Win

Viharfelhők gyülekeznek, csak egy a gond, hogy nem az égen, hanem Team homlokán. Csak áll és figyeli a távolodó autót, ami a következő kanyarnál el is tűnik a szemünk elől. Nem akar megmozdulni, hiába köszörülöm a torkomat, teljesen figyelmen kívül hagy.

– Menjünk be, hűvös van – odalépek hozzá, hogy átöleljem, de ő kikerül és elindul befelé.

Megyek utána, mint egy kiskutya, és még azt se tudom, hogy mi baja van.

Kinyitja a szekrényajtót, és elkezdi kihajigálni a dolgait, valamit nagyon keres. Odamegyek, és elkezdem hajtogatni őket, majd a kanapéra teszem, szépen sorjában.

– Mi történt? – nyúlok hóna alá és felállítom. – Beszélj már!

Konokul összepréseli száját, valamit nagyon szorongat a kezében. Tekintete villan, egész teste remeg, robbanásra kész.

– Tessék – nyomja kezét mellkasomnak. –Ezt akartad, nem? – hangja hisztérikus, szemében könnyek csillognak. – Ez kellett? Vigyed! Nyomozó úr! – köpi a szavakat.

Ne. Csak ezt ne! Én akartam elmondani, tisztázni mindent, de Dean megelőzött, pedig mondtam neki, hogy ne avatkozzon bele.

– Hogy ezért mit fog kapni! – Azt nem teszi zsebre, de először is le kell nyugtatnom ezt a feldühödött kiskakast. Felé nyúlok, de elüti kezemet, és meg is tudom érteni. Látom a testtartásán, kivörösödött arcán, hogy csalódott bennem. A szeme pedig, ami értem csillogott még reggel, most fájdalomtól, árulástól terhes.

– Beszéljük meg – kérlelem.

– Mit kell ezen megbeszélni? – horkant fel. – Ezért volt minden? Istenem, mekkora hülye vagyok!

– Team, nem úgy van az, ahogy gondolod!

– Persze, mert úgy van, mint a filmekben ugye? – szegezi nekem a kérdést. – Mondd azt, hogy nem azért rángattál ide, hogy odaadjam azt az átkozott pendrive-ot? Mondd, hogy nem azért védtél meg?

– Sajnálom.

– Csak mondd ki! – kiabálja, könyörgő tekintetét könnyfátyol fedi. – Mondd... – szipogja.

– Nem tehetem –horgasztom le a fejem.

Igaza van, nem hazudhatok neki, tényleg ezért tettem.

Már az elején magára hagytam, nem törődve, hogy mi lesz vele, csak a nyomozás érdekelt. Ha nem lett volna az a fekete kis kütyü, akkor tőlem akár meg is halhatott volna. Önző voltam, csak a hasznot láttam benne, ami kellett az ügyünkhöz.

Csak egy elkényeztetett kölyöknek gondoltam, nem többnek. A fájdalmat, hogy miken kellett keresztülmennie, miket kellett átélnie észre se vettem. – Most már tudom! – Azóta rájöttem, és nem akarok mást, csak megvédeni, és hogy körülöttem legyeskedjen. Nehéz bevallanom, de szükségem van rá, nagyon is.

– Ez vagy te! Önző! Hamis! – bökdösi mellkasomat.

– Tényleg csak jót akartam a világnak – túrok hajamba.

– És azon, hogy mi van velem, vagy mit érzek, simán átgázoltál.

– Te is tudod, hogy nem így van!

– Valóban? Tudom? – lökdösni kezd. – Tudod, mit tudok? Hmm?

– Mit?

– Kihasználtál! A saját érdekedben mozgattad a szálakat, és hogy elérd, az se gátolt meg, hogy lefeküdj velem!

– Azt ne keverjük bele! – ragadom meg csuklóját. – Az más!

Egyáltalán nem azért feküdtem le vele, ezt éreznie kell. Nem azért tartottam karomban, hogy bármiféle hasznom származzon belőle.

Tudom, hogy anélkül is a segítségemre lett volna, ha eljön az ideje. Egyszerűen csak akartam, hogy megtörténjen közöttünk a dolog. – Még most is akarom! – Ez nem lehet számára kérdés. Nem fekszek le minden jöttment emberrel, főleg nem a céljaim érdekében.

