Team

Elnyomhatott az álom, mert mikor kinyitottam a szemem a csillagos ég kacsintgatott rám. Amíg aludtam a mennybolt bársonyos feketévé változott, fényes gázgömbök tarkítják a végeláthatatlanságot. Ölelő karok őrizték álmomat, és valaki melegen szuszog nyakamba.

Oldalra fordulok és Win helyes arca köszön vissza, békésen alszik, mindig feszes szája álmában mosolyra görbül. Ezt az arcát még sose láttam, és be kell vallanom, tényleg hiányzott. – Ki érti ezt? – Az utálatom megváltozott, most már képes vagyok elviselni, és ez nagy szó. Ennél többet is engedek neki, de ezt nem akarom kimondani.

– Win – bököm meg –, ébredj.

– Nem akarok – nyöszörgi.

– Kezd lehűlni az idő, és kényelmetlen is.

– Csak még egy kicsit.

Muszáj egy kis rafináltsághoz fordulnom, mert így nem jutok be a házba.

Itt is hagyhatnám, de én vele szeretnék lenni. – Rosszul teszem? – Szerintem nem, elnézve őt. Egyenes, keskeny orra, szigorú szájának vonala, szemöldökének íve férfias megjelenést kölcsönöz neki. Bár most olyan gyermeki, jó pár évet fiatalodik, ha alszik. – Milyen terhek nyomaszthatják? – Rajtam kívül, persze. Tisztában vagyok vele, hogy csak púp vagyok a hátán. – De akkor miért nem szabadul meg tőlem?

Közelebb húzódok, és megpuszilom összeszorított száját, mire egyből kipattan szeme. Fehérjéje világít a sötétben, pupillájában elveszek.

– Ezt minek köszönhetem? – öleli át derekamat.

– Annak, hogy kelj fel és menjünk.

– Jól van, úgyis jól esne egy fürdés.

– Jól mondod, na, gyere.

Felállok, és akkor tudatosul, hogy meztelen vagyok.

Szégyenlősen ágyékom elé kapom kezemet, próbálom takarni. – Minek? – Látta már, felesleges takargatni. Összeszedem a cuccokat, végre Win is felkel, a plédet körém tekeri és elindulunk befelé. Szótlan vagyok, nem tudom, hogy mit mondjak, hányadán is állunk egymással.

Andalogva sétálunk vissza, nem sietünk sehova. Egyszer csak egy kar súlyát érzem vállamon, és egy csontos testhez simulok. Magamban mosolygok, és büszke tartással szedem lábaimat. Annyira, hogy visszaránt, karjai közé zár és elveszek szemének sötét tengerében.

– Akarsz valamit mondani, vagy csak húzod az időt? – félénken pislogok rá.

Olyan, mint az időjárás, nem tudom, mikor mire számíthatok.

Amikor először voltunk együtt, csúnya vége lett, és ha lehet, ezt most szeretném elkerülni. Akkor már inkább ne mondjon semmit, jobban járok.

– Éhes vagyok – jelenti be. – Csak ennyi?

– Mire?

– Erre – megfogja arcom és megcsókol.

Egyáltalán nem kapkodja el, apránként ízlelget, egyáltalán nem tolakodó.

Annyira jól csinálja, hogy megfeledkezek magamról, már karolom át nyakát. A pléd meg gondol egyet, és leesik. Aprókat harapdál ajkamba, kérvényként, hogy adjam meg magam. Ennek ki tudna ellenállni? – Hát én nem! – Kinyújtom nyelvemet, végigsimítom övét, csalogatva, invitálva, hogy lépje át a mámor kapuját.

Ujjával megszámolja csigolyáimat, majd csupasz fenekemet markolássza. Visszahúzza nyelvét, egyből üresnek érzem számat, de kárpótol nyakam kóstolgatása.

– Win, ha így folytatod, bajban leszek – suttogom, miközben oldalra fordítom fejem, hogy hozzáférjen.

– Bármikor leállíthatsz – mormogja.

– Le is foglak – de eszemben sincs.

– Hajrá – halad egyre lejjebb.

Egyre lejjebb ereszkedik, és nem akarom elhinni, hogy mire készül. – Megnyertem a főnyereményt! – Elég megérintenie máris áll a zászló.

