[Név] - a neved/karaktered neve

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Elméletben ismerted a képességed határait. Megöregítheted és megfiatalíthatod az embereket, egyetlen érintéssel, ezzel elszívva az életerejüket, vagy átadva nekik a sajátodból. A mellékhatása, hogy attól függően melyiket teszed, a te tested is öregszik vagy épp fiatalodik. Így az egyensúly megtartása roppant fontos volt. Azonban, az évek alatt észrevettél valami mást is, amit eddig soha nem próbáltál ki, de kétségbeesett idők kétségbeesett döntéseket szülnek.

   Ha a test fiatalodik, visszaáll abba az állapotba, amiben akkor volt, amikor megállítod a fiatalodást. Ez pedig azt jelentette, hogy ha visszafiatalítasz valakit, egy halálos seb megszerzése előttre, a sebnek el kell tűnnie. Nem tudtad, hogy ez valóban így működött-e, de meg kellett próbálnod. Így hát, kezeid enyhén a sérült nyakra helyezve, szemeidet Allison üres tekintetébe mélyesztve megkezdted a kísérletet.

   Csupán percekkel, talán órákkal ezelőttre kellett visszafitalítanod őt, ami nem volt egyszerű mutatvány, tekintve eddig sose fiatalítottál ilyen keveset senkin. Nehéz lesz megállítanod a folyamatot, de tudtad, hogy muszáj lesz. Így hát ezt tetted. Figyelted, ahogy a seb a kezeid alatt lassan összeforrt, ameddig semmilyen nyoma nem maradt, mintha soha nem történt volna semmi. Figyelted, ahogy Allison üres szemei lassan becsukódnak, a nő pedig eszméletét veszti. Figyelted, ahogy az eddig bizonytalanul emelkedő és süllyedő mellkas egyenletesen kezdett mozogni. Nézted, ahogy visszatér az élet a nővéredbe.

   Ekkor elrántottad a kezeid, nem akartál túl sokat fiatalítani rajta, majd felnéztél a testvéreidre, akik döbbenten pislogtak rád. Luther hitetlenkedve ölelte magához a már gyógyult Allisont, míg te a többiekre mosolyogtál.

   – Mégis mióta vagy erre képes? – kérdezte Ötös, mire vállat vontál.

   – Mindig is az voltam azt hiszem – felelted. – Csak eddig még én sem tudtam.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Hazaérve Luther felvitte Allisont a szobájába, Klaus pedig eltűnt a sajátjában. Te a fürdőszobába mentél, és lemostad Allison vérét, ami a kezedre ragadt, mikor meggyógyítottad őt. Amikor végeztél lementél a nappaliba, ahol Ötös, Diego és Klaus már beszélgetett.

   – A rohadék, aki majdnem megölte meglógott Vanyával – mondta Diego az egyértelműt. – Meg kell mentenünk.

   – Vanya, most nem fontos – mondta Ötös, mire a fejed ráztad.

   – Ne már Ötös, ő a testvérünk, igenis fontos – ellenkeztél.

   – Nem azt mondtam, hogy nekem nem fontos [Név] – tudatta veled a fiú, mire fél szemöldököd felvonva néztél rá. – De ha ma jön el a világvége ő is meghal, a többi hétmilliárd emberrel. Harold Jenkinsre kell koncentrálnunk.

   – Egyetértek, menjünk – mondta Diego, és elindultak a kijárat felé. Te is utánuk indultál.

   – Azta, ezt aztán jó gyorsan megtárgyaltuk – mondtad, de egyikük sem figyelt rád.

   – Én ezt most passzolom – halottad meg Klaus hangját, mire döbbenten néztél rá. – Mármint ne vegyétek sértésnek, csak úgy érzem, hogy ez túl nagy nyomás lenne a frissen megtisztult elmémnek. Szóval...

   – Te is jössz! – jelentette ki Diego, mintha meg sem hallotta volna amit a férfi mondott.

   – Nem maradhatsz itthon, míg mi a világ megmentésén dolgozunk – mondtad te is, ezúttal nem volt kedved együttérzőnek lenni.

   – Ne, ne, ne, ne, ne, biztos egyetértetek, hogy az én képességem gyakorlatilag hasztalan, csak hátráltatnálak titeket – ellenkezett tovább Klaus.

