Win

A hajfestéses eset óta nem szól hozzám, és az már három napja volt. Azóta csak kerülgetjük egymást, és odafigyelünk, hogy még véletlenül se érjünk a másikhoz. A némaság megsüketít, felőröl és menekülhetnékem van. Azt is meghallom, ha egy légy berepül és zümmögve száll egyik helyről a másikra.

Talán elvetettem a sulykot az erdőben történt incidens során, de akkor, ott, azt éreztem, hogy meg kell tennem. Először csak meg akartam szivatni, de amikor a lába közé férkőztem, azt éreztem, ott a helyem. Bőre égette ujjbegyemet, de nem tántorított el a további simogatástól.

Torka mélyéről felszakadó apró nyögései csak még jobban ingereltek, ahogy megkeményedett mellbimbója is. Teste enyhe remegése – uram, atyám! –, az valami fantasztikus volt. Szerintem nem vette észre saját reakcióit, de én szemfüles voltam. Szeretném, ha átkulcsolná hosszú lábait derekamon, vékony ujjaival pedig csavargassa éppen kiválasztott hajtincsemet.

Nem azért vonultam vissza, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzam, hanem mert szorított a nadrág. Amikor megnyalta kipirosodott ajkát, végem volt. És ha tovább évődök vele, visszafordíthatatlan károkat okoztam volna mindkettőnknek.

Édeskés fűszeres illatát még most is érzem, szobám rejtekében. –Ez is milyen már? – Itt bujkálok csak azért, nehogy rávessem magam. – Elment az eszem? – sose voltam ennyire meggondolatlan. Még csak nem is indultam be ennyire senki miatt. Olyan zsenge, hamvas és hajlékony. Ha csak rá gondolok, állok, és addig nem nyugszok, amíg magamhoz nem nyúlok. – Szerencse, hogy nem jön be a szobámba!

– Mit teszel velem? – döntöm hátra fejemet, mire beverem a falba.

Ő minden általam felállított szabálynak ellent mond. Bűnöző, rossz családi háttérrel, önfejű, makacs, szerencsétlen, kezelhetetlen. A többit inkább már nem is sorolom, mert elfogyna a képzeletbeli papírom.

Team számomra csak egy megdöngethető feladat. – Miket gondolok? – Egyáltalán nem! Csak egy megoldandó feladat, ennyi, nem több. Megvédem, amíg nem kapom meg tőle, amit akarok. Képzeletem hirtelen más irányt vesz – Win, fogd vissza magad! –, nem képzelhetem el a nyikorgó ágyat, ahogy két test összefonódik rajta. Ami neked kell, az nem más, mint a pendrive és a vallomása.

Lágy dallam üti meg fülemet, amit gyerekkorom óta nem hallottam. Nagyapám hallgatott ilyen dalokat, amikor még gyerek voltam. Most is magam előtt látom ráncos arcát, amin széles mosoly terül el, leültet a fotelba és tanítani kezd.

Fontos volt neki, hogy szélesítsem ismereteimet, ne csak a mai kornak megfelelő zenéket hallgassam. Így jött a képbe Bach, Beethoven, Mozart és társai. Úgy utáltam hallgatni őket, de most azt kívánom, bárcsak vele együtt élvezhetném ebben az erdei faházban, pont úgy, mint régen.

A nosztalgia érzése kicsalogat szobám rejtekéből. Team a nappali csíkos szőnyegen ül, előtte az ütött-kopott bakelit lejátszó. Háttal van nekem, fekete haja megcsillan a beszűrődő fényben.

– Mit csinálsz? – dőlök neki az ajtófélfának.

– Nem látod? – még csak hátra se fordul.

– Az a nagyapámé.

Felkeltem érdeklődését, és félig hátranéz.

– Szóval nála vagyunk – állapítja meg. – Hol van most?

– Már rég meghalt – lépek oda hozzá és leguggolok.

– Miért nem laksz itt?

– Beszippantott a nagyváros –sóhajtom, majd közelebb megyek hozzá –, de talán egyszer visszajövök ide.

– Mitől függ? – kíváncsian pislog rám.