Először csak megérinti, ujjával hegyét dörzsöli, közelebb hajol, és kinyújtott nyelvét végighúzza balról is, jobbról is. Muszáj vállába kapaszkodnom, mert ha nem teszem, félő, hogy összerogy a lábam. Már remeg is, mint a kocsonya. – Elképesztő! – Elmerülök szájában, körülölel a bársonyos melegség.

Feje jár, magába szippant, majd kiereszt. Körbenyal, hangosan cuppog, és talán szégyenérzetemnek kellene lennie, amiért a szabadban ezt csináljuk, de ezzel már rég elkéstem. Lábujjaim begörbülnek, és magam sem hiszem el, de mindjárt elmegyek.

Próbálom eltolni, mielőtt elélveznék, de pontosan tudja, hogy mindjárt végem. Megmarkolja zacskómat, mozgatni kezdi ujjait, játszik vele, már nem bírom.

– Win, engedj! – ütögetem meg vállát.

Ennek ellenére fenekemre tapad, és szorosan magára húz. – Hát legyen! – Hajába kapaszkodok, és mozgatni kezdem csípőmet.

Nyögdécselek, ahogy dugom száját, élvezem, hogy én irányítok. Hasamban a csomó már pattanásig feszül, és nem tartom vissza. Egy utolsó lökéssel szájába engedem magomat. Hatalmasat élvezek, elengedem haját, és megtántorodok, de elkap.

Karjaiban tart, a homályos fátyolon keresztül nézek nevető szemébe, majd ajkára, amit körbenyal. Kínos a helyzet, pedig nem kellene, hogy az legyen. De ő Win, vele minden olyan más.

– Jól laktál?

– Ideiglenesen – csókra hajol, és ajkunk cuppanva összeér. – Most már mehetünk.

Lehajol, felveszi a plédet, bebugyolál, majd végre bemegyünk a házba.

Egyből a fürdőszobába megyek, a bánatos kád, szélesen mosolyog rám. – Ezt akartad? – kérdezem tőle, mintha tudna válaszolni. Beszállok, megnyitom a csapot és zuhanyozni kezdek. Persze, nehogy egy percre is egyedül maradjak a gondolataimmal, Win is csatlakozik.

Kiveszi kezemből a szappant és elkezd csutakolni, mint a lovakat szokás. Miután végzett, kezembe nyomja és megfordul. – Mégis mit vár tőlem? – Rászánom magam, és elkezdem szappanozni, de sokkal gyengédebben, mint ő tette. A farkára különös figyelmet fektetek, mégiscsak bennem járt, és nem voltam felkészítve.

– Ha így folytatod, jön az újabb kör.

– Ki akar még egyet? – harapok vállába.

– Tudom, hogy akarod.

Bolond, most mentem el, nem vagyok felkészülve egy új menetre. Mondjuk, tuti, hogy nem mondanák nemet, de ezt nem kell tudnia.

Leöblítjük egymást, majd a kádból kiszállva szárazra töröljük a másikat. Kimegyünk ruhát keresni, mégiscsak fel kellene venni valamit. Nem járkálhatunk meztelenül, hiába is változott a kapcsolatunk. – De mivé? – Se ő, se én nem hozzuk szóba, viszont sokkal gyengédebb lettünk a másikkal.

Hiába aludtam délután, mégis nyomomban van az álmosság, egyszerűen üldöz, és végül győzedelmeskedik. Lefekszek a kanapéra, már hunynám le szememet, de megáll előttem zsebre dugott kézzel.

– Velem alszol – jelenti be.

– Jó nekem itt is – rázom fel a párnát.

– Jössz magadtól vagy rángassalak oda.

– Mi bajod van?

– Gyere – ragadja meg kezem és rángatni kezd.

Bevonszol a szobájába és rálök az ágyra.

– Most boldog vagy? – csücsörítem számat, szemöldökömet összehúzom.

– Mássz be a falhoz.

– Miért?

– Észreveszem, ha le akarsz lépni.

Ismer, tudja, hogy első gondolatom a megfutamodás.

