Win

A sebességhatárt meghaladva száguldok hazafelé. Az elmúlt pár napban elintéztem a dolgaimat, nyomoztam is, bár sokat nem tudtam meg. A főnök beásta magát az alvilág legsötétebb bugyraiba, és senki nem olyan hülye , hogy elárulja hollétét. Jobban félnek az árulás szabta büntetéstől, mint az igazságszolgáltatástól.

Dean megnyugtatott, hogy kerül, amibe kerül, de megtalálják, hogy biztonságosan visszatérhessünk. Meen-ről viszont senki nem tud semmit, mintha a föld nyelte volna el. Azt suttogják a varjak, hogy bosszút forral egy bizonyos örökös iránt.

Ettől félek én is, ha Team a kezei közé kerül, akkor nem ússza meg ép bőrrel. Láttam, hogy mennyire vágyik rá, sóvárog, érte ég. A kölyök naivan azt hitte, hogy a barátja, de én mindvégig láttam, mire megy ki a játék.

Hallottam hírét brutalitásáról, és senki nem jutott ki élve karmai közül. El se akarom képzelni, hogy Team-mel mit művelne. Rajongásig oda van érte, és az a legrosszabb. Kihasználná, addig mártózna testében, amíg az a végelgyengüléstől feladná, és kilehelné lelkét. - Nem engedem!

Sajnálom Meen - a fenéket! -, de ő már hozzám tartozik, az enyém. Még ha Team nem is úgy gondolja, majd idővel rá fog jönni. Nehéz lesz dűlőre jutnunk, főleg, amilyen makacs, de megérti majd. Addig pedig, marad a csábítás teljes eszköztára. Élek is ezzel a lehetőséggel, csak érjek már haza.

Bekanyarodok a hosszú, fenyőkkel szegélyezett földútra. Pár kanyar után már látom a palatetős házikót, és szívem reménnyel telve dobban. Nem azért, mert mély érzéseim vannak - oh, nem! -, hanem, mert becserkészhetem azt az ártatlan kölyköt.

Leparkolok a ház elé, még a motor hangja se áll le, én már száguldok befelé. Önkéntelenül mosolyra húzódik szám, a viszontlátás örömére. De ez a mosoly gyorsan leolvad helyéről, mivel kong az ürességtől. Mármint, minden bútor a helyén van, patyolat tisztaság fogad, sehol egy porszem. - Szóval nem unatkoztál? - Pedig azt hittem, hogy amint meglát, nyakamba ugrik, és azt suttogja, hogy sose hagyjam el.

Mondjuk, ez nem vallana rá, nagyon nem. Inkább nyakamba zúdítaná a felmosóvizet, és visszaküldene oda, ahonnan jöttem. Párnás ajkait összepréselné, fekete szemei bosszúsan csillognának. - Hol lehetsz? - Idegenkezűségnek nyoma sincs, belesek szobámba, a fürdőbe, de nem találom.

Kimegyek a ház elé, csípőre teszem kezem, és körbenézek. - Megőrülök, ha itt mersz hagyni! - És ha megtette, akkor nagyon fog fájni, amit tőlem kap. Sajogni fog az az igazán tömnivaló feneke, és nem attól, amire én szeretném használni. - Mikor lettem ennyire kanos? - Nem igazodok el saját magamon. Ennyire sose hajtott a vágy, hogy újra magam alá gyűrjek valakit. Inkább megvártam, amíg az illető közeledni kezdett.

Merre induljak? Hol keressem ezt az istenátkát? Hát így kell hazavárnia a ház urát? Friss nyomok vezetnek le a stéghez, a tűlevéllel borított avarba léptek nehezedtek, a bokrokat félrehajtották, ágait megtörték. - Szóval itt bujkálsz? - Zsebre dugott kézzel sétálok le, ebben a napsütéses időben.

Az évszakhoz képest meglehetősen jó idő van, ezerágra süt az aranyszínben pompázó korong, még a szél se lengedezik, hogy kellemes fenyőillatot vigyen magával. Csendesen lépkedek, nehogy meghallja közeledésemet. A stégen ott vannak a levetett ruhái, egy pléd kiterítve és két törölköző.

Megállok a szélénél, figyelem a ringatózó hullámokat, hátha felfedezem az ismerős alakot. - Meg is van! - Hosszú, határozott karcsapásokkal siklik a vízen, fejét kiemelve, büszkén. Megáll, lebegni kezd a felszínen, sütteti hasát.

