Team

Csak pörög és pörög a rulettkerék, én pedig csak figyelem a cigarettafüstön keresztül. A fekete-piros sávokon a színek összemosódnak szemem előtt, ahogy a fehéren rájuk nyomtatott számok is. A golyó súrlódása kiélesedik, ahogy forog a keréken, majd lassulni és pattogni kezd.

Fojtogat a bűz, homlokom gyöngyözik. – Csak legyen a piros huszonhetes! – Mantrázom, kezem ökölbe szorul, izzad, elfehéredik. – Most, vagy soha! – Nyernem kell, vagyis inkább nyernünk kell. Ha sikerül megszabadulhatok a hátamon cipelt átoktól.

Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy nem a legjobb családba születtem. Nem választhatok, azt csinálom, amit mondanak. Apámat szinte alig ismerem, húsz éve csukták le gyilkosságért. – Pedig nem is ő tette! – Legalábbis ezt rebesgetik a sötét sarkokban megbúvó arctalan emberek.

Jó ember volt, azt mondják, összetartotta a családot. Nem volt olyan ember, aki ellenkezni mert volna vele. Kivívta mindenki tiszteletét, de ha kellett előbújt belőle a könyörtelenség kőszobra. Nem kegyelmezett a bűnösöknek, de végül ez lett a veszte.

Csapdát állítottak neki, amibe óvatlanul belesétált. Legalábbis ezt suttogják. Apám kérésére anyám elvált tőle és hozzáment nevelőapámhoz, aki jelen pillanatban uralja az alvilágot. Nem panaszkodhatok, megkaptam és még most is megkapok mindent, amire szükségem van. Csak egy a baj, a jövőmet elvették tőlem.

Aki beleszületik a maffiába, az benne is marad. Többször megpróbáltam kiszakadni, sikertelenül. Kényelmes életünk van, nem panaszkodhatom, de az én gyomrom ehhez túl érzékeny. Nem is bíznak rám keményebb feladatokat, csak esetlen üzleteket és esetleg egyszerű pénzbehajtásokat. Még gúnynevet is aggattak rám, ahogy a legtöbb emberre.

– Team! Nyertünk! – ugrál mellettem barátom.

– Hogy mondod? – térek magamhoz kábulatomból.

– Nyertünk! – ütöget. – Felfogtad!

A rulettkerékre pillantok és a jövőmet jelentő fehér kis golyóbis a piros huszonhetesen állt meg. Felpattanok, Pharm nyakába ugrok és együtt ugrálunk tovább.

– Összehoztuk! – kiálltom.

– Össze bizony! – mosolyog rám a kicsi, törékeny srác azzal a megnyugtató mosolyával.

A krupié felénk tolja a zsetonokat, mi pedig már tömjük is bele zsebeinkbe.

Megszaporázzuk lépteinket a pénztár felé és beváltjuk a zsetonokat. – Nem hiszem el, megcsináltuk! – Vigyorgok magamban, miközben számolom az elém lerakott papírpénzeket. Egy keveset visszacsúsztatok a pénztárosnak, megköszönöm a kedvességét és elindulunk a kijárat felé. A teljes összeget odaadom Pharm-nak, gondjára bízom, ő már tudja, hogy mi a teendő.

Amint kilépünk az ajtón két megtermett férfi a falhoz csap. Barátomat figyelmen kívül hagyják, így ő megbeszéltek szerint távozik. Sejtettük, hogy ez lesz, nem ért váratlanul.

– Sziasztok srácok! – villantok rájuk egy ostoba mosolyt. – Miben segíthetek?

– A Főnök látni akar! – dörren rám Meen, nevelőapám egyik embere.

– Igazán? – kapaszkodok az ingemet szorongató mancsába. – Valamit rosszul csináltam? – húzom fel szemöldökömet.

– Tudod, te azt jól! – megrovó pillantással mér végig Santi.

Nevelőapám két legmegbízhatóbb embere. Rájuk nézve el se tudnád képzelni, hogy ilyen közel vannak a tűzhöz. Az egyik majdnem két méter, míg a másik alig százhetven centi.

Meen óriás méretű, dagadó izmokkal, számító tekintettel. Aki csak ránéz, arrébb áll az útjából és remegve fordul el. Kopasz feje világít az utcai lámpák fényében. Santi pedig alacsony termete zömök testalkattal párosul. Ő a nagydumás, azt gondolja az ember, hogy jószándékú. De aki ismeri az tudja, hogy mindez csak csupán számítás a részéről.

Az ő tudásánál nincs is veszélyesebb. Mindenkiről mindent tud, és a legjobb pillanatokban húzza elő kártyáit.

– Fiúk, kérlek – pislogok rájuk hevesen –, engedjetek el, megyek magamtól is.

