Win

Egy láb fonódik az enyémre, puha testet ölelek, és édes illat kúszik orromba. Hajszálak csiklandozzák államat, és félálomban azt se tudom, hol vagyok, kivel vagyok, kit ölelek. De nagyon jó érzés, ezért közelebb csúszok az illetőhöz. Ez a reggeli ölelkezés olyan természetes számomra, pedig egyáltalán nem kellene annak lennie. – Mégis kivel vagyok?

Talán többet ittam tegnap este? – Nem, az nem lehet. – Már idejét se tudom megmondani, hogy mikor ittam úgy igazán. A munkámnak köszönhetően mindig ébernek kell lennem, nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a tudatomat. Főleg, mióta Team-re vigyázok. – Team, Team! – Basszus.

Egyből kipattan a szemem és lepillantok. Bizony ő alszik édesen a mellkasomra borulva, karjával átölelve. – Mit tettem? – Jobban mondva, mit tettünk? Én megadtam neki a választás jogát, és ő döntött, belement minden ellenkezés nélkül. Az enyém akart lenni, én pedig őt akartam.

Enyém, csak az enyém, és ez megrémít. Nem így terveztem, de ki tudott volna ellenállni édes csábításának? Mikor megláttam ott nyújtózkodni, ahogy kivillant gömbölyű feneke, minden ellenállásom a feledés homályába veszett.

Odamentem, beszívtam friss illatát, és már csak rá kellett ébresztenem, hogy ő is ugyanúgy akarja. Nem tévedtem, tüzes élvezettel adta át magát a vágynak. Ajka forró érintése, kezének játéka, ígéretes egyesülést ígért, és nem csalódtam.

Újra meg akarom tenni, ez nem is kérdés, de nem lehet. – Miért nem? – Tudom, a helyzetünk nem túl rózsás, de talán meg lehetne oldani. Csak részletkérdés, összepasszolunk, ez tagadhatatlan. Ahogy elterült a szerelem oltárán, csak arra tudtam gondolni, hogy az enyém. Magamnak akarom, még egy jó darabig biztosan. – Ez akkora baj?

Talán nem. Végül is, jó útra akar térni, és az is mellette szól, hogy nem akart soha bűnöző lenni, a nevelőapja kényszerítette. Azt is számba kell venni, hogy mindig megkerülte őt, és inkább segített az áldozatokon. Még a saját testi és szellemi épsége árán is. Ezt bizonyítja az is, amit Dean miatt bevállalt, pedig annak is csúnya vége lehetett volna.

Nem olyan rossz kölyök, mint amilyennek gondolná egy tisztességes, jóravaló ember, mint én is többek között. – Mibe keveredtem? – Megdörzsölöm arcomat, és már látom is, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Alig ismerjük egymást, és csak marakodni tudunk. Viszont amikor megtaláljuk a közös hangot, akkor eléggé intenzívvé tud válni a kapcsolatunk.

Amikor azt mondta, hogy mással is megtette volna, a szívem kihagyott úgy tíz ütemet. – Nem akarom, hogy mással csinálja! – Csak velem, ez nem is kérdés. Pedig azt mondtam neki, hogy felejtsük el a dolgot, tegyünk úgy, mintha semmi se történt volna. De a legnagyobb baj az, hogy én erre képtelen vagyok.

A zuhany alatt rájöttem, hogy mekkora tuskó voltam. Nem volt szüksége szerelmes szavakra, holtomiglan holtodiglan ígéretekre, csak egy kényelmes ölelésre, és arra, hogy minden rendben lesz. A szavai gúnyosan csengtek, nemtörődöen, de a szeme teljesen mást sugallt.

