérdezni?

– Az a fasz semmit se tud! Különváltunk! Ő arra, én meg erre. Ennyi!

– Na, látod! Mégiscsak eszedbe jutott.

– Csupán csak egy rossz emlék, semmi több.

– Valamit csak kért a megmentésedért cserébe? – húzza végig ujját bőrömön.

– Igen! – köpöm a szavakat. – Kért! Most boldog vagy? – kezét ökölbe szorítja, és telibe találja arcomat, amitől fejem hátrahanyatlik.

Ha csillagokat, nem is, viszont madarakat látok a fejem fölött körözni, de megrázkódom, és újra figyelek.

– Mit? – rázza meg kezét, gondolom, neki se lehetett fájdalommentes az ütés.

– Szerinted, mit kérhetett? – gúnyosan elvigyorodok.

– Szóval megkívánta ezt a puha, babatestet – újra megérint, amitől kiráz a hideg. – Jó szeme van.

– Meg, és én odaadtam neki, ennyi volt. Utána lelépett – horgasztom le fejemet.

– Még neki se kellettél! – üti össze tenyerét.

– Nem, csak egy szánalomra méltó kölyöknek tart, akit eldobhatott.

– Hihetek neked?

– Azt csinálsz, amit akarsz! – harapom be számat.

– Legyen, tegyük fel, hiszek neked – A parázsló rúd közeledni kezd, érzem a hőjét, hátrálni akarok, de nem tudok. Már csak az égő, sistergő hús szagát érzem, és az égető fájdalmat szívem fölött.

– Mondtam, hogy nincs meg a pénz, és a gyémántok se! – kiáltom, mire újabb ütés a jutalmam. – Elég már – nyöszörgöm.

– A notesz és a pendrive?

– Elégettem. Vége, nincsenek meg.

– Hogy bízhatnék meg benned?

– Sehogy – lihegem. – De ez van.

Körbejár, és már ettől a közelségétől forogni kezd a gyomrom.

– Vajon, ha Win-t is megkeressük, ugyanazt fogja mondani, mint te?

– Basszus, neki csak egy olcsó numera kellett, utána lelépett!

– Nagyon véded azt az árulót – gombolja ki nadrágomat.

– Csak az igazat mondom! Esküszöm! – remegek a kimerültségtől.

– Az a baj, hogy nem hiszek neked.

– Mondtam, hogy már nincsenek meg – vadul rángatózni kezdek, mire olyan állast kapok, hogy vért köpök a földre. – Semmim sincs, csak a testem.

– Azt is pénzzé tehetjük, hogy visszafizesd az adósságod.

– Ne! Kérlek, csak azt ne!

– Akkor visszaadod, amit elloptál tőlem.

– Nem, mondtam, hogy nincsenek meg – suttogom.

– Hmm... Majd meglátjuk – fordul velem szembe. – Dolgozd meg! Beszélni fog! – mosolyodik el.

– Főnök, van határ?

– Azt csinálsz vele, amit akarsz!

Pupillám kitágul, nem akarom, hogy bármit is csináljon velem.

Rémképek milliói peregnek le szemem előtt, de a legutolsó kép, hogy vérbe fagyva fekszek a mocskos kövön, összeverve, megalázva a halálért könyörögve. – Csak bírjam ki! – Még élni akarok, szeretni akarok és van egy csomó dolog, amit még nem csináltam.

Legelőször bosszút kell állnom Win-en, igen azt kell tennem, addig nem halhatok meg. Részben miatta kerültem ilyen helyzetbe, másrészt a saját butaságomból. Miért gondoltam azt, hogy nem bukkannak rám? Várható volt, minden szempár engem kutathatott, amióta elszöktem.

– Még valami – áll meg egy helyben és mutatóujját pengevékony szájához illeszti.

– Igen, főnök? – cammog oda az óriás.

– Az ártatlanságát azért hagyd meg, mégiscsak a rokonom.

– Miféle ártatlanságról beszél?