   – Klaus állj fel! – szólt rá Ötös, akit láthatóan nem nagyon hatott meg a férfi kifogása.

   – Nem kényszeríthetsz – jelentette ki a férfi, mire Diego előkapott egy kést, és egyenesen Klaus lábai közé hajította. A kés a kanapéba állt, de az üzenet tökéletesen átment.

   – Hát, végül is egy kis mozgás nem árthat – mondta a férfi, ahogy felállt a kanapéról. – Igaz?

   – Komolyan Klaus, mi szükség volt erre a kis színjátékra? – sóhajtottál, mire a szólított csak a vállát vonogatta, majd kis csapatotok végre elindult, hogy megtaláljátok Harold Jenkinst.

   Az út a házig gyors volt, hamar megérkeztetek, de ami ott fogadott, az egyáltalán nem az volt, amire számítottál volna. A házban nem volt ott Vanya akit Harold túszként tartott fogva, és nem kellett mentőakcióba lépnetek. Helyette csak egy hullát találtatok, szemtapasszal az egyik szemén, és kések, ollók, és egyéb szúróeszközök hadával a mellkasában. A látvány undorító volt, és noha hozzá voltál szokva a vérhez, ettől még nem gyűlölted kevésbé.

   – Én kicsit másra számítottam – jelentette ki Klaus, ahogy lehajolva jobban szemügyre vette a hullát.

   – Elég finoman fogalmaztál – mondta Ötös.

   – Oké, szóval Vanya hol a fenében van? – kérdezted, ahogy körbenézve a szobában nem találtad a keresett nőt.

   – Nem tudom, de ne várjuk meg a zsarukat – mondta Diego, ahogy ő és Klaus a kijárat felé indult. Te is éppen így tettél volna, amikor Ötös hangja megállított.

   – Pillanat! – mondta, mire megfordulva rá néztél. A fiú a hulla mellé lépett, és leguggolva elővette a műszemet a zakójából, aztán lerántotta Harold szeméről a szemtapaszt.

   – Ne már Ötös, most mit... – kezdte Diego, de abbahagyta, ahogy Ötös a hulla üres szemgödrébe kezdte nyomni a műszemet. A látványra erős hányingered támadt, és öklendezve fordultál el.

   – Ötös, ez undorító – morogtad, de a fiú nem figyelt rád. Hallgattad a kellemetlen cuppogást, amivel a gyomorforgató művelet járt, és csak akkor néztél ismét a holttestre, amikor ezek a hangok elmúltak.

   – Ugyanaz a szemszín, a pupillaméret, srácok sikerült! – jelentette Ötös, és noha még mindig a hányinger kerülgetett, jobban megnézve valóban tökéletesen illett a műszem az igazihoz. – A szem, amit évtizedek óta cipelek. Most végre hazatalált.

   Ekkor Ötös kinyúlt, és kivette a szemet a szemüregből. Mivel ez sokkal gyorsabban sikerült neki, ezúttal meg tudtad állni, hogy elnézz.

   – Őt kellett megölnünk, hogy megállítsuk a világvégét – mondta Diego, és noha a bizonyítékok egyértelműen erre utaltak, valami mégsem tűnt egészen helyesnek neked. Ki ölte meg Haroldot? Tényleg ilyen egyszerű lenne a világvége megkadályozása? Ezért kellett napokig aggódnod? Ennyi volt az egész?

   – Jeeee! Menjünk! – mondta Klaus, és már éppen ment is volna, ha Diego nem ragadja meg.

   – Nem, nem, várjunk csak! Nem lehet ilyen egyszerű – rázta a fejét Ötös, ezzel kimondva a te gondolataidat is. – Itt van az üzenet, amit elhoztam. Az áll benne, hogy védjék meg Harold Jenkinst. Vagyis Leonard Peabodyt.

   – Ja – értett egyet Klaus.

   – De ki ölte meg? Ki tette ezt?

   – Támadt egy őrült ötletem! – felelte Klaus, és te már előre sejtetted ezt a bizonyos ötletet. – Mi lenne, ha megkeresnénk Vanyát, és megkérdeznénk, mi történt? Hm?

   Ötös ekkor eltűnt mellőled, mire halkan felsóhajtottál, és Klausra néztél.

