[Név] - a neved/karaktered neve

☂☂☂☂☂☂☂☂

„1989. Október 1-jén, amikor delet ütött az óra 43 nő adott életet világszerte. Az eset csupán amiatt volt szokatlan, mert a nap kezdetén ezen nők közül egy sem volt terhes.

Sir Reginald Hargreeves, különc milliárdos és kalandor elszántan felkutatott, és örökbefogadott közülük amennyit csak tudott.

Nyolcat szerzett meg."

☂☂☂☂☂☂☂☂

NYOLCAS

„[NÉV]"

   A kis lakás egyetlen helyisége, amelyikben égett a lámpa a nappali volt, melynek közepén kényelmes kanapé állt. A bútor kellemes meleget és nyugtató biztonságérzetet nyújtott, ahogy az alakodhoz igazodott. Hosszú napod volt, a munka fárasztó, de imádtad csinálni, és éppen ezért teljes elégedettséggel fekhettél a lakásodban, egy jó könyvvel a kezedben, és finom teával a dohányzóasztalon. Semmi sem létezett ezen a világon, ami elronthatta volna ezeket az egyedül töltött pillanataidat.

   Szerettél egyedül lenni, csak a csendes kis lakásodban heverészni, és élvezni a nyugalmat. Hét testvérrel nőttél fel, és habár közel sem volt átlagos életed, ettől függetlenül a nyüzsgés garantált volt abban a házban. Talán ezért is szerettél egyedül lakni, ahol senki sem zavarhatott, és te szabtad meg a saját szabályaid. Csak azt bántad, hogy nem költöztél el hamarabb a „családi fészekből".

   Ajkaidon nyugodt mosollyal olvastad a könyvet, amikor a telefonod halkan rezgett egyet. Még elolvastad a bekezdést, aminél tartottál, amikor végül elszakítottad a tekinteted a könyvedről, és a telefonodra pillantottál, ami melletted hevert a kanapén. Nyugodtan nyúltál érte, és felvéve az arcod elé emelted. A képernyő halvány fénnyel világított, ami éles ellentétben volt a könyv megsárgult, fénytelen lapjaival.

   Egy új üzenetet kaptál.

   Mivel ez nem egy értesítés volt valami számodra érdektelen dologról, hanem egy üzenet, egy igencsak ismerős számtól, ezért gondolkodás nélkül oldottad fel a telefon zárját, és az üzenetre koppintottál. A képernyőn rövid szöveg jelent meg, ami egyetlen pillanat alatt forgatta fel a nyugodt estédet.

   – Apa – suttogtad az éjszaka csendjébe.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Tekinteted az ismerős, esernyő szimbólummal díszített ajtókon nyugodott, a kezeid remegtek ahogy kinyitva a kaput közelebb léptél a házhoz, amelyet oly sokáig voltál kénytelen az otthonodnak nevezni. Magad sem értetted, egészen pontosan mit éreztél. Az álmaidat kísértő mumus már nem tartózkodott odabent. Már soha többé nem fogod látni. Nem volt okod félni attól, mit fog szólni, ha meglát téged, ha megtudja azt, mivé váltál. Nem éltél különleges vagy veszélyes életet, az egyetlen dolog, amire vágytál, a névtelen átlagosság, az amit gyerekkorodban nem kaptál meg, és amit akkor még nem is igazán akartál. De azóta oly sok minden változott.

   Nem az az ember lettél, akivé ő tenni akart.

   Halk sóhajjal űzted el ezen gondolatokat, és lassan kinyitottad az ajtót. A nyílásból ismerős látvány fogadott, egy olyan világ várt odabent, amely meghatározó szerepet játszott az életedben. Nem éreztél gyűlöletet, szomorúságot, vagy nosztalgiát. Nem éreztél semmit, ahogy belépve az ismerős helyiségbe becsuktad magad mögött az ajtókat. A halk kattanás biztosított afelől, hogy már nem fordulhattál vissza. Itt voltál, és még ha senki nem is vett észre, többé nem menekülhettél a múlt, a kellemetlen emlékek elől. 

   Odabent csend honolt, halott, néma csend, mely koránt sem a jó emlékeidet idézte fel benned. Lassan haladtál egyre beljebb a házban, kutató tekinteted minden apró részletre felfigyelt. A legapróbb változásokat is észrevetted volna, ha változott volna bármi is. Azonban hiába kerested, hiába vártad, a gyermekkorod őrző falak semmilyen változást nem rejtettek magukban. Minden tökéletesen ugyanolyan volt, mint azon a napon, amikor végül képes voltál magad mögött hagyni ezt a helyet.

   Ajtónyílás halk hangja szakított ki a kutatásból, s fejedet a hang irányába fordítva megpillantottál egy ismerős alakot. Vanya, a hét testvéred közül az egyik. A lány, aki azt hitte, nem volt benne semmi különleges, akibe ezt sulykolták belé. A lány, aki megírta életetek elbaltázott történetét, aki a világ elé tárta a családotok titkait. A könyve fájdalmasan igaz volt, mégis imádtad minden szavát. Imádtad, ahogy leírta az életetek, ahogy kitárta a tökéletes "Esernyő Akadémia" titkait. Fájdalmas, de jogos és igaz élettörténet volt ez, egy módja a magába zárkózott és kiközösített lány kibontakozásának.

   Ajkaidra mosoly kúszott, amikor a tekintetetek találkozott. Habár ti ketten meglehetősen régen láttátok már egymást, még tartottad vele a kapcsolatot, szinte minden nap írtál neki, és gyakran hívtad. A munkád miatt elfoglalt voltál, ezért csak ritkán találkozhattatok, de nem voltál hajlandó megszakítani vele a kapcsolatot. Ő volt az egyetlen testvéred, akivel ennyire sokat beszéltél, a többiek a külön költözés óta alig voltak hajlandóak válaszolni a hívásaidra vagy üzeneteidre.

   – Szia! – köszöntél, majd néhány lépéssel átszelve a távolságot köztetek a karjaidba vontad. Vanya habozva ölelt vissza, de úgy tettél, mintha nem vetted volna észre. Gyerekkorában úgy érezte, hogy nem tartozott közétek, ezért kialakult benne ez a fajta bizonytalanság, és visszahúzódottság. Ez volt az oka, amiért felé különösen próbáltad kinyilvánítani a szereteted. –Annyira régen láttalak! Hogy vagy?

   – Jól vagyok [Név] – felelte halkan, ahogy végül kibontakozott az ölelésedből. – Veled minden oké?

   – Aha, a napokban fejeztem be egy különösen hosszú projektet, és most rendkívül elégedett vagyok magammal – válaszoltad, miközben a vállain átvetett karokkal beljebb invitáltad a házba. – Végre van néhány napom pihenni!

   – Gratulálok! – mondta, te pedig ismét szóra nyitottad a szád, amikor egy másik igencsak ismerős alakot láttál. Ajkaidra hatalmas, szeretetteljes mosoly húzódott, és elengedve Vanyát, a szőke nő felé rohantál.

   – Anya! – kiáltottad, és a szomorúan maga elé bámuló nő karjaiba omlottál. Az anyád azonnal köréd tekerte a karjait, habár gondolatban egyértelműen máshol járt még. Ez csupán ösztönszerű reakció volt, egy beültetett program, de egyáltalán nem bántad. Hiányzott az anyád ölelése, a megnyugtató karok körülötted, amik egy különösen rossz nap után mindig jobb kedvre derítettek.

   – Vanya? – hallottál meg egy ismerős hangot, így elhúzódva Grace öleléséből az említett nő felé pillantottál. Vanya a lépcsők felé fordulva állt, ahonnan a hang tulajdonosa közeledett hozzá. Ellépve a még mindig maga elé bámuló nőtől a testvéred felé indultál. – Hát tényleg eljöttél!

   – Szia Allison – köszönt Vanya, éppen akkor, amikor kiléptél a nappaliból, így megpillantva a tőletek nem messze álldogáló Allisont.

   – Hé! – köszöntötted, majd megragadva Vanya kezét ölelésbe húztad mindkettejüket. Allison halkan felkuncogott erre, míg Vanya zavartan hagyta, hogy mindketten megöleljétek.

   – Rég láttalak [Név] – mondta Allison, miközben elengedtétek egymást. Mosolyogva bólintottál, és enyhén az oldalába könyököltél.

   – Nos, én hívtalak és üzentem is, te voltál az, aki nem válaszolt – felelted, és amikor megláttad a bűnbánó tekintetét kacsintottál egyet. – De gondolom, a hírességek élete eléggé elfoglalt lehet.

   – Ő meg miért van itt? – szólt egy hang Allison helyett, mire tekinteted a mellettetek elhaladó Diegóra esett. – A történtek után nincs itt keresnivalód.

   – Szegény kicsi Diego még nem heverte ki az igazság okozta fájdalmat – mondtad, és színpadiasan a homlokodra tetted a kezed. A férfi megtorpant, és megfordulva rád nézett. Te csak gonoszul vigyorogva folytattad. – A sztreccsrucis igazságtevő múltja lelepleződött, és az egész világ tud a kisebbségi komplexusáról. Vagy az hőskomplexus? Talán mindkettő?

   – Ez nem sztreccs, hanem bőr – tudatta veled a férfi, ahogy hátat fordított nektek, és egyértelműen duzzogva a lépcső felé indult. Csak vigyorogva néztél a hátára, míg Allison utána kiáltott.

   – Nagyon alkalomhoz illő a ruhád!