Duzzogva fordulok meg, négykézláb mászok befelé, mikor akkorát vág fenekemre, hogy feljajdulok. Egyből hátrakapom fejem, de ő csak vigyorog. Állával felém bök, hogy haladjak, mert ő is le akar feküdni. – Mi történik? – Teljesen elmentek neki otthonról. Amióta hazajött, furcsán viselkedik, és ezt nem tudom hova tenni. – Megbolondult, nem kérdés.

Bebújok a takaró alá, duzzogva a fal felé fordulok, de a pillangók szárnyaikat tárogatva repdesnek a gyomromban. – Csituljatok már! – Simogatom meg a pocakomat, mert ha így folytatódik, nem tudok majd aludni.

A matrac süpped, takaró emelkedik, test becsusszan. – Nincs neki sajátja? – Elég nagy az ágy, mégis hozzám kell tapadnia. – Mondom én, hogy furcsa! – Addig furakszik, amíg teljesen a falnak préselődöm, ezért mérgemben megfordulok és lökdösni kezdem.

– Menj arrébb! Nem férek el!

– Egy feltétellel – játékosan csillog szeme.

– Mit szeretnél? – gyanúsat sejtek.

– Bújj hozzám.

Ezt már nem bírom szó nélkül, felülök, és mérgesen rámeredek.

– Win, neked meg mi a bánatos kutyafitty bajod van?

– Mi lenne?

– Amióta visszajöttél nem vagy önmagad.

– Zavar? – komolyodik meg tekintete.

– Nem – vallom be –, csak nincs megszokva.

– Vagy, csak nem ismersz eléggé.

– Kellene?

– Döntsd el te! – araszol az ágy közepére, és megpaskolja maga mellett a helyet. – Te döntesz.

Egy szusszanásnyi idő is soknak tűnik ahhoz képest, hogy milyen gyorsan döntöttem.

Lefekszek mellé, összeteszem kezemet, mintha imádkoznék, nem merek megmoccanni. – Túl közel van! – Hiába nem ér hozzám, érzem minden sejtemben jelenlétét. Olyan, mintha a fülembe szuszogna, pedig van távolság közöttünk. Test melege süti bőrömet, illata betölti a hűvös szobát.

– Miért nem fűtünk? – töröm meg a csöndet.

– Minek? Még nincs itt az ideje – zeng a hangja. – Ha fázol, ölelj át.

– Nem fázom.

– Akkor jó, mert nincs kedvem kályhát játszani!

– Szóval nincs kedved? – kihívásnak tekintem.

Teszek egy félfordulatot, felső lábamat övéi közé csúsztatom, karját a párnára igazítom, majd bebújok a keletkezett lyukba és fejemet a vállára fektetem. Hideg kezemet pulcsija alá csúsztatom, és bőrét simogatom.

– Most már jobb?

– Határozottan – mosolygok bele a sötétségbe.

– Aludjunk, holnap hosszú napunk lesz.

Nem akarom megkérdezni, hogy miért, mert talán olyat mond, ami tönkre tenné ezt a csodálatos, meghitt, hazug pillanatot.

Hamarabb ébredtem, mint ő. Valamiért nem tudok betelni az alvó Win látványával, sőt a kezemet se tudom róla levenni. Valami érzés kezd ébredezni legbelül, de legszívesebben gyökerestől tépném ki onnan, de ha mégis megtehetném, attól tartok már késő lenne. – Kérlek, ne! – Közelebb hajolok, és gyöngéd csókot hintek szájára.

A beszűrődő napfényben szállnak a porszemek, felemelem kezem, árnyéka táncol Win békés arcán. Melegség jár át, már más szemmel látom már őt. Elkapom kezem, kimászok az ágyból és fájó szívvel ugyan, de magára hagyom.

Belebújok a papucsába – hiába van mellette az enyém –, és megyek reggelit csinálni. Nem is tudom, hogy mikor ettem utoljára, tegnap túlságosan el voltam foglalva. Arra a gondolatra, hogy mivel is, elpirulok. Előveszem a serpenyőt, meggyújtom a gázt és ráteszem.

A hűtőből előhalászok egy kis vajat, sonkát, sajtot, tojást és majonézt. A kenyér mindkét oldalát vajon megpirítom, közben a sonkát is, mait ráfektetek a pirult kenyérszeletre, megkenem majonézzel, rá reszelt sajt, tükörtojás és befedem pirítóssal. Halálosan jó kombináció.