Azok a szemek. – Anyám! – A világot jelenthetnék valakinek, de én vagyok olyan elvetemült, hogy magamnak akarom. Amikor nevet élénken csillog, ha valami rosszaságon töri a fejét, a rafináltság sugárzik belőle, és a legvonzóbb, ahogy éhesen, vággyal telve néz az emberre. – Belepusztulok! – Nem gondoltam, hogy ez lesz, és arra sem, hogy ekkora vágyódás fog bennem kialakulni. – Most mihez kezdjek? – A józan ész azt diktálja, hogy meneküljek el, jó messzire, távol tőle és az érintésétől.

Megsimogatom körém fonódó karját, mire nyöszörögni kezd. – Még ez is édes tőle! – Tényleg nagy bajban vagyok, nem vitás. Mocorogni kezd, feltámaszkodik, álmos szemével végigmér, majd kitágul, végül elfordul és nyújtózik egyet.

Most látom először napfényben kecses hátát, fehér majdnem makulátlan bőrét. Összehúzom szemöldökömet, és érdeklődve mustrálom, majd felülök.

– Team, mik ezek? – húzom végig ujjaimat számos hegesedésén.

– Semmi – fogja meg a takarót és maga köré tekeri.

– Nekem ne mondd, hogy semmi – húzom le.

Teli van hegekkel, némelyik hosszú csíkban szelik át hátát, valamelyik röviden keresztezi. Olyan is akad, ami csúnyán forrt össze, és fehéren világít, mint egy jelzőfény.

– Nevelőapám szeretett büntetni, ha volt rá alkalma – sóhajtja. – És te is tudod, hogy mindig volt.

– Nem lett volna szabad – hajolok közelebb és egyesével végigcsókolom őket.

– Mit csinálsz? – hátranéz, kíváncsian fürkész. – Oh, a híres gyógypuszik?

– Valami olyasmi – mormogom.

– Kár az erőfeszítésért, nem lesznek szebbek.

– Mégis mivel?

– Mivel csinálta? – gondolkozik el. – Soroljam? Szíj, korbács, pálca, és ami éppen a kezébe került.

– Anyád nem akadályozta meg?

– Nem is tudott róluk – hajtsa le fejét. – Nem akartam, hogy szenvedjen, elég volt, ha én szenvedtem.

– Sajnálom – simogatom tovább.

– Mégis mi a fenét művelsz? – most már testével is megfordul. – Nem kell a szánalmad.

– Kössünk alkut – lelógatom lábamat, hátamat a támlának támasztom.

– Milyet? – bizonytalanul méreget.

– Ideiglenes békeszerződés?

– Biztosan nem! – harapja be száját, ami mindig beindít.

– Team, az istenit! – fogom meg csuklóját és az ölembe rántom.

Elterül rajtam, majd esetlenül felül. Megfogom egyik lábát, áthúzom a másik oldalamra, majd csípőjét igazítva ölembe ültetem.

– Mi bajod van? – feszeleg combomon, kényelmetlenül érzi magát, nekem pedig ez tetszik.

Szó nélkül csapok le kivörösödött ajkára. – Az enyém, és milyen finom! – Megmondtam neki, hogy csak én harapdálhatom.

Először mereven ül, nem reagál, kezét mellkasomra támasztva próbál ellökni, esélytelenül. Végül feladja, és viszonozza. Nyelvét végighúzza alsó majd felső ajkamon, mire kinyitom a számat, ő pedig becsusszan. Tenyerét végigvezeti mellkasomon, be a takaró alá, és akkorát markol golyóimra, hogy fájdalmamban felkiáltok.

– Ez mire volt jó? – nyűszítem.

– Nem te mondtad, hogy felejtsük el a tegnap éjszakát? – vigyorog rám széles mosollyal. – Ha így folytatod, szerinted elfelejthetjük? Mert neked biztosan nem fog menni.

– És ha mégsem akarom elfelejteni.

– Késő bánat, már kimondtad. Végeztünk – mászik le rólam, a takarót magával húzva. – Egyszeri eset, pillanatnyi szenvedély, semmi több.

– Nézz magadra – mérem végig. – Szerinted tényleg csak elkapott a hév?