   – Legalább fekete! – kiáltotta vissza már a lépcsőfordulóból, mire tekinteted Allison ruhájára siklott. Valóban nem volt teljesen fekete, de biztos voltál benne, hogy ennél sokkal kevésbé alkalomhoz illő öltözéket is látni fogsz még. Te magad sem túloztad el, csak egy egyszerű fekete pólót, és egy sötétkék farmert viseltél.

   – Tudjátok, talán igaza lehet, és nem kéne... – kezdte Vanya, mire legyintettél egyet, és gyorsan félbeszakítottad.

   – Csak hisztizik – mondtad. – Hiszen ismered, valamin mindig puffognia kell, különben nem lenne mit csinálnia.

   – [Névnek] igaza van, nem kell törődnöd vele – helyeselt Allison is. – Jó, hogy itt vagy.

   Vanya kissé elmosolyodott, és bólintott, de a vak is látta, hogy nem igazán nyugtattátok meg. Azt kívántad, bárcsak jobban bízna magában vagy bennetek, de a gyerekkorában történtek túlságosan is mély hatást gyakoroltak benne. Mindig próbáltad tudatni vele, hogy te ott vagy neki, de hiábavaló volt az egész, mert amikor nem tudtál mellette lenni, az sokkal nagyobb hatással bírt, mint azon alkalmak, amikor együtt voltatok. Túl mélyre ivódott belé az elzártság érzése, és nem voltál biztos benne, hogy segíthettél neki.

   Allison végül elment valahova, te pedig Vanya mellett a nappaliba mentél. Tekinteted az anyádról a falon lógó képre esett, s egy pillanatra megdermedtél. Sokat láttad a festményt, így meg kellett volna már szoknod, mégsem ment. A fiú ismerős vonásai olyan élethűek voltak, hogy szinte úgy érezted, itt volt veletek. Ő és te rendkívül közel álltatok egymáshoz, és az eltűnése mély fájdalmat okozott. Végül elszakítottad a képről a pillantásod és a könyvespolc előtt álldogáló Vanyára néztél. A nő egy bizonyos könyvet tartott a kezében, és kinyitva azt, elolvasta az első oldalra írt szavakat. Tudtad, hogy mi volt odaírva, mert te magad is kinyitottad már ezt a példányt.

   Közelebb akartál lépni hozzá, a vállára tenni a kezed, és biztosítani afelől, hogy te támogattad őt, bármit is csinált, azonban egy ismerős hang ezúttal is megállított a cselekvésben.

   – Üdv itthon, Vanya kisasszony, [Név] kisasszony!

   Megpördültél a tengelyed körül, és a mögötted álló majomra néztél. Pogo a sétapálcájára támaszkodva nézett rátok, és az ismerős alak olyan megnyugvást nyújtott, melyet csak Grace tudott rajta kívül. Ők ketten inkább voltak a családod, mint az apád. Ajkaidon ismét megjelent a szeretetteljes mosoly, és azonnal a majom elé léptél, hogy megölelhesd. Pogo kedvesen viszonozta a gesztust, és amikor elhúzódtál tőle, Vanya váltott fel.

   – Olyan jó újra látni önöket – mondta, ahogy Vanya is elhúzódott tőle. Mindhárman mosolyogtatok, és ez a pillanat már önmagában megérte, hogy eljöttél. Ekkor Pogo tekintete a Vanya kezében tartott könyvre esett. – Á, igen. Az önéletrajzi könyve.

   – Nem tudod... – kezdte – végül elolvasta?

   – Tudomásom szerint nem – felelte Pogo. Vanya nem mondott semmit, csak oldalra fordult, és a falon lógó képre nézett.

   – Mennyi idő telt el, mióta Ötös eltűnt? – kérdezte, ezzel ismét megdermesztve téged. Érzékeny téma volt ez számodra, a fiú volt ugyanis a legközelebb hozzád. Ti ketten elválaszthatatlanok voltatok, főleg a ragaszkodásod miatt. Eleinte egyértelműen idegesítetted őt, sokszor nevezett kibírhatatlannak és piócának. De ahogy nőttetek, és együtt töltöttétek az időtöket, lassan ő is kötődni kezdett hozzád, és mire észrevettétek volna, teljesen egymáshoz nőttetek. Az eltűnése mélységesen lesújtott, és még ma is úgy gondoltad, hogy nem sikerült teljesen túllépned rajta. Ő volt a legjobb barátod, és elveszíteni elviselhetetlennek érződött.

   – Tizenhat év, négy hónap, és tizennégy nap – felelte Pogo egy óvatos pillantást vetve rád. Ő pontosan tudta, mennyire ingoványos talajra tévedtek nálad ezzel, de igyekeztél nem mutatni, hogy még most is mennyire megviselt az eset. – Az édesapjuk kérte, hogy tartsam számon.

   – Volt régen egy buta szokásom – kezdte Vanya. Tudtad, hogy mit fog mondani, mert kiskorodban láttad, mit csinált. – Mindig égve hagytam neki a villanyt. Mert féltem, hogy amikor visszajön, késő lesz, és sötét lesz a házban, így nem fog tudni megtalálni minket, és továbbáll. Ezért minden este csináltam egy kis nasit, és felkapcsoltam a villanyt.

   – Ó, a nasikra emlékszem – bólogatott nosztalgikus kifejezéssel Pogo. – A mogyoróvajas és pillecukros szendvicsei legalább felébe sikerült belelépnem. Az édesapjuk mindig hitt abban, hogy Ötös valahogy életben maradt. Mindig reménykedett.

   – És mire jutott vele?

   Az emlékek hirtelen rohantak meg, és tudtad, hogy itt volt az ideje egy kis magánynak. Valami gyenge kifogással elmentél hát, magad mögött hagyva az utánad bámuló alakokat, hogy a lépcsőn felrohanva a régi szobádba léphess. Az ajtó csukva volt, ez tanúskodott arról, hogy már nem laktál itt. Gyerekkorodban soha nem csuktad be az ajtót, mert érthetetlen félelmet éreztél az egyedüllét és a sötétség iránt. Kinyitottad a csukott ajtót, és beléptél a kis helyiségbe. Minden ugyanolyan volt, mint régen. Az ágyat friss lepedővel ágyazták meg, mintha még mindig lakna a szobában valaki. A fehér falak ki sem látszottak az azokra ragasztott papírok alól, melyek gyermekes stílusban megrajzolt karaktereket ábrázoltak.

   Az asztalon könyvek, és ceruzák hevertek, mintha a szoba lakosa csak ideiglenesen ment volna el onnan, mintha bármikor folytathatná a félkész rajzot. A szekrény ajtaja félig nyitva állt, mikor sietve távoztál innen, akkor hagytad így. A ruhákat elvitted belőle, csupán iskolai egyenruhák egy csoportja maradt, különböző méretekben. Ez a szoba volt a te kis birodalmad, a várad, ahol te uralkodtál. Az egyetlen olyan hely, ahova elmenekülhettél, amikor úgy érezted, nem bírsz tovább egy mosoly mögé rejtőzni.

   Leültél az ágyra, és csendesen bámultál egy kézzel rajzolt képre. Egyenesen az ággyal szemben ragasztottad a falra, és vigyáztál rá, hogy egyetlen másik rajz se takarja el. Egy fiút ábrázolt, aki egy lány mellett állt. Egyforma egyenruhájuk volt, az az ismerős öltözet, melyet oly sokat kellett hordanod. Azonban a nappaliban lévő képekkel ellentétben, ezen a rajzon a két fiatal szélesen és boldogan mosolygott, az életük gondtalan és szabad volt. Azt tettek, amit akartak, akkor, amikor akarták. Nem létezett ember, aki megmondhatta nekik, mit tehettek és mit nem, aki megszabhatta kikké válhattak.

   Egy álom volt csupán, melyet féltve őrizgettél.

   Ültél ott, a bevetett ágyadon, a szobában, melyet utoljára öt éve láttál, és csak meredtél egy rajzra, amit talán hatéves korodban rajzolhattál meg. Nem tudtad, mennyi ideje ücsörögtél ott, de óráknak tűnt, amikor végül felálltál, és egyetlen szó nélkül elhagytad a szobád, becsukva magad mögött az ajtót. Többé nem volt szükség arra, hogy nyitva hagyd, hiszen ez a hely nem volt az otthonod. Már nem.

   Csendesen sétáltál le a lépcsőn, és az oly régóta viselt álarcot magadra erőltetve beléptél a nappaliba. Odabent rég látott alakok fogadtak, de jelenlétedre egyikük sem figyelt fel igazán. Némán léptél beljebb, majd leülve Vanya mellé intettél az ekkor rád néző Luthernek. Amikor legutóbb láttad őt, sokkal kevésbé volt nagydarab, de úgy döntöttél, hogy nem teszed szóvá a drasztikus változást. Néhány percig csend uralkodott, csak Klaus csapott némi zajt, ahogy a pult mögött állva italt öntött magának. Végül Luther felállt.

   – Talán el kellene kezdenünk – mondta. – Tarthatnánk egy kis megemlékezést napnyugtakor az udvaron. Szólhatnánk pár szót apa kedvenc helyén.

   – Apának volt kedvenc helye? – kérdezte Allison, te pedig hasonló érdeklődést tettetve néztél fel Lutherre. Valóban nem tudtál te sem bármiféle kedvenc helyről, de a kelleténél valószínűleg sokkal kevésbé érdekelt, hogy volt-e ilyen hely.

   – Tudod, a tölgyfa alatt – felelte Luther. Mindenki értetlenül pislogott rá, mert egyértelműen egyikőtök sem tudta. – Csomót üldögéltünk ott. Ti talán sosem?

