Team

Talán, mondhatom azt, hogy megkönnyebbültem, mikor becsapódott mögötte az ajtó. A tegnapi nap emléke még élénken él bennem, ahogy a végén visszautasított, ellökött, és azt mondta, hogy felejtsük el az egészet. Nem tett jót az önbecsülésemnek, önértékelésemnek, az már biztos.

Hiába szépített a dolgon az, hogy utána bekúszott az ágyamba és szorosan ölelve tartott. – Nevetséges! – Azt hiszi, ezzel el van intézve? – Minek néz engem? – Pár kedves szó, egy kis törődés, simulás és minden a legnagyobb rendben? – Sajnálom Win, én nem az az ember vagyok! – Morgolódva megyek a fürdőbe, hogy lemossam a tegnap mocskát.

Megnyitom a csapot, a rézcső remegni kezd, majd akadozva okádja a zuhanyfej magából a vízcseppeket. Rá férne már egy felújítás, itt minden olyan régi és elavult. A kádon a zománc már régen elveszthette fényét, most besárgult mosolyával hívogat, hogy adjak még egy esélyt.

Olyan, mint én, sok mindent megélt már, hajszelrepedések keletkeztek öblös testén, de nem adja fel. Csak még egy fürdést, egy utolsót, és rájön az ember, hogy még van benne lehetőség. – Szánalmas! – Kuncsorogni azért, hogy meglássák benne a jót és szépet, a kényelmet.

Undorodva szállok be, talpamat karistolja a megkopott zománc. Szánalmat érzek iránta, ezért megsimogatom a szélét, legalább kapjon egy kis kedvességet. – Ennyit erről! – Mindenkinek és mindennek jár egy másodpercnyi boldogság.

Felegyenesedek és magamra irányítom a zuhanyrózsát. A rám hulló cseppek égetik bőrömet, de nem bánom, pontosan erre van most szükségem. Lehunyom szemem, benedvesítem hajam, majd bedörgölöm samponnal, testemet szappannal.

Végre tisztának és ártatlannak érzem magam, ami már régen nem voltam. Leöblítem a habot, ami szépen csordogál lefelé, majd elveszik a lefolyó űrjében. Végül elzárom a csapot, kiszállok a kádból és megtörölközök. A megkopott, repedezett tükörbe pillantva alig ismerek magamra.

Alig két hete még minden rendben volt, legalábbis fogjuk rá. A helyzethez képest mindenképpen, és azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben. Egy biztos, Win-t a lehető legmesszebbre kerülném, ugyanis mióta belépett a világomba, azt feje tetejére is állította.

Tisztában vagyok vele, hogy nem csak az ő hibája, mert ami történt, arról nem tehet. De mégiscsak akkor kezdődött minden. – Haza akarok menni! – Mégis hova? Se otthonom, se családom, és még barátaim sincsenek. Ha vissza is mennék, napok múlva valamelyik sikátor sötét szegletében feküdnék nejlonzsákban. – Kell ez nekem?

Viszont itt se maradhatok az idők végezetéig, Win-nek is élnie kell tovább az életét, nélkülem. Így is hálás lehetek neki, amiért minden ellenérzése ellenére magával hozott és befogadott. Bár a fizetséget tegnap begyűjtötte, maradjunk annyiban.

Bemegyek a szobájába, az ágy bevetetlen, ruhái szanaszét dobálva. Nem foglalkozok vele, nem az én dolgom. Kinyitom a szekrényét, bámészkodok egy darabig, majd előhalászok egy fekete melegítőegyüttest. – Tökéletes! – Már csak egy trikó kell, amit kis turkálás után meg is találok. Belebújok mindenbe, megszagolom a pulcsit, szeretem illata van.

Az alsót kihagyom, mivel itthon vagyok és így sokkal kényelmesebb. Viszont, zoknit keresek a cuccaim között. Már csak azt kell kitalálnom, hogy mihez is kezdjek magammal. Itt nincs tévé, telefon, tablet, semmi.

Előveszem a bakelit lejátszót, felteszek egy lemezt, találomra, meg se nézem, hogy mi van rajta. – Persze, hogy klasszikus! – Méghozzá a hattyúk tava, pont alkalomhoz illő. Egy fiatal lányról szól, akit elátkozott a gonosz varázsló. Rátalál a szerelem egy ifjú királyfi képében, aki fűt fát ígér, és meghívja a bálra. De a bálon nem veszi észre, hogy a varázsló lánya megy el, boldogan viszi táncba.

