Win

Team mélyen aludt még, amikor elhagytam a házat. Hiába voltam tegnap a városban, még mára is akadt tennivalóm. Elsőnek beszereztem pár egyszerhasználatos telefont, biztosra kell mennem, hogy nem fognak tudni lenyomozni. Az eladó furcsán nézett rám a bőséges mennyiség miatt, de egy kedves mosoly, és már nem is foglalkozott vele.

Inkább odacsúsztatta a telefonszámát, amit elvettem és megköszöntem. Azt még nem tudom, hogy fel fogom-e hívni, de ki tudja. Végül is, ismerkedhetek, és ha lezárult az ügy, felvehetem vele a kapcsolatot. Pillantásomat lassan végigvezetem rajta, hogy eldöntsem, megéri-e a fáradtságot.

Törvényes munka, kedves mosoly, hosszú, világosbarna haj, csillogó mézszínű szemek, kellemes dekoltázs. Talán, még idő előtt elhívom vacsorázni a változatosság kedvéért. Kell egy szabadnap, amikor csak magammal foglalkozok. Távol a munkától, a feladatoktól és a kölyöktől. Agyamra megy a hisztijével, az ellenkezésével. – Nem fogja fel, hogy mekkora bajban van! – És még ő sértődik meg, nevetséges. Csábító mosoly kíséretében elköszönök, de még hozzáteszem, hogy látjuk egymást.

Elindulok a térkővel kirakott járdán, tarka virágágyások szegélyezik, mosolyt csalva az ember ajkára. A közeli parkba tartok, gyerekkoromban imádtam itt szaladgálni. Kergettem a pillangókat, majd jöttek a barátok és hosszú órákon keresztül játszottunk.

Korán reggel viszonylag kevesen tartózkodnak a zöld gyeppel benőtt területen. Már messziről látom a parkot átszelő, vékonyan csordogáló patakot, aminek két partját egy vörösre pácolt híd köti össze.

Korlátján egy idősebb hölgy támaszkodik, barna zacskójából eteti a halakat és a potyakajára lecsapó madarakat. Olyan nyugodtan, türelmesen dobálgatja a kenyérgalacsinokat, mintha ez volna élete feladata. Rálépek a híd deszkáira, a madarak felröppennek a recsegő hangnak köszönhetően. A hölgy morcosan rám néz, de aztán elmosolyodik.

– Kedveském, kér egy kis kenyeret?

– Köszönöm, de most kihagyom – felelem.

– Ugyan, jöjjön csak – veregeti meg a korlátot.

Végül is van még időm, nem sietek sehová, így mellé állok. Kinyújtott tenyerembe szór egy marékkal, és együtt dobálgatni kezdünk.

A lengedező szélben érezni a közelgő eső illatát. Az égen szürke felhőpamacsok gyülekeznek, arra várva, hogy elhullathassák könnyeiket.

– Esni fog – motyogja a hölgy –, érzem a csontjaimban.

– Valószínűleg igaza van. Ott – mutatok a városon túlra – már leeresztette lábait az esőfelhő.

– Ismerős vagy nekem, de nem emlékszem, hogy honnan – vezeti rám tekintetét.

– A nagyapám idevalósi volt – dünnyögöm, és a hajlotthátú kisöregre gondolok.

Jó pár éve lehunyta szemfedelét, és többet nem nyitotta ki.

Szívfájdalma volt, hogy egyetlen unokája elköltözött messze, a fővárosba. Igyekeztem hazalátogatni, de ahogy a munkám szaporodott, a látogatásom úgy gyérült. Mindig hosszú leveleket írt, ecsetelve a hét eseményeit. – Hiányzik! – Vele együtt odalett az otthon meleg érzése is.

– Talán Khun Noppanut? – néz rám megilletődve.

– Igen, ő volt – mosolygok rá kedvesen. – Talán hasonlítok?

– Fiatalabb korában ő is ilyen jóvágású volt, mint te – huncut fény gyúl szemében. – Akkor te vagy az, akiről folyton áradozott?

– Nagyon úgy néz ki.

– Derék fiatalember lett belőled – lapogatja meg hátamat. – Kiskorodban, fess kis legény voltál, bár akkor még sötét hajad volt.

– Egy kis változatosság nem árt.

– Fiatalság, bolondság! – legyint, majd szedelőzködni kezd. – Remélem, még találkozunk.

– Én is remélem!

Figyelem, ahogy elvonul, lassú járása dülöngél, felemésztette már idejének javát.