Már a másodikat csinálom, mikor karok ölelnek át, és egy idegen áll ereszkedik vállamra. Szívem dübörögni kezd mellkasomban, ettől még az is jobb volt, hogy utáltuk egymást.

– Jó illata van – mormogja.

– Mindjárt kész – suttogom.

– Remek – megkordul a gyomra.

Ő is régen ehetett már, mert mióta megjött csak belőlem falatozgatott.

Készítek még két bögre teát, bár kicsit nehezen mozgok, mert folyton saramban van. Végül kezébe nyomom az adagját, morranok egyet, hogy üljön már le és egyen. Az asztalhoz ülünk, de inkább ne tettük volna. Minden eszembe jut, amit ezen csináltunk, és ahogy Win szemébe nézek, ugyanazt olvasom le róla. Felemeli egyik lábát, lábfejét becsúsztatja a két lábam között, a fenekem alá.

Köhögni kezdek, majd megfulladok. – Ő most flörtöl? – Lenézek lábára, majd kíváncsi tekintetét fürkészem. De nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy rákérdezzek. Ha neki jó így, hát nekem is. Ezen nem fogunk összeveszni, meg az is az igazsághoz tartozik, hogy nagyon is élvezem a helyzetet.

Meghitt pillanatunkat egy autó érkezése törte meg. Riadtan pillantok Win-re, de ő csak nyugodtan mosolyog. Kihúzza lábát fenekem alól, feláll, én felnézek rá. Lehajol, megcsókol, amitől fülig pirulok, pedig nem szokásom. – Mondom én, hogy baj van!

– Nyugi, csak egy barát jött látogatóba.

– Oké – bólintok, és szavára egyből megnyugszom.

Kimegy köszönteni a vendéget, vagyis vendégeket, mert ha nem csal a fülem, akkor ketten érkeztek.

Behívja őket, mire gyorsan szétnézek, hogy mennyire fordítottam fel a házat. De semennyire, elpakoltam magam után, és elmúlik a pánikom. A mosogatóhoz viszem a tányérokat és a bögréket, elmosogatom, mielőtt belépnének az ajtón.

Nyílik az ajtó, lépések erősödnek, majd az utolsó ember után be is csukódik. Megtörlöm kezem, majd megfordulok és nem hiszek a szememnek. Ott áll előttem Pharm életnagyságban, könnybe lábad szemem, és már szaladok is hozzá, kitart karokkal. – Úgy hiányzott! – Beszívom babaillatát, ölelem, már-már a zokogás szélén állok.

– Team, szakadj már el! – Win elhúz a barátomtól, egészen az oldaláig, hogy átkarolhassa derekamat.

– Ti ismeritek egymást? – szólal meg az ismerősnek tűnő idegen, mély hangon.

– Hát persze! – ujjong Pham, miközben a feketehajú karját szorongatja. – Ő a legjobb barátom! – néz rám, és mosolya nem hagyja el.

– Nagyszerű – szegezi tekintetét Win-re, aki rázkódik a nevetéstől.

– Team, ő a barátom Dean – mutat be minket egymásnak.

– Találkoztunk már? Olyan ismerős vagy.

– Nem – feleli, cseppet erőltetetten. – Tudnék róla.

– Gyertek, üljetek le – irányítja Win a nappali felé barátainkat.

– Kávét? – kérdezem.

– Igen, kérünk.

– Dean, hogy iszod?

– Feketén – olyan durva, mint egy pokróc.

Kimegyek a konyhába, előveszek három bögrét és egy csészét.

Miközben az italokat készítem, kissé elszomorodom. Nem is ismer, mégis olyan hideg velem. Ez nem lesz így jó, mert láthatóan Pharm odavan érte. És ha nem jövünk ki, akkor mi lesz?

– Segítsek? – szorosan mögöttem kérdezi Win.

– Nem kell –dünnyögöm.

– De szeretnék – puszilja meg nyakamat, és nyúl a cukorért.

Átölelve adagolja a bögrékbe a cukrot, és mikor Pharm bögréjéhez ér, tenyeremet gyengéden övére fektetem.

– Ennyi elég is lesz – fordítom felé fejem.

– Rendben – tekintetünk találkozik.