- Esetleg kijössz még ma a vízből? - kiálltom oda neki, mire elmerül, majd felbukkan.

Úszni kezd felém, tekintetét egy percre se veszi le rólam. Mikor már elég közel ér, megszólal.

- Megjöttél?

- Amint látod - mosolygok rá.

- Akár vissza is mehetsz - fogja meg a korlát kapaszkodóját.

- Miért nem tudod azt mondani, hogy örülsz, hogy látsz?

- Mert nem volna igaz - válaszolja unott hangon.

Fellép a legalsó lépcsőfokra, majd a következőre és így tovább. Nem tudok megszólalni a látványtól, ahogy hamvas teste kiemelkedik a vízből, a vízcseppek patakokba folyik össze testének mélyedéseiben, majd duzzadva siklanak alá.

- Csak ott állsz és bámulsz, vagy hozol egy törölközőt?

- Már éppen indulni akartam érte - lépek párat vissza és lehajolok érte.

Közelebb lép, lúdbőrözik, a száját is lilásra festette a hideg víz.

Nyúl a törölközőért, de nem adom oda neki, inkább majd én terítem hátára. A két sarkánál megfogom, és az anyag lebegve öleli körül. Elengedhetném, de nem teszem, inkább közelebb vonom. Botladozva lép felém, szeme kíváncsian rebben, nem tudja, nem fogja fel, mire is készülök.

- Hiányoztam? - cirógatom meg arcát, pillája sebesen jár.

- Csak szeretnéd.

- Miért nem tudod azt mondani, hogy Win, majd elepedtem utánad?

- Mert ez nem történt meg - biggyeszti le száját.

- Tudod - ölelem át remegő testét -, te hiányoztál nekem.

- Hazudsz! - hajtja le fejét, és egyik lábáról a másikra áll.

- Gondolj csak, amit akarsz - duruzsolom tovább füléhez hajolva. - Vesd le az alsódat.

- Minek?

- Hogy ne fagyasszon le még jobban - nevetek rá. - Mégis mit gondoltál? Hogy majd neked esek?

- Hova gondolsz? Tudom, hogy a nagy Win, nem alacsonyodik le az én szintemre - taszít rajtam egy nagyot.

Benyúl a sötétkék törölköző alá, az anyag mozgásából látom, hogy elkezdi lefelé csúsztatni, ami alatta van. Nagyot nyelek, mert erre a látványra nem voltam felkészülve.

Lecsúszik a lábán és kilép belőle. Ott áll előttem, szinte meztelen, és én csak arra vágyom, hogy attól az átkozott lebernyegtől is megszabaduljon. Érdeklődve figyel, megrázza fürtjeit, a vízcseppek kristályként szóródnak szanaszét. Felemeli kezét, miközben lehunyja vágott szemét és hátrasimítja haját. Földbe gyökerezik a lábam, annyira elbűvöl az előttem zajló jelenet.

Előrelép, tenyerét vállamra helyezi és elkezd lefelé nyomni, én pedig, mint egy engedelmes kiskutya, leülök a kiterített plédre. Hosszú lábaimat kinyújtom, alig várom következő lépését. Amit meg is tesz, lábam mellett lépdelve jön közelebb, majd egyikkel átlép rajtam és combomra ül.

- Úgy fázom - rebegi.

Már indul is a kezem, gyengéden magamhoz ölelem remegő testét, és dörzsölni kezdem hátát.

- Jobb már?

- Nem, még mindig fázom - bújik bele ölelésembe.

Az anyag alá csúsztatom kezem, hideg bőrét érintem. Lejjebb nem merek kalandozni, félek, hogy elijeszteném.

Pedig égek a vágytól, és az, hogy ölemben ül, csak rontja a helyzetet. Fejét vállamon nyugtatja, ujjai tarkómat cirógatják. - Mi ez a változás? - Azt vártam, hogy dacol, kiabál, vitatkozik, esetleg őrjöng, de egyiket sem teszi, hanem inkább halálos nyugalommal simul karjaimba.

- Jól vagy?

- Talán nem ezt vártad? - tenyere mellkasomra vándorol. - Pedig azt hittem, ezt szeretnéd.

- Nagyon nem - és ez tényleg így van, talán elrabolták az idegenek?

- Annyira hiányzott az illatod - orrát végighúzza nyakamon, majd finoman ejt rajta egy harapást.

- Basszus - tenyeremet fenekére helyezem -, elveszed az eszem.