– Igen – dacosan szegezi állát az ég felé.

– Akkor miért állsz? – szorongatom ágyékomat.

– Te beszélsz? –nevet fel. – A tiéd is kőkemény.

– De én legalább beismerem, hogy mitől – morgolódom.

– Én is, csak a szokásos reggeli merevedés.

– Érdekes, amikor felébredtél még nem voltál kemény.

– Oh Win, fejezd már be! Kanos vagy?

– Nem – hazudom –, csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy megértetted a tegnap elhangzottakat.

Tessék, rontottam a helyzeten. – Ügyes vagy Win! – Ehhez csak gratulálni tudok. – Hülye, hülye, hülye!

A fájdalom újra kiül arcára, tekintete elhomályosodik, de azért elmosolyodik. Ledobja a takarót, ott áll, alsónadrágban, mereven egy karnyújtásnyira.

– Igen, Win – mutat halántékára –, minden egyes szó, ami elhagyta tegnap a szádat, beleégett a fejembe.

– Nem úgy gondoltam – próbálom menteni a helyzetet.

– De, igenis, hogy úgy gondoltad.

– Hagyjuk, muszáj veszekednünk?

– Tudod, legjobb lenne, ha felszívódnál.

– Ezt akarod? – pattanok ki az ágyból. – Hát legyen, lelépek.

– Tedd azt! – dacoskodik tovább.

– Teszem is – bemegyek a szobámba.

Magamra kapom a ruháimat, zsebre vágom a tárcámat, felveszem a kabátomat és megyek is vissza.

Menet közben felgumizom a hajam, még a fésüléssel se bajlódok. Olyan szép reggelnek indult, hogy sikerült ennyire megmérgezni? Tényleg békülni akartam, és talán mást is, de most elment tőle a kedvem, ahogy Team-től is, legalább egy órára biztosan.

Elképedve áll a nappali közepén, ártatlanul pislog rám, de nem szól semmit. Jobban is teszi, mert nem tudom, hogy mit csinálnék vele, ha megnyikkanna.

– Elmentem.

– Jó.

– Majd jövök.

– Visszajössz? – gúnyos vigyorra húzza száját, amit viszonzok.

– Még meggondolom – azzal bevágom magam mögött az ajtót, ami hangosan csattan.

Beülök a kocsiba, indítom, várok pár percet, majd beletaposok a gázba, és meg se állok egészen Bangkok-ig.

Délután leparkoltam a kapitányság előtt. Dühös léptekkel megyek fel a lépcsőn, biccentve köszönök az ismerősöknek, és Dean asztaláig meg se állok. Szerencsére bent van, nagyon dolgozik valamin, fel sem pillant a monitorjából.

– Dean – kopogok az asztalán, majd leülök elé.

– Win – arcán csodálkozás tükröződik. –Mit keresel te itt?

– Hosszú, egy ital mellett elmesélem később, ha ráérsz?

– Persze, csak beszélek Pharm-mal.

– Ki az a Pharm? – ismerős a név, de hogy honnan, nem tudom.

– A barátom – vigyorodik el.

– Neked van olyan? Hihetetlen! – szívből elmosolyodok. – Gratulálok!

– Köszi! – szégyenlősen elpirul.

Nem szokott ő így pirulgatni, csak ha szerelmes. –Basszus! – Tényleg az, most már látom.

Vörös, zavarában kocogtatja a tollat, folyton valamit bámul a monitor előtt. Felpattanok és megkerülöm. Egy aranyos kisfiú képe díszeleg egy fényképtartóban, ahogy csillogó szemekkel néz a kamerába. Cuki meg minden, de nem egy Team, olyan nincs még egy.

– Este ezt is megbeszéljük – ülök vissza a helyemre. – Most mondd, hogy halad az ügy?

– A főnök beette magát az alvilág bugyraiba, nem találjuk.

– Majd előjön az, csak csalira van szükség – vonom meg vállamat.