Megunom a bámészkodást, és a közeli zöldre festett padhoz sétálok. Leülök, lábamat kinyújtom és előveszem a telefont. Tárcsázok, és várom, hogy a vonal végén felvegyék.

– ...

– Win vagyok.

– ...

– Minden rendben, védett helyen vagyunk.

– ...

– Nem, nem követett senki.

– ...

– Dean, tudok vigyázni magamra.

– ...

– Rendben, jelentkezni fogok pár naponta.

– ...

– Megszerzem, csak kell még idő.

– ...

– Bizalmatlan, de amint kezembe kerül a bizonyíték, megyek is.

– ...

– Ő csak egy tanú, semmit se jelent nekem.

– ...

– jól van, később beszélünk.

Lerakom a telefonomat, és magamban bosszankodom.

Tisztában van a helyzettel, tudja, hogy mennyire nem kedvelem a kölyköt, és a munka számomra az első. Talán éppen ezért nincs kapcsolatom sem, mert folyton a munkát helyeztem az előtérbe. Rendre lekéstem a randevúkat, de ez még mindig a jobb eset volt.

Sokszor elmenni is elfelejtettem, és ami még tetézte, hogy bocsánatot se kértem miatta. Végül feladtam a próbálkozásokat, és megelégedtem hosszútávú alkalmi kapcsolatokkal. És ezen nem akarok változtatni, főleg nem egy bűnöző, jöttment, elkényeztetett ficsúr miatt.

Ideje hazamenni, de még előtte beugrom a drogériába. – Ennek nem fog örülni! – Gonoszul elmosolyodok, már előre látom meglepett, majd bosszankodó arcát. – Egy élmény lesz! – Belépek, nézelődök a polcok között. Az eladó unottan tologatja a tollát, hol jobbra, hol balra.

Megtalálom a legjobb minőségű terméket, veszek le két dobozzal, majd a pénztárhoz sétálok. Ott ácsorgok, szinte már mozdulatlanul, de a fickó még mindig maga elé bámul. – Talán vak vagy? Vagy szerelmes? – Oldalra pillantva színes kartonpapírban kínálgatják magukat a különböző óvszeresdobozok. Kikapom a megfelelő méretet, de egyből több dobozzal is, majd az eladó orra alá tolom.

– Ezeket is kérem – rázom meg őket.

– Ilyen sokat? – néz rám kimeredt szemével.

– Talán sajnálod? – húzom fel szemöldökömet. – Tudod, a jobbaknak a tollakon kívül más is jut.

– Nagyon vicces – húzza el kényszeredetten a száját. – Nem, csak szokatlan, hogy valaki ennyit vesz.

– Az lehet, de rám vár valaki – Team képe ugrik be egyből, ami kicsit megzavar –, és ki szeretném használni az összes pillanatot.

– Huh, hát jó.

Lecsipogja a vonalkódokat, belerakja egy szatyorba, utána fizetek. – Idióta! – Foglalkozzon a saját dolgával, ne velem.

Azt hiszem, minden megvan, indulhatok hazafelé, Team már biztosan vár.

Észre se vettem, hogy ennyire elhúzódott az idő. Sietősen kiszállok a kocsiból, majd berohanok a házba. Alig hogy becsukom az ajtót, egy meleg test csapódik nekem. Karja nyakam köré fonódik, fejét mellkasomra hajtja.

– Azt hittem, hogy itt hagytál!

– Mi ütött beléd? – próbálom lefejteni magamról, de annál jobban szorít.

– Még csak egy üzenetet se írtál.

– Kellett volna?

– Még szép! Szerinted mit éltem át? – emeli rám riadt tekintetét.

Hangosan fújom ki a levegőt, feladom a próbálkozást, hogy megszabadulok tőle, inkább átölelem, hátát simogatni kezdem.

Lassan megnyugszik, heves szívverése csillapodni látszik, felveszi a szívemnek ütemét, egyszerre dobban. – Kis bolond! – Elmosolyodom, miközben hajába mélyesztem ujjaimat. Igaza van, írhattam volna, de nem gondoltam, hogy ennyire be fog pánikolni.

– Nem azt mondtad, hogy nincs szükséged rám? – suttogom a fülébe. – És azt is, hogy menjek a fenébe?

– Igen, de szólj előtte! Akkor nem foglak keresni.

– Talán most kerestél?

– Szerinted? Azt hittem történt veled valami – emeli rám maszatos arcát –, csak akkor nyugodtam meg valamennyire, mikor láttam, hogy a kocsi sincs itt.

– Hova írjam fel? A nagy Team Warut aggódott értem!