A lány hattyú képében verdesi a kastély ablakát, szenved azt látva, hogy a szeretett férfi mást ölel, megszakad a szíve. A gonosz varázsló győzedelmeskedni látszik, elragadja a lányt és az erdő mélyére száműzi. A királyfi észbe kap, rájön a csalfaságra, a lány nyomába ered és megmenti.

Minden jó, ha a vége jó. A gonosz varázsló a nevelőapám, én vagyok a hattyú, de ki a királyfim? Win lenne? – hangosan felnevetek. Na, persze, szőke királyfi fekete lovon, csak éppen esze ágában sincs megmenteni, max megdöngetni. – Arra ki van az esze! – De az nem jut eszébe, hogy min megyek keresztül, mit is érzek igazán.

Nem hibáztathatom, senkik vagyunk egymás számára, akik átéltek ezt, azt. A tegnap este pokolian jó volt, nem panaszkodhatok. Forró csókjai, sietős érintései, izzó tekintete, vigyázban álló farka, ami belém hatolt. – Basszus, újra érezni akarom! – Szégyentelen vagyok, tudom, de nem érdekel.

Reggel majdnem megtörtént, és talán kész lettem volna odaadni magam, ha nem idegesít fel. Pihekönnyű csókjait most is érzem hátamon, erős ölelését testem körül. Mégis hányadán állunk? Egyik pillanatban a lehető legmesszebbre taszít, majd ha úgy fordul az agya, a lehető legközelebb húz magához. – Tényleg csak játékszer vagyok neki! – Semmi több.

Légy átkozott! Miattad többet akarok, nem elégszem meg egyetlen alkalommal, és ez nagy baj. De hogy tehetném meg, úgy, hogy ne sérüljek meg? – Megmondom, sehogy. – Akkor hagyjam magam? És amikor eljön az idő, nevetve távozzak, mint aki jól végezte dolgát? Megtehetem, senkinek nem tartozok elszámolással. Az én testem, az én lelkem. Mit számít, ha még egy kicsit jobban összetörik?

Legalább elmondhatom, hogy voltak szép pillanataink. Már ez is valami, ne válogasson egy éhező, elégedjen meg azzal, amit odadobnak neki. Egy csontot, amit megrághat, és talán még jól is lakhat vele. Vicces, mert Win tényleg csontos egy kicsit, már-már vékonynak mondanám. Rajtam kicsivel több hús van, mégis erős, – hogy felkapott tegnap!

Tekintetem a fenyvest pásztázza az ablakon keresztül, de semmi érdekeset nem látok. Szürke az ég alja, esőre áll. Illik a hangulatomhoz, ahogy a zene erősödő ütemei is. – Itt hagyott, egyedül! – Gonoszsága határtalan – toppantok egy nagyot –, pedig tudhatná, hogy nem akartam egyedül maradni. – Hová mehetett? – Halvány lila gőzöm sincs.

Inkább hagyom is a gondolataimat és elkezdek takarítani. Jobb, ha lefoglalom magam, mint szabadjára engedni fantáziámat. Abból semmi jó nem sülne ki, csak még jobban felpaprikáznám amúgy is háborgó lelkemet.

A szobájával kezdek, majd a fürdőben folytatom. Ráfért már egy nagytakarítás és időmből úgyis kitelik. Ennyit megtehetek a szállásért, ételért és a biztonságért. A nappali és a konyha egyszerűbb eset, ott nem kell mindent átsikálnom, azt már megtettem. Viszont a konyhapultot és az asztalt muszáj lefertőtlenítenem. Addig sikálom, amíg ragyogni nem kezd, de sajnos az emlékképeket nem tudom eltüntetni fejemből. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – Sóhajtásomba még a ház is beleremeg.

Annyira belemerültem, hogy a hosszú órák lerövidültek, és csak azt veszem észre, hogy lement a nap. Az ajtót bezárom, ablakokat leellenőrzöm. Most jövök rá, hogy milyen félelmetes itt lenni, egyedül, az isten háta mögött. – Utállak Win! – Lefekszek a kanapéra, de nem tudok aludni.