   – Attól tartok, hogy ez a kiváltság csak neked járt – mondtad, és az ablak felé fordulva az említett tölgyfára pillantottál. Soha nem láttad Reginaldot ott üldögélni. Valójában emlékeid nagy részében az irodájában tartózkodott, vagy éppen kiképzett benneteket. Egyetlen egyszer sem érezted úgy, mintha valóban megpróbálna az apátok lenni. Még a közös étkezések alatt is olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, hogy inkább az alattvalókon uralkodó királynak, semmint a gyermekeivel étkező apának láttad.

   – Lesznek frissítők is? – kérdezte Klaus, aki ekkor lépett hozzátok. – Tea? Süti? Az uborkás szendvicsnek mindig sikere van.

   – Miért van az, hogy most megkívántam az uborkás szendvicset? – kérdezted, mire ekkor először Klaus rád pillantott. Úgy tűnt, csak most vette észre a jelenléted, de ahogy meglátott, azonnal hatalmas mosolyra húzódott a szája. Habár minden testvéredet szeretted, egyértelműen Klaus volt az egyik legközelebb hozzád. Persze csak Ötös és Vanya után, de te mindig is nagyon szerettél együtt lógni Klaussal.

   – [Név]! – mondta, és leült melléd a kanapéra, majd a szájába téve a cigijét a hajadba túrt. Szerette ezt csinálni, főleg akkor, amikor egy egészen más alakban találkoztatok. – Észre sem vettelek! Ha tudtam volna, hogy itt vagy, neked is hoztam volna!

   Azzal az ajkaihoz emelte a poharat, amiben egyértelműen valamilyen alkohol volt. Mosolyogva forgattad a szemeid, de némán tűrted, hogy a férfi neked dőlve igya az italát. Klaus nem volt annyira ragadós, mint te, de sokszor fordult elő, hogy belemászott az ember személyes terébe. Ezt persze tőle egyáltalán nem bántad, elvégre ő a testvéred volt. Vele együtt nőttél fel, természetes volt hát, hogy néha egymás vállára támaszkodtatok, és hasonlók.

   – Oltsd azt el! – szólt rá a férfire Luther. – Itt mindig is tilos volt dohányozni.

   – Az az én szoknyám? – kérdezte Allison. Tekinteted az említett ruhadarabra esett, és magadban konstatáltad, hogy valóban Allison egyik szoknyája volt.

   – Mi? Ó, igen, ez... – válaszolta, miközben te csak a fejed csóváltad, de nem tudtál ellenállni a mosolynak. Ez annyira Klaus volt. – A szobádban találtam, egy kicsit divatjamúlt, de jó szellős, ott ahol kell.

   – Figyeljetek! – szólt rátok Luther, mire mindenki azonnal felé fordult. – Több fontos dolgot is meg kell beszélnünk, oké?

   – Például? – kérdezte az eddig csendben ücsörgő Diego. Luther felé fordult.

   – A halála körülményeit – felelte Luther, mire értetlenül néztél rá.

   – Úgy tudtam, szívrohamban halt meg – mondtad, mire Luther most rád nézett. – Vagy, talán valamit félreolvastam az üzenetben?

   – A halottkém szerint szívroham volt – bólintott a nagydarab férfi, ezzel csak még jobban összezavarva téged.

   – Ha a halottkém szerint az volt, akkor így is van – vontál vállat, és hátradőlve Lutherre néztél megerősítésért. – Nem igaz?

   – Elméletileg – felelte a férfi.

   – Elméletileg? – kérdezte Allison, hangot adva a saját kérdésednek is.

   – Csak azt mondom, hogy valami egész biztosan történt – védekezett gyorsan Luther, de te nem voltál igazán meggyőződve erről. – Amikor legutóbb beszéltem apával, fura volt a hangja.

   – Ó, de meglepő! – szólalt fel Klaus, akinek a szája tele volt az itallal, így furcsa, gurgulázó hangot kölcsönözve neki. Csak a fejed csóváltad, de nem szóltál rá, hogy nyelje le először ami a szájában van. Már nem volt gyerek, hogy neked kelljen megmondanod, mit tegyen és mit ne.

   – Hogyhogy fura? – kérdezte Allison.

   – Idegesnek tűnt – felelte Luther, te pedig kezdtél aggóni, hogy a férfit kissé túlzottan megviselte az apátok halála. – Azt mondta, vigyázzak, kiben bízok meg.

   – Luther – kelt fel Diego a székéről, hogy a nagydarab férfi elé léphessen. – Paranoiás és megkeseredett volt, és kezdett végképp elmenni az esze.

   – Nem – ellenkezett Luther, és azt kívántad, bárcsak kiállhattál volna mellette. De a helyzet az volt, hogy Diegoval értettél egyet. A legutolsó emlékeid a férfiről csakis Diego szavaival egyeztek meg. – Biztos sejtette, hogy készül valami. Tudom, nem szívesen csinálod, de beszélned kell apával.

   – Nem tudom felhívni apát a túlvilágon, hogy: „apa, nem tudnád félbeszakítani a tenniszpartit Hitlerrel, hogy dumálgassunk?" – tudatta veletek Klaus, akin a napnál is világosabban látszott, mennyire nem akarta megtenni ezt. Megértetted őt, egész életében rettegett a képességétől, vagy legalábbis annak hatásától, és az apátok bánásmódja sem segített túl sokat.

   – Mióta? Ehhez értesz! – kötötte az ebet a karóhoz Luther, te pedig hirtelen kényszert éreztél, hogy megvédd Klaust. Ennek ellenére nem mondtál semmit, csak csendben hallgattad tovább a beszélgetést.

   – Nem vagyok olyan... állapotban – ellenkezett tovább Klaus.

   – Be vagy szívva? – kérdezett rá a nyilvánvalóra Allison.

   – Igen! Igen! – nevetett Klaus, majd értetlenül körbemutatott rajtatok. – Ti hogyhogy nem ennyi őrültség hallatán?

   – Oké, ebből most volt elég! – sóhajtottál fel, és szigorúan körbenéztél a testvéreiden. – Apa meghalt és kész! Nem gyilkosság volt, mégis ki a fene akarhatta volna megölni? Mármint, ez talán hülye kérdés volt, de erősen kétlem, hogy annyi év után, valaki betör majd ide, hogy megöljön egy öregembert. Ráadásul, a halottkém is azt mondta, hogy szívroham volt, és nyilvánvalóan ő tudja, hogy mit beszél. Nem kellene mindenféle összeesküvés elméletet gyártanunk, semmi értelme.

   – Nem érted [Név], ez most fontos – rázta a fejét Luther, te pedig csak a szemeid forgatva dőltél hátra a kanapén, majd egy fáradt pillantást cseréltél ki a melletted ülő Klaussal. Úgy tűnik, mindegy volt, mit mondasz, Luther akkor sem fog hallgatni rád. – És ott van még az eltűnt monokli ügye is.

   – Ki nem szarja le azt a hülye monoklit? – kérdezte Diego, hangot adva a te véleményednek is.

   – Pontosan! – felelte Luther, ezzel egy pillanatra meglepve. Azt hitted, hogy egészen máshogy fog reagálni, de a következő szavainak volt értelme, még akkor is, ha utáltad bevallani. – Értéktelen. Vagyis személyes okból vitte el valaki. Aki közel állt hozzá. Aki neheztelt rá.

   – Várj, jól értem, hogy mire akarsz kilyukadni? – kérdezted felháborodottan, és ahogy körbenéztél, láttad, hogy nem csak te következtetted ki azt, amit.

   – Eléggé egyértelmű, nem igaz [Név]? – kérdezte Diego, de Luthert nézte közben. – Azt hiszi, egyikünk megölte apát.

   Tekinteted Lutheren pihent vártad, hogy megcáfolja Diego szavait és a te gondolataid, de a férfi csak csendesen nézet rátok. Mivel egyetlen szóval sem tagadta a feltételezést, ezért természetesen mindannyian azonnal megértettétek, hogy valóban ilyen gondolatai voltak. A felháborodás és elárultság érzése egyszerre rohant meg. El sem tudtad hinni, hogy Luther valóban azzal gyanúsított benneteket, hogy megöltétek az apátok. Igen, egyikőtök sem szerette különösebben az öreget, de nem lettetek volna képesek bántani őt. Elvégre, ő volt az, aki felnevelt benneteket. Még ha nem is volt igazán jó apa, nektek akkor is az egyetlen családotok volt.

   – Ez most komoly? – akadt ki Klaus.

   – Hogy gondolhatod ezt? – kérdezte Vanya is, akit látszólag rendkívül megrendített a tudat, hogy a saját testvére valami ilyesmit feltételezne róla.

   – Luther, ugye te is tudod, hogy ez nevetséges? – kérdezted te is, még mindig abban reménykedve, hogy valahogy félreértettétek a férfi szavait. – Egyikünk sem lenne képes ilyesmire, és ezzel neked is tisztában kéne lenned.

   – Ezt nevezem Luther – mondta Diego. – Gratulálok!

   – Én nem ezt mondtam – védekezett a férfi, de már hiábavaló volt.

   – Dilis vagy tesó! Dilis vagy – jelentette ki Klaus is, és felállva elindult kifelé a teremből, a „dilis" szót ismételgetve.

   – Még nem fejeztem be! Ez... – próbálta menteni a menthetőt Luther, de már  elkésett. Te magad is talpra tornásztad magad, és már kifelé tartottál az ajtón, amikor meghallottad Klaus szavait, amiken a morbidságuk ellenére is kissé elmosolyodtál.

   – Oké, csak gyorsan megölöm anyát, rögtön jövök!