– Team-re gondolsz? – teszi fel kérdését Dean.

– Na, nem. Felejtsd el! Ő nem lehet!

– Miért? Tökéletes lenne a célra.

– Nem fogjuk felhasználni és kész – a pillantásomnak ereje van, belé fojtja a szót.

Még csak az hiányozna! Biztos vagyok benne, hogy holtan végezné.

Igaz, hogy általa el tudnánk kapni a főnököt, de ilyen áron nem akarom. – Fontos nekem! – Nem teszem kockára az életét, még ha ez azt jelenti, hogy futni hagyok egy bűnözőt. Biztos van más lehetőség is, és én megtalálom.

– Rendben – emeli fel mindkét kezét. –A fekete notesznek köszönhetően a vizsgálók kezdik felgöngyölíteni a pénzmozgásokat.

– Ez már haladás.

– De kellene a pendrive is.

– Meglesz, csak még kell egy kis idő.

– Oké, addig folytatják a vizsgálatokat. Egyre több bizonyíték van a kezünkben. Vallomások, tanúk, zsarolási kisérletek.

– Nem unatkoztok.

– Nagyon nem.

– És a felesége?

– Vegetatív állapotban. Csak a baba miatt nem kapcsolják le a gépről.

– Nem is tudom, mi lenne a legjobb neki.

– A férj vagy közeli hozzátartozó beleegyezése szükséges hozzá. Ráadásul már előre rendezve van a kórházi számla.

– Van ott emberünk?

– Persze, a nap huszonnégy órájában.

– Valahogy biztos besurran – könyökölök térdemre –, csak az a kérdés hogyan.

Töröm a fejem, de semmi nem jut eszembe. Nehéz is így, hiszen nagyon messzire kerültem a nyomozástól.

Nekem jutott a bébiszitterkedés. – Jól jártam? – Ez nem is kérdés, naná. Így az én karomba kötött ki, nem máséban. Biztos vagyok benne, hogy bárkit meg tudna kisérteni formás fenekével, szemtelen vigyorával, kihívó tekintetével és harcias kedvével.

– A legrosszabbat még nem is mondtam – feláll, felveszi a kabátját. – Induljunk.

– Mi a legrosszabb? És hová?

– Útközben elmondom.

Megindulunk, a két jó barát, kolléga, az örök elválaszthatatlanok.

Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, pontosabban, amikor óvodában összevesztünk a rendőrsapkán. Mindketten szolgálni és védeni akartunk, sapka nélkül ugye nem lehet. Így harcra vetemedtünk, húztuk egymás haját, kigáncsoltuk a másikat. A porban fetrengve próbáltuk legyőzni egymást, de nem ment. Hát így kezdődött a mi barátságunk.

A közeli bárba mentünk, nem rossz hely. Tágas, világoszöld falaival csak úgy hívogatja az embert. Kedvesek a felszolgálók, mindig mosolyognak, már ismernek minket. Nem is kell kérnünk semmit, már tudják, hogy mit hozzanak.

Leülünk szokásos asztalunkhoz, pár perc múlva már előttünk sorakoznak a sörös poharak. Fehér hab lágyan ringatózik a mézszínű ital felet, a pohár üvegfalán gyöngyözik a kicsapódó pára. Nagyot kortyolok belőle, a habból jut bajszomra is, amit jólesően lenyalok.

– Mondhatod a rossz hírt.

– Meen túlélte.

– Az hogy lehet? – dőlök hátra a székben. – Láttam, hogy lelőtték.

– Igen, de mellény volt rajta. Túlélte.

– És most hol van?

– Megszökött a kórházból.

– Nem őriztétek?

– Dehogynem, de túljárt az eszünkön.

– Nem bilincseltétek az ágyhoz?

– Úgy ítélték meg, hogy nincs rá szükség.

– Ez nem szükség kérdése – csapok az asztalra. – Mindig, minden körülmények között oda kell bilincselni.

– Én is tudom.