– Te idióta! – vágja fejbe. – Ne baszd meg! Értetted?

– Igenis főnök – görbül lefelé szája, de az én szívemet legalább ez a kő nem nyomja.

Megfordul és távolodik, én pedig nem tudok másra figyelni, mint ahogy öltönyének bordó anyaga feszül széles vállán.

Ahogy kilép a szobából, nyikorogva bezárul az ajtó mögötte, a kötényes fickó felém fordul, malacszerű szeme gonoszan villan. Nem tétlenkedik, jön is az első ütés, bordám reccsen, majd a következő és így tovább. A nagy fájdalmak ellenére is egyetlen kép lebeg a szemem előttem, ami tartja bennem a lelket, még pedig Win arca, ahogy alvás közben fürdőzik a szikrázó napfényben.

A második kör kezelés után elvesztettem az eszméletemet a fájdalomtól, legalább regenerálódtam egy kicsit. Hiába kérdezett a hentes, konok némaságba burkolództam, nem voltam hajlandó beszélni. Még Win se érdemli meg ezt a bánásmódot, pedig elmondhatná, hogy ki és mi ő, de nem akarom a halálát okozni.

Ahhoz túl kedves a szívemnek, annak ellenére is, hogy az általa okozott seb mély krátert robbantott szívemben és lelkemben. Az lehet, hogy ő elárult, semmibe vett, és becsapott, de az én – nevezzük érzéseknek – igaziak voltak. Magamat pedig nem fogom meghazudtolni, annál többre tartom őket.

A homályos szobában lekapcsolták a villanyt, csak a résnyi, homályos ablakon beszökő hajnal első pírja ad némi világosságot. Elcsodálkozom, hogy eddig is kibírtam.–Erősebb vagyok, mint gondoltam. – Fáj mindenem, a kisebesedett csuklómtól kezdve, a kiszakadni kívánó karomon át, a felszakadt szemöldökömig. – Még jó, hogy nem látom magam! – A szememet is alig tudom kinyitni a feldagadt arcomnak köszönhetően. A szivárgó vérem összeragasztotta szempilláimat, és mázsás súlyként húzza lefelé.

Odakintről fegyverropogás hallatszik be, kiabálások, de hogy kiktől származik, nem tudom. A fáradtságtól, fájdalomtól már nem tudok gondolkodni, feladom a próbálkozást. Ha meg kell tudnom, úgyis megtudom, mi folyik odakint. – Bandaháború? – Nem lehetetlen, a mai helyzetben mindenki a halatomért küzd, mivel kiegyenlítődtek az erőviszonyok.

Nevelőapámnak megrendült a hatalma, csak a legfanatikusabb emberek maradtak mellette, akik szívták magukba minden egyes szavát. – Undorítóak! – Még egy utolsó próbálkozást teszek, hátha a lánc enged, de csak annyit érek el, hogy kificamítottam a vállamat.

– A pokolba! Ez nagyon fáj! – kiáltom.

Elerednek könnyeim, végre kiengedhetem őket, nem látja senki. Az arcomra szárat vér repedésein folyik lefelé, vörösre festve azt.

Egyre közelebbről hallatszódik a lövöldözés és a pattogó utasítások hada, a halálsikolyok, és a földhöz csapódó bakancsok hangja. – Legyen már vége! – Egyre nehezebben veszem a levegőt, lassan végleg kimerülök.

Már a folyosón járhatnak, és csak arra tudok gondolni, hogy cseberből vederbe kerülök. Akárhonnan is nézzük, a hatalom miatt mindenki holtan akar látni. – Pedig ha tudnák, hogy a hátam közepére se kívánom ezt az egészet! – El se hinnék, attól tartok.

Nyílik az ajtó, feketeruhás egyének lepik el a szobát. Félig lehunyt szemhéjam alól figyelem, ahogy fegyverüket maguk előtt tartva felmérik a helyiséget.

– Kezeket fel! – kiáltják, szerintem megkésve.