   Ezután már nem értetted, mit mondott Luther, csak a hangját hallottad. Tényleg nem akartál tovább ott maradni, helyette inkább elindultál egy bizonyos szobába. Miközben a folyosókon haladtál, tekinteted megakadt néhány kiállított kis figurán. Ahogy megpillantottad őket, azonnal megtorpantál, és csendesen nézted a figurákat, amik titeket ábrázoltak. Az Esernyő Akadémia kis csapata, akik közé minden gyerek tartozni akart. Emlékeztél még a napra, amikor az apátok végül bemutatott benneteket a nyilvánosságnak is.

☂☂☂☂☂☂☂☂

17 ÉVVEL KORÁBBAN

   Láttad, ahogy a bankrablók megfogták a túszokat, és egy férfi, valószínűleg a vezetőjük parancsára elvitték őket, egy kupacra, mint holmi állatokat. A férfi mellett Allison állt, arcán a maszkkal, amelyet mindannyian viseltetek, és az egyenruhátokban. A férfi észrevette őt, és felé fordulva ráordított. Allison természetesen nem rémült meg, mosolyogva beszélni kezdett. Még a rejtekhelyedről is jól hallottad a szavait, mintha éppen úgy ordított volna, mint a férfi mellette, noha valójában normális hangerőn beszélt.

   – Hallottam egy pletykát – kezdte, mire a férfi értetlenül nézett rá, és visszakérdezett, hogy mit mondott. Allison erre közelebb hajolt hozzá, és ismét beszélni kezdett. – Azt pletykálják, hogy lábon lőtted a barátodat.

   A szavait követően a férfi úgy nézett ki, mint aki transzba esett, és felemelve a pisztolyát a társára célzott. Az csak értetlenül állt ott, amikor a főnök beleeresztett a lábába egy golyót. Allison nem messze állt, ajkain elégedett mosollyal, míg te a homlokod ráncolva néztél erre a jelenetre. Gyűlölted a vért, és ha tehetted, nem is ontottál ki egy cseppet sem. Nem, te egészen máshogyan intézted a dolgokat.

   Ekkor hangos üvegtörést hallottál, és tekinteted a tetőről bezuhanó Lutherre vezetted. A szőke fiú éppen ugyanabban az öltözékben volt, mint Allison vagy te, ahogy megragadva az egyik bankrablót a pulthoz verte annak fejét, majd egyetlen mozdulattal kihajította az ablakon. A férfi hangosan ordított, miközben áttörve az ablak üvegét landolt odakint. Csak a fejed ingattad, legalább ezúttal nem kellett látnod a vért, noha biztosan tudtad, hogy ez nem tart sokáig.

   – A gyíkok lőnek, a vagányok vágnak! – kiáltotta Diego, ahogy elhajított két kést. A kis fegyverek előrefelé repültek, amikor hirtelen tettek egy kilencven fokos fordulatot, és egy bankrabló mellkasába fúródtak. Elhúztad a szádat, és kiléptél a rejtekhelyedről, éppen az egyik rabló mögött. A férfi még észre sem vett, amikor megfogtad az egyik kezét, és kerek szemekkel felnéztél rá.

   – Igazán sajnálom, de igazából csak a maga hibája – mondtad, majd figyelted, ahogy a férfi bőre lassan ráncossá válik. A rabló hangosan kiáltott, miközben a teste folyamatos öregedésen ment keresztül, gyanítottad a csontok változása okozhatta a fájdalmas kiáltásokat. Végül a kiabálás megállt, ahogy a férfi halott, aszott teste a földre zuhant. A holttestről a testvéreidre néztél. – Ez annyira szánalmas.

   Az egyik bankrabló ekkor kiáltott fel, ezzel magára vonva a figyelmed. A pult tetején állt, és a pisztolyát rátok mutatva hátrált tőletek. Úgy tűnt rendkívül rémült volt, de ez nem menthette meg őt. A férfi melletti tér halványan változott, amikor Ötös megjelent a pulton ülve. A férfi rá célzott, de ekkor a fiú ismét eltűnt, csak hogy a rabló mögött jelenjen meg, aki még mindig az előző helyére lövöldözött. A rabló érzékelhette a mögötte álló fiút, mert azonnal megfordult, és Ötösre mutatta a fegyverét, vagy legalábbis azt, amit annak gondolt.

   – Hmm, ütős kis tűzőgép – dicsérte Ötös a pisztoly helyét átvevő tűzőgépet. A férfi értetlenül nézett a kis eszközre, így Ötös kihasználva annak figyelmetlenségét a férfi saját kezével vágta azt fejbe. A rabló kezében lévő tűzőgép csúnya nyomot hagyott, míg a férfi kábán szédelegve ájult el, hangos puffanással érve földet. Ötös vigyorogva lépett le a pultról, és melléd sétálva mind Benre néztetek. A fiú ijedten nézett rátok vissza, látszólag nagyon nem fűlött a foga ahhoz, amit tennie kellett.

   – Most tényleg muszáj ezt? – kérdezte, te pedig nyugtatón a vállára tetted a kezed.

   – Muszáj megcsinálnod, a páncélteremben még vannak – mondtad neki.

   – Nem erre vállalkoztam – tudatta veletek, majd kinyitva az ajtót belépett a páncélterembe. Ahogy becsukódott az ajtó, Allison kiengedte a túszokat, akik egyszerre rohantak minél messzebbre. A tekinteted a menekülő emberekről a páncélterem elhomályosított ablakaira esett, ahol halvány körvonalait láttad bizonyos csápoknak, és az ablaknak csapódó testeknek. Az ablakok több helyen is megrepedtek, és rengeteg vér fröccsent rájuk, te pedig undorodva ráncoltad az orrod erre a látványra.

   A teremben végül csend lett, és pillanatokkal később megjelent az ajtóban Ben, aki tetőtől talpig vérrel volt borítva. Megálltad a késztetést, hogy elfordulj a fiútól, és bátorítón mosolyogtál rá. Tudtad, hogy ez neki sem tetszett, elvégre ki a fene akarna vérben fürödni?

   – Hazamehetnénk? – kérdezte, mire mindannyian elmosolyodtatok, és a bank kijárata felé indultatok, de csak miután egy kissé megtisztítottad Bent, hogy ne legyen annyira véres. Kilépve rengeteg embert láttál, akik foglalkozásuktól függetlenül mind döbbenten néztek rátok. A tömeg miatt egy kissé elbambultál, így Ötösnek kellett a testvéreid alkotta sorba húznia, egyenesen maga és Ben közé állítva téged.

   Ez kirántott a bambulásból, és mosolyogva Ötös felé fordultál, hogy megköszönd neki amiért nem hagyott teljesen leégni egy ekkora tömeg előtt. A fiú ajkain is vigyor ült, az a fajta, ami csak a bajt ígérte. A fiú egyik karját a derekadra csúsztatta, míg a másikat a zsebébe dugta. Klaus Ötös vállára támaszkodva állt, míg te átvetve a karjaidat Ben és Ötös vállán mosolyogtál a kamerákba. A riporter kérdéseket tett fel, de ti csak álltatok, és mosolyogtatok, néha integettetek. Az apátok azt mondta, hogy nem felelhettek egyetlen kérdésre sem, ő majd mindent elintéz.

   Nem sokkal később, már kabátokban és sálakban ácsorogtatok, egy sokkal nagyobb tömeg előtt. Több riporter is megérkezett a helyszínre, és mind kérdéseket akart feltenni az apátoknak, aki időközben szintúgy megérkezett.

   – Változóban a világ! Meg is változott – kezdte a kis beszédét, míg a testvéreid és te csak álltatok mögötte, némán mosolyogva. – Egyesek közülünk olyan képességekkel bírnak, melyek cseppet sem hétköznapiak. Örökbe fogadtam hét ilyen gyermeket. Íme hát a legelső osztály az Esernyő Akadémián!

   Az apátok ezzel elhallgatott, és a riporterek egymást túllicitálva akarták feltenni a maguk kérdését. Azonban a sok hangból csak egy emelkedett ki annyira, hogy felkeltse nem csak az apátok figyelmét, de a tiédet is. A kérdés, amit te is annyiszor fel szerettél volna tenni hangosan visszhangzott az elmédben, és tudásra éhesen vártad az apád válaszát.

   – Mr. Hargreeves! Mr. Hargreeves! – kiáltotta a nő. – Kilences csatorna. Mi lett a szüleikkel?

   – Kellő kompenzációt kaptak – felelte a férfi, te pedig csalódottan néztél előre. Ezt a választ már hallottad, neked is ezt mondta, amikor egyszer rákérdeztél nála.

   – Nem aggódik a gyerekek biztonságáért? – kérdezte egy másik nő, ezzel gyorsan túllendülve az előző kérdésen. Te is kényszerítetted magad, hogy ne gondolj a valódi szüleidre, akik könnyedén odaadtak egy vadidegennek, aki elég pénzt ígért számukra.

   – Dehogynem – felelte az apátok, te pedig nem tudtál segíteni rajta, de úgy érezted, hogy nem volt teljesen őszinte. – Akárcsak a világunk sorsáért.

    Hát persze.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Mire észrevetted, már nem is a kis figurák előtt álltál, hanem egy ismerős kis szobában. Tekinteted végigfutott a helyiségen, amelyet legutoljára tizenhat éve, négy hónapja, és tizennégy napja használt a lakosa. Ötös szobája sokszor nyújtott menedéket neked, amikor úgy érezted, hogy senki sem hallgatna meg. A fiú persze megtette, noha legtöbbször gúnyos megjegyzésekkel díjazta amikor kiöntötted neki a lelked. Egy idő után megtanultál átlátni a gonosz beszólásain, és felismerted, hogy ő így próbált segíteni.