   – Nos, ha Vanya kiszabadult, akkor talán az Akadémián lehet – mondtad, bár valami azt súgta, hogy a nő nem ment volna vissza oda. Nem volt rá oka, elvégre amikor legutóbb láttad, egyértelműen megbántódott amiért kihagytátok. De ez volt a legjobb kiindulási pont, így három főre redukálódott csapatotok elindult vissza az Esernyő Akadémiára.

   Természetesen a nő nem volt az Akadémián, mint ez kiderült, miután az egész épületet átvizsgáltátok.

   – Vanyának nincs nyoma – hallottad Ötöst, ahogy mind a négyen egy helyre gyűltetek.

   – Nincs egyik szobában sem – bólintott Diego.

   – A földszinten sincsen – csatlakozott Klaus is.

   – Én sem találtam sehol – jelentetted.

   – Na, én mentem – mondta erre Diego, mire értetlenül néztél utána.

   – Mi, hova mész? – kérdezted.

   – Még nincs meg Vanya, ahogy Hazel és Cha-Cha sem – értesített benneteket Ötös arról, amit már ti is tudtatok.

   – Tudom. Összepakolok, és megyek is. Leszámolok azzal a két vadbarommal – mondta Diego, majd ezzel lement a lépcsőn, otthagyva titeket. Klaus a korlátnak támaszkodott, míg Ötös elé lépett.

   – Hé, apa mondott bármit a világvégéről, amikor beszéltetek? – kérdezte a fiú a férfit, mire te is érdeklődve pillantottál rájuk. – Utalt rá, hogyan történik meg?

   – Nem, nem utalt. Hihetetlen jó borbély, de nem utalt rá – felelte Klaus.

   – Jó borbély? – kérdezted, míg Ötös idegesen a lépcső irányába indult. Klaus elvigyorodott, és végigsimított az arcán.

   – El sem hinnéd, mennyire – mondta, mire te csak a szemeid forgattad, majd Ötös után léptél. Alig értetek le pár lépcsőfokot, Klaus máris utánatok szaladt. – Így belegondolva mondott valami olyat, hogy a képességemnek eddig csak a felszínét kapargattam, és talán...

   – De hát honnan tudott a világvégéről? – szakította félbe Ötös Klaust, mire te megvontad a vállad.

   – Mindig is ilyen volt – felelted. – Gondolatok csak bele, ő volt az egyetlen, akinek eszébe jutott összegyűjteni minket miután megszülettünk, pedig a születésünk körülményei meglehetősen furcsák voltak. Honnan tudott a képességeinkről? Ez éppen akkora rejtély mint, hogy honnan tudott a világvégéről.

   – Igen, igen, de figyeljetek, amikor elkezdtél ugrálni az időben Ötös és [Név], amikor te meggyógyítottad Allisont, honnan... honnan tudtátok, hogy csináljátok?

   – Pont ugyanazt csináltam, mint mindig, csak ezúttal koncentráltan a sebet fiatalítottam úgymond – felelted, igyekezve szavakba önteni, mi is történt.

   – Nem tudtam! Felfogtad volna, ha tiszta lennél – mondta Ötös dühösen, míg te csak a fejed ráztad.

   – De hát tiszta vagyok! – ellenkezett Klaus. – Tiszta vagyok már két... már majdnem két napja!

   – Ó, két napja – mondta szarkasztikusan Ötös.

   – Negyvenöt évnek érzem – motyogta Klaus, ami neked egy kicsit túl specifikus időtartamnak tűnt.

   – Kit akarsz átverni? – kérdezte Ötös. – Láttam, hogy folyton fészkelődsz.

   – Akkor mindketten a függőségünk ellen küzdünk – felelte Klaus, közelebb lépve a fiúhoz. Te csak csendesen hallgattad őket.

   – Én nem vagyok függő – felelte Ötös.

   – De az vagy – javította ki Klaus. – A te drogodat úgy hívják: világvége.

   – Tévedsz!

   – Első jel: a tagadás.

   – Mi egyáltalán nem vagyunk egyformák! – kiáltotta dühösen Ötös.

   – Ohohó, ismerős ez a tekintet – nevetett Klaus. – Az néz így, aki már nem tudja magáról, kicsoda ha nem lőheti magát. Higgy nekem! Jobb lesz, ha elengeded.