Mosolya komollyá válik, ahogy az enyém is. Ajkunk közeledni kezd, és végül egymáshoz is ér.

Ez most teljesen más, meghitt, bizalmat sugalló, és azt érzem, hogy a lehető legjobb helyen és kezek között vagyok. Ha nem lennének szemtanúk, biztos, hogy megfordulnék és átölelném, mellkasába bújva szuszognék. Az illata betöltené orromat, ő pedig állát fejem búbjára támasztaná. Összetartoznánk, ő és én, ezen a mesebeli helyen.

A kávé kotyogása megzavar minket, zavartan pislogok, de ő csak mosolyog. Ujjával letörli számat, majd lekapcsolja a kávéfőzőt.

– Hozod a tejet?

– Hozom – bólint és elmegy érte.

Kitöltöm a kávét, az enyémbe teszek egy csipetnyi fahéjat is, és gondolok egyet, Win-ét is megfűszerezem.

Felöntöm őket tejjel, Pharm-ét csak félig, ő nem szereti túl tejesen, majd habot is nyomok rá. Win megfogja a tálcát és elindul vele. Úgy viselkedünk, mint akik már évek óta egy párt alkotnak, olyan természetesen hangolódunk a másikra.

– Látom, jól megvagytok – szólal meg Dean.

– Így van – ül le a fotelba Win.

Én csak keresem a helyemet, a kanapéra nem akarok ülni, nem akarok befurakodni közéjük, a másik fotel pedig túl messze van.

Win észreveszi kínlódásomat, felpattan, eltűnik, és egy perccel később megjelenik egy zsámollyal. Lerakja a fotelja mellé, leül, majd lába közé veszi a zsámolyt, és biccen, hogy üljek le. Nem okoz gondot, leülök, egyik karomat lábára támasztom és úgy szürcsölöm a tejeskávét.

Dean és Pharm döbbenve figyelik a jelenetet. Azt megértem, hogy a barátom miért, de hogy a másik miért? De gondolom ő is pont azért. Mind a kettőnktől idegen ez a viselkedés, és most nem tudják ezt hová tenni. Őszinte leszek, szerintem még mi sem.

– Team, hogy kerülsz ide? – húzódik közelebb Pharm. – Mindenki téged keres.

– Win hozott ide.

– Ő az a Win? – kerekedik el szeme.

– Ezt hogy érted? – hajol előre az említett.

– Hát, – pislog rám – Team említette, hogy valakit ráuszítottak, és hogy egy hólyag.

A kávét félrenyelem, és amit mégsem azt az orromon keresztül lővöm ki. Prüsszkölök, Dean egy zsebkendőt nyom a kezembe, amit hálásan elfogadok.

– Ez én lennék? – cirógatja meg tarkómat.

– A-azt hiszem – sütöm le szememet és elpirulok.

– Hmm...Értem – közelebb hajol, hogy a fülembe tudjon súgni. – De legalább most már azt is tudod, hogy milyen, amikor ez a hólyag felfújja magát.

Miért kell zavarba hoznia? Egyből másra gondolok, és abban is biztos vagyok, hogy ő direkt akarta, hogy másra gondoljak.

– Ki megy kinek az idegeire? – vigyorog Pharm.

– Szerintem ez kölcsönös – válaszolja Win. – De megoldjuk a nézeteltéréseket.

– Hogyan? – kíváncsiskodik tovább.

– Elég nyilvánvaló, nem? – húzza vissza Dean.

– Oh. Te és – mutatóujját hol rám, hol Win-re szegezi, én pedig bólintok. – Oh.

Kár lenne tagadni, amióta megjöttek Win nagyon birtokló lett, és én is nagyon közvetlenül viselkedek vele.

Többet nem beszélünk a helyzetről, majd ha négyszemközt leszek Pharm-mal, részletesen beszámolok neki mindenről, és ezt ő is tudja. Már alig várja, hogy sort keríthessünk erre a beszélgetésre, de sajnos nem tudjuk mikor lesz rá alkalmunk.

Win megkérdezte, hogy maradnak-e ebédre, mert ha igen, akkor összedobunk valamit. Dean kedvesen visszautasította, azzal az indokkal, hogy hivatalosak ebédre. Mint kiderült, Dean is idevalósi, együtt nőttek fel Win-nel, innen a jó barátság.