   Szerettél itt lenni, szinte többet tartózkodtál ebben a szobában, mint a sajátodban. Persze, amikor az apád észrevette, hogy nem vagy ott, akkor azonnal visszaparancsolt a szobádba, és hamar rájöttél, hogy a férfi minden este eljött hozzátok. Nem hitted, hogy azért jött volna, mert szerette nézni ahogy a gyerekei alszanak, ahogy azt a normális szülők tették volna. Valami más volt a dologban, de soha nem értetted igazán, hogy mi. Mármint, tudtad, hogy az agyatokat vizsgálta, vagy legalábbis valami olyasmi, de nem értetted, miért.

   Halk zene hangja érkezett, és ahogy felismerted a számot, mosoly kúszott az ajkaidra. Az emlékeidből kirántva magad felálltál Ötös ágyáról, ahol addig ültél, és felszabadult táncba kezdtél. Mosolyogva roptad, mindenféle táncstílust összekeverve egyetlen, kaotikus tánccá. Közben néha megragadtál valamit, amivel táncoltál, és halkan énekelted a szöveget, élvezve ezt a kis időt, amíg nem kellett a múltra vagy ami azt illeti a jelenre gondolnod. Valószínűleg az is így érezhetett, aki bekapcsolta a zenét, és valahol Lutherre gyanakodtál. Az ő szobájában sok lemez volt, amiket kiskorotokban hallgattatok, noha csak a szabadidőtökben szabadott ezt tennetek, ami nem volt több napi fél óránál.

   Aztán, hangos dörgéseket hallottál, az ég elsötétedett és csak az ismeretlen villanások világították meg. A szobában lévő fém tárgyak hirtelen az egyik falnak csapódtak, a zene pedig elhallgatott. Ijedten és értetlenül álltál a szoba közepén, majd meghallva a rohanó lépteket a szoba előtt, azonnal azok gazdája után vetetted magad. Allison rohant előtted, úgy tűnik ő is a szobájában volt. Hamar utolérted, és együtt léptetek ki a házból a nyitott ajtón. A többiek már kint voltak, és egy hatalmas, kékes dolog előtt álltak, ami valahogy rendkívül ismerősnek tűnt.

   Eltartott legalább egy percig, mire felismerted honnan. Amikor Ötös az erejét használta, akkor vibrált így a teste. A tér elmozdulásának kinyilvánulása volt ez.

   – Ez meg mi? – kérdezte Vanya.

   – Veszélyes lehet – jelentette ki Allison, aki Luther karjába kapaszkodott.

   – Na nem mondod! – kiáltott vissza Diego is.

   – Valamiféle időanomáliának tűnik – mondta Luther. – Vagy miniatűr feketelyuk. Bármelyik lehet.

   – Mind láttunk már ilyet, habár az sokkal kisebb volt – bólintottál, mire a testvéreid rád néztek. – Ötös térugrása?

   A testvéreid arcán felismerés villant, amikor Klaus elrohant mellettetek, és egy poroltóval a kezében megállt az anomália előtt. Figyelted, ahogy tanácstalanul a poroltóra nézett, majd végül nem tudva, mi mást tehetne egyszerűen elhajította azt, egyenesen bele a kékségbe.

   – Ez meg mire volt jó? – kérdezte Allison, te pedig igyekeztél nem hangosan felnevetni az imént látottakon.

   – Nem tudom, van jobb ötleted?

   – Mondjuk, várjuk meg, mi lesz ebből? – kérdezted, és a válaszok hiánya biztosított afelől, hogy senki másnak nem volt másik ötlete. Az anomália ekkor élénkebben felvillant, és a kékségben egy idős férfi képe jelent meg. Luther kitárt karokkal állt, így próbált megvédeni benneteket; Klaus csak el akart futni; Diego természetesen most sem szorult védelemre; Allison Luther kezét szorongatta; Vanya pedig csendesen állt melletted.

   Figyelted, ahogy a férfi lassan változni kezdett, szinte úgy, mintha használtad volna rajta a képességedet. Hamarosan kiesett az anomáliából, és a földön fekve ismerős alakot láttál. A kis csapat lassan közeledett a földön fekvőhöz, míg az anomália szépen lassan eltűnt. Az imént érkezett fiú felállt, és felnézett rátok. Éppen úgy nézett ki, mint azon a napon, amikor eltűnt, csupán a uhái voltak mások.

   – Valaki más is látja kis Ötöst, vagy csak én haluzok? – kérdezte Klaus, míg az említett fiú némán nézett végig rajtatok, majd lehajtva a fejét magát vette szemügyre. Amikor ismét felnézett, a tekintete találkozott a tiéddel.

   – Basszus – mondta.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   A konyhában ültél, és csendesen figyelted, ahogy a már oly rég látott testvéred tizenhárom éves fiúként szendvicset készített magának. Teljesen természetes jelenségnek hangzott, de akárhonnan nézted, ez koránt sem volt az. Sokkoló volt a fiú hirtelen megjelenése, és kicsit sem csodálkoztál, hogy Klaus azt felételezte, hogy csak hallucinált. Még csak nem is az volt a legmeglepőbb, hogy Ötös felbukkant a semmiből, elvégre ez a képessége. Már megszoktátok. De az, hogy noha már tizenhat év eltelt, a fiú még most is éppen olyan gyerekként nézett ki, mint amikor eltűnt.

   – Mi a dátum? – kérdezte. – A pontos dátum.

   – 2019. március 24. – felelted reflexből. Ötös rád sem pillantott, ahogy folytatta a szendvicskészítést.

   – Jó – mondta, mire egy pillanatra csend támadt, majd Luther hangja szólt.

   – Oké, megbeszéljük, mi történt az imént? – kérdezte, de Ötös nem felelt, helyette a vágódeszkára helyezett két karéj kenyeret. A csend kezdett kellemetlenné válni, ahogy a válaszra vártatok, és amikor az nem jött, Luther felpattant. – Eltelt tizenhét év!

   – Tizenhat év, négy hónap, és tizennégy nap, egészen pontosan – javítottad ki reflexből, mire Ötös Lutherről rád pillantott.

   – Annál sokkal több telt el – tudatta veletek, mire a szemeid forgattad, és figyelted, ahogy eltűnve Luther elől, valahol máshol jelent meg.

   – Tulajdonképpen, csak neked telt el több, nekünk ez továbbra is csak tizenhat év volt – mondtad, mire Ötös csak egy fáradt pillantással jutalmazott, de nem veszekedett veled tovább. Gyanítottad nem azért, mert nem tudott volna erre mit mondani, egyszerűen csak nem volt hozzá kedve.

   – Hova mentél? – kérdezte Diego végül, miközben Ötös ismét eltűnt, csak hogy a kenyere előtt jelenjen meg újból.

   – A jövőbe – felelte. – Ami amúgy jó szar.

   – Én mondtam! – szólalt meg most először Klaus.

   – Miért nem hallgattam az öregre? – tette fel a költői kérdést Ötös, te pedig ismét kényszert éreztél, hogy megszólalj.

   – Pontosan azért, amiért senki másra sem hallgattál soha? – kérdezted, mire Klaus halkan felhorkant melletted, míg Ötös humortalanul rád vigyorgott. Természetesen azonnal viszonoztad a gesztust.

   – Tudjátok, a térben ugrálni egy dolog – kezdte Ötös, nyilvánvalóan figyelmen-kívül hagyva a retorikus kérdésed. – De az időugrás már kockázatos. Szép ruha.

   Klaus úgy tűnt rendkívül örült neki, hogy valaki megdicsérte koránt sem normális öltözködését, míg Ötös nem is méltatta több figyelemre a férfit. Te csak hallgattad, ahogy Klaus megköszöni a bókot, és közben azon gondolkodtál, hogy vajon tényleg te vagy-e az egyetlen normális a testvéreid között.

   – Várj, hogy jöttél vissza? – kérdezte Vanya, akit egyértelműen nem érdekelt ez a kis közjáték.

   – Végül előre kellett vetítenem a tudatomat egy olyan felfüggesztett kvantumállapotú verziómba, amely minden lehetséges idősíkban egyszerre létezik – felelte a fiú, ezzel egy csapat értetlen pillantást zsebelve be. Te magad sem értetted teljesen, hogy pontosan hogyan is működött, de megszoktad már, hogy Ötös gyakran furcsa dolgokat mondott, és megtanultad figyelmen-kívül hagyni az érzést, ami akkor tört rád, mikor nem értetted meg a szavait. Elvégre ettől nem lettél ostoba vagy hasonló, egyszerűen csak a fiú volt túl okos.

   – Ennek semmi értelme – jelentette ki Diego, akinek az arcán látszott, hogy nem csak nem érti, de marha nagy baromságnak is tartja a fiú által elmondottakat.

   – Lenne, ha okosabb lennél – vágott vissza Ötös, fel sem pillantva a kenyeréről. Diego azonnal felpattant, egyértelműen verekedni akart, de Luther egyetlen karját kitárva megakadályozta, hogy a férfi egy lépéssel is közelebb menjen az érdektelen Ötöshöz.

   – Meddig voltál ott? – kérdezte a nagydarab.

   – Negyvenöt évig – válaszolta Ötös. – Nagyjából.

   – Nahát, Ötös egy vénember gyerektestbe zárva – mondtad, és vigyorogva Klaus felé fordultál. – Kicsit átérzem. Amúgy, akkor most ha jól értem, a tudatod ötvennyolc éves, igaz?

   – Így van – felelte a fiú.