Zavar a beszűrődő telihold fénye, a faágak susogása, a bagoly huhogása. Mintha árnyak settenkednének a ház körül, a szél visít. – Miért kell egyedül lennem? – Szipogni kezdek, ahogy a magány gyilkos ölelésébe von.

Fázok is, vékony a takaró, minden bajom van. Először csak felülök, tekintetem a hívogató ajtónyílás felé irányítom. – Nem tudja meg! – Gyorsan döntésre jutok, és már állok is fel. Bizonytalan léptekkel közelítem meg a szobát, bekukucskálok, hátha az egyik sarokban lesben áll egy szörnyeteg. De semmi ilyesmi, csak a képzeletem játszik velem.

Rátámaszkodok az ágyra, kellemesnek tűnik. Felemelem a takarót, ami inkább dunyhának számít és becsúszok alá. Az ágy boldog recsegéssel köszönt, újra van használója. Fejemet a párnára fektetem, a kispárnát viszont magamhoz ölelem. Win illata van, ami mosolyt csal arcomra, és elönt a biztonság érzése is. Nem eshet bajom, most már nyugodtan aludhatok.

Ébredés után első utam a konyhába vezet, és szomorúan konstatálom, hogy szinte üres a hűtő és a polcok is. Képes volt úgy elmenni, hogy nem gondolt arra, mit is fogok enni. Tegnap feléltem mindent, de mégis abban a tudatban voltam, hogy maradt még valami. – Mit csináljak?

Azt sem tudom, mikor jön vissza, éhen csak nem halhatok. – Hát jó! – Rajtam nem fogsz ki, megoldom. Felveszem a bakancsomat, baseball sapkát a fejemre, de még a kapucnit is ráhúzom. A napszemüvegem is segítségemre lesz, majd fogok egy köteg kápét és elindulok.

Gőzöm sincs, hogy hová, de majd kiderül. Nem vagyok ijedős fajta, valahol majdcsak lesz egy útjelző tábla. Csak ne felejtsem el a hazavezető utat. Se órám, se telefonom, és még azt se tudom, hol vagyok. – Hát nem nagyszerű? – húzom el számat.

Taposom a keréknyomot, mert már útnak nem igazán lehet nevezni. Túl régen használták és benőtte már az aljnövényzet. Végre szép időnk van, a nap ontja melegét, a szellő kellemesen lengedezik. Pont túrázásra való – mosolyodom el –, és ahogy haladok, egyre jobban megszáll a békesség.

Egy aszfaltozott út keresztezi utamat, és nem tudom eldönteni, hogy merre menjek. Persze tábla sehol, így teljesen tanácstalan vagyok. Toporgok egy kicsit, majd úgy döntök várok egy darabig, hátha erre jár valaki.

Szerencsére nem kellett sokat várakoznom, csak úgy negyedórát, mikor közeledni kezdett egy ütött-kopott kék platós teherautó. Kitettem a kezem, jelezve, hogy megállásra kérem.

– Miben segíthetek fiam? – könyököl ki az autó ablakán egy bajszos, idősebb úr.

Összeteszem kezemet, meghajlok, és belekezdek mondókámba.

– Eltévedtem, és nem tudom, merre van a legközelebbi város – mosolygok rá biztatóan.

– Hogy kerültél ide egyáltalán? – érdeklődik minden rosszindulat nélkül.

– Eljöttünk pár napra pihenni a barátaimmal.

– Hol vannak? – néz körül.

– Túl lusták voltak felkelni, hosszú volt az éjszaka – villantok egy mosolyt.

– Vagy úgy – mindentudóan vigyorodik el az öreg. – Na, gyere, beviszlek a városba. Pattanj fel a platóra.

– Hogyan köszönhetném meg?

– Jó szóval – mosolyog rám. – Hogy találsz majd vissza?

– Ha eljön az ideje, kitalálom.

– Nem úgy van az! Sok erre a vadállat.

– Erről nem tudtam – rémülök meg.

Valahogy ezt nem említette Win, akkor lehet, inkább az éhezést választottam volna.

– Ha ráérsz, megvárhatsz a városban – mondja. – Van egy kis elintéznivalóm, és ha végeztem visszahozlak.