– Miért ne? Most boldog vagy? Minden a tiéd! A pendrive, a notesz, a titkaim, és még a vallomásomat is megkapod!

– Vallomást teszel? – döbbenek meg, erre nem számítottam.

– Látod, most is csak ez érdekel! – kínosan felnevet. – És még meg is dughattál! Gratulálok Win, szép teljesítmény!

– Team, kérlek.

– Milyen érzés mindent megkapni? Jó? Ha másra nem is voltam alkalmas, legalább elüthetted velem az unalmas óráidat.

– Ne becsüld le magad ennyire!

– Köszi, nem is kell. Te már megtetted!

Patakokban szántják arcát a könnyek, nem tudom elviselni látványát.

– Gyűlöllek! Soha többé nem akarlak látni!

– Hazudsz! – lépek közelebb.

Átölelem, szorosan tartom, bármennyire ellenkezik is, nem eresztem, nem ereszthetem el. Mert ha megteszem, az olyan érzés lenne, mintha örökre szólna.

Hadakozik, erősen ütöget, lábamra tapos, de nem teszek semmit, csak ölelem, tudnia kell, hogy fontos nekem. Teste remeg, könnyei áztatják pólómat, sajog érte a szívem.

– Engedj – csendül hidegen hangja, és arcát rám emeli.

– Nem – most rajtam az ellenkezés sora.

– Te akartad – hátradől, lendületet vesz és lefejel.

– Basszus, az orrom.

Odakapok és már ömlik is belőle a vér. A meleg, ragacsos folyadék végigcsorog arcomon, államon, majd mellkasomon köt ki. Tekintetem mérgesen villan, majd bemegyek a mosdóba. Lemosom, és egy törölközőt nyomok rá.

– Eltörted az orrom.

– Szerinted, érdekel? – rám se néz.

– Lehiggadnál végre? – fordítom felém.

– Ne szólj hozzám, ne nézz rám és ne kérdezz! Ha vége, különválunk.

Ezt olyan higgadtan mondja, hogy megfagy a körülöttem lévő levegő.

Nem hagyhat el, hiszen szüksége van rám. Vagyis nem, nekem van rá, legalábbis azt hiszem. Az, hogy látom, mennyire szenved, megvisel. Szeretnék segíteni, megölelni, de most nem vagyok abban a helyzetben, hogy megtehessem.

– Team, nyugodjunk le és beszéljük meg.

– Neked és nekem – mély levegőt vesz –, nincs mit megbeszélnünk. Igazad volt.

– Miben?

– Hogy az, ami köztünk történt, igazából meg se történt.

– Nem akarom, hogy így legyen!

– Vicces vagy Win, nagyon! Itt már nem számít, hogy te mit akarsz.

– Ahogy akarod – elég a könyörgésből, nem vagyok hozzászokva.

– Most már te is a múltam része vagy – suttogja, de hangja mégis élesen hasít a csöndben.

– Team, azt azért ne felejtsd el, hogy te akartad így.

– Nyugi, egy percig se fogom.

Leül a fotelbe, ez a dermesztő közöny nem illik hozzá.

Csak bámul ki az ablakon, tekintete előtt elvész az erdő, már máshol jár. Felhúzza lábait, szorosan átöleli, könnyei elapadnak. – Hová lett a régi Team? – Az, aki inkább vitatkozott velem, aki felhúzott vagy megmosolyogtatott, és aki a mennyekbe repített. Elveszett, és ez egyedül az én hibám.

Ha tehetném, visszatekerném az időt, és tiszta lappal indulnék. Majdnem mindent ugyanúgy csinálnék, annyit kivéve, hogy elmondanám neki az igazat, és csak utána tenném vele azokat az édesen mocskos dolgokat. Mert történt, ami történt, de azokat a pillanatokat, perceket, órákat, amiket a karomban töltött, nem bánom.

A vacsorát is kihagyta, hiába szólongattam, vagy vittem oda neki az ételt, még most is ott van érintetlenül, gondolom. Veszekedésünk óta nem mozdult, nem szólt, nem csinált semmit. Ha hozzá akartam érni, összerezzent, így inkább távol maradtam.

Idő kell neki, hogy megeméssze a dolgokat, és én ezt tiszteletben tartom. Az órára pillantok, hajnal öt van, aludhattam pár órát, de csak rosszabbul vagyok, mint amikor lefeküdtem. Bárcsak itt feküdne mellettem, mint tegnap éjjel, akkor még minden jó és szép volt.