Végre elértem, hogy figyeljen, és azt, hogy szóljon hozzám. Szégyellem, hogy pont nagyapámmal kellett előhozakodnom, de végül is miért ne? Olyan rég meséltem már róla bárkinek is, jó érzés visszaemlékezni.

– A munkától – kottyantom el.

– Arról lemondhatsz – szegezi rám tekintetét. –A mi köreinkben árulónak bélyegeztek.

El is felejtettem, hogy ő azt hiszi, bűnöző vagyok, és ezt most szerencsés dolognak tartom.

– Lehet, hogy maradok – mosolyodom el. – Keresek itt valami tisztességes munkát és letelepszem.

– Szerelem, házasság, család?

Ebbe még soha nem gondoltam bele.

Tulajdonképpen mi tart vissza? Ha megkapom a kinevezésemet, akkor kérhetem, hogy helyezzenek az itteni kirendeltséghez. Előbb vagy utóbb csak meg kellene állapodnom, egy olyan valaki mellett – nézek Team-re –, aki lázba hoz, felizgat, és folyton ellenkezik velem.

– Valami ilyesmi, de ez még a jövő zenéje.

– Értem –nem értem mi ez a borús arckifejezés.

– És te?

– Nekem nincs jövőm, és ezzel te is tisztában vagy.

Nem hiszem, hogy így lenne, mivel azt leszámítva, hogy olyan, amilyen, egész rendes kölyök. A kinézetéről inkább nem beszélnék, mert ha megteszem, erekcióm lesz. Mint ahogy az utóbbi három napban folyamatosan.

– Nagyapám azt mondaná –simogatom meg arcát –, hogy mindenkinek van jövője, csak meg kell találni a megfelelő személyt, akivel építkezni tud.

– Ez tőled nagyon limonádé volt! –húzza féloldalas mosolyra száját.

– Hé, a nagyapám szavait idéztem! – vigyorodok el. – Én ilyet biztos nem mondanék, túl émelygő.

– Romantikus lehetett, veled ellentétben.

– Nem is ismersz – ülök le mellé, térdeink összeérnek.

– Ahogy te se engem, mégis ítélkezel felettem – jön a csípős válasz.

– Hagyjuk, jó fej akartam lenni, de veled nem lehet – próbálok felállni.

– Maradj – tenyerét combomra fekteti –, mesélj a nagyapádról.

Tapintása éget, de nem taszítom el, ezt talán még megengedhetem magamnak.

Felhúzom szemöldököm, vizslatni kezdem, nem tudom eldönteni, hogy komolyan érdeklődik, vagy csak unatkozik.

– Tudod, ő nevelt fel – félénken elmosolyodok. – legjobb nagyapa volt, akit kaphattam.

– A szüleid?

– Még kicsi voltam, amikor leléptek – mondom szenvtelenül. – Egyik reggel felébredtünk nagyapával, és egy levél várt az asztalon.

– Mi állt benne? – csüng szavaimon.

– Hogy elmentek, mert csak teher voltam nekik.

Ez nem mese, tényleg így volt.

A szüleim szabadszelleműek voltak, azt gondolták övék a világ. De aztán jöttem én, aki keresztülhúzta számításaikat, amit sose voltak képesek megbocsátani. Születésem után egy darabig még eléldegéltünk itt, a faházban. Végül az iskola kezdése előtt leléptek, nagyapára hagyva.

Mikor sírva kerestem őket, ő csak magához húzott, megölelgetett, és támogatott. Biztosított, hogy a szüleim szeretnek, és csak azt szeretnék, hogy boldog gyerekkorom legyen. Hittem neki, miért ne tettem volna?

Aztán csak várni és várni kezdtem. Ünnepek ünnepeket követtek az évek során, de egyszer se hallottam felölük. Se névnap, se szülinap, mintha nem is léteznék. Néha nagyapa kapott egy-egy képeslapot, amit mosolyogva felolvasott, és hogy nekem is üzentek. Nagyon jól érzik magukat, hiányzom nekik és szeretnek, majd az iskola elvégzése után tárt karokkal várnak.

