Win

Első utam a kapitányságra vezet, azon belül is a főnök irodájába. Vastag, barna tölgyfaajtaján kopogok, várom, hogy beszólítson. Mikor megtörténik, nagy lendülettel lépek be tágas irodájába. A rolót leeresztem, nem szeretném, ha kéretlen szemek figyelnék beszélgetésünket.

– Ülj le – tolja fel orrán szemüvegét.

– Köszönöm, kapitány – leülök, de nem bírok megmaradni, rövid időn belül felpattanok.

– Mi hozott vissza?

– A tanúm megszökött – felelem, miközben az utcára néző ablakhoz sétálok.

Kinézek az ablakon, figyelem a jövő-menő embereket, valamiért olyan érzésem van, hogy figyelnek.

– Mondtam, hogy ülj le.

– Bocsánat – helyet foglalok újra, kezeimet ölembe ejtem. – Team eltűnt.

– Értem – dörzsöli meg borostás állát. – Miért?

– Volt egy kis nézeteltérésünk, és az éjszaka leple alatt megszökött.

– A pendrive?

– Megvan – kihalászom zsebemből, és az asztal fényes lapjára téve odatolom.

– Ügyes – mosolyodik el, majd le is olvad arcáról. – Találd meg, kell a vallomása.

– Semmit se szeretnék jobban, mint megtalálni – horgasztom le fejemet.

– Rendben, Dean majd segít.

– Ha lehet, őt most kihagynám.

– Ez nem egy dráma, hogy válogass. Együtt dolgoztok.

– De...

– Együtt kezdtétek el, együtt is fejezzétek be.

– Értettem – beleegyezek, nincs más választásom.

– Ha megtaláltad, egyenesen hozd ide.

– Bemegyek a kórházba, szerintem odamegy először.

– Az anyjához? – töpreng. – Őrzik éjjel, nappal, nem juthat be észrevétlenül.

– Nem ismeri őt – mosolyodok el.

Team nagyon leleményes kölyök, ha valamit a fejébe vesz, akkor azt megvalósítja.

Mint ahogy azt is, hogy elhagyott. Szó nélkül távozott, és csak egy átkozott fecnit hagyott maga után. – Azt hiszi, azzal el van intézve? – Hogy lerázhat, ilyen könnyen? Hát nem érti, hogy fontos nekem? Azóta is mardossa lelkem a bűntudat, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy meggyűlölt.

Biztosan csak egy pillanatnyi elmezavar nála, nem gondolkozott tisztán. Rá fog jönni, hogy hülyeséget csinált, és visszajön hozzám. Én pedig tárt karokkal fogom fogadni, megsimogatom buksiját, majd úgy elfenekelem, hogy egy hétig nem fog tudni rajta ülni.

– Az lehet, de te igen –dől hátra párnázott karosszékében. – Meg kell találnod, mielőtt rossz kezekbe kerül.

– Úgy lesz főnök! – felállok és elhagyom az irodát.

Odamegyek az asztalomhoz, a dolgaim rendezetten várják, hogy munkába álljak.

A billentyűzetet vastagon ellepte a por, már régen nem használtam. Amióta terepen dolgozom, alig jártam be, és akkor is csak villámlátogatást tettem. Leülök, és bekapcsolom a gépemet, mi berregve életre kel.

A piros ceruzámért nyúlok, pörgetem ujjaim között, szükségem van rá, mert különben megőrülök a tehetetlenségtől. Felizzik a képernyő, számtalan számsor futja köreit, majd végre bejön a kezdőképernyő.

Megnyitom a rendőrségi adatbázist, a keresőbe beírom Team nevét. Az egér mutatója helyén egy kör kezd el körbe-körbe rohangálni, jelezve, hogy dolgozik az gép. Végül kidobja a keresett személyt, és ahogy a képét meglátom, szívem nagyot dobban.

Személyigazolványképe nem adja vissza a valós képét, de mégis hatással van rám. Szőke tincsei rendezetten keretezik arcát, sötét szeme komolyan fókuszál a fényképezőgépre. Akaratlanul is megérintem a képernyőt, végighúzom ujjamat pufók arcán, cseresznyepiros száján, amit még nem is olyan régen csókolhattam. – Erről hogy mondhatnék le?

Elkezdem olvasni az adatlapját, minden benne van. Anyja neve, apja neve, születési hely és idő, lakcím. – Találnom kell valami hasznos infót! – Jogosítványa hamarosan lejár. – Tud vezetni? – Még sose láttam vezetni, pedig el tudom képzelni egy tűzpiros sportkocsiban, ahogy bömbölteti a zenét, és az ablakot leeresztve könyököl ki rajta.