Megnézem, hogy még mindig ott ül-e, vagy lefeküdt aludni. Amilyen idegállapotban volt, remélem sikerült elaludnia. Felülök, még az ágy is sír alattam, persze tegnap nem panaszkodott. Most még ő is engem hibáztat, hogy nem nyújthat megnyugvást annak a kölyöknek.

Kibotorkálok, felkapcsolom az éjjeli lámpát, szűrt fénye bevilágítja az egész helyiséget. A fotelban már nem ül, megnyugtat kicsit, akkor lefeküdt. Odaosonok, hogy meglessem, de nem találom ott. Helye érintetlen, és ez rossz előérzettel kecsegtet.

– Team – szólongatom. – Ez nem vicces, hol vagy?

Hangom kísértetiesen szól az üres házban. – A cuccai! – Odarohanok a szekrényhez, feltépem, az ajtószárny majdnem leszakad, de nem érdekel.

Most fogok szívinfarktust kapni. Az a marék ruhája, amiben érkezett eltűnt, a pénzzel teli táskával együtt, de amit én vettem neki, az mind itt van. – Elment! – Pulzusom lassulni kezd, szívverésem kihagy pár dobbanást, fájdalmában összeszorul. Egy ismeretlen kéz szorítja, belemélyeszti éles körmeit, gúnyosan kacarászva rajtam.

Felrángatom a melegítőmet, belebújok egy pulcsiba, menet közben cibálom fel a sportcipőmet. – A kocsikulcs! – Visszaszaladok érte, felkapom az asztalról, majd szélvészként hasítva száguldok a kocsihoz. Bepattanok, és türelmetlenül várom a felberregő motorhangot, de az elmarad. A kijelzőre nézek, és még csak nem is világít. – Telefon! – Hol a fenében van? Hát persze, hogy bent.

Újabb kör, már lihegek, felkapcsolom a világítást, felnyitom a motorháztetőt, és a létező összes vezeték ki van rángatva a helyéről. – Team! Ezért kapsz! – És azért is, mert merészeltél elhagyni. Az eszem tudja, hogy joga volt ehhez a döntéshez, de a szívem máshogy gondolja.

Gyorsan visszadugogatom a kábeleket, nem kapkodva, mert akkor csak elrontanám. – Megvagyok! – Visszaülök, izzítom, és végre fájdalmasan ugyan, de felbőg a motor. Indulhatunk, csapok a kormányra, de pár méter után rázni kezd az eleje. – Csak nem! – Kiszállok, előre rohanok, és bizony ez a kerék lapos. – Biztosra ment! – Versenyt futok az idővel, nem tudom, hogy mikor ment el, merre indulhatott, de meg kell találnom.

Emelőt elő, felemelni a kocsit, lecsavarni a csavarokat, le a kereket, azzal nem fáradok, hogy helyére rakjam, oldalra gurítom, majd elintézem, ha visszajöttünk. – Vissza fog jönni! – Ugye? Kedvel annyira, hogy meg tudjuk beszélni ezt az átkozott félreértést?

Pótkereket ki, helyére igazítani, csavarokat becsavarni, kocsit leereszteni, és már most hulla fáradt vagyok. Végre elindulhatok, de mégis merre menjek. Először Dean anyukájához hajtok, ha kell Pharm-ról rángatom le azt a barmot! Most szükségem van a segítségére, több szem többet lát alapon.

A fák elmosódva olvadnak össze, a derengő fény bántja szememet, de most nem érdekel. Taposom a gázt, hajtom szegény autót, de jól bírja. Sőt, nagyobb sebességre kapcsol, mint amire eredetileg hívatott. – Jó választás volt! – Beérve a városba, sorra hagyom el az utcákat, szerencsére kihalt mind.

Csikorogva állok meg Dean-ék háza előtt, kipattanok, és dörömbölni kezdek az ajtón.

– Dean, azonnal gyere ki! – semmi. – Dean! – kiabálom hangosabban.

Odabent felkapcsolódik a villany, anyukája meggyűrt arcával találkozom.

– Win, hajnal van! – szól szigorúan.

– Tudom, de fontos!

– Dean alszik még!

– Az sem tud érdekelni – csúszok el mellette és rohanok fel, egyenesen Dean szobájába.