   – Srácok – kezdted, de ekkor Ötös a földhöz vágta a kezében lévő poharat, mire ijedten összerándultál, és figyelted, ahogy a fiú elmegy.

   – Nem szó szerint értem, de így is oké – mondta Klaus, mire felnéztél rá. A férfi rád pillantott, majd megvonta a vállát, és megfordulva felment a lépcsőn, így egyedül hagyva téged.

   – Hát, ez csodás volt – motyogtad magadban, majd a szobád felé vetted az irányt.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Éppen a szobádban ültél, és egy gyűrött papírra firkálgattál, az asztalon melletted a telefonod hevert, ami a főnököd üzeneteit rejtette magában. Az utasítások tiszták voltak, és noha eddig nem volt rá időd, most tudtál egy kicsit tervezgetni. Szóval, éppen a karaktervonásokat dolgoztad ki, amikor hangos puffanást hallottál odalentről, mire fél szemöldököd a magasba lendült, de nem állt szándékodban lemenni megnézni a zaj forrását. Ez egészen addig volt így, ameddig az elsőt több nem követte, míg végül a kíváncsiságod győzött, és kelletlenül a zsebedbe mélyesztetted a telefonod, majd ráérősen lementél a lépcsőkön.

   Leérve még éppen időben értél a társalgóba, hogy lásd, ahogy Diego Hazel nyakában csimpaszkodik, majd Ötös felbukkan mögötte, és egy vázát vág a fejéhez. Ezzel Diego elájult, és a földre esett.

   – A harapdálás már nekem is sok – mondta Ötös, éppen akkor, amikor végül beléptél a helyiségbe.

   – Nem tudom akarom-e tudni, hogy mi történik itt – mondtad, ezzel magadra vonva a két férfi figyelmét. Ekkor fejeddel Hazel felé biccentettél. – Mit keres itt?

   – Hazel, bármiért is jöttél ide, javaslom, hogy gyorsan bökd ki – mondta Ötös, bólintva a kérdésedre. – Mielőtt magához tér.

   – Otthagytam a társamat és a Bizottságot, segíteni akarok – felelte a férfi, miközben Ötös leült a pult elé. Te is odaléptél mellé, és nekiláttál, hogy keress magadnak valami kellemesebb italt, mint az élénkzöld koktél, amit a fiú és Delores ivott.

   – Segíteni? – kérdezted a fejed oldalra billentve. – Miben?

   – Megelőzni a világvégét – válaszolt Hazel, lesöpörve a válláról a váza maradványait. Ötös a koktélba ivott, de közben halkan kuncogott. – Elárulnád, hogy mi olyan vicces ebben?

   – Mielőtt válaszolnék, miért akarsz segíteni? – kérdezett vissza a fiú.

   – Ja, ezt mondjuk én is tudni szeretném – bólintottál, és a pultra támaszkodva néztél a férfire.

   – Mondjuk úgy, hogy érdekeltségem van egy fánkozóban – felelte a férfi roppant rejtélyesen.

   – Bocs, hogy tőlem tudod meg, de lemaradtál, mint a borravaló – mondta Ötös, hangjából szórakozás csendült. – Már a puszta tény, hogy itt vagy azt bizonyítja, hogy a világvégét elnapolták.

   – Tényleg? Honnan tudod?

   – A célpont meghalt – világosította fel Hazelt Ötös. – Megtaláltuk. Te voltál az utolsó ismeretlen az egyenletben.

   – Hú, basszus! Tényleg?

   – Mhm – bólintott Ötös. – Minden békés, ma nem lesz világégés.

   – Huh! Jól van – mondta Hazel megkönnyebbülten, és a pulthoz sétálva leült az egyik bárszékre, majd elvéve az Ötös által kevert koktél többi részét megitta azt. – Mihez kezdesz?

   – Őszintén szólva nem tudom – felelte Ötös, míg te a saját italod elkészítésével voltál elfoglalva. – Olyan régóta dolgoztam ezen. De ebbe még bele se gondoltam. Nem tudom, na és te?

   – Elég ebből az őrületből – mondta Hazel. – Ideje újrakezdeni. Neked is ajánlom.

   – Nem olyan egyszerű az.