- Csakugyan? - kuncog és bekapja fülcimpámat.

- Megmutassam?

- Ha mered - nézek szemébe.

Ravaszkásan csillan szeme, valamire készül, de hogy mire, nem tudom.

Keze reszketve nyúl a nadrágom gombjához, amit ki is gombol. Hátratámaszkodok, kiélvezem a pillanatot. Lehúzza a cipzárt, mire felemelem csípőmet. Lejjebb rángatja, egészen fenekem alá. Ékességem diadalittasan megugrik, jelezve, hogy benne van a játékban.

Tenyerét ráfekteti, érintése tüzes, vágyat keltő. Előre hajol, ajka ajkam előtt áll meg, résnyire nyitja, majd megnyalja.

- Team! - eddig bírtam, nem tovább.

Kezeim közé veszem arcát, sóvárogva nézek szemébe, majd lecsapok. Sokkal, de sokkal élvezetesebb, mint amire emlékeztem, pedig az se volt semmi.

- Nem azt mondtad, hogy nem szabad megismételni? - súgja fülembe, majd bele is nyal.

- Tévedtem - hunyom le szememet és élvezem farkam érintését.

Anyagon keresztül simogatja, hosszában, majd rászorítva.

Tényleg nem milyen fogadtatásra számítottam, de élvezem. Hajába túrok, kedvesen elmosolyog, megfogja kezem, és tenyerembe csókol. - Biztos beteg! - Máskülönben nem tenne ilyet. Az alsómat elhúzva előbukkan meredező farkam, arcán ezernyi érzelem suhan át.

Megmarkolja, fel-le húzogatja selymes tenyerét, lehajol, egészen farkam feje fölé. - Istenem, ha bekapja, egyből elmegyek! - Kinyitja száját, és nyálat csorgat rá. Olyan erotikus látvány, amivel lehetetlenség betelni.

Ami a legszebb az egészben, hogy itt vagyunk, a számomra legkedvesebb helyen. Már gyerekkoromban is mindig idejöttem, ha bántott valami, vagy éppen boldog voltam. Most viszont megosztom vele, a helyemet, az örömömet, a boldogságomat, és valami egészen mást is, amit nem akarok még magamnak se bevallani.

Tolni kezdem fejét, lüktető erekcióm felé, de pár milliméterre megáll fölötte, onnan pillant fel rám. Majd gúnyos mosolyt villant, és tudom, hogy valami rossz fog történni.

- Azt hitted, ilyen könnyű eset vagyok? - hangosan felnevet. - Felejtsd el!

Szorosan tartja a törölközőt, miközben feláll, és én csak pislogni tudok. - Olyan közel volt a cél! - Ezt tette velem, képes volt felizgatni, és még magamra is akar hagyni. - Azt már nem! - Csuklójánál fogva visszarántom, és visszaültetem helyére.

- Engedj már el! - dühösen lökdösni kezd. - Nem akarom!

- Dehogynem! - hátracsavarom kezét, és gúzsban tartom.

- Ne játszadozz velem, mert megégeted magad! - nézek végig rajta.

- Ugyan, te csak egy apró lángocska vagy, nem tudsz ártani nekem!

- Megmutatom neked, hogy ez a láng fellobbantja benned a tüzet.

- Te csak azt hiszed?

- Úgy lenne? - kérdezem, és már tapadok is ajkára.

Ellenáll, igazi harcos szellem, de felettem nem győzedelmeskedhet. - Abból nem eszik! - Erőszakosan ostromlom, nyelvcsapásaim egy követelőzőbbek. Azt érzem, ha nem adja meg magát, abba belehalok. Intenzív, eleven az érzés, ilyen még sosem volt. A vágy mindent felőröl bennem, a gátlásaimat, józan eszemet és a tartásomat. - Meghalnék érte! - Legalábbis most, ebben a pillanatban biztosan. Lassan a bőröm alá kúszott, pedig nem akartam. Magának követelte gondolataimat, egy perc nyugtot se hagyva.

Végre visszacsókol, és mikor már belemerülnék olyan vadul megharapja számat, hogy az lüktetni kezd. Odakapok, nyomkodom, hátha gyorsabban elmúlik.

- Ezt miért kellett? - engedem el kezét, hagyom hadd menjen, ha menni akar.

- Mert megérdemelted! - böki meg mellkasomat. - Itt hagytál! - szeme könnybe lábad.