Berontok, és elborul az agyam, ahogy édesen ölelve szenderegnek. Az én kapcsolatom meg romokban, miatta.

– Kellj fel! –húzom le róluk a takarót.

– Mi, mi az! – riadtan ül fel, azt se tudja, hol van.

– Mit mondtál neki!

– Mégis kinek? – kidörzsöli az álmot a szeméből.

– Ne szórakozz velem, most ne!

– Dean, ki az? – ül fel Pharm is. –Oh, Win, mit keresel itt!

– A barátod – fenyegetően mutatok rá –, mondott valamit az enyémnek.

– Ki a barátod? – kérdezi, de aztán elkerekedik a szeme. – Oh...

– Oh, bizony! És ha nem szólal meg, kinyírom!

– Csak megköszöntem a segítségét, és hogy sokkal hozzájárult ezzel a nyomozáshoz.

– Miért? Miért kellett ezt mondanod? Tudod, mit tettél?

– Azt mondtad, rendezed vele a dolgokat!

– Szerinted egy nap alatt megváltom a világot! – kiabálom. – Nagyon is jól tudtad, hogy nem beszéltük meg!

– Honnan tudtam volna?

– Nyomozó vagy Dean! Ne tettesd a hülyét, nem áll jól!

– Sajnálom, de mi a baj?

– Miattad elment, itt hagyott!

– Basszus! – végre kiszáll az ágyból és öltözködni kezd. – Ezt nem gondoltam volna!

– Idióta! Mert neked egyenesnek kell lenni! – járkálok fel-alá a szobában. – Ha valami történik vele, soha nem bocsátom meg neked!

– Ennyire fontos neked? – húzza fel szemöldökét.

– A fenébe is! Igen! Most boldog vagy?

– Dean, mit tettél? – Pharm vékony hangja szakít minket félbe. – Team, hol van?

– Azt szeretném én is tudni! A kedves barátod elijesztette!

– Ne engem hibáztass!

– Oh, dehogyisnem! Rám kellett volna hagynod, és akkor nincs most ez az egész!

– Megyek én is! – mászik ki az ágyból Pharm. – Dean, ha valami baja esik, azt sose bocsátom meg neked! – mondja öltözködés közben.

– Jó! Ti menjetek a buszpályaudvarra, én megyek a vasútállomásra – döntöm el – Hívjatok, ha van valami!

Azzal otthagyom őket, és már sietek is.

Kicsit óvatosabban közlekedek, fél óra alatt elözönlötték az utcákat a munkába siető emberek. – Megteszek mindent, csak ne menj el! – Fűt, fát is megígérnék, csak hogy biztonságban tudhassam. Minden Dean hibája, és persze az enyém is, de nem tudom visszacsinálni. Bárcsak megtehetném, de nem lehet.

Megállok a régi, ódon vasútállomás épülete előtt. Zöld ajtóit kitárták, angyalszerű faragványok várják az utazni vágyókat. A fehér falakat a szmog már szürkére színezte, gránitpadlóját fényesre koptatta a sok ezer utazó.

Kiszállok, és félve közelitek az épület felé. Nem tudom, hogy mivel találom szembe magam. Talán még várakozik a következő járatra, vagy esetleg azt várja, hogy érte jöjjek. Nem tudom, és félek is megtudni.

Legszebb mosolyomat elő véve sietek a pénztárhoz. Bekopogok az ablakán, hogy felhívjam figyelmét az éppen ásítozó pénztárosnak. Elnézést kérően mosolyog rám, majd megkérdezi, hogy miben segíthet.

– Egy fiút keresek, fekete hajú, kb – mutatom kézzel – ilyen magas, és a hajnali órákban járt itt.

– Egyéb ismertető?

– Fekete ruhában volt, és csak egy táskát cipelt.

– Miért keresi?

– Rendőrségi ügy.

– Jelvény?

– Hölgyem, titkos küldetésben vagyok, nem hordhatom magammal.

– Ésszerű – harapja be száját, de ez egyáltalán nem hoz lázba, csak ha Team csinálja. – Volt itt egy fiú, de már elment.

– Mikor? Melyik vonattal?

– Az első járatra Phuket felé – kő gördül le mellkasomról –, és Bangkok felé is vett jegyet.

– Azt nem tudja, hogy melyikre szállt fel?

– Sajnálom, nem. Ez több mint két órája volt.