Az éjszaka közepén besurrantam a szobájába, előkerestem a szerinte gondosan eldugott képeslapokat és az ajtónyíláson gyengén beszűrődő fényben kibetűztem azokat. Egy szó nem sok, annyi nem szólt rólam, és ez összetörte fiatal szívemet.

Soha többet nem hoztam szóba őket, és ha képeslap érkezett, messziről elkerültem. Még akkor se éreztem semmit, amikor jött a távirat, hogy a szüleim elhunytak egy hippi összejövetelen. Valami olyasmi állt a gyászjelentésben, hogy túladagolásban hunytak el.

Akkor értettem meg, hogy mit jelentett a szüleim szabadszelleműsége. Drog, pia és szex, több esetben orgiák. Megfogadtam, hogy én más életet fogok élni, nem hagyom, hogy az élet alantas dolgai magával sodorjanak.

Nagyapát viszont mélyen érintette, sose mondta ki, de elveszett szemének élénk csillogása, és egyre több barázda jelent meg számomra kedves arcán. Többé már nem volt ugyanaz, bár még mindig én jelentettem számára a világot. Ugyanúgy gondoskodott rólam, tanított, nevelt, és ami a legfontosabb, szeretett. Mindent neki köszönhetek, az iskolákat, jó nevelést, a szerető családi otthont.

– Nem jelentkeztek mióta elhagytak?

– Valahogy ők ketten egymás világai voltak, amikbe én nem fértem bele, végül együtt is haltak meg.

– Sajnálom, nem akartalak megbolygatni.

– Semmi baj, amúgy sem szoktam róluk beszélni.

– És a nagyapád?

– Felnevelt, tanácsokkal látott el.

– Jó lehetett.

– Mert az is volt! Ő miatta lettem az, aki.

– Ez komoly? – tágul ki szeme – Erre azért nem lennék olyan büszke.

– Nem tudsz te semmit.

– Le ne harapd a fejem! – ha tudná, hogy milyét szeretném leharapni.

– Hagyjuk – válogatni kezdem a bakelitlemezeket. – Szerette a régi idők zenéit és a klasszikusokat – feltartok pár lemezt.

Sosztakovics: A második Waltzer lemeze kerül kezembe, és mosolyra késztet.

Nagyapa mindig meg akart tanítani keringőzni, de olyan botlábam van hozzá, hogy lehetetlennek bizonyult. Azt akarta, hogy ha eljön a pillanat, az esküvőm napján tökéletesen tudjam egyik sarokból a másikba perdíteni szerelmemet, mint ahogy ő tette nagyanyámmal. Megígértem, hogy meg fogom tanulni, és ezt az ígéretet mai napig őrzöm a megfelelő időre várva.

Kiveszi kezemből a lemezt, a lejátszón felemeli a tűt, kicseréli az éppen játszottal. Felcsendül az ismerős zene, lehunyom szemem, élvezem, de a legjobb az egészben, hogy felsejlik előttem nagyapa boldog arca.

– Tudsz keringőzni? – kérdésére kipattan a szemem.

– Nem – biggyesztem le ajkamat.

– Gyere – áll fel és felém nyújtja kezét –, megtanítalak.

– Te tudsz?

– Hogyne tudnék! – mosolyog rám. – Anyukámmal folyton ezt táncoltuk.

– Hát jó –feltápászkodok, nyirkos tenyeremet nadrágomba törlöm.

– Állj velem szembe – igazít a megfelelő helyre. – Férfi vagy nő?

– Mármint?

– Melyik szerepet szeretnéd?

– Ezt nagyon könnyű eldönteni – lépek hozzá közelebb, karomat dereka köré fűzöm.

– Ki gondolta volna – forgatja meg szikrázó szemét. – Na, szóval ez a távolság – mutat kettőnk közé – maradjon meg.

– Értem.

– Tartsd így a kezed – emeli fel egy bizonyos szögbe. – És kövesd a lábam!

– Figyellek – nézek le közöttünk lévő résen keresztül.

– Jobb láb hátra – tolja előre bal lábával. – Majd bal lábat balra hátra, jobbal mellé zár.