   – Ezt most hogy kell elképzelni? – kérdezte Vanya, mire elgondolkodva néztél rá. Furcsa volt számodra, hogy a nő nem szokott hozzá ehhez a jelenséghez tekintve, hogy te már születésed óta küzdöttél hasonlóval. A képességed miatt kissé bonyolult volt megmondani, pontosan hány éves is voltál.

   – Delores azt mondta, hibásak az egyenletek – mondta Ötös, látszólag meg sem hallotta Vanya kérdését. – Most biztos jót röhög.

   – Delores? – kérdezted, meglepetten hallva, hogy rajtatok kívül volt olyan emberi lény, aki kibírta Ötös mellett. A fiú ezúttal is úgy tett, mintha nem is hallott volna, és felvette az asztalon pihenő újságot.

   – Lecsúsztam a temetésről.

   – Valójában nem, éppen időben jöttél – vontál vállat.

   – Honnan tudtál róla? – kérdezte Luther, mire Ötös úgy nézett rá, mint egy idiótára. Nem tudtál segíteni rajta, de valahogy megértetted, miért pillantott így a férfira.

   – Mit nem értesz azon, hogy a jövőből jöttem? – kérdezett vissza a fiú, mire Luther csendben maradt. – Szívelégtelenség?

   – Igen – felelted, éppen egyszerre Diegóval. Luther rosszallón pillantott rátok, miközben kijavított benneteket.

   – Nem – mondta, mire csak a szemeid forgattad, de nem mondtál többet.

   – Hát, itt semmi sem változott – állapította meg Ötös, te pedig kelletlenül ugyan, de egyetértettél vele. Még mindig úgy viselkedtetek, mint a gyerekek, pedig már régen nem voltatok azok.

   – Ennyi? Nincs más mondandód? – kérdezte Allison, miközben Ötös már elindult kifelé a konyhából.

   – Mi mást mondhatnék? – kérdezett vissza a fiú, hátra sem pillantva rátok. – Az élet körforgása.

   – Nos, azt hiszem, hogy nem csak itt nem változott semmi – mondtad, megszakítva a csendet, amit a fiú szavai okozott.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   Csendesen követted a testvéreid az udvarra, kezedben fekete esernyővel. Ahogy kiléptél a ház meleg szárazságából a hideg esőre, tekinteted azonnal az udvarban álló szoborra esett. Ben halála borzalmas tragédia volt, és minden alkalommal, amikor erre a szoborra néztél, eszedbe jutott az a nap. Egyszerre gyűlölted és szeretted is ezt az emlékművet. Lassan sétáltatok el egészen az udvar közepéig, majd ott megállva félkörbe gyűltetek.

   – Történt valami? – kérdezte Grace, mintha nem tudná, miért voltatok itt. Zavarodottnak tűnt, és ez nem tetszett neked.

   – Meghalt apa – felelte Allison. – Emlékszel?

   – Ó. Igen, persze – felelte az anyátok szomorúan, és csupán a látványába belesajdult a szíved.

   – Anya jól van? – kérdezte Allison Diegót.

   – Igen. Nincs semmi baja – bólintott Diego. – Csak pihennie kell. Tudod, feltöltődni.

   Pogo ekkor lépett hozzátok, így aggódó tekinteted elszakítottad Grace-ről, és a majomra pillantottál. Pogo is egy esernyővel védte magát az esőtől, csak Luther és Diego nem védekezett a hideg cseppek ellen. Luther azért, mert az apátok hamvait tartotta a kezében, míg Diego valószínűleg egyszerűen csak nem törődött annyira az esővel. Pogo Lutherre nézett.

   – Bármikor kezdheti fiam – mondta, mire Luther aprót bólintott, majd levéve az urna fedelét megdöntötte azt. Figyelted, ahogy a férfi hamvai, aki felnevelt benneteket lassan a földre hullottak, és vizes kupacot alkottak. A látvány szánalmas volt, és egy pillanatig azt kívántad, bárcsak ne kellett volna látnod. Legalább nem így akartad, hogy megmaradjon az emlékeidben. Ne ilyen szánalmas porkupacként, hanem az életedben ismert szigorú, érzelemmentes férfiként.

   A többiek is hasonlóan érezhettek, mert ahogy az utolsó kis porszem is leérkezett, kínos csend uralkodott el rajtatok. Szánakozva néztél a kupacra, amit egykor az apádnak neveztél, majd Lutherre, aki kissé kínosan nézett vissza rátok.

   – Úgy jobb lett volna, ha fúj a szél – mondta, mire halkan felhorkantál, de nem mondtál semmit.

   – Szeretne valaki beszélni? – kérdezte Pogo, és körülnézett. Egyikőtök sem állt elő, hogy önként szóljon pár szép szót a férfiről. Eszedbe jutott egy másik temetés, amikor az apátok szavai nem hogy megnyugvást nem nyújtottak, egyenesen felkavartak téged. Téged, és a többieket is. Nem volt szép dolog, de nem érezted úgy, hogy beszélni szeretnél. – Hát legyen. Minden tekintetben Sir Reginald Hargreeves tett azzá, aki most is vagyok. Már egyedül ezért, mindörökre az adósa vagyok. Ő volt a gazdám. Egyben a barátom. És rendkívül hiányozni fog. Bonyolult örökséget hagy maga után...

   – Egy szörnyeteg volt – szakította félbe Diego Pogo beszédét. Tekinteted a testvéredre esett. Ezúttal nem értettél egyet vele. Abban a részében persze igaza volt, hogy Sir Reginald Hargreeves nem volt jó ember, de azt nem tartottad helyesnek, hogy ezt a temetésén hangoztassátok, főleg nem azután, hogy Pogo ennyire érzelmes szavakat szólt. A majomnak egyértelműen fontos volt az apátok, és noha nem értetted, miért kedvelte ennyire, nem is tudtál semmit a közös múltjukról. Sem Pogóról, sem az apádról nem tudtál semmit. Talán az a férfi, akit ismertél régen egészen másik ember volt. – Rossz ember volt, és még rosszabb apa. A világ jobb hely lett nélküle.

   – Elég, Diego – szóltál rá, habár tisztában voltál vele, hogy felesleges volt minden szó.

   – A nevem Kettes számú – javított ki a férfi, ezzel azonnal beléd fojtva mindent, amit még mondani akarhattál volna. – Tudod miért? Mert az apánk még elnevezni sem volt hajlandó minket. Anyának kellett megtennie.

   – Szeretne valaki enni valamit? – kérdezte az említett nő. Vanya elutasította az ajánlatot, mire az anyátok kissé zavartan ugyan, de elfogadta a tényt, hogy egyikőtök sem kért enni.

   – Adózni akartok az emléke előtt? – kérdezte Diego előre lépve a sorból. – Csak rajta! De ne tagadjátok le, hogy milyen ember volt!

   – Jó, most már hallgass el! – szólt rá Luther, és te már ekkor tudtad, hogy ennek nem lesz jó vége.

   – Ha valakinek, hát neked az én pártomat kellene fognod, Egyes számú – mondta Diego Luther felé fordulva. Luther természetesen nem hagyta ezt szó nélkül, de Diego nem figyelt rá. – Azok után, amit veled tett. El kellett küldenie, millió kilométernyire azért, mert egyszerűen látni sem akart téged!

   Ekkor kezdődött a verekedés. Klaus azonnal reagált, és eléd és Ötös elé tartva a kezét kissé hátrébb tolt benneteket. Ötös természetesen azonnal elhessegette a férfi kezét, de te csak csendesen hátrébb léptél, és onnan nézted tovább a verekedést. Nem szeretted, amikor ezt csinálták, de régen sem volt ritka látvány, hogy ezek ketten egymásnak estek. Az esetek többségében nem értettek egyet, és ezért gyakran verekedésbe torkollott egy-egy vita. Az egyetlen dolog, amiért aggódtál, az Ben szobra volt. Ők ketten könnyedén tönkretehették az emlékművet, és ennek egy cseppet sem örültél volna.

   Pogo és Vanya megpróbálták leállítani őket, de mintha meg sem hallották volna, egyszerűen csak folytatták az értelmetlen dulakodást. Pogo végül feladta, és dühösen elment. Ekkor döntöttél úgy, hogy nem akartad ezt végignézni, és megfordulva te is elhagytad az udvart. Még hallottad, hogy Ötös mondott valamit, majd a fiú lépteinek hangját, de nem fordultál vissza, ahogy beléptél a házba.

   Ahogy ismét odabent voltál, hirtelen rohant meg egy emlék, melyet már régen elfelejtettél. Soha nem gondoltad úgy, hogy fontos lesz megjegyezni, de a testvéreid verekedéséről eszedbe jutott, mit is mondott az apátok, és az eset iróniája szinte nevetségesnek tűnt. A szavait éppen a temetésén tagadtátok meg. A ruhaujjadat felhúzva a csuklódon lévő tetoválásra pillantottál, és hagytad, hogy az emlék lejátszódjon lelki szemeid előtt.

☂☂☂☂☂☂☂☂

17 ÉVVEL KORÁBBAN

   – Nietzsche egyszer azt mondta: „az ember kötél gyanánt húzódik állat, és emberfeletti közt. Kötélként a mélység felett. Veszélyes átalmenés. Veszélyes visszapillantás. Veszélyes megingás és megtorpanás." – Az apátok hangja a lépcső tetejéről is elért benneteket, noha ti a legalján voltatok, és a férfi nem is beszélt hangosan. Mellette Vanya állt, aki abban a pillanatban belefújt a kezében tartott sípba, ahogy az apátok befejezte az idézetet, és felé fordult jelzés gyanánt.

