i don't wanna feel nothing

A sötétség már rég leszállt a semmi közepén álló benzinkútra, amikor Donghyuk megpillantotta az érkezőket. Rögtön el is ment a kedve mindentől: bunkó motorosokkal huzakodni soha nem volt jó buli.

A hűvös dzseki-, rágó- és dezodorillat, ami körbelengte a belépőket, szintén nem lepte meg Donghyukot. A szokásos kombó.

Mielőtt Donghyuk bármit is mondhatott volna, egyikük - valószínűleg a vezér - mindkét kezével a pultra támaszkodva feltett egy Donghyuk számára nagyon furcsa kérdést:

- Hol van Jungwoo? Múltkor még haza akart jönni!

Jungwoo Donghyuk benzikutas munkatársa volt, aki éppen vécétakarítási kötelességét végezte, ahogy azt minden órában kell. És most itt egy rakat idegen, akik Donghyukon követelik őt, és haza akarják vinni. Donghyuk nem gondolta volna, hogy Jungwoo éjjel, munkaidőben, motoron készül megtenni néhány száz kilométert.

Donghyukot maga a keresett személy mentette ki a helyzetből. Ahogy belépett az automatikusan nyíló ajtón, rögtön a nyakába borultak néhányan a motorosok közül.

- Hogy megöregedtél, öcsi! - veregette hátba egyikük.

- Nem tudom, miket beszélsz, Johnny, te vagy az, aki őszül!

- Akkor jössz haza velünk?! - ugrálta körül egy másik motoros.

A vezető is üdvözölte Jungwoot, és tenyereit összecsapva figyelmet kért.

- Akkor elindulhatnánk?

Hirtelen mindenki elhalkult. Néhány kíváncsi tekintet a mindaddig néma elképedésben álldigáló Donghyukra vándorolt.

- A halandóval mi legyen? - kérdezte egy éles szemű tag, szigorúan pásztázva a most már komolyan értetlen Donghyukot, aki nem hagyhatta annyiban, muszáj volt beleszólnia a történésekbe:

- Mi ez, hyung? - szólította meg Jungwoot. - Mi ez az egész, hogy jöttek téged hazavinni? Tudod, hogy nem hagyhatsz itt egyedül!

A címzett csak lehajtott fejjel állt, nem válaszolt, mintha nem is hallotta volna, amit mondtak neki.

- A fiúnak csinálunk egy jó estét - dörmögte a vezér, majd megköszörülte a torkát.

Donghyuk már a menekülési útvonalon kezdett gondolkodni, a tervezgetés ugyanis úgy hangzott, mintha megerőszakolni akarnák őt.

A csokipapírokra vetülő neonfény egyre halványodott, Donghyuk pedig libabőrös lett, amikor meghallotta a motorosok halk motyogását.

A kivehetetlen szavak valamiféle mágikus aurát hoztak létre, ellepve Donghyuk elméjét.

Jungwoo is köztük volt, lehunyt szemmel ismételte a mantrát, egyre erősödő hangerővel.

- Semmit se akarok érezni, semmit se akarok érezni, semmit se akarok érezni...

Na szuper, Jungwoo valami drogos szektatag. Pedig egyáltalán nem is nézte ki belőle. Donghyuknak sok ötlete támadt: már tényleg lelécelni; telefont ragadni, és rendőrséget hívni, vagy videózni, de mintha minden értelmes gondolat egyszerre kiszállt volna a fejéből.

Olyan távolinak tűnt a valóság, a színek elmosódtak, a fény erősödött. Donghyuk a szeme elé kapta a kezét, úgy érezte, megvakul. Vadul lüktető zene töltötte meg a helyiséget.

- Hé, nem kell félned - valaki finoman elhúzta arcától a kezeit. Az egyik volt a vélt szektások közül. Donghyuk erre még beszaribb pofát vághatott, mert a fiú elnevette magát. - Édes vagy.

Donghyuk csak hebegett valamit, és ahogyan körbenézett, rá se ismert a környezetére. A rózsaszínes-kékes fényben buborékok szálltak, valaki sorban kólákat bontogatott, más a kekszeket eszegette, megint mások a zenére rázták magukat. Jungwoo is köztük volt, boldogan ugrált fel-alá. De az egészben a legkülönösebb a kezét szorongató idegen volt, akit csodával határos módon még nem lökött el magától.