– Hagyj békén – most ő próbál szabadulni szorításomból.

– Hoztam neked valamit – lóbálom meg a szatyromat.

– Mit? – bizalmatlanul méreget, majd kikapja kezemből.

Ellép a közelségemből, és egyből könyékig benne van, és előhúzza tartalmát, csak éppen nem azt, amit neki szántam. Tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal bámul rá.

Hol az óvszeres dobozokat vizslatja, hol engem méreget. Nem tudom eldönteni, hogy most megsértődött, vagy valami iszonyat nagy marhaság jutott az eszébe, mint mondjuk nekem.

– Ezt hoztad? – rázza meg a színes dobozokat. – Mégis minek?

– Az az enyém – kapom ki kezemből, de mielőtt sikerül még egy utolsó hosszú pillantást vet rá.

– Még rosszabb – szorítja össze száját. – Kivel akarod használni? –süti le szemét.

– Biztos, hogy nem veled, megnyugodhatsz!

– Egy percig se idegeskedtem – von vállat –, úgyis visszautasítanálak.

– Ne nézz madárnak – teszek pár lépést –, tudom, hogy ki vagy éhezve, és azt se bánnád, ha én lennék az, aki alád pakol.

– Honnan veszed, hogy én vagyok a befogadó fél?

Ez egy nagyon jó kérdés. – Talán, mert abban a helyzetben szeretnélek látni! – Vagyis nem szeretném, csak, mint ereje teljében lévő férfi, természetesen használom a fantáziámat. És mivel, most ő van a közvetlen környezetemben, normális, hogy eszembe jut ez, az.

– A kisugárzásod az sugallja. De szólj, ha tévedek – búgom fülébe.

Várom, hogy tagadja a vádakat, attól talán helyre billenne a kialakult káosz a fejemben. Csak mondd ki, hogy te szeretsz uralkodni az ágyban. – Kérlek, ne kárhoztass! – Nem akarok álmatlanul forgolódni éjszaka, visszafojtva vágyaimat.

Mielőtt kiejtené formás ajkán a szavakat, dörren egy nagyot az ég. Kifut a szín az arcából, összerezzen, szeméből félelem sugárzik. Megragadom kezét, és a kanapéhoz húzom. Leülök, szorosan mellém ültetem, és dörzsölni kezdem karját.

– Tudod, olyan, mint a fegyverropogás – néz fel rám kíntól terhes szemekkel.

– Egy idő után elfelejted – biztatom. – Szóval, ki vagy az ágyban?

– Nem inkább mi? – arcának pirulásából látom, sikerül terelnem a témát.

– Úgy is mondhatjuk – cirógatom meg nyakát. – Szóval? Nem válaszolsz?

– Mit akarsz, mit mondjak?

– Alul, felül, esetleg mindkettő? – igen, ezt még el is tudnám róla képzelni.

Bár nem tudom, milyen hosszal rendelkezik – és nem is akarom! –, de a feneke sok mindenről árulkodik. Az isten is arra teremtette azokat a gyönyörű, hófehér félgömböket, hogy elvesszen közötte az ember férfiassága.

Legnagyobb bánatomra megjelenik előttem egy kép, ahogy valaki alatt nyögdécsel, minden egyes lökésre hevesen válaszol. – Miért kellett ezt látnom? – A másik elgondolkodtató dolog, hogy ez miért is zavar?

– Elmondhatom, ha annyira szeretnéd tudni – ujjaival lépkedni kezd combomon.

– Mondd – nyelek egy nagyot.

Felém fordul, játékosan vezeti ujjait fölfelé ingemen, majd a legutolsó gombot kipattintja mielőtt megszólal.

– Win – suttog közel a fülemhez, a szőrszálak meredeznek karomon –, én – a nyakamon vékony csíkban izzadtság csordogál – csak a befogadó fél szeretek lenni, annak minden előnyével – nyal bele a fülembe.

Észhez se térek, ő már felpattan a kanapéról, mosolyogva szalad a konyha felé.

– Ezeket felteszem a legfelső polcra, úgy se lesz rá szükséged mostanában – szól hátra, hangja csilingel. – De ha mégis, tudod, hol találod.

– Pont a gabonapehely mellett? – milyen ízléses.

– Igen, pont ott – dalolja.

Felállok, megközelítem, és a pultnak támaszkodok.

– Amit az előbb mondtál – vakarom meg a halántékomat –, ugye csak vicceltél?

– Winnie fiú – lép oda hozzám és szikrázó mosolyt villant –, ezzel nem viccelek. Szeretem bevenni a dolgokat – nyelvével kinyomja arcának puha bőrét –, mérettől függetlenül.

