[Név] - a neved/karaktered neve

☂☂☂☂☂☂☂☂

1963. február 3.

Dallas, Texas

   A zuhanás egyszerre tűnt végtelenül hosszúnak, és hihetetlenül rövidnek, mikor hangos puffanással kemény földet értél. Rendkívül kényelmetlen érzés volt, szédültél és a hideg, kemény földön fekve úgy érezted, semmi kedved nincsen onnan felkelni. Végül mégis feltápászkodtál, és a testvéreid után kutatva körbepillantottál. Egy sikátorba érkeztél, melletted szemeteskukák bűzlöttek, és szemetet fújt a szél. A sikátor bejáratánál emberek haladtak el egymás mellett, még csak oda sem pillantva feléd, pedig éppen a semmiből zuhantál ide.

A testvéreidnek nyoma sem volt.

Összehúzott szemekkel néztél az emberekere, az első dolog, ami feltűnt bennük, a ruháik voltak. Egyértelműen a múltban voltál, talán a 60-as - 70-es években. Még mindig a tizenéves testedben ragadtál, és most valahogy kínosan úgy érezted, hogy teljesen kilógtál a tömegből. Egy pillanatra felmerült benned, hogy talán a többiek előtted értek ide, és még a közelben vannak, így, ha kiabálsz talán meghallanak, de végül elvetetted a gondolatot. Ekkor halk kattanást hallottál magad mögött, és fejed azonnal arra kapva a hátad mögötti épületre néztél.

A tetőn halványan megcsillant valami, visszaverve a nap fényét. Noha elég messze volt, nagyjából ki tudtad venni az állványra állított kamerát. Szemeidet a kezeddel árnyékolva kerested a kamera gazdáját, de senkit sem láttál. Néhány percig haboztál, mérlegelted, mit kellene tenned, amikor végül ismét megfordultál, és elhagytad a sikátort.

Az utcán sok ember sétált, és mivel még gyerektestben voltál, sokan arra sem vették a fáradtságot, hogy megpróbáljanak kikerülni, ezért neked kellett kerülgetned a sok embert. Ahogy az utcán haladtál megfigyelted a boltok kirakatait, az emberek öltözetét és viselkedését, és próbáltad kitalálni, hogy vajon milyen évbe vitt vissza Ötös. A nap nagy részét a sikátor környékén töltötted, abban a reményben, hogy itt lesznek a testvéreid, de sajnálatodra az ég egy adta világon egyetlen ismerős emberrel sem találkoztál. Nem voltak a környéken, neked pedig nem volt szállásod az éjszakára.

Mire észbe kaptál, egy hét eltelt így. Minden nap megálltál a sikátor előtt, és néhány órát vártál, majd tovább jártad a környéket. Az ittléted második napján találtál egy újságot, amiről elolvastad a dátumot, így azzal már tisztában voltál, hogy milyen évben voltál. A többi napon egyszerűen egy hajléktalan életét élted. Kellemetlen volt, de senki sem akart egy utcagyereket alkalmazni, így nem tudtál dolgozni. Ez lehetett az oka, hogy a nyolcadik itteni napod délelőttjén, amikor éppen a sikátorban álltál, és vártad, hogy valami történjen megállt előtted két férfi.

A férfiak elmondták, hogy egy itt lakó hívta őket, hogy látott egy gyereket, aki az utcán él. Azonnal megértetted, hogy miért jöttek, és noha nem volt semmi kedved egy árvaházban poshadni, kénytelen voltál belátni, hogy még az is jobb lenne, mint az utcán. Így végül engedelmesen elmentél velük, hogy regisztráljanak a nyilvántartásba, majd elvigyenek egy árvaházba.

Így kerültél tehát árvaházba.

☂☂☂☂☂☂☂☂

1963. november 15.

Zsebre tett kezekkel sétáltál az utcán, az embereket kerülgetve. Technikailag tilosban jártál, és ha az árvaházban felfedezik az eltűnésed, nem akartad tudni, mi várt rád. Szerencsére az ott töltött hónapok alatt már elég sok gyerekkel sikerült jóban lenned, és a kérésedre fedeznek téged. Már nem ez volt az első alkalom, hogy elszöktél onnan, hogy visszatérj érkezésed kezdőpontjára. Minden héten kétszer, ebéd után elhagytad az árvaházat, és a sikátorban töltöttél két órát.

Nem igazán abban reménykedtél, hogy valamelyik testvéred éppen akkor fog megérkezni, inkább csak abban, hogy majd találsz valami nyomot a jelenlétükre. Eddig nem jártál sikerrel, és noha csak néhány hónapja voltál itt, kezdted úgy érezni, hogy hiába vársz. Az élet nem volt egyszerű itt, de ahogy telt az idő, úgy egyre inkább megszoktad. Ha minden kötél szakad, úgy érezted, képes lennél itt leélni az életedet. Elvégre, a jövőből jöttél, a tudásod, ha nem is sokkal, de meghaladta az itteni embereket, ezt pedig a saját javadra használhattad.

Ez lehetett talán az oka, hogy az utóbbi két hónapban már csak hetente egyszer jártál ide, talán kezdtél beletörődni, hogy egyedül maradtál egy olyan helyen és időben, amikor még minden nagyon más volt. Hamar sikerült beilleszkedned, senki sem gondolná rólad, hogy 40 évvel később születsz csak meg.