- Összevesztünk, azt hittem ezt akarod! - ölelem át derekát.

- Ki akarna egyedül maradni egy ilyen helyzetben?

- Azt hittem, hogy te.

- Tévedsz! Se élelem, se szórakozás, se társaság!

- Hát csak ennyi a bajod?

- Gonosz és romlott vagy! Önző! - ökölbe szorított kezével ütöget. - Nem figyelsz a másikra és csak az a fontos, hogy neked mi a jó.

- Ez tetszik neked, valld csak be! - szorítom magamhoz. - Élvezed, hogy ellenkezhetsz!

- Nem! - egy könnycsepp gördül ki szeme sarkából, amit hevesen letöröl.

- Látod, megint ellenkezel! - fejét vállamra hajtom, ő pedig kapaszkodik belém.

Apró puszikkal hintem gömbölyű vállát, mire felsóhajt.

Alakulunk, már nem olyan feszült a teste, mint az előbb. Csókjaim nyomott hagynak világos, már-már áttetsző bőrén. Idegesen hámozom ki a törölközőből, látni akarom egész valóját a természetes napfényben. Bőre szikrázik az őt körbe ölelő nap fényében, a halványkék égbolt tökéletes hátteret ad, hogy Team kiemelkedjen belőle. Olyan élénk, akár egy pasztellfestményre húzott neonzöld festékcsík.

- Tudtad, hogy - ujjamat végigfuttatom mellkasán és szíve fölött állapodik meg - ellenálhatatlan vagy?

- És ezt csak most vetted észre? - végre mosolyogni látom.

Olyan ritkán teszi, de amikor mégis, a jégcsapot is megolvassza. Ahogy a szívem helyén pulzáló hatalmas jégtömb is repedezni kezd.

- Talán hamarabb is, mint gondolnád - csókolom meg újra vállát.

- Mégis mit akarsz tőlem? - kapaszkodik tarkómba.

A természet körbevesz minket, csak magunk vagyunk, senki sem zavarhat meg. itt és most az enyém lesz, az enyém kell, hogy legyen.

Hátradőlök a pléden, puha, kellemes tapintású, a törölközőt összegyűröm, fejem alá teszem. Párnának ez is tökéletesen megteszi. Innen nézek fel rá, én ruhában, ő meztelenül és ártatlanul. Szeretem ezt a látványt, meg tudnám szokni, és talán meg is akarom, ezt még nem döntöttem el.

- Nem válaszolsz? - elkezdi kigombolni fekete ingemet, majd széthajtja.

- Egyszerű a válasz - kezénél fogva magamra húzom -, téged.

Megteszi hatását, és az a legnagyszerűbb az egészben, hogy ezt komolyan is gondolom.

Azt még nem tudtam eldönteni, hogy csak a testét, vagy őt magát is. Erős a gyanúm, hogy inkább az utóbbi lehetőséggel élnék. Gyengéd, mégis harcias szemébe nézek, és tudom, hogy egy másodperc alatt képes elszabadítani a poklot.

Feljebb csúszik, egy szem illetve szájmagasságba kerülünk, és én csak bámulni tudom. Megcsókol, és a mennyekben érzem tőle magam, örökmozgó keze fürgén csúszik be alsómba. Felhúzza combját, kezem egyből rátalál és simogatja.

- Win, mit művelünk mi? - pilláját félig leereszti.

- Nem is tudom, ez minek látszik? - szorítom meg fenekét.

- Valami rossznak!

- Az lenne? - fordítok helyzetünkön és elterül alattam. - Mondd, ha nem akarod, de tudd, hogy azzal pokolra ítélsz!

- Te oda születtél! - érinti meg arcomat, és elmosolyodik. - És jól áll neked!

- Nemcsak az! - megfogom kezét és ágyékomhoz vezetem.

Finom, puha ujjai körém fonódnak, csúsztatja, szorítja, felváltva, ahogy éppen jólesik neki.

Karom remegni kezd, a vágy egyre csak fokozódik bennem. Csókkal borítom ott, ahol érem, nyakát, vállát, kulcscsontját. Derekamon átkulcsolja lábát, lejjebb húz, farkunk összeér. Ficánkolni kezd alattam, a két rúd egymáshoz dörzsölődik, így megragadja őket, és egyszerre mozgatja rajta kezeit.

Lassan ráereszkedek, arcomat nyakába temetem, becézni kezdem érzékeny bőrét. Teste reagál, apró pihéi az ég felé merednek, bimbója megkeményedik. Félig lehunyt szemhéja alól figyel, nyögdécsel, csípőjével fellök, és elvesztem az eszem.