A napszemüvegét letolja orrnyergén és egy félmosoly kíséretében elhúz a helyszínről. – Annyira rá vallana! – ennek ellenére nem találok nevére íratott járművet, házat, telket. Egyszerűen nincs semmilye, csak ő maga. És most egyedül van, magányosan a farkasok birodalmában. – Megtalállak!

Hajtogatom magamnak, hátha elhiszem, de az az igazság, hogy félek, már csak a kihűlt, vérbefagyott testét találom meg. – Team, hol vagy? – Kérdezem arcképétől, de az továbbra is csak mosolyogva tekint rám a monitor képernyőjéről.

Az oldalsó szekrény ajtaját kinyitom, a beépített széf számkódját beírom, így kattanva kinyílik. Előhalászom belőle a jelvényemet, mi már kicsit megfakult, elvesztette fényét a bezártságtól. – Nagyapa milyen büszke volt rá, mikor megmutattam neki! – Az egész város tudta, hogy lediplomáztam.

Megtörlöm nadrágomban, majd nyakamba akasztom, ideje, hogy hasznát vegyem. Mélyebbre nyúlok és előhúzom fegyveremet. Egy beretta marokfegyver, szeretem, mert nagyon jó a célirányzéka, kellemes a markolata, és kiegyensúlyozottan simul tenyerembe.

Mielőtt bárhová is indulnék, darabjaira szedem, megtisztítom, leellenőrzöm. Muszáj, mert ha a helyzet úgy hozza, hogy használnom kell, akkor ne süljön be. Alapos vagyok, kezem egy pillanatra se remeg meg, magabiztosan teszem a dolgomat.

Higgadtnak kell maradnom, mert csak így segíthetek rajta. Felhúzom a ravaszt, elkattintom, mindent rendben találok. Belecsúsztatok egy tárat, egy másikat pedig kabátom belső zsebébe süllyesztem. – Kész vagyok! Vadászatra fel!

Nincs időm bevárni Dean-t, így egyedül hajtok a cégtől kapott szolgálati autómmal a kórház parkolójába. Leállítom a motort, kiszállok a kocsiból, tekintetem az előttem fekvő monstrum épületre vezetem. – Remélem nem előztél meg! – Mindenre elszántan elindulok az épület belseje felé, hátha nyomára bukkanok.

Az előtérben millió és egy ember várakozik sürgősségi ellátásra. Végigvezetem rajta fürkésző tekintetemet, hátha látok valami szokatlant. Sikerrel is járok, aminek annyira nem örülök. Balra tekintve egy fekete ruhába öltözött középkorú pasas ül, sapkáját mélyen a szemébe húzva. Mellette egy babakocsi, de nem is foglalkozik vele, csak ott van és ennyi.

A másik oldalon egy élénk, tarka ruhákban férfi támassza a falat szalmakalapban, és még nem is ez a lefurcsább, hanem, hogy a kezében tartott újság fejjel lefelé van. – Ez semmi jót nem jelent! – Lazán a lifthez sétálok, megnyomom a hívógombot és türelmesen várakozok.

A lift acélajtajának tükröződésében látom, ahogy a két illető közelít egymáshoz, majd beszédbe elegyednek. Nyílik az ajtó, belépek és megfordulok. Mielőtt véglegesen összezárna az ajtó, látom, hogy a két személy elindul kifelé, babakocsi nélkül.

Kilépek a liftből, és odasétálok a nővérpulthoz. Megvárom, hogy a fiatal hölgy rám figyeljen, de valamiért nem akaródzik neki. megkocogtatom a pultot, mire felkapja fejét, szeme ravaszkásan csillan. Olyan, mintha várta volna érkezésemet, de mindez csak feltételezés.

– Miben segíthetek?

– Merre találom a százhuszonegyes szobát?

– Folyosó végén balra a második ajtó.

– Köszönöm – bólintok, és akkor pillantom meg a csuklóján kivillanó tetoválást.

Elindulok a jelzett irányba, de senkit sem látok az ajtó előtt őrködni.

Már húzom is elő a telefont, majd tárcsázom a főnök számát. Hosszú várakozás után beleszól, már a megszokott fáradt hangján.

– Kapitány, hol vannak az őrök?

– ...

– Nem, itt nincs senki.

– ...

– Nem tévedtem el, jó helyen járok.