A gondolataidba mélyedve sétáltál, egészen addig, ameddig hirtelen neked nem jött valaki. Ekkor feleszmélve észlelted, hogy az emberek kiáltozva, pánikolva rohannak éppen az ellenkező irányba, mint amerre te mentél. Nem csak kiáltásokat és sikításokat hallottál, hanem ismerős fegyverropogás zajait is. Tekinteteddel a hangok forrását keresve meg is pillantottál három férfit, akik egy pad előtt álltak, neked éppen háttal, és az azon heverő testet nézték. Összehúzott szemekkel rohantál kissé közelebb, ahogy igyekeztél jobb rálátást nyerni a testre. Amikor elég közel értél, hogy felismerd, döbbenten kikerekedett szemekkel álltál. Hazel feküdt ott, kissé idősebb volt, de határozottan Hazel. Azonban testét lyukak borították, egyértelműen meghalt.

Tekinteted a holttestről a három férfire esett, akik előtte álltak, és megpillantottad a kezükben tartott fegyvereket. Azonnal összeállt a kép, nyilvánvalóan az a három férfi ölte meg őt. A helyzet az volt, hogy noha Hazel az elején egyértelműen az ellenséged volt, később rájöttél, hogy nem rossz fickó, és egészen megkedvelted. Szóval nem volt túl jó érzés a holttestét látni. Ez lehetett az oka annak, hogy gondolkodás nélkül még közelebb sétáltál, és a három férfi felé indultál. Nyilvánvaló bosszú volt a szándékod, de mielőtt átléphettél volna az úton, egy kar megragadta a csuklódat, és egy kocsi mögé rántott. Döbbenten, és kissé haragosan pördültél a kar tulajdonosa felé, de ez a düh abban a pillanatban elszállt, ahogy megpillantottad, ki is volt az.

- Ötös? – kérdezted döbbenten a nyilvánvalót. A fiú egy ismerős aktatáskát fogott a kezében, amit lyukak borítottak, és elég feltűnően füstölgött miközben a válla fölött átpillantott a kocsi másik oldalára, ahol a három férfi volt.

- Hiába rágtam a fülüket golyóálló táskákért – morogta, mire a fejed ingattad.

- Ja, én is örülök, hogy látlak – mondtad, mire a fiú hirtelen lebukott, éppen egyidőben a lövések kezdetével, amik a rejtekhelyeteket célozták. Kissé ijedten ugrottál egyet, majd azonnal lehúztad a fejed, hogy jobban fedezék mögé kerülj, de Ötös ekkor ismét megragadott, és a következő pillanatban egy épület tetején fekve találtad magad. – Hát nem ez volt mára betervezve.

- Elhiheted, hogy én se így számoltam, amikor ideértem – felelte a fiú.

- Ki a fene ez a három pszichopata? – kérdezted, a fiú felé fordítva a fejed. Ötös a fejét ingatta.

- Ezt később beszéljük meg, most jobb, ha elhúzunk innen – mondta, majd feltápászkodva újra megfogta a kezed, és ezúttal az ismerős sikátorban kötöttetek ki. Ötös megállás nélkül ment előre, ezért te is követted, a hátad mögé pillantva megbizonyosodva arról, hogy a három férfi nem vett észre. Távolról szirénákat hallottál, és pár másodperc múlva két rendőrautó is elhajtott a sikátor előtt. Ekkor Ötös megállt, te pedig a hátának ütközve néztél ismét előre.

- Mi a fene, miért álltál meg? – kérdezted, de meglátva, hogy hova nézett, te is azonnal arra kaptad a fejed. A tetőn lévő kamerára és egyéb berendezésekre pillantottál, és eszedbe jutott, hogy megérkezéskor egyértelműen hallottad, hogy valaki lefényképezett, de az itt töltött hónapok alatt soha, egyszer sem láttad, hogy valaha is használták volna azt a kamerát.

- Gyerünk – mondta a fiú, ahogy a „Morty's gazdasági bejárat" feliratú ajtóhoz sietett, ami az épületbe vezetett, majd mára már sokadjára megragadta a kezed, és beteleportált az ajtón belülre. Felrohant a lépcsőn, és noha csak sejthetted, hogy miért pont ezt a helyet választotta, engedelmesen követted. Néhány lépcsőforduló után meg is érkeztetek a célállomáshoz, egy ajtóhoz, amire a „Mortimer Gussman Fogorvos" szavakat írták.

Ötös az ajtóhoz hajolt, hogy benézhessen a lehúzott reluxán, majd kiegyenesedett, és bekopogott az ajtón. A várttal ellentétben azonban nem az az ajtó nyílt ki, hanem a közvetlenül mellette lévő és egy férfi dugta ki a fejét a nyíláson. Ötös és te egyszerre fordultatok a férfi felé.

- Mit akartok? – kérdezte kissé barátságtalanul.

- Heló, az ifjúsági csoportunknak gyűjtünk pénzt, lexikonokat... - kezdte Ötös, de a férfi rátok vágta az ajtót, mielőtt befejezhette volna. Te erre csak felé nyújtottad a kezed, már tudtad, hogy mi fog következni. A fiú meg is fogott, majd az ismerős különös érzés, és a következő pillanatban az ajtó másik felén álltatok. A férfi háttal volt nektek, de amikor meghallott titeket azonnal megpördült, majd ijedten felkiáltott, és a mellette lévő fiókból nagy nehezen előkotort egy szikét, amit azonnal rátok szegezett.

- Hogy csináltátok?