– Nem fogsz megszökni? – kérdezi Meen.

– Ugyan, nem tudnék megszokni előletek! – szorítása engedni kezd.

– Gyerünk! – taszít rajtam egyet.

Megindulok a távolban álldogáló fekete, sötétített üvegű terepjáró felé.

Odaérve kinyitom a hátsó ajtót és becsusszanok a jéghideg krémszínű bőrülésre. Süt belőle a hideg, kockára fagyasztja fenekemet. Kicsit mozgolódom, a srácaimat jobb helyre igazítva, nehogy bántódásuk essen.

Meen és Santi közrefognak, jeleznek a sofőrnek, hogy indulhat. Próbálom viccesre venni a figurát, de nem jön be nekik.

– Nagy bajban vagy, fiú! – dünnyögi a lágyszívű Meen.

– Ugyan, tudod, hogy mindenből kimagyarázom magam! – súgom hozzá hajolva.

– Ebből nem fogod.

Csöndben maradok, mivel tudom, hogy igaza van. – De hát kellett a pénz. – Így hát kölcsönvettem.

Szép lassan begurulunk a zöld pázsittal szegélyezett, térkövezett úton. A hátam közepére kívánom ezt a találkozást, de jobb, hogy túlesek rajta. A kocsifelhajtón világítanak a lámpák, ahogy a bejárati ajtó mellett is. Kiszállok az autóból, felnézek az ormótlan villára, és kifújom a bennmaradt levegőt.

Taszítanak rajtam egyet, megindulok a bejárat felé. Ahogy belépek egyből anyám aggódó pillantásával találom szembe magam. Törékeny testét átöleli vékony karjával, szoknyájának alja megrezzen. – Tényleg nagy a baj!

Biztató mosolyt küldök felé, egészen szánalomra méltó. Elindulok felé, de vállamba kapaszkodnak és a másik irányba irányítanak.

– Nem lesz semmi baj – súgom neki, bátorításként.

A hatalmas sötét tölgyfa ajtók szétnyílnak előttem, hívogatva, hogy lépjek be. Megteszem.

A falakat értékes képek és könyvszekrények díszítik, középen mahagóni színű ülőgarnitúra terpeszkedik. Velem szemben kazettás ablak ontaná be fényét, ha nappal lenne. Előtte egy széles és hosszú íróasztal méltóságteljesen helyezkedik el, színe megegyezik a garnitúrával. Zöld üvegbúrával rendelkező asztali lámpa szórja fényét, árnyéka táncol az asztal makulátlan lapján.

Nevelőapám arra támaszkodva tanulmányoz különböző iratokat. Mellette mindkét oldalon egy-egy testőr áll, készenlétben.

– Hívattál? – kérdezem magamat kihúzva, fejemet felszegve.

Rám emeli kemény tekintetét, összerendezi a papírokat, majd félretolja. Arcán borús ráncok mély árkokat ásnak, lassan olyan mélyek, hogyha sírva fakadna – ami persze nem fordul elő –, folyómedernek szolgálnának.

– Ülj le! – utasít.

Hanyag eleganciával lépek az íróasztal elé, kihúzom a széket és levágom magam. Kinyújtom lábamat, keresztezem őket egymáson, ujjaimat ölemben összefűzöm.

– Miben segíthetek? – szemtelenül vigyorgok rá.

– Tudod Team – áll fel és megkerüli az asztalt, majd nekitámaszkodik –, fiamként szeretlek.

Bárcsak igaz volna, de csak megtűrt ember vagyok ebben az ósdi házban.

– Talán így van, talán nem.

– Ne szemtelenkedj te gyerek – bólint egyet az egyik ember felé.

Az megindul, és közvetlenül mellettem áll meg.

– Eszem ágában sincs – gúnyosan súgom.

A hegyomlásnak keze lendül, mi szép arcomat érinti. Fejem oldalra billen, ajkam felreped, vér szivárog ki rajta. Ez ám a szeretet.

– Hová tetted?

– Mit is? – kérdezem ajkamat törölgetve.

– A beszedett pénzt.

– Oh, arról van szó – mondom ártatlanul –, megvan.

– De most hol van? – szeme dühösen villan.

– Itt – nyúlok a farmerkabátom belső zsebébe, mire figyelmeztetőleg mozdul a testőr. – Nyugi, nem harapok!

Előhalászom a pénzt, majd odadobom az asztalra. Nevelőapám bosszankodva utánanyúl és számolgatni kezdi.

– Hol a kamat és a haszon?

– A kamatot elengedtem – vigyorgom.