Igazság szerint inkább közelebb akart volna hozzá férkőzni, bármilyen furcsa és félelmetes volt a helyzet. Egy csepp alkohol sem volt a szervezetében, mégis úgy érezte magát, mintha kicsit túlzásba vitte volna az ivást.

- Jól vagy? Gyere, ülj le velem!

A pult mögött ültek, egymás mellett, elrejtve a többiek elől. Donghyuk végre erőt vett magán, és megszólalt, túlkiabálva a zenét.

- Mi a franc folyik itt?

A fiú megint kikacagta. Mélyen a szemébe nézett. Olyan szép volt tökéletesen beállított hajával, kisfiús mosolyával, a rátetovált vonalkóddal a nyakán, hogy Donghyuknak összeszorult a gyomra. Könnyen bolondult bele emberekbe, de általában nem hagyta magát. Most viszont nehéz volt érdektelent játszania.

- Soha nem hiszik el az emberek, de most egy másik világban vagyunk. Egy párhuzamos univerzumban, ha úgy tetszik. Akikkel most Jungwoo ugrál, nos, nekik meg nekem ez az otthonunk. Csakhogy kizártak minket egyszer, igazságtalanul. Valójában nem is lehetnénk itt, téged meg egyenesen főbenjáró bűn volt áthozni. Egyébként meg Mark vagyok - tette hozzá az utolsó mondatot teljesen más, átlagosan barátságos hangnemben, mintha azelőtt is mindennapos tényeket közölt volna.

Donghyuk feje még jobban megtelt, ha ez egyáltalán lehetséges volt. A zenétől alig halott valamit a sztoriból, a fények még mindig cikáztak, az illatok bizseregtek az orrában, a srácok felordítottak (megtalálták az a piákat), Mark pedig zavarba ejtően bámulta őt.

- Nem szédülsz? Néhány földi kidobja a taccsot, amikor először jár nálunk...

Donghyuk egy megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve válasz helyett megcsókolta Markot, aki csak közelebb húzta magához őt.

A bárpult mögött, az éjszaka közepén, a tompuló zajban, az pulzáló ritmusban, egy ismeretlen fiúval csókolózott egy másik világban.

Ennél több nem is történt, Markkal végigsmárolta az egész partit, mint egy szemérmes tini, akinek már egy hosszadalmas nyálcsere is olyan, mintha a legmocskosabb dolog lenne.

Túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen.

- Na, csak felébredtünk, hétalvó! Örülj, hogy a főnök nem látott ennyire kiütve!

Donghyuk felriadt, ide-oda kapkodta a fejét, teljesen üresnek érezte magát. Először az se jutott eszébe, hogy hol van.

- Mennyi az idő? - kérdezte, majd az ajkához kapott. Mintha beleharapott volna álmában.

- Lassan vége a műszaknak, pakolhatsz! Azt a srácot ott még szolgáld ki, aztán mehetsz is, kölyök!

Ne kölyöközzé' itt nekem - akarta mondani Donghyuk, de torkán akadt a szó.

Kísértetiesen ismerős volt az illető, aki bejött benzinért fizetni. Donghyuk próbálta nem feltűnően bámulni, és amikor találkoztak a szemeik egy pillanatra, lefagyott.

Kicsit olyan érzése támadt, mintha sok deja vu-t öntöttek volna egyszerre rá, vagy mintha egy előző életéből jutottak volna eszébe emlékek.

Mindez azonban csak egy apró, futó pillanatig tartott, amíg a visszajárót nyújotta oda az ismerős ismeretlennek.

Normális esetben a percek kérdése, és el is felejtette volna a különös találkozást, ha nem veszi észre a papírfecnit a markában, rajta egy telefonszámmal és egy rövid sorral: baby turn it on.

Igen, MarkHyuk feelfic. Megint természetfeletti lény egyikük, természetesen. Alig vártam, hogy ezt publikáljam SGEHSKSKQLWIEU