Gyerekek rájöttem valamire.

Ez deep lesz, készüljetek:
(Amúgy azért ide, mert... nem tudom. Ide akartam írni először, viszont mélyebb a Mariana-ároknál... mindegy látjátok, hogy szoktam nagyon mélyen gondolkodni.)

Azért nem akarok semmi féle szexualitásba belekerülni, mert tudom, hogy nem illik rám egy se.

Mert realizáltam, hogy mindennél jobban vágyok egy társra, egy szerelemre, egy olyan személyre, akivel kalandokat élhetek át, akinek elmondom a legféltettebb titkom, aki előtt levetem gátlásaim...

De félek. Félek attól, hogy szeretnem kell. Félek attól, hogy szeretni fog.
Félek tőle.

Mert távolról-gyerekesen szeretni valakit egyszerű.

De a szerelem bonyolult, és erre csak most jöttem rá.

Félek attól, hogy ő látni fog mindenhogy.
Ruhák nélkül.
Gátlások nélkül.
Megjátszás nélkül.

Mert őt be kell engednem annak a bizonyos fal mögé, amit felhúztam jó erősen az évek során.

Látja az igazi valómat. Minden pillanatban.

És félek, hogy nem fog szeretni. Félek attól is, hogy szeretni fog.
De attól is, hogy nekem szeretnem kell.

Ő látni fog.
És ez megrémiszt.

Mert nem érdekel, hogy fiú vagy lány-e. (Vagy ofc a többi, de ezt most csak így emlegessük, oks?)
Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólunk majd.
Nem érdekel, hogy mások mit látnak.

De az érdekel, hogy ő mit fog érezni.
Mert félek attól, hogy megfogja a kezem.
Félel attól, ha megpróbál megölelni. Ha megpróbál megcsókolni.
Ha óvni próbál.
Ha segít, ha sírhatok a vállán.

És, hogy miért félek ettől?

Kettő dolgot tudok indoknak mondani.

1: akinek nincsen semmije, úgy tesz, mintha mindene meglenne, de attól még nem lesz meg.
Nem szoktam hozzá ehhez, nem szabad nálunk ilyet. Nem szabad szeretni. Nem szabad élni. Nem szabad szabadnak lenni.
Egyszeerűen kötnek a szabályok.

2: mert én ilyen vagyok. Ilyen selejt.

Mert tudjátok, nekem egyszer volt olyan, hogy na én itt vesztettem el a hitem. Minden és mindenki romokban hevert. Betegség, kórház, bántalmazás, fájdalom, szeretethiány, vallás.
Furi nem?
Szerintem is. Meg amúgy mindenki szerint is.

Hogy mi a fura?

Ez az egész.

Mert akkor bemutatkozom, ilyen vagyok külső szemmel: egy örökké vidám, mosolygós, alacsony rövid hajú lány. Mindig viccel, próbálja feldobni a hangulatot. Sokat olvas és talán túl sokat edz. Vannak álmai, hisz bennük, mégha kissé elérhetetlenek is. Végtelen szerettel fogadja az embereket, mindent és mindenkit szeret, vagy igyekszik megismervén megszeretni. Sokat van a barátaival és sokat van a családjával. Vannak értelmes gondolatai, komolyak és mélyek, de mindig kapható egy kis bolondozásra. Tanácsért mindig fordulhatsz hozzá, hisz meghallgat, és jobbkedvre derít.

És bemutatkozom úgy, amilyennek nem akarom, hogy lássanak: egy valahol a világban kóválygó lány. Félelmei hatalmasok, olykor le is győzik őt. Kétely és paranoia látszik a szemében. Mosolya hanyatló, nem olyan ragyogó, mint amilyennek kellene lennie. Kételkedik, fél, sőt retteg. Átgondol, értékel, majd csalódik. Nem jellemzi magát külsőleg, nem jellemzi magát belsőleg. Kitartó, de szüksége van pihenésre. Fél az emberektől, a szavaikban rejlő kígyó mérgétől, a pillantásoktól, a szerelemtől, attól, hogy elfogadják őt, hogy ő elfogadja önmagát. Megrémíti a világ.
Oroszlánnak mutatja magát, mikor csak egy gyáva nyuszi. Sok sebe van, mint mindenkinek, vérzik is egy-kettő, de nem fecsérelheti az időt, arra, hogy azokat nyalogassa. Mert nem lehet önző. Pedig mindig az. Önző. Felszínes. Gonosz. Meggondolatlan.
És... egy mimóza.

Ennyi kétellyel, ennyi félelemmel... árulja már el valaki, hogyan fog valaki szeretni?

Hogyan fogom én szeretni magamat?
Nehéz kérdés. Talán a legnehezebb.

Nincs annyi idő, amennyi idő alatt be lehetne forrasztani ezeket a sebeket. Ha pedig van, senki nem fogja megvárni.

Igazából, vágyom a szerelemre. Mert az felemel. Szárnyakat ad. S felrepít a Mennyekbe.
De én annak is örülnék, ha eltudnám vágni azokat a láncokat, amik lehúznak a Pokolba.

Mivel vághatnám el?

Szeretettel.

Önszeretettel.