– Köszönöm a segítséget.

Két óra túl nagy előny, beérhetetlen, főleg a mostani gyors vonatoknál.

Még abban se vagyok biztos, hogy melyik irányba indult. Elvesztettem, és nem csak szem elől, ennyi volt. Bevágódok a kocsiba, fejemet a kormányra hajtom, és nem tudom, hogy mit csináljak. Talán életemben először vagyok tanácstalan, és ez is miatta van.

Csörögni kezd a telefonom, előhúzom, kihangosítom és a mellettem lévő ülésre dobom. Pharm izgatott hangja szól bele.

– Itt járt – mondja. De az a baj, hogy Bangkok-ba és Szuratthani-ba is vett jegyet.

– Ahogy Phuket felé is – sóhajtom.

– Win, ne hagyd, hogy félrevezessen!

– Nem akarja, hogy megtaláljam.

– Attól még, hogy nem akarja, neked nem muszáj feladnod, ugye?

– Valami olyasmi. Most hol keressem?

– Szerinted hová ment? – kérdezi csivitelő hangján.

– Bangkok-ba.

– Na, látod, nem is volt olyan nehéz kitalálni – vigyorog a telefonon keresztül. – Már csak Bangkok-ot kell feltúrnod, hogy megtaláld.

– Köszi, jövök eggyel!

– Csak találd meg! – válik komollyá hangja.

– Úgy lesz.

A telefon recsegve jelzi, hogy a túloldalon lerakták.

Az isten vigyen el Team! Ha az utolsó patkánylyukat kell átkutatnom, akkor is megtalállak, előlem nem tűnhetsz el.

A rönkház ajtaja nyitva, első pillantásra megdobban a szívem, hogy meggondolta magát, és hazajött. De aztán eszembe jut, hogy sietségemben nem elfelejtettem becsukni. Már most süt a házról a magány, sötét szemével, nyitott szájával fenyeget, hogyha belépek, elnyel és nem hagy szabadulni.

Ahogy közeledek felé, a szél feltámad, fújja az ágakat, amik fenyegetve rezzennek össze. A földön felkavarja a port, és a tűleveleket, keringenek körülöttem, majd tovább állnak. Fellépek a lépcsőfokra, felsír, szinte már zokog, hogy menjek innen.

A saját házam is ellenem fordul, haragszanak a falak, hogy elüldöztem azt az embert, aki szeretettel volt irántuk. Megérkezésünk napján elkezdett takarítani, pedig lázas volt, csak azért, mert felidegesítettem. Ugyanez a mostani eset is. Elmentem, mert összevesztünk, és képes volt kitakarítani mindent. – Hiányzik! – Hiányzik a jelenléte, a szelleme, az, hogy bearanyozza az egész házat egyetlen mosolyával. – Visszahozom, ígérem!

Az asztalhoz lépek, rajta egy papírt lebegtet a szél. A pendrive rajta van, mint nehezék, nehogy megszökjön az üzenet. A fekete kis vackot lehajítom róla és átfutom a sorokat, újra és újra és újra. Egészen addig, amíg kívülről nem fújom az egészet.

„Win!

Elmentem, itt a pendrive, amire annyira fájt a fogad. Ha eljön a pillanat, hogy szükség lesz a vallomásomra, jelentkezni fogok. De nem nálad.

Megígértem, hogy segítek, és be is tartom, de csak akkor, ha téged soha a büdös életben nem kell, hogy lássalak.

Ne keress, ne érdeklődj.

Felejts el, én már megtettem.

Team."

Ha azt hiszi, hogy ilyen könnyedén, és egyszerűen megszabadulhat tőlem, akkor rossz lóra tett. Összegyűröm a papírdarabot és az asztalra dobom. Nem ismer, nem tudja, hogy ha valamit a fejembe veszek, akkor addig megyek, amíg el is érem azt. Döntöttem, mégpedig, azt, hogy visszahozom.

Halálos nyugalommal felrakok egy jó erős feketét, amíg elkészül, összepakolok. – Nem tudod, kivel kezdtél! – Elmegyek egy gyors zuhanyra, majd magamra öltöm, szokásos, fekete együttesemet, felkapom a táskámat, lehúzom a kávét, és elhagyom a házat. Egy utolsó pillantásra méltatom a házat, ami nélküle hideg és barátságtalan. – Még visszatérünk! – ígérem.