- Benned akarok lenni! - szopogatom ádámcsutkáját.

- Azt én is nagyon szeretném - suttogja, és addig noszogat, míg oldalra, majd hátamra dőlök.

Felülkerekedik rajtam, vonaglik, miközben csókol.

Egyre lejjebb halad, végignyalja a levezető utat, egészen a köldökömig, és farkasszemet néz merevedésemmel. Szétteszem lábam, hogy közé tudjon térdelni, és kíváncsian várom, hogy megteszi-e. - Tedd meg! - Szinte már könyörgök magamban. Meghallgatásra talál imádságom, fölé hajol, kidugja nyelvét és végignyalja fényesen csillogó fejét.

Majd figyelem, ahogy magába szippantja az az édes, lédús nyílás, forrósága felemészt. Feje le-fel jár, habzsolva cuppog rajtam. - Anyám! - Tövig nyel, pedig ez nem kis mutatvány. Igaz, hogy krákog és szipákol egy kicsit, de ezen nem csodálkozom.

Lábam mellé könyököl két oldalról, erősen tartja csípőmet. Legszívesebben jobban lenyomnám fejét, már nyúlok is felé, de útközben meggondolom magam, és inkább összefűzöm ujjainkat. Hálásan pillant fel szopás közben, azt sugallva, hogy ez az apró gesztus sokat jelent számára.

- Csókolj meg - ülök fel és húzni kezdem.

- Mit adsz érte?

- Majd megtudod!

- Most - de már csücsöríti is duzzadt ajkát.

- Megosztom a szobámat veled.

- Csak, hogy melegen tartsalak?

- Még nem döntöttem el - hajolok ajkához.

Finoman kóstolgatom, nyelvén érzem ízemet. - Az enyémet! - Büszkén szorítom magamhoz, fenekét markolászva feltérdeltetem, farka mellkasomnak feszül.

Kockái összehúzódnak minden érintésemre, és mikor szívni kezdem mellbimbóját hajamba túr és húzni kezdi. Fejét hátraveti, nyöszörög, élvezi a helyzetet. Bekapom ujjaimat, majd széthúzom fenekét, és a mélyedésben végigszántok velük.

- Csúsztasd be! - hangja könyörgően cseng.

- Ha ennyire akarod! - újra szívni kezdem bimbóját és egyik ujjamat felcsúsztatom nyílásán.

Fejemet magára szorítja, hátamat karistolja.

Hirtelen életre kell a szél, de még csak lengedez, meg-megemelve Team rövid, kékesfekete tincseit.

Szétrakja lábait, lejjebb ereszkedik, átöleli nyakamat, szemembe néz, ajka suttogni kezd. De nem értem mit akar mondani, ezért közelebb hajolok.

- Le - neveti -, dőlj le!

- Nem vagy elég tág! - támaszkodok hátra, hogy vállamba meg tudjon kapaszkodni.

- Azzal ne foglalkozz - nyom lefelé -, lovagolni akarok!

Tenyerébe csorgatja nyálát, még egyszer végigsimít hosszomon, majd rózsájához igazítja és lassan, irtózatosan lassan ráereszkedik.

Sziszeg, néha felszisszen, de ugyanakkor elégedett sóhajok is elhagyják száját. - Újra benne! - Nem is akarok ennél többet, csak érezni, ahogy körülvesz szűk járata, és ahogy gyűrűje szorít. Mikor már teljesen magába szippant, nagyokat lélegez, hogy megszokja méretemet. Homlokát enyémnek dönti, cserébe átölelem, szorosan, biztonságban tartom.

Ringatózni kezd, előre, hátra, mint egy kishajó a hullámzó tengeren. Mélyről felszakadó sóhajai elégedettséggel telnek meg. Egyik kezével térdemre támaszkodik, háta ívbe feszül, fejét hátraveti. Olyan kecses, hajlékony, akár a balettosok. Minden egyes alkalommal - amiből eddig kevés volt - elbűvöl.

- Win, Win, Win! - nyöszörgi.

- Jól csinálod! - lihegem, mellkasát simogatom.

- Win! - kétségbeesetten szólongat.