   Amint a síp hangja eljutott hozzátok, egy emberként indultatok a lépcsőn felfelé, egymást előzgetve. Az első természetesen Luther volt, aki emberfeletti ereje miatt némileg gyorsabb volt nálatok.

   – Bármennyire is törekedtek az egyéni nagyságra – és törekednetek is kell, mert magától nem hullik az öletekbe –, észben kell tartanotok, hogy a csoportnál sohasem lehet erősebb az egyén. – Ahogy a szavait hallgattad, folyamatosan rohantál felfelé, és figyelted, hogyan előzték meg egymást a többiek. Te magad is előrébb kerültél a kezdeti helyedről, és most harmadikként rohantál fel. Aztán Ötös hirtelen megjelent egy kicsivel előttetek, így ő került az első helyre.

   Ezt látva egy ügyes mozdulattal a korlátra léptél, és fittyet hányva a veszélyre, illetve arra, hogy vészesen lefelé kezdtél csúszni, elrugaszkodtál. Éppen sikerült elkapnod a feljebb lévő lépcsősor korlátját, és azonnal felhúztad magad. Ez azonban csalódásodra még mindig csak a második helyre volt elég.

   – Ez nem ér, Ötös és Nyolcas csal! – kiáltotta Diego, aki addig az első helyen volt, most azonban a harmadikra esett vissza. Megfordulva rávigyorogtál, de folyamatosan futottál tovább.

   – Alkalmazkodtak – javította ki az apátok.

   Nem sokkal ezután történt, hogy egy tetováló érkezett a házba. Mielőtt igazán felfoghattad volna, hogy ez mit is jelentett, már egy székben ültél, és a csuklódon fájdalmas műveletet végeztek, hogy megkaphasd az „egyen tetkótokat".

   – A köztetek húzódó kötelék miatt erősebbek vagytok, mint egyedül – mondta az apátok, miközben összeszorított fogakkal ültél ott, próbálva kibírni a fájdalmat. Tekinteted a hamarosan sorra következő testvéreidre vezetted, akik ijedten néztek rád. Kissé elmosolyodtál, igyekeztél megnyugtatni őket, hogy nem olyan rossz, de a mögötted halkan sírdogáló Allison nagyobb hatást gyakorolt, mint a te gyengécske kis mosolyod. – Ellenállóvá tesz mindazon fájdalom és nehézség ellen, melynek a világ tesz ki benneteket. És nekem elhihetitek, nehéz életetek lesz. Fájdalommal teli. Bármire képesek lehetünk, hogyha közösen vállaljuk a felelősséget. Ez teremti meg a bizalmat. Együtt szembeszállhattok majd a gonosz uralmával.

☂☂☂☂☂☂☂☂

   A temetés borzalmas volt, és egyetlen dolog létezett a világon, ami ebben a helyzetben felvidíthatott. Mégpedig a fánk. A jó, édes, cukros fánk, amit egy bizonyos fánkozóban kellett elfogyasztanod, ahova gyerekként sokat jártál a testvéreiddel. Ezért elmentél Griddy Fánkozójába, és leülve a pulthoz az idősödő nőre mosolyogtál. Ő csak viszonozta a gesztust, már ismert téged, elvégre eléggé gyakori vendég voltál itt. Rendkívül szeretted az itt kapható fánkokat, ez pedig azt jelentette, hogy minden alkalommal, amikor úgy érezted, kell egy kis cukor, eljöttél ide.

   – Jó látni [Név] – köszönt Agnes. – A szokásosat?

   – Téged is – biccentettél. – Igen, ha lehet.

   A nő kedvesen mosolyogva lépett a fánkokhoz, és egy tányért véve a kezébe rápakolta a három kedvenc ízesítésű fánkod. Amikor letette eléd, megköszönted neki, és szinte azonnal vettél is egy harapást az egyikből. Rajtad kívül, már csak egy férfi volt itt, de hamarosan ő is távozott, így egyedül maradtál. Agnes jó beszélgetőpartner volt, de ma nem volt kedved társalogni vele. A katasztrofális temetés után csak a fánkodra, majd a jó meleg ágyadra vágytál. És több hét szünetre.

   Csak akkor szakadtál ki a merengésedből, amikor egy ismerős alakot pillantottál meg a szemed sarkából melléd ülni. Fejedet a melletted lévő fiú felé fordítottad, aki ekkor megnyomta a pulton heverő csengőt, és türelmetlen mosollyal nézett előre. Amikor észrevette, hogy bámulod, ő is feléd fordult.

   – Mit keresel itt? – kérdezted, mire Ötös felvonta a szemöldökét.

   – Szerinted mégis mit? – kérdezett vissza, és már előre féltél a szarkasztikus megjegyzéstől, amit most kapni fogsz. – Kvantumfizika órára jöttem.

   – Hát, rossz helyen jársz – tudattad vele, és egy újabb harapást vettél a fánkodból.

   Ekkor egy férfi lépett Ötös másik oldalára, és helyet foglalt mellette. Csak egyetlen pillantást vetettél rá, mielőtt visszafordultál volna a finom édességhez. A férfi levette a sapkáját, és a szemed sarkából figyelted, ahogy elkezdett kitölteni egy keresztrejtvényt. A teremben kínos csend uralkodott, de nem érezted úgy, hogy meg kellene törnöd. A férfit nem ismerted, és nem fogsz leállni egy vadidegennel trécselni, míg Ötös egyértelműen nem volt beszédes kedvében. Agnes ekkor jelent meg, és a két újonnan érkezőre pillantott.

   – Bocs, eldugult a csap – kért elnézést. – Mit adhatok?

   – Csokis eclair fánkot – felelte a férfi némi gondolkozás után, míg Agnes azonnal felírta a rendelést.

   – Hozhatok a fiúnak egy pohár tejet, vagy valamit?

   – A fiú kávét kér. Feketén – felelte Ötös, te pedig halkan kuncogtál a tényen, hogy a nő azt hitte, a férfi a fiatal apja. Ötös idősebb volt a férfinél, még akkor is, ha ez nem látszott, és bizonyára nem tetszett neki, hogy gyereknek nézték.

   – Cuki kölyök – nevetett kínosan Agnes, míg a férfi értetlenül nézett rá, Ötös pedig olyan vigyort mutatott, amitől a hideg is rázott. Te csak csendesen etted a fánkod, nem foglalkoztál azzal, ami körülötted történt. Hallottad, hogy Agnes mormogott valamit, majd eltéve a noteszét megfordult, hogy teljesítse a rendelést.

   – Régen nem volt ilyen lepratelep ez a hely – kezdte a kínosnak induló beszélgetést Ötös, egyértelműen nem neked címezve a szavait. – Eljártam ide gyerekként. Kilógtunk együtt a testvéreimmel, és bezabáltunk fánkból. Régen minden jobb volt.

   – Én is azt hiszem – felelte a férfi, akin jól látszott, hogy teljesen össze volt zavarodva.

   – Ne is törődjön vele – mondtad neki, és Ötösre mutattál. – Szegénykém azt hiszi, hogy csak mert már tini, annyira öreg. Tudja, hogy van ez, mind így voltunk vele.

   – Igen, hát persze – bólintott a férfi, látszólag elhitte, amit mondtál. Ötös csak egy haragos pillantást vetett rád, mire szélesen elmosolyodtál, és fejedet a kitámasztott kezedre hajtva néztél rá.

   Agnes ismét megjelent, kezében egy bögre kávéval, és egy tányérra pakolt fánkkal. Letette a rendelést a két férfi elé.

   – Fizetem én – mondta az ismeretlen férfi, és a pénzt a nő felé nyújtotta. Ötös megköszönte neki, míg a férfi csak bólintott. Közben Agnes elment, hogy eltegye a pénzt. Ekkor Ötös és a férfi beszélgetni kezdtek, te pedig úgy döntöttél, hogy ideje lenne megenni a fánkokat, aztán lelépni. Enni kezdtél hát, alig észlelve, hogy mire befejezted, a férfi már elment, és ismét kettesben maradtál Ötössel.

   – Hát ő meg mikor ment el? – kérdezted meglepetten, mire Ötös csak vállat vont. A szemeid forgatva készültél felállni, amikor meghallottad az ajtó nyílását, és fejedet arra fordítva egy csapat fegyveres férfit pillantottál meg. Nem kellett zseninek lenned, hogy rájöjj: ezek nem rablók voltak. Ha pedig nem az üzletet akarták kirabolni, akkor csakis egy dolog miatt jöhettek. Pontosabban egy ember miatt. A férfiakról Ötösre néztél, és kérdőn intettél a fejeddel a fegyveresek felé, míg a fiú csak unottan nézett rád.

   – Ez gyors volt – mondta a fiú, miközben lassan visszaereszkedtél a székedbe, és csendesen hagytad, hogy az egyik férfi a fejednek szegezze a puskáját. – Azt hittem, kicsit több időm lesz.

   – Oké, kezeljük profiként a dolgot, jó? – kérdezte az egyik férfi.

   – Bocsi, hogy félbeszakítom bármit is csinálnak, de nem lehetne, hogy elmenjek? – kérdezted. – Igazán jól esne már egy kis alvás.

   – Attól tartok, hogy most már késő – felelte a férfi, mire kelletlenül vállat vontál, és nem mozdultál a helyedről. Ekkor a fegyveres visszafordult Ötös felé. – Beszélni szeretnének veled. Velünk jössz.

   – Nincs mondanivalóm – tudatta vele Ötös, míg te továbbra is csak ültél, és hallgattad a beszélgetést.

   – Nem muszáj így történnie – mondta a férfi. – Szerinted le akarok lőni egy fiút, és egy nőt? Hogy bűntudattal menjek haza?