- Bocs, nincs időm elmagyarázni – felelte Ötös, míg te csak vállat vontál.

- Maga hogyan pislog? – válaszoltál te is, bár a képességetek használata nem volt a pislogáshoz hasonlítható. Tény és való, hogy számotokra természetesen jött, de nem olyan automatikusan, ahogy a pislogás vagy a légvétel. – Milyen ostoba kérdés ez.

- Pentagonosak vagytok, hah? – tette fel a következő kérdést a férfi, mire fél szemöldököd a magasba szaladt.

- Határozottan nem – válaszolt meglepő türelemmel Ötös.

- CIA-sok, FBI-oksok – folytatta a férfi makacsul. – KGB-sek?

- Az még friss? – kérdezte megunva Ötös, a kávéra mutatva, majd eltűnve mellőled az említett ital mellett jelent meg ismét.

- Miért mindig kávé, nem lehetne egyszer tea? – kérdezted morcosan, és elindultál körbenézni. – Vagy valami édes. Nincs esetleg valami édesség, már hónapok óta nem ettem semmi jó csokit.

- Szerintem 63-ban is van csoki – mondta Ötös, miközben a kávét töltötte magának. Erre csak egy lesajnáló tekintettel méltattad.

- Igen, de egy árvának nem sok pénze van csokoládét venni, igaz? – kérdezted szarkasztikusan, mire Ötös belekortyolt a kávéba, de nem felelt.

- Hmm, kolumbiai? – kérdezte helyette a férfit. Egyértelműen tetszett neki a kávé, ami elég ritka volt.

- Saját keverék – felelte a férfi. Te közben egy fal előtt álltál, és az arra ragasztott újságkivágásokat nézegetted. „Fura fények, látogatók az űrből?", „Repülő csészealjat láttak" és hasonló címek voltak olvashatók rajtuk. Tekinteted az újságokról Ötösre siklott, aki ekkor állt meg melletted, és ő is az újságokat olvasta. Amikor megfordultál, hogy ránézz, ő is rád pillantott, és ebben az egy pillanatban, némán megértettétek egymást. Ellépve a fiútól jobban szemügyre vetted a szobát, felfedezve néhány egyértelműen furcsa masinát.

- Hallott valaha az ötvenegyes körzetről, Roswellről? – kérdezted, mintegy mellékesen vetve csak oda. A hatás azonnali volt, a férfi szinte örömtáncot járt, ahogy ledobta a szikét, és vigyorogva felétek fordult.

- Az áldóját! Huh! – mondta, és körbe fordult, úgy tűnt nem tud nyugton megállni izgatottságában. – Tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. Eleanor azt hitte, nem vagyok komplett, de igaz, ugye? Az ufók, a gabonakörök.

- Hát, az igazság odaát van – felelte Ötös, mire majdnem felnevettél, és el kellett fordítanod a fejed, hogy elrejtsd a vigyorodat.

- Nem, nem, nem, nem, nem – monda a férfi, ahogy egyre közeledett felétek. – Az igazság itt van, az orrunk előtt. Mondjátok, mire jó az anális szondázás?

- Ha közelebb jössz szénné égetlek – felelte Ötös, aki azonnal észlelte, hogy a férfi közelsége kissé zavar téged. 

- Távolság, értem – bólintott a férfi, ahogy hátrébb lépett tőletek. Ez kissé kellemesebb volt. Nem féltél tőle, vagy ilyesmi, de egyértelműen megszállott volt, és sosem érezted magad kellemesen, ha idegenek túl közel jöttek hozzád. – Nem gond.

- A tetőn lévő masinákat te építetted, ugye? – kérdezte Ötös, gyorsan túllépve az előző kis közjátékon.

- Azokat? Igen – válaszolta gyorsan a férfi. – Igen. A légköri anomáliákat követem. Várakozom.

- Várakozik? – kaptad fel a fejed. Volt egy erős sejtésed, de ettől eltekintve meg kellett kérdezned. – Mégis mire?

- Hát rátok.

- Ránk? – kérdeztél vissza, de már biztos voltál benne, hogy a sejtésed helyes.

- És a többiekre – bólintott a férfi.

- Azt hiszem ez magyarázatot igényel – mondta most Ötös, de biztos voltál benne, hogy már neki is volt egy erős sejtése.

- Az egész 1960-ban kezdődött – kezdett bele a történetbe a férfi. - Akkor dobták piacra a Silvertone Omegát, épp el akartam adni egyet, amikor valami különös történt. Az utolsó három évben összesen hat energiakitörést észleltem a sikátorban. Ugyanaz ismétlődött. Éles kék fény, majd megjelenik valaki. Ő jelent meg negyedikként.

- Én? – kérdezted, amikor a férfi rád mutatott. Válaszként csak bólintott, te pedig megértetted, hogy ezek szerint utánad csak ketten érkeztek Ötösön kívül.

- Meg tudtad nézni őket? – kérdezte Ötös, de az, hogy téged is látott elég bizonyítéka volt, hogy a testvéreitekről volt szó.

- Igen, az elsőt. Meg a nagy nebántsvirágot, és hát ugye a barátnődet – mondta, ismét feléd intve.

- Barátnő? – kérdezted fél szemöldököd felvonva.

- Miért, nem az vagy? – kérdezett vissza a férfi, de mielőtt válaszolhattál volna, Ötös közbevágott.

- Nebántsvirág?

- Nyilván Luther, Ötös – forgattad a szemeid.