Beszélgetésünk előtt odaérek a szobába, lenyomom a kilincset, és belépek.

Béke és a nyugalom szigete. A szoba közepén ott fekszik Team anyukája, mesébeillő látvány, egy pillanatra elakad a szavam.

– ...

– Igen, jó szobában vagyok.

– ...

– Rendben, megvárom – végül megszakítom a hívást.

Közelebb merészkedek a hölgyhöz, ki békésen szendereg. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy csak mélyen alszik, és bármelyik pillanatban felébredhet.

Team tőle örökölte bájos vonásait, – elmosolyodok – de természetre teljesen mások voltak. Team eleven, harcias és nem utolsó sorban szabályszegőnek számított. Nem is csodálom, hogy megkért, vigyázzak a fiára.

– Elbuktam – suttogom –, elvesztettem a fiát.

Még csak meg se rezdül fia említésére, de mit is várok?

Ez a gyönyörű nő végleg lehunyta szemét, és arra vár, hogy élete lángja végleg kialudjon. Team biztosan maga alatt lesz, és ha ez megtörténik, szeretnék mellette lenni, hogy erőt adhassak neki. Szüksége lesz rá, tudom, és mindent meg akarok adni, ami tőlem telik.

– Megkedveltem őt, tudja? – érintem meg törékeny kezét. – Tényleg rendes kölyök.

A hirtelen szél meglebbenti a függönyt, mintha az asszony szelleme engedélyt adna, hogy törődjek a fiával.

– Már megígértem, hogy vigyázok rá – füléhez hajolok és belesuttogom –, ha törik, ha szakad, ezt az ígéretemet betartom – újra libben a függöny.

Bárcsak más lenne a körülmény, de erről már lekéstem.

Eljátszok a gondolattal, hogy mi lett volna, ha hétköznapi módon ismerkedünk meg. Valószínűleg semmi, elmentünk volna egymás mellett, figyelemre se méltatva a másikat. Első ránézésre Team egyáltalán nem az esetem, jobban szeretem a simulékonyabb, egyszerűbb embereket.

Hozhattam volna virágot, most már bánom, hogy nem tettem. Most először veszem a fáradtságot, hogy szétnézzek a kongó szobában. Minden hófehér és patyolattiszta, olyannyira, hogy már zavaró. A falak, az ágy, ágynemű, szekrények és még a friss rózsacsokor is fehéren virít.

Rózsacsokor... Team már járt itt, elkéstem, biztos, hogy ő hozta. A jelentések szerint, senki nem látogatja az asszonyt, bár a kórházi számlája már előre rendezve van.

– Tudja, merre van a fia? – kérdezem. – Meg kell találnom!

Reménytelenül hajtom le fejemet, mert ha Team el is mondta, az asszony ezt a titkot mélyen, magában fogja őrizni.

Az ajtó surrogása éles zajnak hat a csöndben. Meg se fordulok, biztos megérkeztek az őrök, hogy vigyázzanak Team anyjára.

– Win, igaz? – határozott, erős női hang csendül.

Nevem említésére megfordulok, és meg sem lepődőm, hogy az apró nővérke áll velem szemben.

Kezében fegyvert tart, ujja a ravaszon pihen. Előbb még leengedett haját kontyba fogta, babarózsaszín ruhája feszül merev testén.

– Attól függ, ki kérdezi? – nézek szemébe.

– A főnök üdvözletét küldi – gúnyosan elmosolyodik, és meghúzza a ravaszt.

Épp időben hajolok el, hogy a sebesen száguldó fémgolyó a falba tudjon csapódni.

Pillanatok alatt mellette termek, kicsavarom kezéből a fegyvert, legalábbis próbálom, de a kis vakarcs nem hagyja magát. Erőfölényben vagyok, de fürgeségére nem számítottam. Rám ugrik, harap, karmol, majd karját nyakam köré fonja, és fojtogatni kezd.

Egyik kezemmel a fegyvert szorongatom, másikkal próbálom lefejteni karját, de nem megy. Hátrálni kezdek, nagy erővel a falnak megyek, mire felnyög a kis kullancs. Elereszt, és ezt kihasználva a földre viszem.

– Hol van most? – szorítom feje fölé mindkét kezét.

– Azt hiszed, elmondom? – nevet fel.

– Halljam, hol van! – nőt megütni szégyen, de már határán vagyok, hogy megtegyem.

– Ott, ahol nemsokára a kis kedvenced is kerül! – köpi a szavakat.

– Team-ről beszélsz? –döbbenek meg. –Tudjátok, hol van?