– Nem mondod? – csak ennyit sikerült kinyögnöm.

– Bár olyan mérettel, mint a dobozon volt még nem találkoztam. Biztos, hogy jó méretet vettél? – néz le ágyékomra. – Mert szerintem jócskán benézted – megy el mellettem.

– Akarod, hogy bebizonyítsam? – fogom meg csuklóját.

Volt mersze ezt mondani? Igenis, hogy arra a méretre van szüksége az én harcosomnak. – Szegény, most megsértették! – Ezért még lakolni fogsz!

– Bocsi, de azért nekem is van egy mércém – billenti oldalra fejét –, és te alatta teljesítesz.

Leforrázott. Teljesen megsemmisített, és még csak védekezni se tudtam. Ő pedig csak simán tovább ballag, mintha mi sem történt volna.

Eddig azt gondoltam róla, hogy egy hatalmas, szerencsétlen balek, akit ide-oda tudnak rángatni az emberek. Ahogy a céljuknak megfelel, és most megmutatta a csalafinta arcát. Lenyűgözött a nyíltsága, hogy kertelés nélkül kimondta, amit ki kellett. Az incselkedése őrjítő, felcsigázza az embert, és utána nem akar mást, csak megízlelni.

Jó nagy bajban vagyok, és ezt csak magamnak köszönhetem. Odaballagok a szekrényhez, kinyitom, szemrevételezem, hogy pontosan hová is tette ez a kis szörnyeteg. – Megvan! Ígérem, hogy maradéktalanul elhasznállak benneteket! – Már csak azt kell eldöntenem, hogy kivel is tegyem meg. Újra és újra ugyanaz az arc ugrik be, mire megrázom a fejem. – Csak őt ne akard! – És csak remélhetem, hogy a farkam hallgatni fog az eszemre, mert különben bajban leszek.

Ezzel még nem végeztünk, fogadkozom. A szatyor még ott hever a földön, benne a neki szánt ajándékommal. Lehajolok és felveszem, majd újabb terv körvonalazódik bennem.

– Team, gyere csak! – hívogatom.

– Igen? – érdektelenül vonul vissza.

Eddig is ilyen csábító volt a járása? A tekintete ennyire hívogató? Vagy csak én voltam vak és nem vettem észre?

Nem tudom, de kezdem más szemmel látni őt, és ez nagyon zavar. A póló, amit vettem neki, feszül felsőtestén, kiadva minden porcikáját. Biztosan fázik, mert mellbimbója átszúrja az anyagot. Tekintetem tovább vándorol vékony derekára, domborodó ágyékára, hosszúkás combjára.

– Meddig akarsz még bámulni?

– Nem is nézted meg az ajándékodat! – tartom fel a szatyrot.

– Mi az! – húzza össze szemöldökét.

– Gyere ide érte!

Komótosan megindul felém, kiveszi kezemből és belekukkant. Értetlenül emeli fel tekintetét, belenyúl majd kiveszi a hajfestéket.

– Ez mégis minek?

– Ideje változtatni a külsődön.

– De miért pont a hajamat?

Megragadom a csípőjét, közelebb rántom, teste testemnek feszül. Halkan felnyög, mi mosolyra késztet, egyáltalán nem hagyom hidegen, még ha nem is vallja be magának.

– Azért – suttogom a tőlem legédesebb hangon a fülébe –, mert nem akarom, hogy felismerjenek – hazudom.

Az igazság viszont teljesen más, mégpedig nem akarok saját tükörképemre felizgulni. – Ez annyira perverz! – Mármint egyáltalán ne izguljak fel rá, de ha mégis megtörténik, valami baleset folytán, akkor ne magamra emlékeztessen.

Majdnem egyforma a hajszínünk, ugyanúgy fekete ruhában szeretünk járni. Fekete passzos farmer, fekete trikók és pólók, és ezüst ékszerek. Talán annyi a különbség, hogy neki édes kis puffancsok vannak az arcán. Alacsonyabb, de nem sokkal, és talán húsosabb is, de neki jól áll.

Megáll az eszem, hogy ilyeneken gondolkozok. Amíg a megszokott közegünkben voltunk, egyáltalán nem jutottak ilyen gondolatok eszembe. Csak egy kölyköt láttam, tömérdek hibával. Most viszont, túllátok a hibáin, és be kell ismernem, határozottan tetszik ez az oldala. – Istenem, most segíts! – Hosszú hetek elé nézek, és senki nem tudja megmondani, mi is lesz ennek a vége.