– Hát akkor? Kezdőre bíztátok?

– Igen – bólint.

– Fasza. Hogy találjuk meg?

– A besúgóink szerint, a kölyköt keresi.

Megakad a szó a torkomon. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mit akar tőle, és ez nem tetszik.

Amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell mennem és vigyáznom rá. – Nem veszíthetem el. – Mármint szem elől, nem veszíthetem szem elől. – Ha valami baja lesz, amíg nem érek vissza! – Sose bocsátom meg magamnak, ebben biztos vagyok.

– Visszamegyek – már állnák is fel.

– Win várj, ne siess – fogja meg karom. – Biztonságban van, csak mi tudjuk, hol van.

– Vigyáznom kell rá – aggódva nézek barátomra.

– Miért?

– Mit miért? – feszengek a széken. – Ő a védelmem alatt áll.

– Más is van itt, ismerlek. Nem szoktál ilyen hevesen reagálni.

Valóban? Lehűtöm gondolataimat, és belátom, igaza van. Minden esetben hideg fejjel szoktam végiggondolni a helyzetet, és latolgatni az esélyeket.

– Igazad van – forgatom a poharat.

– Talán megölted? – nevet fel.

– Rosszabb – sütöm le szememet.

– Mi lehet annál rosszabb? Talán megdugtad?

Így is mondhatjuk, de ez azért ennél egy kicsit több.

– Ühüm.

– Basszus, Win! Mi ütött beléd?

– Megtörtént, ez van.

– Hányszor?

– Csak egyszer.

– Mikor?

–Tegnap este.

– Akkor azért vagy most itt.

– Igen.

– Ez veszélyes játék. Elmondtad neki, hogy nyomozó vagy?

– Nem tudja, de elmondom neki, ha visszatértem.

– De ugye nem volt erőszak?

– Ha ismernéd – vigyorodom el –, tudnád, hogy az lehetetlen.

– Harcias?

–Az nem kifejezés! És úgy tudja húzni az agyam!

– Kiborít?

– Bárcsak azt tenné, de ennél sokkal többet tesz.

– Mégis mit?

– Vitatkozik, ellent mond! Sose jó az, amit én mondok, megy a saját feje után. Észre se veszi és már csábít is. Lehetetlen ellenállni neki.

– Emberedre akadtál.

– Pontosan –bólogatok. – És nem tudom, hogyan tovább.

– Te kedveled.

– Hogy mi? Dehogy, csak szórakoztatónak tartom, hogy mindig fel tud bosszantani.

– Ha látnád magad, hogy vigyorogsz, még a gondolatára is! – kortyol bele a pohárba. – Ha vége az ügynek, akár komolyabbá is válhatna.

– Dean, tudod, hogy nem vagyok a kapcsolatok híve.

– Egyszer mindenki az lesz, ha megtalálja a megfelelő embert.

– Képzeld, megtalálta nagyapa lejátszóját.

– Hagytad, hogy babráljon vele? – lepődik meg.

– Hát persze, nem csinált semmi rosszat.

– Win! Még nekem se engedted meg, hogy hozzáérjek!

Erre most mit mondjak? – Ő más. – Mindent megtehet, és még csak kérdeznie sem kell.

– Szerinted működhetne?

– Ha akarod, csak akkor.

– Bűnöző.

– Ártatlan.

– Rossz családi háttér.

– Nem tehet róla.

– Szemtelen.

– Akárcsak te.

– Meggondolatlan.

– Te meg éppen az ellenkezője. Fejezd be, hogy mindent kitalálsz, csak ne kelljen beismerned, hogy érdeklődsz iránta.

– Nem is.

– Másnak nagyon tudod osztani az észt, de ha rólad van szó, csőd vagy!

– Kösz, haver! Ez most sokat segít – húzom le a megmaradt sörömet, jelzek a pincérnek, hogy jöhet a következő.