– Bangkok nem elég nagy, hogy elbújhasson előlünk!

– Mondd meg, hol találom! – rázom meg testét.

– Csak annyit mondhatok, hogy már úton vannak érte.

– Beszélj már!

Óvatlanná tesz az aggódalom, és ezt ki is használja, ágyékomba térdel, amitől összegörnyedek.

Kikapja kezemből a fegyvert, rám szegezi és lövés dörren. Fejem elé kapom karomat, nem mintha meg tudná akadályozni, hogy megsérüljön, de ösztönből cselekszek. Nem érzek fájdalmat, csak lőporszagot. – Elvétette? – Tapasztalt gyilkos lévén – a tetoválásáról erre következtetek –, ilyen közelről simán el kellett volna találnia.

Felnézek döbbent, kifejezéstelen szemébe, száját kísérteties sikolyra tátja, mellkasán vörösesbarna vérfolt jelenik meg. Lába megroggyan, elterül a földön, zihálva veszi a levegőt, habos vér tör fel torka mélyéről.

Odarohanok hozzá, karomba veszem, és őrülten rázni kezdem.

– Mondd meg, hol találom! – könyörgök neki. – Kérlek!

Nevetve emeli fel kezét, megsimogatja arcomat, majd elvigyorodik.

– Minek? – szürcsögi. – Úgyis elkéstél!

– Csak áruld el!

– N-nem – szeme befelé fordul, kezét leejti és nincs többé.

Ott, a hófehér padlón, mely lassan vörösbe öltözik, ott szorongatom testét. Meleg vére ellepi a makulátlan padlót, én pedig abban fürdöm.

– Win, engedd el – teszi vállamra Dean a kezét –, vége.

– De ő tudja, hol van! – nézek barátomra kétségbeesetten.

– Megtaláljuk, ígérem! Segítek!

Telefonálgatni kezd, és nemsokára ellepik a szobát a helyszínelők.

Az egyik sarokba meghúzódva várom, hogy felvegyék Dean vallomását. Én már túl vagyok rajta, de meg kell várnom, hogy végezzenek. Társam is elmondja a történteket, szóról szóra, a legapróbb részleteket is megemlíti. Mindent lejegyzetelnek, majd fényképezni kezdenek, engem pedig megöl a türelmetlenség. – Mennem kellene! – Nem érek rá vacakolni, Team segítségére kell sietnem.

– Hol vannak a kijelölt őrök? – kérdezem a közeledő Dean-től.

– Elnyelte őket a föld – feleli.

– Lefizették őket?

– Valószínűleg – sóhajt –, vagy a föld alatt vannak pár méterrel.

– Miért most tűntek el? – pillantásom a rózsára téved.

– Mert már tudták, hogy jön – könyökölök térdemre. – Várták, csak azt nem tudták, hogy mikor jön.

– Leadta valaki a drótot?

– Igen, van is pár tippem – felállok. – Nézzétek vissza a fölszinti kamerákat. Ott lesz a válasz.

– Te hová mész?

– Megkeresem Team-et!

– Tényleg ennyire fontos neked? – arcára kiül a hitetlenség.

– Igen – indulok az ajtó felé.

– Várj meg, jövök veled! – siet utánam. – Ketten többre megyünk!

– Azt hiszem, kevesen leszünk.

– Hívom a varjakat.

Talán velük lehet esélyünk, ők mindent látnak és hallanak, és ha megfelelő összeget ajánlasz, akkor kárognak.

Ők azok, akik a jó és rossz pengevékony mezsgyéjén lavíroznak. Mindenki utálja őket, ugyanakkor szükség is van rájuk. Van az a rossz szokásuk, hogy a pénz oldalára állnak, aki többet fizet, azoknak suttogják el legtöbbször vértől terhes titkaikat.

Szükségem van most rájuk, és ezért még az életemet is odaadnám. Még most is fülemben cseng a nő nevető hangja, ahogy gúnyosan közli velem, elkéstem. De szívem mélyén tudom, hogy van még esélyem, Team szívós, nem fogja hagyni magát. Tudja, hogy keresem, és kitart addig, amig rá nem akadok. – Várj rám! Jövök!

Mire leérünk a kocsihoz, Dean jó pár telefont eleresztett, megmozgatott minden szálat, és most nem tudunk mást tenni, csak várni. – A legrosszabb! – Tehetetlenül várni, hogy valaki adjon valami hírt. Addig is visszamegyünk a kapitányságra, végig akarom nézni a térfigyelő kamerákat.