Nem győzök hálálkodni, majd felpattanok a platóra. – Vannak még jó emberek! – Bangkokban már kihaltak, ott gyorsan megtanulja az ember, hogy csak magával foglalkozzon, mindenki mást zárjon ki.

Döcögve indulunk, a sebesség nem kezdi ki homlokomat, de nem érdekel, nem sietek sehova. Karomat kinyújtom, élvezem, ahogy a szél belekap. – Szabadság! – Ez kell nekem. El tudnám képzelni, hogy így élem az életem.

Végre meglátom a városhatárt. Már alig várom, hogy leolvashassam a település nevét. Izgatottan kezdem betűzni, Ranong. – Az meg hol az istenben van? Erősen koncentrálni kezdek, hogy mit is tanultam földrajzból. Thaiföld déli részén található, Ranong tartomány fővárosa és Mueang Ranong kerület fővárosa. Cirka tizenhatezer lakossal. – Mikre nem emlékszik az ember, ha szüksége van valamire! – Kellemes város, bár Bangkok-hoz képest szürke és unalmas. Aszfaltozott utakat földutak váltják, a külső részen elhagyatott, lelakott épületek őrzik az álmos kisváros békéjét.

A központhoz közeledve viszont kivirágzik minden. Tarka, barátságos épületek mindenfelé, színes virágok szegélyezik az út szélét. Az emberek nem sietnek, kedvesen beszélgetnek, integetnek egymásnak. Egy park mellett állunk meg, leszállok és megbeszéljük, hogy négy óra múlva itt találkozunk. Hálásan köszönetet mondok, és útjára engedem.

Tetszik, határozottan nekem való ez a hely. A főúton barátságos üzletek sorakoznak, sehol egy bevásárlóközpont, ami külön pirospontot érdemel. – Mire is van szükségem? – Kajára. Elindulok a bolt felé, és számba veszem, hogy miket vegyek.

Jól meg kell terveznem, mert haza is kell cipelnem. – Haza. – Ízlelgetem, és határozottan tetszik a kiejtése. Ha vége mindennek egy hasonló helyet fogok magamnak keresni és letelepedni. Csak mert megérdemlem, ennyi nekem is jár. Majd ott fogok új életet kezdeni, a húgommal – tudom, hogy az lesz! –, és eléldegélünk boldogan szeretetben, kettecskén. Na jó, még Pharm belefér.

A boltba belépve egy mosolygós eladó lép elém, és megkérdezi, hogy segíthet-e. Viszonzom mosolyát, és közlöm vele, ha nem boldogulok, mindenképpen kérni fogom a segítségét, ettől megnyugszik és tovább áll.

Fűszerek vannak, viszont a rizs elfogyott. Abból rakok be két csomaggal, az sohasem elég. Lisztet, tojást, húst, gyümölcsöt pakolok, majd tejet, sűtőport és tésztát. Még egy kevés zöldségféle, felvágott, sajt, olajos hal és már ballagok is a pénztár felé.

Pörög a mutató, alig akar megállni, majd a pénztáros megkérdezi, hogy szeretnék-e még valamit. Az óvszerre pillantok, ami ott virít, tőlem egy karnyújtásnyira.

– Nem, nincs szükségem semmire.

– Rendben.

– Várjon, mégis – érdeklődve néz rám –, van olyan táskájuk, amibe mindez belefér és fel is tudom akasztani a vállamra?

– Hogyne lenne! – fordul meg és leemeli a hatalmas kék táskát.

– Fától az erdőt! – mosolygok rá.

– Előfordul az ilyesmi.

Kifizetem a kért összeget, és rájövök, hogy mennyire is hiányzott az emberi társaság. – Mit csináljak a maradék időmmel? – Elpakolok, vállamra akasztom csomagomat és kilépek a forgalmasnak éppen nem nevezhető utcára.

Pár méterrel távolabb van egy utcai árus, finom illatok szálnak felőle. Hatalmasat kordul a gyomrom, ezért odaballagok. Végignézem a kínálatot, szinte csorgatom a nyálamat.

– Mit kér fiatalember? – kérdezi a középkorú nő.

– Mit ajánl?

– Ragacsos rizst esetleg sült sertésnyárssal?

– Jól hangzik. Dupla adagot kérek – kotorászok zsebemben. – Rózsaszín tejük van?

– Akad – vigyorog rám.