- Sokat sírt, visszajárt a sikátorba, egy nevet kiabált órákon át – válaszolta a férfi, a nevet próbálva felidézni magában. – Allison!

- Tényleg Luther – mondta Ötös, mire megvontad a vállad.

- Elég egyértelmű volt, ha engem kérdezel.

- És nem ő volt az egyetlen – folytatta a férfi. – A többiek is visszajöttek az évek során, egymást keresték. Ahogyan a barátnőd is, minden héten kétszer. Bár mostanában már csak hetente egyszer. A többiek idővel abbahagyták.

- Tehát még él a családunk – motyogta Ötös, míg te azzal voltál elfoglalva, hogy a többiek is visszajöttek néha, de sosem találkoztatok. Talán már jóval azelőtt felhagytak vele, hogy te megérkeztél volna. Ötös ekkor feléd fordult. – Basszus. Miattam ragadtatok itt.

- Lehet, hogy itt ragadtunk, de még élünk – vontál vállat. – Ha nem csináltál volna semmit, halottak lennénk.

- Hallgass ide! – mondta a fiú néhány másodperccel később, és a férfi felé indult.

- E-E-E-E-Elliot – dadogta a férfi, ahogy átesett a kanapén ijedtében. - Elliotnak hívnak.

- Tök mindegy, oké? – csitította el Ötös. – Tíz napunk van rá, hogy megmentsük velük a világot. És ehhez neked is segítened kell.

- Muta... - kezdte Elliot idegesen. – Mutatok egy rendőrségi fotót. Az van rajta, aki ötödjére jött.

- Aki utánam érkezett? – kérdezted, ahogy közelebb léptél hozzájuk, és Ötös válla felett a férfi kezében tartott papírra néztél. Az ott lévő képen egy határozottan ismerős alakot pillantottál meg. – Diego!

Ötös kikapta a férfi kezéből a papírt, és az arcához emelve elkezdte olvasni a rajta írtakat. Te is így tettél.

- Szóval – kezdte a férfi. – Ez segít?

- Nem is sejted, mennyit – felelte Ötös, összehajtva a lapot, majd megragadva a kezed elfordult a férfitől. Mire észbe kaphattál volna már nem a lakásban voltatok.

- Mondd könyörgöm, hogy kocsival megyünk – kérted a fiút, már kissé eleged volt ebből a sok térugrásból. Ötös elengedett, és egy kocsihoz lépett. – Hál' Istennek!

- Te mikor jöttél? – kérdezte a fiú, miközben az autó belsejébe teleportált, majd belülről a feltörésén kezdett dolgozni. Egy pillanatig értetlenül pislogtál, majd felfogva a kérdést válaszoltál.

- Olyan 9 hónapja kb. – felelted, és egy ideig gondolkodva néztél a testvéredre, majd végül szóra nyitottad a szád. – Azt mondtad, hogy meg kell mentenünk a világot. De a világvége még messze van.

- Ez egy másik világvége, tíz nap múlva valójában – mondta, ahogy felbőgött a motor, és végre ki tudta nyitni az ajtót neked. Amint az ajtó kinyílt, már pattantál is be az anyósülésre.

- Tíz nap múlva? – kérdezted grimaszolva. – Nem emlékszem semmilyen világvégére, ami 1963-ban történne.

- Mert nem is volt – bólintott Ötös, de ennél tovább nem magyarázta. Sejtetted, hogy ez azt jelentette, hogy ő maga sem tudta, mi fogja okozni.

- Szóval megint meg kell mentsük a világot – morogtad kedvtelenül. A legutóbbi alkalom óta csak 9 hónap telt el, és ráadásul azt a világvégét nem sikerült megállítanotok. – Mert legutóbb is olyan jól sikerült.

- Ezúttal muszáj lesz sikerülnie – kötötte az ebet a karóhoz Ötös. – Nem menekülhetünk mindig a múltba.

- Értem, amit mondasz – sóhajtottál beletörődően. Ötös csak bólintott, és az útra szegezte a tekintetét. Egy ideig te is csendben meredtél kifelé az ablakon, mielőtt végül ismét megszólaltál. – Ötös?

- Hmm?

- Hiányoztál.

A csend hirtelen kézzelfoghatóvá vált, ahogy ez az egy szó elhagyta az ajkaidat. Te és Ötös közel álltatok egymáshoz, de ritkán mondtátok ki hangosan is az ilyesmiket. Még a legutóbbi visszatérésekor sem mondtad el neki, mennyire hiányzott, de most valahogy úgy érezted, ha nem mondod ki, akkor abba beleőrülsz. Ötös egyetlen pillanatig, szó nélkül fordította feléd a fejét, és nézett a szemeidbe. Noha nem beszélt, és ez a szemkontaktus is csak egy másodpercnyi időre állt fenn, tökéletesen megértetted, hogy mit érzett. Ajkaidra apró mosoly kúszott, és boldogan néztél ki az ablakon.

A fiú számára csupán pár percnyi idő volt az, ami neked 9 hónap. De megértette, amit éreztél, és hirtelen rájöttél, hogy ha nem is mondta ki az első visszatérése alkalmával, de most, ezzel az egy pillantással üzente, hogy ő is így érzett. Amikor a jövőben ragadt, amikor kétségbeesetten kutatott egy olyan módszer után, amivel visszatérhet hozzátok. Egyértelműen hiányoztatok neki, és megértett.