Pharm biztos nagyon boldog, végre talált valakit, aki elfogadja, úgy szereti, ahogy van, és még a szüleinek is bemutatja. Irigylem, én már senkit se fogok tudni bemutatni a szüleimnek, és ez elszomorít. Viszont anya ismerte Win-t, és nagyon is kedvelte. Ha úgy alakulna közöttünk a dolog, ahogy szerintem nem fog, de ha mégis, anya áldását adná. Végül is tudtommal rábízott, biztos volt benne, hogy meg tud védeni.

– Mi most megyünk, de még fogunk jönni! – barátságosan mosolyog ránk Dean.

Elég volt neki fél óra, hogy felengedjen merevségéből.

Szerintem csak féltékeny volt Pharm-ra, nem tudta, hogy milyen kapcsolat van közöttünk. De látszik, hogy csak barátok vagyunk, ráadásul rá rajongva néz, és amikor Dean hozzáér, szinte kivirul. Remélem, hogy együtt maradnak, első benyomásra is észrevehető, hogy olyanok, mint a borsó meg a héja.

Felállunk mindannyian, kikísérjük őket, könnyes búcsúzkodásba kezdünk, legalábbis ami engem és Pharm-ot illet. Nem tudjuk, hogy mikor találkozhatunk újra, de a barátja biztosít minket, hogy nemsokára újra meglátogatnak.

– Elmehetek még egyszer wc-re? – kérdezi Pharm.

– Persze, tudod, hogy merre találod! – mosolygok rá.

– Win, anyunak ígértél valamit, most el tudom vinni neki.

– Oké, hozom is, egy perc.

Ott maradtunk ketten, zavarban vagyok, és hintázni kezdek a sarkamon.

– Tudod – kezd bele –, meg szeretném köszönni, hogy ilyen megértő vagy.

– Semmiség – biztos kettejükre gondol.

– Nehéz lehetett elfogadni, az igazságot.

– Nem annyira – rágom a számat. – Mire gondol?

– Win mindig is keményen dolgozott ezen az ügyön.

– Aha – nem értem miről beszél.

– Nagyon jó nyomozó, mondhatom azt, az egyik legjobb – mosolyog rám. – És az, hogy odaadod neki a pendrive-ot, felbecsülhetetlen számunkra.

– Igen, az –arcomra fagy a mosoly, de tovább tettetem a dolgot.

– Miattad le tudjuk zárni az ügyet, és mindenki boldog lesz. Előléptetnek minket, és akkor már nem kell beépülnünk – tekintete számító, mintha eltervezte volna ezt a beszélgetést.

– Persze, ez csak természetes – belül szétmarcangolja valami a lelkemet, de nem mutatom.

– Gondolom, alig várod, hogy megszabadulj tőle.

– Nem is tudod, mennyire.

– Nyugi, ha vége, különváltok. Te az egyik irányba, ő pedig a másikba.

– Jól mondod.

– Vagy máshogy szeretnéd?

– Nem, tökéletes lesz így, megnyugodhatsz.

– Biztos.

– Mondom, hogy jó! – de ezt már kiabálva mondom.

– Valami gond van? – érkezik meg Pharm.

– Nincs semmi, csak beszélgettünk.

Igen, Pharm elmondta, hogy egy nyomozóval találkozgat, és én erre miért nem emlékeztem?

Mindennek össze kellett volna állnia már az elején. Egy zsarunak nem lehet egy bűnöző a barátja, leeshetett volna, de a rózsaszín ködtől nem láttam. Most már viszont minden világos, értek mindent. – Fáj, iszonyúan fáj! – Rengeteg kérdés büffen fel bennem, de nem akarok most jelenetet rendezni.

Win is megérkezik egy hatalmas dobozzal, berakja a csomagtartóba. Még egyszer megölelem Pharm-ot, Dean-től elbúcsúzok, ahogy Win is teszi. Beülnek a kocsiba, mosolyogva integetnek, majd távoznak hatalmas vihart hagyva maguk után.

Én pedig ott állok leforrázva, megbántva, megsértve és még sorolhatnám. Csak nézem a távolodó autót, ami elvitte az álmaimat, és csak törött darabokat hagyott hátra.