– Így jó?

– Lesz ez jobb is –szemembe néz, és elakad a lélegzetem. – Bal lábat előre. És ha ez megvan, jobbal jobbra, balt pedig mellé zárod.

– Rendben, nem is olyan bonyolult.

– És akkor rajta, lassan, amíg nem rögzülnek a lépések.

– Értettem.

– Egy...két...há... Egy...két...há...

– Ebből hogy lesz forgás?

– Majd idővel megtudod –kuncog fel. – Újra...

Eleinte nagyon oda kellett figyelnem a lépésekre, majd mikor belejöttem direkt vétettem.

Élvezem az együtt töltött időt, és azt, hogy a karjaimban tarthatom. Sose gondoltam, hogy szórakoztatónak fogom találni társaságát. Sose láttam ennyire szívszorítóan boldognak. Sugárzik, olyan élőnek és elevennek tűnik. – Miért nem láttam még ezt az arcát? – Oh igen, az élete eléggé kemény, ráadásul nem ő választotta.

Egy pillanatra megtorpanok – Nem ő választotta! – Csak a körülmények áldozata, nem ő választotta, és szabadulni akar.

– Mit fogsz csinálni, ha mindennek vége?

– Egy barátommal elhagyjuk Bangkok-ot.

– Milyen barát? – gyenge féltékenység pislákol bennem.

– Gyerekkori – mosolyog. – A legjobb.

– Te és ő?

– Mi, mi?

– Együtt?

– Ez még viccnek is rossz! – ingatja fejét – Imádom, szeretem, de úgy sose!

– Oké, csak kérdeztem – húzom egy kicsit közelebb. – Mit terveztek?

– Egy cukrászdát fogunk nyitni távol mindentől és mindenkitől.

– Még tőlem is?

– Tőled a legtávolabb!

– Ezt most miért mondod? – szorosan karjaimba vonom.

– Hé, több hely kell közöttünk.

– Éppen így tökéletes. Szóval? – szuszogok fülébe. – Miért akarsz távol lenni tőlem?

– Inkább az a kérdés, hogy te miért akarsz a közelemben lenni?

– Ki mondta ezt neked?

– Most is túl közel vagy – suttogja közel az ajkamhoz.

– Létezik ilyen?

– Léteznie kell – nem tudom eldönteni, hogy melyikünk légzése hangosabb.

Derekáról fenekére csúszik a kezem, lassan, érzékien simogatni kezdem.

A keringőnek odalett, de nem bánom, inkább azt választom, hogy a karjaimban legyen. Körbe-körbe lépegetünk az andalító dalra, nem szólalunk meg, csak egymás szemébe nézünk. Minden csintalanság eltűnt belőle, és valami más vette át a helyét.

Egyik kezét tarkómra csúsztatja, másikat mellkasomra. Apró, körkörös mozdulatokat tesz ujjával, és még csak nem is sejti, hogy milyen hatással van rám. A feszültséget vágni lehet közöttünk, egy ritmusra mozgunk. Enyhén megtekerem csípőmet, ő pedig követi.

– Jó illatod van – suttogja.

– Neked is – szippantok egy jó mélyet.

Nyelvével megnyalja nyakamat, mire áramütés ér. Többet akarok, ennél jóval többet.

Kezét végigcsúsztatja mellkasomon, le, a nadrágom derekáig, majd kihúzza belőle a pólómat. Elsőnek csak ott érint ujjaival, simogatja bőrömet, majd feljebb halad, lépésről lépésre.

– Milyen érzés? – leheli, miközben fejét vállamra hajtja.

– J-jó – dadogom tőlem szokatlanul.

Nekem nem kell a pólóval vacakolni, így egyik kezemet felvezetem csigolyáin. Sóhajtozik, nyög, és ezek a hangok megőrjítenek.

Nem bírom megállni, lehajolok, hogy megcsókoljam, de kicselez. Nem hagyja magát, incselkedik, felém nyújtja ajkát, és mikor már majdnem elérem, elrántja. Tenyere céltudatosan siklik, és végül rásimul ágyékomra, ahonnan már legszívesebben előtörne péniszem.