Az út további része kényelmes csendben telt, nem volt szükség szavakra, hogy megértsétek egymást. Elég volt, hogy ott ült melletted, és ahogy néha rápillantottál, hogy figyeld, ahogy a kocsit vezeti hirtelen megértetted. Ötös már rég nem volt az a gyerek, akinek tűnt. Persze, eddig is tudtad, hogy lélekben már nem csak, hogy felnőtt, egyenesen egy öregember, de valahogy a kinézete miatt sosem érezted ennek a valódiságát. Számodra maradt a testvéred, aki a leginkább közel állt a szívedhez, és akivel kölcsönösen megértettétek egymást. De most, kilenc hónapnyi távollét után ismét találkoztatok, és egyszeriben megváltozott az, ahogy Ötöst láttad.

A váratlan felismerés megdöbbentett, ahogy a hirtelen gyorsabb iramra váltó szívverésed is. Már nem voltál tapasztalatlan gyerek, és természetesen megértetted, mit jelentett a szíved hirtelen furcsa viselkedése, éppen ez volt az oka annak, hogy gyorsan kinéztél inkább az ablakon, és igyekeztél nem arra figyelni, mit is fedeztél fel ebben a jelentéktelen, átlagos pillanatban. Végül ezek közül az újfajta gondolatok közül az autó ajtajának kinyílása zökkentett ki, és tekinteted a melletted a nyitott ajtóban álló Ötösre vezetted.

- Nem tudom, hol jártál, de megjöttünk – mondta a fiú, és fejével az épület felé biccentett. Követted a mozdulatát, majd visszanézve rá, csendben vártál. A fiú egy pillanatig szintúgy csendesen nézett rád, szemei áthatóan meredtek a tiédbe, és te hirtelen megértetted, hogy arra próbált rájönni, mégis mire gondolhattál annyira mélyen, hogy azt sem vetted észre, hogy megállt a kocsi, és kiszállt mellőled. Végül, amikor nem sikerült megtalálnia a választ, amit keresett odébb lépett, így ki tudtál szállni a kocsiból. – Ideje egy jót beszélgetnünk, a mi kedves testvérünkkel.

- Jó kis szórakozásnak ígérkezik – bólintottál szarkasztikusan, ahogy Ötössel együtt beléptél az épületbe. A recepcióhoz érve Ötös vette át az irányítást, és végül sikeresen elérte, hogy találkozhassatok Diegoval. Egy férfi elvezetett benneteket egy szobába, majd elhagyva a termet otthagyott titeket. Csendesen leültél a szobában lévő egyetlen asztal előtti két szék egyikére, míg Ötös a másikon foglalt helyet melletted. – Tulajdonképpen most ki fogjuk innen hozni?

- Az attól függ – felelte Ötös, ezért kérdő pillantást vetettél rá. A fiú is rád nézett, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a szemeidben felejtette a tekintetét, mielőtt elfordult volna tőled, és úgy válaszolt ki nem mondott kérdésedre. – Mit gondolsz, véletlenül került egy diliházba?

- Nem gondolod, hogy tényleg begolyózott, ugye? – kérdezted erre, mire Ötös fél szemöldökét felhúzva fordult feléd ismét. Erre a kifejezésre csak vigyorogva vállat vontál. Te is olvastad az újságkivágást, amit Elliot adott, természetesen neked is voltak elég erős sejtelmeid az idekerülésének okáról. – Csak kérdeztem.

- '63 rossz hatással volt rád – jelentette ki, mire te csak felkuncogtál.

- Nem emlékszem mikor töltöttem ennyi időt utoljára gyerek alakban, és hát, ha az emberrel ennyi ideig gyerekként bánnak, nem kell csodálkozni, ha néha elfelejti magát – védekeztél, de a mosolyod elárulta, hogy szórakoztatónak találtad a helyzetet. Ötös nem felelt ugyan, de az ajka sarka kissé megrándult, mintha egy mosolyt próbált volna visszatartani.

Ekkor a veletek szembeni ajtó hirtelen kinyílt, és megpillantottad rég látott testvéredet. Diego noha kevesebb ideje volt ebben a korban nálad, egyértelműen többet változott, legalábbis külsőre. A haj és az arcszőrzete jócskán megnőtt, és mivel úgy tűnt, hogy errefelé nem volt divat a fésülködés, elég elhanyagoltnak is tűnt.

- Úristen! – kiáltottál fel, ezzel magadra vonva a belépő férfi figyelmét. Diego egy pillanatig döbbenten nézett rád, majd Ötösre, aztán amikor úgy tűnt, hogy feldolgozta, hogy titeket lát, szólásra nyitotta a száját. Azonban, mielőtt megszólalhatott volna, te beszéltél. – Egy ősember. Azt hittem Diegoval beszélünk, nem Samuval(1).

- Haha, igazán vicces [Név] – jelentette a szóban forgó ősember humortalan hangon, mire csak vigyorogva megvontad a vállad.

- Köszönöm, igyekszem.

- Ti is hiányoztatok – morogta, ahogy lassan kihúzta a veletek szembeni széket, és leült rá.

- Jól áll a fehér – biccentett neki Ötös is, aki eddig csak csendben hallgatott.

- Végre, hogy itt vagytok – mosolyodott el Diego, majd rád pillantott. – Vagyis, inkább csak te Ötös. [Név] nélkül is meglettem volna.

- Nem kell tagadni, hogy én hiányoztam a legjobban – támasztottad a könyöködet az asztalra.