Egy szegény kereskedőhöz mentem beszedni a tartozást, na meg a kamatot, de megsajnáltam szegényt. Ott voltak az éhező gyerekei, és nem volt szívem az utolsó bath-ukat is elhozni. Kiszámoltam az összeget, azt visszaadtam a tartozást pedig elraktam.

Tudják rólam, hogy engedékeny vagyok, nem is értem, miért bíznak meg ilyen feladattal. Ez már nem az első eset.

– Team – ütögeti a pénzt a markához –, ki mondta, hogy elengedheted?

– De hát olyan szegények – mondom.

– Mi a te dolgod?

– Beszedni a pénzt a kölcsönzőktől.

– Mivel együtt?

– A kamattal.

– Akkor miért nem úgy csinálod! – emeli meg vészjósló hangját.

– Megsajnáltam őket!

– Abból nem élünk meg! – ragadja meg hajamat, hátrahúzza.

– Mondanám, hogy sajnálom, de nem tudom.

Szabad kezén megforgatja pecsétgyűrűjét, majd pofozni kezd. Kemény ütései felsebzik arcomat.

– És a haszon?

– Mire gondolsz?

– Azt hiszed nem tudom, hogy feltetted a rulettre az én pénzemet.

– Nem azt mondtad, ami a tiéd az az enyém is!

– Az üzlet az más, és most te rosszat csináltál.

Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki, de kellett az általa nyert pénz.

– Akkor mit fogsz most csinálni? – kényszeredetten nevetek rá.

– Elegem van a játszadozásodból! – elenged, majd visszaül a helyére.

– Sajnálom, nem fogom többé ezt csinálni.

Nem bizony, mert rövid időn belül lelépek. Ha Pharm elintézi a dolgokat szól, és én már itt se vagyok. Kihúzza fiókját, elővesz egy kicsi zöld noteszt, majd kinyitja.

Lapozgatja, húzza az időt, majd megáll az egyik oldalnál, jelentőségteljesen néz rám. Sorolni kezdi az összegeket, amiket inkább nem is adok össze. Felesleges, már most zsong a fejem a számoktól.

– Összesen kétszázötvenezer bath.

– Olyan sok? Azt hittem kevesebb.

– Vissza fogod fizetni.

– Mégis hogyan? Talán áruljam a testem az egyik lebujban?

– Nem is rossz ötlet – erre megrémülök.

Semmi kedvem odatartani fenekemet egy vén fószernek, aki lagymatagon döfködne, majd belém élvezne. A gondolattól kiráz a hideg. Ha valakinek oda akarom adni testem, azt magamtól teszem.

– Tőlem – rándítom vállamat. – Azt csinálsz, amit akarsz – remélem, nem fogja.

– Anyádnak köszönheted, hogy nem teszem meg – észrevétlenül gördül le a nagy kő mellkasomról.

– Akkor?

– Win-nel fogsz dolgozni.

– Hogy mi? – pattanok fel, de visszanyom.

– Jól hallottad, alá fogsz tartozni.

– Azt nem lehet.

– Dehogynem! Ezt fogod csinálni, vagy a hátsóddal fizetsz. Most elmehetsz.

Bólintok, hogy tudomásul vettem, majd felállok és távozok.

Az ágyamban fetrengek. – Nem akarom! – Nem dolgozhatok a szöszivel. Ki se állhatjuk egymást attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk. Pedig első pillanattól fogva magával ragadt csokoládébarna szeme, fokhagyma feneke, magas, atlétikus alkata, hajának hamvas árnyalata. De ez csak addig tartott, amíg meg nem szólalt. Sosem felejtem el, ahogy undorodva végigmért, majd megszólalt: – Te vagy az a szerencsétlen? – Lesajnálkozóan sóhajtott, majd folytatta: – Nem kell válaszolnod, látom rajtad. – Azzal elfordult, és többé nem szólt hozzám.

Istenemre mondom, fent hordja az orrát, büszke, egyenes a járása, precíz a munkában. Alul kezdte, de ügyességének és gyorsaságának köszönhetően egyre feljebb jutott, és most már ott tart, hogy bekerült a belső körbe. – Az az átok!

Nehéz lesz tőle megszabadulnom, folyton a sarkamban lesz. Azt rebesgetik, könyörtelen a munkában, akárcsak az ágyban. Legalábbis ez a szóbeszéd járja, amit akarva-akaratlanul meghallottam. Egyszer rajtafelejtettem a szemem, mire megkérdezte, hogy megdugjon-e. – A bunkója!

Szóval azóta utálom, elviselhetetlen nagyképű baromnak tartom. És ezt még a nevelőapám is tudja. Ami legrosszabb, hogy még rá is tesz egy lapáttal. Tökéletes munkájával a kegyébe férkőzött és kitúrt onnan. Nem mintha benne lettem volna. De sokszor megkaptam, hogy bárcsak ő lenne a fogadott fia.