   – Várjunk csak, engem miért? – kérdezted, de a férfi még csak nem is vett tudomást rólad. – Remek.

   – Hát, emiatt kár aggódnia – jelentette ki Ötös, te pedig már előre felkészültél, hogy a pult mögé vesd magad. Nem azért, mert nem tudtad megvédeni magad, egyszerűen csak semmi kedved nem volt verekedni. – Mert nem megy haza.

   Abban a pillanatban, ahogy Ötös megragadta a kést, és eltűnt mellőled, felpattantál, és egy ütéssel lökted el a feléd irányított fegyver csövét. Több lövés is elhangzott egyidejűleg, de te csak az előtted lévő férfivel törődtél, aki már akkor ragadta meg a ruhád hátulját, amikor a pulton ugrottál volna át, így fájdalmasan csapódtál a földre. Dühösen felpattantál, és kiütve a férfi kezéből a fegyvert megragadtad a kezét.

   A férfi lassan változni kezdett az ismerős folyamat hatásaként, de ezúttal te is vele változtál. Ahogy ő egyre idősödött, te úgy fiatalodtál, minden egyes év, amit még élhetett volna hirtelen hozzád került, ezzel megfiatalítva a tested. Mire a férfi meghalt, már évekkel fiatalabbnak néztél ki, de mit sem törődve ezzel Ötös és a többi ember felé néztél. Tekinteted megakadt az egyik utolsó életben maradt férfin, és már éppen lendültél felé, de mielőtt elérhetted volna, egy ceruza landolt a szemében. Tekinteted Ötösre vezetted, aki mögötted állt, majd megfordulva a maradék kettő felé indult.

   Azok éppen le akarták lőni őt, amikor a fiú eltűnt, és így egymással végeztek. Egy ideig csendesen álltál ott, majd a fiúra néztél, aki maga is téged bámult. Természetes volt ez a reakció, amikor Ötös eltűnt, a képességed még nem volt ezen a szinten. Ő nem tudta, hogy a másokból elnyert életerőt a saját tested felhasználta, és megfiatalított. Tulajdonképpen soha nem kellene megöregedned, ha használnád a képességed.

   – Tudod, most le kellene ordítanom a fejed, amiért miattad ebben az alakban ragadtam, de most az egyszer elnézem, mert nem tudtál a képességem fejlődéséről – mondtad, ahogy leültél a pult elé, és figyelted Ötöst. A fiú melléd ült, egy furcsa eszközt tartva a kezében, és felhúzta a ruhája ujját, majd a nyakkendőjét a felkarjára kötötte. Figyelted, ahogy felvett egy kést, és belevágott az alkarjába.

   – Szóval most már meg is tudsz fiatalodni? – kérdezte, mire elszakítottad a tekinteted a véres jelenettől, és bólintottál.

   – Azzal, hogy megöregítem az embereket, elszívom az életerejüket, amit a testem arra használ, hogy megfiatalodjon – felelted, majd gyorsan folytattad, igyekezve ügyet sem vetni a melletted folyó cselekedetre. – Már képes vagyok megfiatalítani embereket, de ez az én életerőmet használja el, így a testem öregedni kezd. Szóval, ha használom a képességem legalább két ember kell, hogy az egyiktől elvegyem az életerőt ezzel ölve meg, a másiknak pedig túl sokat adjak, ezzel addig fiatalítva, ameddig csak egy csecsemő marad.

   – Szóval lényegében addig ebben az alakban maradsz, ameddig át nem adod az életerőd egy részét másnak – összegezte Ötös, és tekintetét rád irányította. Úgy tűnt, alaposan megvizsgálta magának a vonásaidat, majd aprót bólintott. – Pont úgy nézel ki, mint amikor elmentem.

   – Akkor már ketten vagyunk – vigyorodtál el, és fáradtan nyújtózkodtál egyet. Az eddig tökéletes méretű ruháid most kellemetlenül lógtak rajtad, de már megszoktad ezt az érzést, így ügyet sem vetettél rá. – Annyira régen használtam már a képességem.

   Ötös nem felelt, csak csendesen nézett rád, vizsgálgatta a külsődet, és hirtelen kissé kínosan érezted magad. A fiú végül bekötötte a sebét, és az abból kivett kis szerkezetet a kezében tartva felállt. Természetesen azonnal követted, csak azért nem mentél még haza, mert aggódtál a fiú miatt. Már felnőtt volt ugyan, de nehéz volt elvonatkoztatni a külsejétől, és nem tehettél róla, de felébredt benned a vágy, hogy megvédd őt. Pedig valójában nem voltál túlzottan erős, a képességed nélkül semmit sem értél volna.

   Amikor kiléptetek a fánkozóból, Ötös eldobta a kis szerkezetet, és beült a kocsiba, amivel idejött. Mivel te csak sétáltál, ezért nem volt itt az autód, szóval úgy döntöttél, hogy bárhova is megy Ötös, te is vele tartasz. Abban kételkedtél ugyanis, hogy a fiú hazavinne téged, ha megkérnéd, már az is épp elég jó volt, hogy hagyta, hogy vele tarts. Az úton teljes csend volt, mindketten a gondolataitokba mélyedtetek, és csak akkor eszméltél fel, amikor egy ismerős ház előtt álltatok. Ebben a házban volt Vanya lakása is.

   Kiszálltál Ötössel a kocsiból, és követve őt, egyenesen Vanya lakásáhnak ablakához mentetek. Valójában, te voltál az, aki megmondta neki, hogy a nő hol is lakott pontosan, de a fiú haladt elől. Természetesen a fiúnak nem okozott nehézséget bejutni a lakásba, és belülről kinyitva az ablakot beengedett. Te csak csendesen bemásztál, majd leültél egy fotelra, és figyelted, ahogy Ötös körülnézett a lakásban. Amikor úgy gondolta, hogy mindent látott, leült a melletted lévő dohányzóasztalra, és most csendesen vártátok a lakás bérlőjének visszatérését.

   Nem is kellett sokáig várni, hamarosan meghallottad a kulcsot a zárban, és az ajtó halk kattanással kinyílt. Nem láttad, de tudtad, hogy Vanya a villanykapcsoló után kutatott, így úgy döntöttél, hogy segítesz neki, és felkapcsoltad a fotel melletti kislámpát. A nő ijedten kapott a mellkasához, és rátok nézett.

   – Jesszus! – nyilatkozta, te pedig bocsánatkérő mosolyt ajánlottál neki.

   – Kellene zár az ablakaidra – tudatta vele Ötös, mire a szemeid forgattad.

   – Ja, mintha neked szükséged lett volna az ablakokra, hogy bejuss – mondtad.

   – És különben is az első emeleten lakom – bólintott Vanya, miközben letette a kulcsát, és elkezdte levenni a kabátját.

   – Bemászhat egy szatír – tájékoztatott benneteket Ötös, mire furcsán néztél rá. A fiú a tekintetedre csak vállat vont.

   – [Név], már megint a képességed használtad? – kérdezte Vanya, ahogy beljebb lépett, és észrevette a sokkal fiatalabb alakod. Mosolyogva bólintottál, de nem magyaráztad el, hogy miért kellett a képességed. Ekkor Vanya Ötösre nézett, és észrevett valamit. – Az ott vér?

   – Semmiség – felelte a fiú.

   – Miért jöttetek? – kérdezte Vanya, aki ennyiben is hagyta a vér ügyét.

   – Passz, Ötös akart idejönni – vontál vállat.

   – Úgy döntöttem, egyedül bennetek bízhatok.

   – Miért? – kérdezte Vanya.

   – Mert te átlagos vagy – felelte Ötös, majd feléd intett. – [Név] pedig utálja, ha valaki belerángatja olyan dolgokba, amiket nem akar.

   – Azt akarta mondani, hogy mert mi vagyunk az egyetlenek, akik meghallgatják – javítottad ki a fiút, miután megláttad Vanya szomorú arckifejezését. Téged nem zavart az indok, hiszen igaz volt, de a nőnek nagyon érzékeny pontja volt az átlagossága. – Szegény nem tudja jól kifejezni magát.

   – Oké – mondta Vanya, majd felállva eltűnt a fürdőszobaajtó mögött. Ahogy kiért a szobából rosszallón Ötösre néztél, aki csak ugyanilyen pillantással nézett rád vissza. Egészen addig vertétek szemmel egymást, ameddig Vanya vissza nem tért egy adag kötszerrel és fertőtlenítővel a kezében. Ötös engedelmesen feltűrte a ruhaujját, és Vanya nekilátott a seb ellátásának. Te csak igyekeztél két testvéred arcára nézni a fiú vérző karja helyett.

   – Amikor az ugrás után a jövőben ragadtam, tudjátok mi várt ott? – kérdezte, mire mindketten a fejetek ráztátok, habár valahol mélyen volt sejtésed a válaszról. – Semmi. Egyáltalán semmi.

   Hallgattad a fiú történetét, és hirtelen sajnálatot éreztél iránta. Sejtetted, hogy valami nagyon rossz történt ott, mert Ötös nagyon furcsán viselkedett. Egyértelműen nagyon sok mindent látott és élt át. Nem tetszett neked, hogy szenvednie kellett, de az elmondottak alapján nem csak ő fog szenvedni. A világvége sokkal közelebb volt, mint azt bárki is sejtené, és még csak nem is tudtátok, mi okozza majd.

   – Nyolc nap múlva világvége – fejezte be a szomorú történetet a fiú. – És nem tudom, hogy állíthatnám meg.

   A szavait néma, döbbent csend követte, majd percekkel később Vanya szólalt meg, megtörve ezzel a némaságot.

   – Felteszek egy kis kávét.