- Tudtad, hogy eljövünk? – kérdezte Ötös figyelmen-kívül hagyva a kis szóváltásotok. Erre mindketten rá néztetek.

- Mindig ti kavarjátok a szart – felelte Diego, mire sértetten kaptad felé a fejed.

- Engem is ő rángat bele – jelentetted ki.

- Ugyan már, ha nem akarnád, nem kényszeríthetne, hogy mindig vele tarts – forgatta a szemét a férfi, mire te csak haragosan néztél rá, de nem tudtad tagadni a tényeket. Ötös sohasem kényszerített, hogy menj vele. Valójában, most, hogy belegondoltál, te voltál az, aki mindig követte a fiút.

- És a többiek? – kérdezte Ötös, míg te elcsendesedve hátradőltél a széken, és összehúzott szemekkel néztél magad elé.

- Nem veletek vannak? – kérdezett vissza Diego.

- Meglesznek – ígérte Ötös. – Mióta vagy itt?

- Hetvenöt napja – kezdte Diego. – Egy sikátorban jelentem meg a...

- ...a Knox mellett – mondtátok az utolsó szavakat mind a hárman egyszerre. Diego felkapta a fejét, és rátok nézett.

- Ti – kezdte, de nem volt szükség, hogy befejezze a kérdést.

- Kilenc hónapja érkeztem – mondtad.

- Én pedig ma reggel – bólintott Ötös.

- Hogy találtatok meg? – kérdezte Diego rátok nézve. Te csak Ötös felé biccentettél a fejeddel jelezve, hogy tőle kérdezze. Erre a fiú a zsebébe túrt, ajkain egy apró, gúnyos mosollyal, és előhúzta onnan az újságkivágást.

- Tizenhatodik oldal – Diego a szemeit forgatta, ahogy hátrébb dőlt a széken, ezzel egyértelművé téve számodra, hogy tudta, mit tartott a fiú a kezében. – Zavarodott, késes férfit tartóztattak le a North Beckley 1026-nál. Az Lee Harvey Oswald háza. Megmagyaráznád?

- Mondjuk úgy, a dallasi rendőrség nem kifejezetten akart segíteni abban, hogy megállítsam a merényletet Kennedy ellen – felelte Diego, mire te csak a szemeidet forgattad.

- Mert még nem is történt meg? – mondtad, és kissé közelebb hajoltál. – Mit gondoltál, majd elhiszik, hogy a jövőből jöttél?

- Higgyétek el, hogy nem is fog megtörténni, ha rajtam múlik – közölte határozottan a férfi. Reflexből Ötös felé fordultál, aki szintúgy rád nézett, és ahogy a tekintetetek találkozott, egyértelműen tudtad, hogy a korábban feltett kérdésed, ami Diego kihozatalára vonatkozott most lett véglegesen megválaszolva. – Reszelgetem a rácsokat a szobámban, egy-két nap és végre kijutok innen, aztán megállítom Oswaldot, megmentem az elnököt. Ha beszállnátok, csak szólnotok kell.

- Most jól figyelj ide, te húgyagyú hablatyoló hülye – kezdte Ötös, te pedig kénytelen voltál a nyelvedre harapni, hogy ne vágd rá, milyen hihetetlen alliteráció(2) volt ez. – Semmi ilyesmit nem fogsz csinálni.

- Miért nem? – kérdezett vissza a férfi.

- Mert meg kell előznünk a világvégét.

- Na nem mondod? De addig még van majdnem hatvan év.

- Nem azt a világvégét, ez egy újabb – rázta a fejét Ötös. Erre Diego most rád pillantott, mire csak megvontad a vállad. – Velünk jött. Láttam. Atomháború lesz, Diego. Tíz nap múlva.

Diego erre rólad ismét Ötösre nézett, majd vissza rád. Amikor meglátta, hogy mind a ketten komolyak vagytok, halkan nevetni kezdett, és hátradőlve a székén összefűzve a kezeit a mellkasa előtt úgy nézett rátok, mintha hármótok közül ti lennétek diliházba valók.

- És még engem zártak be ide – mondta nevetve. Noha kissé felháborított a tény, de kénytelen voltál belátni, hogy ez tényleg nevetségesen hangzott. Mintha a világvége valamiféle megszállottságotok volna, mintha addig nem tudtatok volna megnyugodni, ha nem kell megállítanotok, hogy a világotok elpusztuljon. Ha nem hittél volna teljesen Ötösben, akkor te magad is nevettél volna. – Tegyük fel, hogy igaz. Mi okozza?

- Nem tudom – felelte Ötös kissé mérgesen. – Lehet, hogy egy hőskomplexusos idióta megpróbálta megmenteni az elnököt, és mindent elbarmolt.

- Azt mondod, sikerült?

- Szerintem itt nem éppen ez volt a lényeg Diego – felelted, de a férfit már nem érdekelte, mit mondasz.

- Meg tudtam menteni? – Diadalmasan összeszorította az ökleit, te pedig csak a szemeidet forgattad, és úgy döntöttél, hogy felesleges bármit is mondanod, mert a férfi nem fog úgy sem figyelni. Ötös tehetetlenül felnevetett, és feléd fordult. Te csak lemondóan a fejed ráztad, és legyintettél, ezzel jelezve, hogy már nem érdekelt, hogy megpróbálj beszélni a testvéretekkel. – Tudtam, hogy sikerül. Oké, oké, segítek.

- Hál' Isten – kezdte Ötös, de Diego közbevágott.