– Figyelj, rendezzük az ügyet, és utána tisztázd vele a dolgokat. Addig, ha megkérhetlek, ne nyúlj hozzá.

– Nehéz lesz megállnom, de megpróbálom.

– Ne próbáld, csináld! – utasít, de ezzel tudja, hogy nem sokra megy.

– Igenis, értettem – szalutálok hozzá. – Látogass meg minket a hétvégén, addigra megszerzem a pendrive-ot.

– Jól van, lehet Pharm-mal elmegyünk.

– Pharm, Pharm, valahonnan olyan ismerős.

– Cukrásznak tanult, és most akar a barátával cukrászdát nyitni, valahol messze, egy kisvárosban.

Egy csapásra összeáll a kép, Pharm Team barátja, aki az én barátommal jár. –Kicsi a világ!

Eszem ágában sincs felvilágosítani, látni akarom a döbbenetet arcán, mikor kiderül. Én pedig csak dörzsölni fogom a tenyeremet kárörvendően. Jó hétvégénk lesz, de addigra el kell mondanom Team-nek az igazat. Akkor majd kiderül, hogy hányadán állunk vagy éppen nem állunk egymással.

Team. Vajon hogy van most? Biztos fújtat dühében, összetör ezt, azt, majd megbánva bűneit, rendet rak. – Csak nagyapa lemezeit ne bántsa! – Nem fogja, tudja, hogy milyen sokat jelent nekem, és az ilyen dolgokat ő is értékeli. Nem olyan buta fiú ő, mint amit elsőre gondoltam róla.

– Mikor mész vissza? – kérdezi.

– Pár nap múlva. Leadom a jelentést, szimatolok egy kicsit, és várom, hogy lenyugodjon.

– Miért nem azt mondod, hogy nem mersz hazamenni?

– Nem úgy van az. Hagyom, hogy főjön a saját levében.

– Mégis mit csináltál?

– Én? Semmit! Felfújta magát, mint a pulykakas, és most nem ajánlatos a közelébe menni.

– Tényleg a te embered! – kinevet, van mersze kinevetni.

Az én emberem, furcsán hangzik, de mégis jólesően cseng.

Tényleg érdemes elgondolkodnom azon, hogy hogyan is tovább. Legalábbis ha életben maradok addig, hogy meg is beszéljem vele. Szerintem már készíti a woodoo babámat és egész éjjel azt fogja szurkálni. Ne csodálkozzak, ha reggelre teli leszek kék-zöld foltokkal. De ha ez megtörténik, akkor megfizet, mégpedig a testével.

Két napot szándékozok itt maradni, el kell mennem a raktárba, megnézni a kocsimat. Biztos vagyok benne, hogy azt a helyet nem találták meg. Utána elmegyek az alibi szállásomra, hátha találok valamit, ami nyomra vezethet, illetve felveszem a kapcsolatot pár emberemmel, hátha hallottak valamit Meen-ről és Team nevelőapjáról.

Ideje, hogy dolgozzak is, ne csak a dolgok jó oldalát élvezhessem, vagy éppen átkozhassam. Már megint megbántottam, pedig nem akartam. Az lesz csoda, ha egyáltalán szóba fog állni velem, nem hogy a karomban kössön ki. De azt mondják, a békülős szexnél nincs is jobb. Erre elmosolyodok, és már azon jár az eszem, hogyan csalogatom újra ágyamba.

Pedig az előbb ígértem meg Dean-nek, hogy nem fekszem le vele az ügy végéig. – De ki tudna addig várni? – Mikor élvezhetném is testének minden egyes porcikáját. Nem baj, nem kell erről tudnia, ez csak Team és az én dolgom, senki másé. Feladtam az ellenkezést, túl jóra sikerült a tegnap éjszaka, és nem akarok mást, csak elveszni ölelésében.

Ahogy ő is az enyémben, ebben biztos vagyok. Ha nem rontom el, már reggel az enyém lett volna, újra és újra és talán, még most is. – A fenébe!