   – Nem feltétlenül nehéz – tudatta vele Hazel. – Próbáld így felfogni: ha nem utazol az időben, és sohasem futsz össze az Intézővel, mi lett volna?

   Ekkor Ötös rád pillantott, szemei a tieidbe mélyedtek. Egy pillanatra nem tudtad, mit kellene tenned, a tekintete furcsán megigézett. De aztán a fiú elnézett rólad, és az italába kortyolt.

   – Gondolom érzelmileg visszamaradott felnőtt lennék, mint ebben a házban mindenki – mondta, mire felkuncogtál. Ebben igaza volt, noha felnőttetek, még most is úgy viselkedtetek néha, mint a gyerekek.

   – Hát, ez a válasz. Hogy felnőhetsz. Sok sikert!

   Azzal Hazel felállt, és elindult, hogy elhagyja az Akadémiát.

   – Hazel – szóltál utána, ezzel megállítva a férfit. – Még valami, mielőtt elmész.

   – Mondd!

   – Melyikőtök ölte meg a nyomozónőt? – kérdezted, és tekinteted az ájult Diegora vezetted.

   – Nem vele beszéltek – felelte a férfi, mire kissé elmosolyodtál, és bólintottál. Remélted, hogy így lesz. A férfi nem tűnt rossz embernek, és nem utáltad őt. Nem akartad, hogy Diego bosszúhadjárata neki szóljon.

   – Ah, ez nagy kár, a pisztoly tisztázná Diegot – mondta Ötös. Ekkor Hazel a ruhájába nyúlt, és előhúzott két pisztolyt.

   – Hát, akkor mázlitok van amigos – mondta, ahogy feltartotta a két fegyvert, és ismét a pulthoz lépve letette azokat. – Vigyétek mindkettőt! Unom ezt az életet.

   Csendesen nézted, ahogy a férfi elhagyja a házat, majd tekinteted Ötösre siklott. A fiú előtted ült, a pult másik oldalán, és rád nézett.

   – Tényleg vége? – kérdezted nyugtalanul. Valamiért nem érezted úgy, hogy valóban megakadályoztátok volna a világvégét.

   – Úgy tűnik – felelte ő, mire aprót bólintottál, és a végre elkészült italodba kortyoltál.

   Nem sokkal később Diego is magához tért és azonnal Hazel után akart menni, de Ötösnek sikerült meggyőznie, hogy ne tegye. Ezután az italodat felmarkolva a szobád felé indultál, de amikor a lépcsőhöz értél, Vanya és Luther látványa megállított.

   – Srácok? – kérdezted, Lutherről Vanyára majd vissza nézve. Úgy tűnt mindketten feszültek, és noha örültél, hogy a húgod jól volt, aggódtál a jelenlegi helyzet miatt. – Mi történt?

   – Én is ezt szeretném tudni – felelte Luther rád nézve, majd Vanya felé biccentve. – Szóval?

   – Vanya? – kérdezted a testvéredre pillantva. A nő úgy tűnt küzd a könnyekkel, ahogy rád nézett, majd Lutherre. Láthatóan nem tudta állni a pillantásodat, ami meglehetősen összezavart.

   – Elkezdtünk veszekedni – kezdte a nő. – És elfajultak a dolgok. Nem akartam bántani! Kérlek, muszáj hinnetek nekem!

   – Kit nem akartál bántani? – kérdezted, de ahogy Lutherre néztél, már tudtad a választ. Összeszorult a torkod, ahogy a nővérdere néztél, és könyörgő hangon ismét megkérdezted. – Kit nem akartál bántani, Vanya?

   – Baleset volt – mondta a nő ahelyett, hogy tiszta választ adott volna a kérdésedre. – Nagyon dühös voltam, és csak úgy megtörtént. Láthatnám őt?

   – Most éppen pihen – felelte Luther, miközben a talaj épp összeomlani látszott alattad. – Talán később.

   – Nem baj, ha itt várok, amíg fel nem ébred? – kérdezte a nő, míg te magadban a mondottakból leszűrt információkat próbáltad feldolgozni. Vanya miatt halt meg majdnem Allison, ő okozta a sebét, ő bántotta. A húgod. A lány, akivel felnőttél, akit a testvérednek tartottál.

   – Dehogy – biztosította Luther a nőt. – Ez az otthonod.