– Az enyém már fent van – nyöszörögve zörgetem meg láncaimat.

Felkapcsolják a villanyt, a hirtelen jött erős fény megvakít, sűrűn pislogok, de nem segít.

– A helyszín biztosítva, célszemélyt megtaláltuk.

– Miről makognak? – nyekergem, miközben résnyire, tényleg csak résnyire nyitom a szemem.

Egy talpig fekete ruhába bújt, szőkehajú ördög közeledik felém, olyan, mintha Win lenne, de biztosan káprázik a szemem.

– Team! – hallom meg a hangot, ami egyszerre tölt el boldogsággal és nehezteléssel.

– Win? – hangom megremeg.

– Itt vagyok, segítek! – próbál leakasztani a kampóról. – Segítsetek már!

Kérésére mindenki megmozdul, és együttes erővel, megszabadítanak szenvedésemtől, és lefektetnek a padlóra.

Nyöszörgök a fájdalomtól és a kíntól, de ahogy Win a karjaiba zár, egyből jobban érzem magam. Leül mellém, majd nem bírja ki, felnyalából, és ölébe vesz. Fejemet vállára hajtom, és úgy szuszogok. Kezemet becsúsztatom kabátja alá, de valamiben megakad kezem – a mellény –, így hát azt kezdem el szorongatni.

– Buta fiú – puszilja meg homlokomat –, miért kellett elszöknöd? – suttogja, hogy csak én halljam.

A külvilágot teljesen kizártuk, csak ő és én létezünk ebben a percben.

– Tudod, hogy miért.

– Meggondolatlanság volt! – fonja szorosabbra karját. – Azt hittem megőrülök, hogy nem talállak.

– Kerestél? – emelem meg pár centire fejemet.

– Az nem kifejezés! – simítja meg véres, könnyáztatta arcomat. – Érted egész Bangkok-ot felforgattam.

– Sikerrel jártál – mosolyodom el, de csak egy torz mozdulatra futja.

– De nem elég gyorsan – tekintete elmélyül enyémben, és nem akarom elhinni, amit benne látok.

Tényleg aggódott értem, érzelmek hada suhan át rajta. Harag, féltés, aggódás, vágy, szeretet és ezernyi más hasonló érzelem. Balzsam lelkemnek és meggyötört testemnek.

– Jobb, mintha nem jöttél volna – hunyom le szememet.

– Az az opció nem létezik – lehajol, és gyengéd csókot lehel ajkamra. – Mondtam, hogy megvédelek.

– Nehéz hinni neked! – kapaszkodok tarkójába, ő pedig beletúr hajamba.

– Majd belejössz – mosolyodik el. – Fel tudsz állni?

– Azt hiszem – Hajlítom be térdemet és megpróbálok ránehezedni, de nem megy.

Morogva emel le öléből, feláll, és úgy próbál segíteni. Derekamba karol, karomat nyakába akasztja, és keserű nyögések árán feltápászkodok.

A fegyveres tisztek körbe vesznek, úgy haladunk a szabadság felé, a szűk folyosókon át. Néha megállunk pihenni, nem bírok egyszerre tíz lépésnél többet megtenni, képtelen vagyok rá. – Eljött értem! – Elmémben csak ez a két szó ismétlődik újra és újra. – Ha ő nem lenne... – Akkor valószínűleg a halálomra készítenének fel.

Az ajtó felé haladva, egyre több lefegyverzett embert látok, de olyan is akad, aki a földön, vérbe fagyva fekszik. Ahogy a malacszemű kínzóm is. Odaérve lepillantok rá, majd belerúgok egy jó erőset, ami nekem fáj, neki már nem számít.

– A nevelőapám?

– Nem láttuk – néz rám. – Itt van?

– Este még itt volt.

– Megkeressük – kijelentésére csak bólintani tudok, majd megyünk tovább.

Odakint már felkelt a nap, beborít minket védelmező sugaraival.