Lendülete a tetőfokára hág, pattog, vonaglik rajtam. Édes teher ez számomra, még a számtalan karcolás, horzsolás sem tud érdekelni, csak azért, mert ő okozta. Megragadom derekát, egy pillanatra leállítom, erre kérdőn és követelőzően néz rám. Még egyet rugózik is rajtam, nemtetszését kifejezve. Kihúzódom belőle, óvatosan, fejét tartva hátára fektetem.

Visszahelyezkedek, egyetlen, határozott döféssel újra benne vagyok. Vállamat markolja, hol eltaszít, hol visszahúz

- Ez annyira jó! - tárja szét még jobban a lábát.

- Mondd még egyszer! - döföm meg mélyebben.

- Felejtsd el! - nyűszíti.

- Halljam! - megsorozom apró lökésekkel.

Pontosan tudom, hol találom a prosztatáját, és a cél érdekében meg is kínzom.

Hallani akarom, ahogy a nevemet nyögi, az élvezettől sóhajtozik, és reszket minden lökésemre. A csókja forró, ölelése szoros, akárcsak gyűrűje.

- Win - érinti meg államat, fogai összekoccannak.

- Team? - húzom az agyát, de már alig bírom.

Gyöngyözik a homlokom, de övé sem kevésbé.

Kezembe veszem fejét, ne kopogjon annyira a kemény faléceken. Simogatom, dédelgetem, mindeközben pumpálom. Felnézek, és távolban valami megcsillan a nap fényében. - Figyelnek! - Lehet a városi gyerekek, akik ritkán erre bicikliznek, vagy más is. Abba kellene hagynom, de nem végezhetek félmunkát.

- Újra...

- Mit szeretnél? - puszilom meg.

Fényes tekintetével rám néz, és a saját tükörképemet látom benne. Csak én létezek számára, legalábbis itt és most.

- Rajtad akarok ülni! - és már nyom is felfelé, a hirtelen mozdulattól kibillent az egyensúlyomból.

- Óvatosabban! Még a végén belegurulok a vízbe!

- Az már a te bajod! - megszállottan rám veti magát, csókol, simogat, és persze lovagol.

Hossza üti hasfalamat, arca teljesen átszellemült.

Vállamba kapaszkodik, majd verni kezdi farkát, én pedig szorosan tartom csípőjét. Mozog, előre, hátra, megtekeri és kezdi elölről.

- Jöjjön, aminek jönnie kell - suttogja.

Megremeg, gyűrűje körülzár, pulzál és még éppen időben emelem fel fejem, hogy lássam, ahogy hasamra élvez.

Már nekem is közel van a vég, egy végső, erőteljes lökés után magomat beleengedem. Csak löki kifelé, és miután úgy érzem, hogy az utolsó cseppet is kipréseltem magamból, mellkasomra húzom. Sebhelyes hátát simogatom, ő pedig csak piheg megállás nélkül.

- Gyönyörű vagy, amikor elmész - suttogom.

- Ha te mondod.

- Most már igazán bevallhatod.

- Mit is? - simogatja oldalamat.

- Hogy hiányoztam.

- A nagy frászt - próbál feltámaszkodni, de karja remegve rogy össze.

- Csak egyetlen aprócska szó -fújok bele hajába.

- Gondolj azt, amit akarsz.

- Ezt igennek veszem - mosolyodom el.

Az erdő felöl kuncogás hallatszik, ami megnyugtat. Szóval, csak gyerekek voltak. Szégyellenem kellene, de nem teszem, volt egy jó napjuk, ennyi.

Ilyet nem mindennap láthat az ember, főleg, ha két férfi ölelkezik. És most azt tesszük, átölel, én is azt teszem. Az izzadsággal keveredett friss illata mámorító, ha tehetném, most azonnal újrakezdeném. De őszintén megmondom, kivette belőlem az összes energiámat. Szükségem van úgy fél órára, és kezdhetjük elölről.

- Team, nem megyünk be? - Semmi válasz. - Team, hallasz?

Halk hortyogás üti meg fülemet, elaludt. - Ilyen könnyen megy neki? - Elmosolyodom, kicsit arrébb tolom, felbűvészkedem az alsómat és a gatyámat.

Szorosan hozzá préselődöm, a felszabadult pléddel betakarózunk. Feje alá csúsztatom karomat, és figyelem, ahogy szempillája rebben, duzzadt ajka szétnyílik. - Olyan aranyos! - Közelebb húzódik, nyakamhoz fúrja arcát, és átölel, majd azt mormogja:

- Hiányoztál.

- Te is nekem - puszilom meg homlokát -, te is nekem.