   Luther kitárta a karjait, ezzel jelezve, hogy a nő megölelheti. Vanya azonnal sírni kezdett, és újra- és újra bocsánatot kért, ahogy a férfi karjaiba omlott. Ez egy nagyon megható jelenet lett volna, ha Luther nem viselkedett volna olyan furcsán. Amikor pedig Vanya abbahagyta a sírást, és a levegőt kapkodta, majd rászólt Lutherre, hogy fáj, amit csinál, azonnal tudtad, hogy itt valami nagyon nem volt rendben.

   – Luther... – kezdted, ahogy feléjük léptél, de a férfi olyan tekintettel nézett rád, amitől azonnal megdermedtél.

   A férfi egyre erősebben szorította a nőt, és ahogy Vanya azért könyörgött, hogy hagyja abba, a föld remegni kezdett, a házzal együtt. A vakolat omladozott, por szállt, és ijedten néztél a férfira.

   – Luther, állj le! – kiáltottad, de tenni nem sokat tudtál, elvégre a férfi sokkal erősebb volt. Végül a remegés abbamaradt, ahogy Vanya eszméletét vesztette. Luther a karjaiba kapta, és elindult vele. Követni akartad őket, de végül nem tudtad, mi értelme lenne. Nem tudtad megállítani Luthert, így végül csak maradtál, ahol voltál.

   Luther percekkel később visszatért, és szólt a többieknek is, majd immár hárman indultak oda, ahova a férfi a nőt vitte. Veled egyikük sem foglalkozott. Egy ideig még álltál ott, egy helyben, és a történteken gondolkodtál, amikor végül a tested mozogni kezdett. Felrohantál a lépcsőkön, egyenesen Allison szobájába. A lány az ágyon feküdt, de magánál volt.

   – [Név]? – kérdezte, a hangja gyenge, karcos volt, egyértelműen a sérülése mellékhatása. Noha a hangszalagjai teljesen egyben voltak, a testét hatalmas sokk érte.

   – Allison – mondtad, és aggódva néztél rá. – Luther... elvitte Vanyát valahova, és én... tudom, hogy ő támadott meg de... aggódom.

   – Tudod, hova vitte? – kérdezte a nő, ahogy ledobva magáról a takarót már felülni készült. Azonnal az ágya mellé rohantál, és kezed a derekára téve segítettél neki. Még pihennie kellett, de a teste teljesen ép volt. Csak a lelki sérüléseket nem tudtad meggyógyítani. A fejed ráztad, mire ő bólintott. – Én tudom. Menjünk!

   Kis kettősötök lassan haladt, egy olyan helyre, amiről nem is tudtál. Nem tudtad, hogy Allison honnan tudott róla, ha te nem, de biztos voltál benne, hogy az apátok keze volt a dologban. Most azonban nem ez számított. Sötét folyosón haladtatok, amikor ismerős hangokat hallottál. A testvéreid voltak, a hangok alapján éppen veszekedtek.

   – Fiúk – mondtad, ahogy végül megpillantottad őket. A szólítottak felétek fordultak, de te már a mögöttük lévő ablakot nézted, amiben Vanya állt. Szemeit egyenesen a tieidbe fúrta, és segítségkérően nézett rád. – Mit műveltek?

   – Idehoztad Allisont? Neki még feküdni kéne – szidott le Luther, mire mérgesen rá pillantottál, de nem engedted el Allisont.

   – A teste teljesen egészséges, és ő akart lejönni, nem én kényszerítettem – tudattad vele, majd Vanya felé biccentettél. – Te viszont bezártad a testvérünket. Nem tehetsz ilyet, meg kellene beszélnünk. Meg kellett volna beszélned velünk.

   – [Névnek] igaza van – bólintott Allison, a hangja még mindig kellemetlenül halk, és gyenge volt. – Engedd ki Vanyát.

   – Nem tehetem, ártott neked – mondta Luther, mire fájdalmasan összerezzentél. Ebben – bármennyire nem értettél egyet azzal, hogy bezárta a nőt –, igazat kellett adnod neki.

   – Az én hibám volt – rázta a fejét Allison.

   – Sajnálom, de itt marad – kötötte az ebet a karóhoz Luther. Allison ellökte a kezed, és Vanya felé indult, de Luther megállította. Vanya az ablak túloldalán kiabált, és utötte az üveget, de az teljesen elzárt minden zajt. – Csak addig, amíg nem tudunk többet.