- Miután megmentettem Kennedyt – szögezte le, mintha az imént tényleg ezt mondtátok volna neki. – Aztán visszaugrunk pár évtizedet, és elvágom Hitler torkát egy vajazókéssel.

- Annyi időt töltöttél ezen a helyen, hogy tényleg bediliztél? – súgtad ismét az asztalra támaszkodva.

- Ezért nincsenek barátaid – bólogatott Ötös is, és ahogy ránéztél kissé csalódottnak tűnt. Úgy látszott, ezek a szavak enyhén fájtak Diegonak, aki erre csak lesütötte a szemeit. Ötös egy pillanatig még nézett rá, majd feléd fordult, mire te csak kelletlenül bólintottál. Nem akartad itt hagyni Diegot, de sajnos a férfi valami olyasmi megszállottja volt, amiből semmi jó nem sülhetett ki. Valójában most kezdtél rájönni, hogy mit is jelentett igazán a pillangóhatás. – Hát jó. Uram! A testvérünk meg akar szökni, nézzék meg a rácsokat a szobájában!

Ahogy ezeket a szavakat mondta felállt az asztaltól, és téged is megával húzott, hogy kissé hátrébb álljatok meg. Nem tiltakoztál, te magad is sejtetted, hogy jobb, ha most nem maradsz Diego közelében. A férfi dühödten az asztalra csapott, és felpattanva megpróbált átmászni azon, hogy nektek ugorhasson, így egyértelművé téve, mennyire jó választás volt elhátrálni tőle. A Diegot őrző két férfi azonnal megragadta őt, majd lenyomták a nyakánál fogva az asztalra.

- A te érdekedben tettem – mondta Ötös, ahogy elengedte a csuklódat, amit addig fogott, és zsebre süllyesztve a kezeit lenézett Diegora.

- Ne! Ötös! [Név]! – kiáltotta elkeseredett kétségbeesésben Diego.

- Elnézést, a bátyánk nagyon beteg, remélem ezen a helyen tudnak segíteni rajta – mondtad, és próbáltál a lehető legijedtebb, leggyámoltalanabb képet magadra ölteni. Egy kishúgot alakítottál, aki félt is és aggódott is a testvéréért.

- Ne, ne, a tűt ne! – kiáltotta Diego, amikor belépett egy ápolónő egy hatalmas injekciós tűvel a kezében, és a férfi karjába szúrta. Úgy tűnt, hogy hatásos volt az alakításod.

- Később visszajövünk jó? Csak... - súgta Ötös Diego füléhez hajolva. – Mindegy. Szép álmokat!

Ezek után Diego szemei lecsukódtak, és a teste elernyedt, ahogy elvesztette az eszméletét. Ötös feléd fordult, és még mindig zsebre tett kezekkel biccentett, hogy menjetek. Egy utolsó szánakozó tekintetet vetettél még az eszméletlen testvéredre, majd csendesen követted a fiút.

- És most merre? – kérdezted, mire Ötös rád nézett.

- Ideje inni – felelte, mire felhúzott szemöldökkel néztél rá. A fiú csak előre nézett, és te úgy döntöttél, nem ellenkezel inkább.

☂☂☂☂☂☂☂☂

Kissé kedvtelenül néztél a színpadon táncoló nőre, ahogy egyik kezeddel az asztalra támaszkodtál, míg a másikban egy meglehetősen finom pohár whiskeyt tartottál. Ötös az asztal másik oldalán ült, és ő is hasonlóan unottan nézett a táncosra, de nem voltál benne biztos, hogy tényleg nem érdekelte az előadás, vagy csak kívülről nem mutatta. Ötösben nehéz volt olvasni, és nem tartottad kizártnak, hogy valójában igenis élvezte a táncosnő látványát.

Vele ellentétben te csak azt kívántad, bárcsak megunná már a fiú az itt ücsörgést, és bárcsak ne bámulna a többi vendég úgy, mintha valami főbenjáró bűnt követnél el éppen előttük. Vagy, néhány esetben, mintha azt akarnák, hogy te táncolj odafent abban a pirinyó ruhában. Tekinteted az egyik idősebb férfire futtattad, aki nem messze ült tőletek, és elégedetten nézte a műsort. A férfi néha rád pillantott, és ettől a tekintettől a hideg rázott. Nem a jó értelemben. Rajtad kívül csak az itt dolgozók voltak nők, és noha a legtöbben, akik észrevették a jelenléted határozottan helytelenítően néztek rád, senki sem mert rád szólni, hogy menj el.

Tekinteted Ötösre siklott, aki ekkor nézett rád, és hirtelen felmerült benned, hogy talán miatta nem szólt senki. Noha Ötös csak gyerek volt, és az ostobábbak simán belekötöttek, akinek volt egy kis esze, az látta rajta, hogy nem volt jó ötlet szórakozni vele. A fiú fél szemöldökét kérdőn felvonta, mire a fejed ráztad, és visszafordultál a színpad felé. Ötös nem mondott semmit, de még egy kis ideig nem fordult el tőled és amikor a szemeid sarkából ránéztél, valahogy úgy érezted, hogy éppen megpróbált a fejedbe látni.

- Jól van már, ha tovább bámulsz még a végén zavarba jövök – mondtad, és kissé kötekedőn kacsintottál egyet. Ötös arca nem rezdült, mintha semmi hatást nem értél volna el ezzel.