Nyílik az ajtó, anyám sétál be rajta. A beszűrődő holdfényben árnyéka suhan a falakon. Ha ő nem lenne, már feladtam volna.

– Team, kedvesem, fent vagy?

– Igen – fordulok felé és megpaskolom az ágyat.

Szomorú mosollyal leül, kezét emeli és kisöpri szememből a hajtincseket.

– Mikor festetted be a hajad? – mosolyog. – Ugyanolyan, mint Win-é.

– Ne mondd ezt! – duzzogom.

– Pedig tényleg – nevet fel –, apád mondta, hogy együtt fogtok dolgozni.

– Nem az apám!

– Team, légy jó fiú és ne keresd a bajt.

– Nem keresem, magától talál meg! – csücsörítem számat.

– Rád vallana, de kérlek, most embereld meg magad!

– Igyekszem – ígérem.

– Apád...

– Mondtam, hogy nem az!

– Mint ahogy belekezdtem, az apád csak jót akar neked.

– Anyám, miért nem látod, ami a szemed előtt van? – fészkelődök egy kicsit, fejemet ölébe fektetem.

– Azt látom, hogy jó sorod van – simogatja hajamat –, van tető a fejed felett, tiszta ruhád, szép autód és minden nap megtömheted a hasad.

– De milyen áron?

– Win majd segít neked, rendes fiú – tereli a témát.

– Tudod, hogy nem kedvelem!

– Attól még tud vigyázni rád, és mellette nem fogsz hülyeséget csinálni!

– Ő lesz a bébicsőszöm? – nevetem el magam.

– Ugyan, ne gyerekeskedj! Ő lesz a társad.

– De kértem én ilyet?

– Nem, de már így alakult, fogadd el! – kéri kedvesen.

– Mivel nem tudok mást csinálni – dörmögöm.

– Jó fiú, ne rontsd a helyzetedet! – hajol közelebb és homlokon csókol. – Aludjál – áll fel, az ajtóhoz sétál. – Szeretlek!

– Én is téged!

Figyelem, ahogy mosolyogva kilibben az ajtón, majd behúzza mag után.

Csak ő van nekem, senki más. Na, meg az apám, aki a sitten csücsül. Fejben elkezdek számolni, lassan letelik a büntetése, jön a szabadulás ideje. – Mihez fog kezdeni? – Egy darabig próbáltam tartani vele a kapcsolatot, de aztán feladtam. Egyetlenegy levelet kaptam tőle, amiben megkért, hogy ne írjak többet. Megtettem.

Alig emlékszem rá, csak egy elmosódott kép jelenik meg előttem. De a hangja élénken cseng fülemben, ahogy nevet, mikor a nappali közepén hancúrozunk, csiklandozom. Ő pedig hangosan nevet, hogy még boldogabb legyek.

Az utolsó emlékem róla, ahogy a rendőrök bilincsbe verve elviszik. És még akkor, mielőtt a kocsiba tuszkolnák, biztatóan hátrafordul. Szemembe néz, és azt súgja, ne aggódjak, nem lesz semmi baj.

Tévedett.

Szorgos hangyaként özönlötték el házunkat a felbérelt ügyvédek. Anyám mesélte, hogy mindent megtettek apám kiszabadításáért, de semmire se mentek. Így van ez, egy kis kenőpénz ide, egy kevés oda és minden el van intézve.

Nevelőapám intézte az egészet, de később jöttem rá csak, hogy az ő keze volt benne, Miatta nem engedték ki apámat, ő az oka annak, hogy a szüleim elváltak. Apám hatalmára és édesanyámra fájt a foga. Megkapta mindkettőt, egy kullanccsal, azaz velem.

Próbált elmarni anyámtól, de ő oroszlánként védett, és megmondta, ha elszakít bennünket, akkor az örökre megbánja. Egy törékeny nő tudott hatni erre a fenevadra. Halálosan szerelmes volt ebbe a gyönyörű nőbe. Elvarázsolta bája, szépsége, kedvessége, és ez lett anyám erőssége.

Sokszor kérdeztem, hogy miért ment hozzá, de erre egyenes választ sosem kaptam. Mindig csak kifogásokkal élt, majd megnyugtatott, hogy jól van ez így, nincsen semmi baj. Nevelőapám folyton a kedvében járt, és soha nem bántotta.

Idegesen rázom meg fejemet, el akarom hessegetni ezeket a gondolatokat. Inkább a saját bajommal akarok foglalkozni, és az nem más, mint a ragyogó tekintetű, jóképű, de irtó idegesítő Win. Ha így alakult, akkor megnézzük, melyikünk győzi le a másikat. És fogadok, hogy a győztes én leszek.