– Sajnálom a történteket – szólal meg.

– Van is mit – indítom a kocsit. – Nézd meg mi lett a vége – morgok rá. – Miért tetted?

– Hogy felgyorsítsam a folyamatot.

– De ilyen áron?

– Nem gondoltam, hogy így kiakad!

– Ő már csak ilyen – felrémlik dacos tekintete. – Kis harcikakas.

– Te tényleg kedveled.

– Ki nem? – gördülök ki a parkolóból.

– De ez más – néz rám döbbenten. – Sose akartál ennyire megvédeni senkit.

– Ő más – figyelem a közlekedést.

Kezd sötétbe borulni az ég, néhol már látni lehet a csillagokat is.

Csöndbe burkolózok, nincs kedvem tovább beszélgetni, főleg nem róla. Az érzéseim csaponganak, keresik a tökéletes utat, de nem találják. Ezért, saját maguknak vájják ki a nyomvonalat, majd elmélyesztik azt. Így lesz egy gyönge kis érből sebes sodrású folyó, és már csak azt veszem észre, hogy magával sodor vagy a mélyébe húz.

Órákon keresztül bámuljuk a felvételeket, néhol visszatekerjük, ha meglátunk egy Team-re hasonlító egyént, de mindig lesre futunk. Kávé kávét követ, akár be is köthetnék vénásan is, legalább nem kellene érte rohangálni. Dean most is újabb adagért ment az automatához.

Szemem már sajog a gyorsított felvételektől, de nem adom fel, meredten bámulom. – Végre megvan! – Él és virul, bár az utóbbi annyira nem igaz. Éppen a kórházat hagyja el, tartása megtört, kapucnijától alig lehet felismerni. De nekem sikerül, ruhájáról, járásáról.

Dübörögni kezd szívem, ki akar ugrani a helyéről, és hozzászaladni, hogy karjaiba vethesse magát. – Áruló! – Minden porcikám, részecském át akarja ölelni, szorosan tartani, megvigasztalni.

– Tudjuk követni? – kérdezem a kezelőt.

– Megpróbálom.

Kockáról kockára haladunk, nem tévesztjük szem elöl. – Megvagy! – Összevissza megy, néha hátrapillant, hogy követik-e. – Ügyes fiú! – Mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy ennyire odafigyel a részletekre.

Egyszer-egyszer elveszítjük, de akkor gyorsan megnézzük a többi kameraállást, és így megtaláljuk. Volt a bankban, de nem töltött ott sok időt – minek ment be? –, de várjunk csak!

– Közelíts rá! – utasítom a kezelőt, aki ráközelít.

A táskát, amit szorongatott, ott hagyta. – Bankfiók! – Okos, nagyon okos, belül melegség jár át.

– Mehet tovább!

Bemegy egy büfébe, nem marad sokáig, hamburgerrel kezében távozik.

Végül egy jó nevű szállodánál köt ki, álldogál előtte egy darabig, majd bemegy. És akkor meglátok valakit az árnyékba húzódva. – Vajon mióta követték? – Eddig nem láttam ezt az alakot. A banknál még biztosan nem volt ott, utána tapadhatott rá.

Arrébb lököm a fickót, leülök a helyére, és visszatekerem a felvételt. Ütögetem a tovább léptető gombot, árgus szemekkel figyelek. Meg is találom, ráközelítek, és csak akkor ismerem fel a babakocsis fickót. Újra a szállodához léptetek, és most nem Team-et figyelem, hanem a fickót.

Kezd összeállni a kép, amikor én beléptem a kórházba, akkor távozott ez és a társa. Valamiről nagyon beszéltek, szinte már vitatkoztak és utána elmentek. – Akkor kaphatták a drótot? – Biztosan a varjak voltak, ezért az információért biztosan sok pénzt akaszthattak le. – Az átkozottak!

– Win! – rohan be Dean. – Megvan! Mennünk kell!

– Hol van? – pattanok fel.

– A főnök mészárszékén! – lihegi. –Sietnünk kell, vagy...

A folytatásról nem akarok tudomást venni, képtelenség, hogy megtörténjen.

Szólunk a főnöknek, hogy erősítésre van szükségünk, aki egyből osztja a parancsokat. Addig is felvesszük a golyóállómellényeket, fegyverek a megfelelő helyen, tárak biztosítva. – Tarts ki Team, jövök! – és ezzel magamban elsuttogott végszóval egy egész hadsereg nekiindul, hogy megmentsék a számomra oly kedves személyt.