Mosolyogva fogadom, tegnap még úgy gondoltam, hogy nem lesz hozzá többé szerencsém. Fürdőzök fényében, hagyom, hogy átjárjon energiája. Talán még jótékonyabb hatással is van rám, mint bármilyen gyógyszer. – Win-t kivéve! – Gondolatom tárgyára pillantok, aki szorosan tart, és csak rám figyel.

Ha bent sok volt a fegyveres, akkor a kint gyülekezőkre nem találok szavakat. Hemzsegnek az utcán, a ház előtt, és távol, még Dean-t is megpillantom, ahogy egy idősebb emberrel beszélget.

– A helyszín biztosítva – jön felénk egy tiszt.

– Köszönöm – Win hálásan rámosolyog, az pedig távozik.

– Ez mind miattam van?

– Érted még a csillagokat is megmozgattam volna.

– Jól hangzik – nevetek fel, mire a bordáim közé nyilalló fájdalomtól összébb kuporodok.

– Csak óvatosan!

– Könnyű azt mondani!

Teszünk pár lépést a kiérkezett mentőautó felé, mentősök sietnek felénk, mire Win átad nekik.

– Nem akarok velük menni! – nyöszörgöm. – Csak veled.

– Egy perc és jövök! – mosolyog rám a világ legszebb mosolyával, mire megnyugszok.

Éppen, hogy elfordulok, mikor a semmiből egy lövés dördül el, mindenki előrántja fegyverét, és keresik az elkövetőt.

Visszakapom tekintetemet, Win-re nézek, akinek arcára kiül a meglepetés. – Baj van! – Valahonnan a fejéből vékony vércsík tör utat magának, és testem remegni kezd a félelemtől. Kitépem magam a szorosan tartó karokból, rohanok felé, de már késő.

Újabb lövés, vállához kap, lába összecsuklik. – Ne! Nem veszíthetem el! – Letérdelek mellé, most én veszem karjaimba. Kezemet egyből vér borítja, ő pedig csak aggódva néz fel rám ködfátyolos szemével. Egyre több vér vesz minket körül, de a mentősök nem mernek közeledni.

– Jöjjenek már ide! – kiáltom Win-t szorongatva.

Nem mernek mozdulni, a fegyveresek lövésre készek, és el is kezdődik.

Fekete ruhák mosódnak össze előttem, fülemben fegyverropogás cseng, kiabálások, utasítások. Rohannak valami vagy valaki felé, eluralkodik a káosz, de az egész jelenetet kizárom és csak Win-re figyelek.

– Mindjárt vége, és akkor rendben leszel! – szipogom.

– Tudom – mosolyodik el.

– Win, itt ne merj hagyni! – ujjamat hajába szántom, vörös csíkokat húzva a szőke fürtökbe.

– Úgy fázom – lilul el szája.

– Minden rendben lesz! – nem tudom visszafogni magam, bömbölni kezdek. – Jöjjön már valaki!

– Jövünk már! – észre se vettem, hogy elhalt a fegyverropogás.

– Minden rendben lesz – csókolom meg száját. – Csak bírd ki! – kapkodom a levegőt, saját fájdalmaimmal mit sem törődve.

– Team, úgy sajnálom – csukódik le szeme.

– Nehogy becsukd a szemed! – rázom meg elnehezülő testét. – Win, nem haragszom! Tényleg, csak ne hagyj itt!

Nagy nehezen kinyitja, de látom, hogy készül feladni, és ha megteszi, abba én belehalok. Nem akarom, nem bírom elviselni, ha a kezeim között hal meg.

– Úgy szeretlek! – nyújtja kezét, és belefektetem arcomat.

– Mit mondtál? – keservesen sírva kérdezem.

– Team, én... sze...sze...szeretlek – azzal lehunyja szemét és nem nyitja ki többé.

– Én is téged te idióta! – csókolom színtelen száját. – Jöjjön már valaki! Mentsék meg! Szükségem van rá! – megállás nélkül potyognak könnyeim.