Megkapom a rendelésemet, itt is rendezem a számlát, majd a park felé veszem az irányt.

Leülök a zöld padra, innen kellemes látvány terül el előttem. A hídon egy néni dobálja a halaknak a kenyérdarabokat, távolabb egy pékségből szállingóznak ki a gyerekek. A táskámat leteszem magam mellé, majd nekilátok jóízűen elfogyasztani reggelimet. Leskelődök, nem zavar semmi, olyan békés itt minden. A gyep még mindig zöldell, a fákon rezegnek a levelek, már alig várják, hogy lehulljanak. Az idős hölgy felém pillant, majd bicegve közeledni kezd.

– Leülhetek? –kérdezi.

– Persze –húzódok arrébb.

– Átutazóban?

– Úgy is lehet mondani –kapom be az utolsó falatot.

– Nem láttalak még itt.

– Mert nem is voltam – felelem.

– Szép időnk van.

– Az – bólogatok erősen.

Elővesz táskájából egy fánkot és jóízűen csipegetni kezdi.

– Nagyon finomnak néz ki.

– Mert az is – kuncogja. – A pékségből van.

– Biztos más is finom.

– Meghiszem azt! Csak egy a baj...

– Micsoda?

– Nemsokára bezárják.

– Miért?

– Elköltöznek egy nagyobb városba.

– Annyira kevés a forgalom?

– Nem, dehogy! Mindenki odajár.

– Akkor?

– Nem tudják, mi az elég. Mindig csak többet akarnak.

– Érdekes – dünnyögöm, és a tekintetem a kis boltra téved.

Egy gondolat kezd összeállni a fejemben, és egyre jobban tetszik az ötlet.

Még nem döntöttük el Pharm-mal, hogy hol nyissunk cukrászdát, igaz, hogy már kinéztünk egy helyet, de ez sokkal jobban tetszik. Maga a város, a mosolygos emberek elvarázsoltak. Nem lenne nehéz rábeszélnem, hogy itt vágjunk bele. Oké, egy kicsit nagyon messze van Bankok-tól, de mi van abban?

Ő is ki akar szakadni onnan, illetve a családja oltalmazásából is szeretne szabadulni. Imádja a szüleit, kétség sem fér hozzá, de szeretne saját lábra állni. Egy olyan helyen, ahol nem szólhatnak bele, hogy miként vezetjük a közös üzletünket.

– Itt van mozi? – ez egy nagyon fontos kérdés.

– Akad –válaszolja. – Olyan kisvárosi. Egy teremmel, napi két vetítéssel.

– éppen elég, de legalább van.

– Igaz – neveti el magát. – Régen, mikor fiatal voltam, én is odajártam.

– És most? – nézek rá.

– Egy ilyen öregasszonynak –mutat magára –, olyankor már otthon van a helye.

– Ne mondja! Még fiatal.

– Köszönöm, de nem vagyok.

– Mindenki annyi, amennyinek érzi magát.

– Édes fiú vagy! Tetszel nekem.

– Hát – zavaromban nem tudom, mit mondjak –, köszönöm.

– Több fiatal kellene ebbe a városba, lassan kiöregszünk, és nem marad más.

Hát velem se népesítenék be ezt a helyet, ha abból indulunk ki, hogy meleg vagyok. De ezt nem kötöm az orrára, még elájulna itt nekem, és hívhatnám a mentőket.

– Majdcsak meglátják benne a szépet, és özönlenek a fiatalok.

– Optimista vagy – veregeti meg térdemet. – Legyen úgy, kedves...

– Team. Team-nek hívnak.

– May vagyok – mutatkozik be.

– Örülök, hogy megismerhetem May néni.

– Részemről az öröm.

Egy darabig még beszélgetünk mindenféléről, de valahogy mindig a pékségnél lyukadunk ki.

Tökéletes hely lenne számomra, számunkra, és ez az érzés egyre csak erősödik bennem. Meg kell beszélnem Pharm-mal, remélhetőleg minél hamarabb. Win-nel nem lesz gond, amint szétválunk, biztosra veszem, hogy visszatér a régi életéhez. Még csak nem is kell tudnia, hogy én itt ragadtam, egy új élet kezdetével. Igen, ez fogom tenni, ebben biztos vagyok. Csak annyit kell tennem, hogy magamban tartom, ennyire egyszerű.