- Ha te zavarba jössz, akkor a világvége tíz nappal hamarabb jött – mondta, mire felnevettél és figyelted, ahogy az ajka sarka kissé felfelé görbül.

- Oké, de kissé kényelmetlenül érzem magam itt – mondtad, mire a fiú azonnal elkomorodott, és tekintetét végigfuttatta a teremben. Nem kellett felnézz, hogy tudd, most is többen is bámultak titeket, de ahogy Ötös gyilkos szemeibe néztél, amit a férfiak felé vetett, biztos voltál benne, hogy nem sokáig kell még aggódnod a kéretlen tekintetek miatt. – Nem akarunk még menni?

- Megiszom ezt, és mehetünk – biztosított a fiú, aki ezek után egyetlen pillanatra sem szakította el rólad a figyelmét. Elmosolyodtál, és kissé a fejed ingattad. Ötös nagyon értett hozzá, hogy úgy tegyen, mintha nem érdekelte volna, de tudtad, hogy nagyon is törődött azzal, mennyire kellemetlenül érezted magadat itt. Nem aggódtál, hogy bárki is idejönne vagy ilyesmi, elvégre mégiscsak egy tinédzser testében voltál, de ettől függetlenül kicsit sem imponált a férfiak rád vetett tekintete. Boldog voltál, hogy a fiút érdekelted annyira, hogy azonnal gyilkos pillantással jutalmazzon bárkit, aki rád mert nézni.

- Túl fiatal hozzád. – Tekinteted Lutherre siklott, aki mögületek hajolt előre az asztalra, és meglepetten pislogtál rá. Ötös apró mosollyal fordult a férfi felé, mintha ő tudta volna, hogy itt találkoztok majd vele.

- Jó újra látni Luther – mondtad, és tényleg őszintén örültél. A férfi rád pillantott.

- Bocsi [Név], te is túl fiatal vagy hozzá – mondta, mire csak felhorkantottál, és a szemeid forgatva néztél vissza a táncoló nőre. Az őszinte örömöd kissé alábbhagyott. 

- Én is nagyon örülök Luther – mondta Ötös. A szemed sarkából láttad, hogy a férfiról rád pillant, de nem néztél rá vissza.

- Mit akartok?

- Hogy ne mássz ránk, mint valami túlbuzgó sztripper. Ülj le – mondta Ötös, mire Luther kihúzta az asztalnál lévő harmadik széket, és leült rá. Mivel így eltűnt a perifériás látásodból kénytelen kelletlen kissé oldalra fordítottad a fejed, hogy láthasd őt, de nem néztél közvetlenül rá. Helyette véletlenül szemkontaktust létesítettél egy középkorú férfivel, aki erre szuggesztíven elvigyorodott. Elhúztad a szádat, de nem néztél el róla, a lehető legfenyegetőbb pillantást igyekezve kölcsönözni neki. – Te mióta vagy itt?

- Egy éve, hála neked – felelte Luther.

- Sajnálom Luther, tudom, nem lehetett könnyű.

- Azt hittem, mindenki meghalt.

- És te csodával határos módon életben maradtál? – kérdezted felvont szemöldökkel, de továbbra is a férfit bámulva. Nem te leszel az első, aki elkapja a pillantását.

- Ne csináld már Jack, hadd ne könyörögjek! – halottad egy férfi hangját valahol a tömegben.

- Mennem kell – mondta Luther, te pedig sejtetted, hogy az előbb hallott férfit akarja rendre tenni. Mivel a kiáltásra a férfi, akit bámultál kellemetlenül elszakította rólad a tekintetét, ezért végül ismét Lutherre pillantottál, aki már felállni készült.

- Luther várj! – mondta Ötös, ahogy megragadta a távozni készülő férfi karját. – megértem, oké? Tudom milyen, ha rossz időben kötsz ki. És azt hiszed, most már így kell leélned az életed. Szökevényként, és azt sem tudod, hogy látod-e még a szeretteidet. Egy ismeretlen világban ragadtál. De Luther, nem vagy egyedül. Meg kell keresnünk a többieket, mert a világ megint véget ér, tíz nap múlva. És nem tudom, hogy előzzem meg.

- Magasról leszarom – közölte néhány másodperces csend múlva Luther, mire Ötös elengedte a kezét, és hagyta, hogy a férfi elmenjen. Tekintete rád siklott, te pedig csendesen visszanéztél rá. A fiú szemeiben olyanfajta aggodalom csillant, amitől összeszorult a szíved. Ötös tényleg nem tudta, hogy mit kellen tennie, és az egyetlen, aki hajlandó volt segíteni neki, az úgy tűnik te voltál.

- Kettőből nulla – mondtad, mire a fiú felsóhajtott és a szájához emelte a poharát. 

☂☂☂☂☂☂☂☂

(1)Samu: Biztosan mindenki ismeri, Európa egyik legelső előember lelete. Úgy voltam vele, inkább őt írom bele a történetbe, mint egy amerikában ismert ősembert, végülis Samut azért ismerjük. 

(2) Alliteráció: Aki olvasta a Jövendőmondót bizonyára ismeri már, de aki nem annak mondom, hogy az egyik kedvenc dolgom a világon, és akárhányszor hallom vagy meglátom már kiabálok is, hogy "Alliteráció!". A szó jelentése egyébként betűrím, azonos hangok ismétlődése a szövegben egymáshoz közel eső szavak elején, esetleg belsejében. (Pl. a kedvencem: Gőgös Gúnár Gedeon)