Kínszenvedés az egész, elveszi az eszemet, nem tudok másra gondolni, csak hogy lyuka beszippantsa hosszú, vastag tagomat. – Legalábbis ezt mondják róla! – Oh, igen, eddig még senki sem panaszkodott a technikámra.

Team is megelégedne vele, abban biztos vagyok. – Beadja a derekát? – De a nagyobb kérdés az, hogy én beadom-e? Nem tudom eldönteni, mert a sóvárgásom elég nagy, de még nem lépte át azt a bizonyos határt. – Mi lenne a jobb? – Ennyiben hagyni a dolgokat, vagy elmenni a végsőkig?

Újra megpróbálom megcsókolni, az ajkunk finoman összeér, szememet lehunyom. Az eufória elhatalmasodik rajtam, fenekét markolászom. finoman megharapja alsó ajkamat, majd megkérdezi:

– Kívánsz?

– Szerinted?

– Igen! – azzal a lendülettel tökön térdel. – Ezt a múltkoriért!

Szorongatni kezdem ágyékom, madarak keringenek csiripelve fejem körül.

Nagyon fáj, és egyből odalett bármilyen gondolatom a romantikázással kapcsolatban. – Megérdemeltem! – Felnézek vigyorgó arcára, szeme izzik a bosszútól.

– Most boldog vagy? – sziszegem.

– Nagyon – rántja meg vállát. – Táncolhatunk tovább?

– Felejtsd el! Nem akarok tőled semmit! Sem most, sem később.

– Akkor már ketten vagyunk – paskolja meg hátamat. – Szent a béke?

– Majd ha a te ágyékod is annyira sajogni fog, mint az enyém.

– Az nem fog előfordulni –hajol le, államat felemeli. – Win, jegyezd meg! Velem nem szórakozhatsz.

– Valóban? – egyenesedek ki, és csípőjét megragadva hátrálásra késztetem, egészen a falig.

Nyögve csattan rajta, de állja tekintetemet.

Testemet övének nyomom, és érzem, hogy ő még mindig kemény. – Csak a szád jár, kölyök! – Legalább annyira nehéz neki is ellenállnia, mint nekem távol maradni tőle. – Én kész vagyok harcolni, ha te is! – Követelőzően ajkára tapadok, nem hátrálok, szétfeszítem száját, és behatolok.

Szívom nyelvét, ízlelgetem finom ízét, muszáj felfalnom. De csak addig engedem meg magamnak ezt a luxust, amíg ugyanolyan szenvedéllyel viszonozza. Fordít helyzetünkön és most ő dörgölőzik nekem. – Nyertem! – Nehéz szívvel ugyan, de lefejtem magamról, amit csalódottan vesz tudomásul.

– Elmentem fürdeni – megindulok a bejárati ajtó felé.

– A fürdő a másik irányban van.

–Tudom, de én a tóhoz megyek.

– Megőrültél? – furcsán méreget. – Az hideg!

– De én most erre vágyom – szedem lábamat. – Ne várj meg.

– Mégis, mikor akarsz visszajönni?

– Majd.

Nem mondhatom el neki, hogy muszáj lehűteni forró testemet, és ágyékom sajgásán is segít a hideg víz.

Csak pislogni tud, tekintetében a lemondás súlya lebeg, de be nem vallaná, hogy folytatni akarja. Ahogy én is, de tényleg vissza kell fognunk magunkat, legalább addig, amíg nem rendeződnek a dolgok, és esetleg tiszta lappal kezdhetnénk. – Megint hülyeségeket gondolok!

Megrázom fejemet, mostanában sokadjára, és igyekszem távol tartani bűnös gondolataimat, illetve magamat Team virágzó testétől. Elmondása szerint nem kíván, nem akar tőlem semmit, úgyhogy még talán segítségemre is lesz ebben. – Így fogjuk csinálni! – Távol tartsuk egymástól kezünket, lábunkat és mindenünket, és ha kell, majd sértegethetjük is egymást.

Megindulok egyenesen és csak arra az egy dologra tudok gondolni, hogy hol van már az a jéghideg víz...