   Allison megütötte Luthert újra, és újra, de a férfi még csak meg sem rezzent.

   – Nem mehet sehova – mondta. Allison ismét megpróbált eljutni Vanyához, de Luther újra megállította. Végül a férfinek sikerült meggyőznie Allisont, hogy menjenek el, és te ekkor Vanya felé indultál, azonban a férfi ahogy elhaladt melletted megragadta a karod, és magával húzott. – Sajnálom [Név], de téged sem engedlek oda. Nem kockáztathatjuk, hogy te is megsérülj.

   – Nem akar bántani – ellenkeztél, és küzdöttél, hogy odajuthass, de Luther túl erős volt. Tehetetlenül figyelted, ahogy Vanya az üveg mögött küzd a kijutásért, míg lassan elhagytátok a termet, és a folyosót.

   Felérve a szobádba siettél, és magadra csapva az ajtót az ágyadra feküdtél. Tekinteted a plafonra függesztetted, és némán átgondoltad a ma történteket. Nem tartottad helyesnek bezárni a nőt. Nem tudtad, pontosan mi történt, de abban biztos voltál, hogy Vanya sosem ártana szándékosan egyikőtöknek sem. De tehetetlen voltál. Nem tudtál segíteni neki, nem tehettél semmit.

   Dühös voltál magadra, amiért ennyire erőtlen voltál, amiért nem segíthettél a testvéreden, aki pedig várt a segítségedre. Akinek megígérted, hogy számíthat rád. És most, amikor szüksége volt arra, hogy betartsd az ígéreted, cserben hagytad. Emésztett a bűntudat, a düh. És mint minden alkalommal, amikor így érzel, ezúttal is megjelent az, aki a legjobban szeretett gúnyt űzni a szenvedésedből.

   – Cserben hagytad – mondta a hang, az az ismerős hang, amit egyszerre gyűlöltél és féltél. Tekinteted a plafonról a férfire vezetted. A széken ült, ajkain kárörvendő vigyor, az a görbe, amit oly sokszor láttál már. – Szánalmas vagy.

   – Nem tudnál végre békén hagyni? – kérdezted fáradtan. – Nem kellesz ahhoz, hogy tudjam ezeket.

   – Akkor miért vagyok mindig itt, amikor meginogsz? – kérdezett vissza a férfi, te pedig nem tudtál válaszolni. – Csak a fejedben létezem, te vagy az egyetlen, aki meg tudja akadályozni, hogy itt legyek. Mégsem teszed. Meg sem próbálod. Éppen úgy, ahogy a testvéredet sem próbáltad megmenteni.

   – Megpróbáltam! – ellenkeztél, de a férfi arcán ülő kifejezés azonnal elbizonytalanított.

   – Tényleg megpróbáltad? – kérdezte, és noha azt akartad mondani neki, hogy igen, a torkodra forrt a szó. – Nem. Úgy csináltál, de őszintén? Sokkal többet tehettél volna, ha igazán akarod.

   – Nem vagyok ellenfél Luthernek – ráztad a fejed, mire a férfi felnevetett.

   – És a képességed? – kérdezte. – Csak meg kellett volna fiatalítanod, és amikor megmentetted a testvéredet vissza öregíteni. Egyszerű, nem?

   A szavakat néma csend követte. Mindketten tudtátok, hogy igaza volt, és képtelen voltál bármit is kitalálni, hogy megcáfold. Ha ki is találtál volna valamit, akkor is azonnal összetörte volna a kifogást. Mert, mint eddig is mindig, most is igaza volt. Gyűlölted bevallani, de nem tettél meg mindent, hogy megmentsd Vanyát. Mert mélyen te is őt vádoltad. Ő volt az, aki majdnem megölte Allisont. Bármennyiszer is kért bocsánatot, ez nem változott.

   Az önmarcangolásodból végül hangos robbanás szakított ki, ami mélyen a ház alól érkezett. Azonnal eszedbe jutott a hely, amit nem rég hagytatok el, ahol a nő bezárva maradt, egyedül, a néma csendben.

   Ekkor kétségek nélkül tudtad, hogy Vanya kitört a börtönéből.