November van. Ebben az időszakban nyakadba szakad a gondolat, hogy hamarosan a csontrengető hideg veszi át az uralmat, fehér takaró takarja be a kopár fákat, a barna-sárga ruháját leveti a föld, és köszönetet mond a fáknak, hogy leveleikkel ismét sikerült felöltöztetniük egy-egy szegletüket. Az erdőben az állatok megragadják az utolsó alkalmat, hogy elraktározzák élelmüket, avagy menedéket keressen, vagy utolsóként készüljenek fel egy hosszú ám annál csodálatosabb utazásra. Minden pihenni készül, aludni, hogy márciusban újult erővel beinduljon a gépezet, ebben a végtelen körforgásban, amit életnek neveznek. Ám egy gondolat szöget üt a fejedben, mikor ezeket a sorokat jegyzed le a füzetedbe, gondolván egy új történetre. Az előbbi állításod hamis, nem minden pihen, hiszen az emberek ilyenkor tartják legstresszesebb ünnepi előkészületeiket, mindenki rohan és siet, most még jobban, mint eddig, hisz már ebben a hónapban a karácsonyt hirdetik számukra. Valaki már ilyenkor vásárol, összeírja teendőt, adventi koszorú kellékeket vesz, tervez és díszit, hogy elhitesse magával, hogy így tökéletes az ünnepe. Sokan túlórát vállalnak ebben a hónapban, hogy kitudják fizetni a szuper ajándékot, hogy a szerettek ezáltal elhiggyék mennyire fontosak. A pénz körül forog minden, most jobban, mint az év más időszakában. Anyukák és apukák szívfájdalommal nézik a kirakatokat, és csöndben sírják el könnyeiket, amiért nem tudják most sem teljesíteni a télapónak megírt levélben felsoroltakat. Új hazugságot kell kitalálni, az ajándékok elmaradása miatt, és új ígéretet kell tenni, hogy jövőre biztosan ne fordulhasson ez elő. Mialatt ezt írod, a szíved összeszorul a sok gyerek miatt, akinek át kell élniük a nélkülözést és a hiányt, a háborút és gonosz emberek átkát. Megrázod a fejed, felállsz és az ablak elé sétálsz. Még lehet látni pár levelet a ház előtt, még nem tért nyugovóra a táj. Teljesen csend van körülötted, nem szól se tévé, nem búg laptop és még a telefon is lemerülve hever az asztalon. Már megint elfelejtetted feltölteni, ami azért van, mert nem használod sokszor. A gépet csak hírolvasás céljából tartod magad mellett, vagy épp azért, hogy begépelj egy újabb kezdeményt remélve, hogy ebből a töredékből már útra kell egy történet, ám most is, mint mindig, tudod, hogy e foszlány nem elég, még nem vagy kész rá, nem értél meg a művedre, de nem adod fel, tovább próbálkozol. Most a televízióra siklik a szemed, és eszedbe jut az egyik kollégád kérdése. Miért nem kapcsolod be? A válasz egyszerű. Nem vagy kíváncsi a tartalomra. Sosem érdekelt más élete, irritált a túlzott politika és a hírek tartalmától mindig is falra másztál. Talán pár kvíz műsor kötött le annak idején, de a mai világban már kevesebb rá az igény, ezért a csatornák levették a fő sávról.

Eleredt az eső. Sóhajtasz, majd elsétálsz az ablaktól, hogy a konyhába tölts magadnak egy csésze kávét, a kedvenc pöttyös bögrédbe. Nézed a fekete löttyöt, ahogy halad a kijelölt úton, és a gondolataid ismét elterelődnek. Nem érzed magad jól ahol vagy, nem élvezed a munkád, nem kötnek le a beszélgetések, az újdonságok. Nem vagy jó helyen, kényszerből cselekszel, mint az emberek karácsonykor. Tökéletes ünnepet akarnak, ahogy te tökéletesen nyugodt életet, de mind a kettő csak egy ábránd. Nem létezik tökéletes semmiből sem. Belső éned, aki mindig is lázadozott minden ellen, felkiált: Mit csinálsz még mindig itt, menj! Igaza van, tudok jól, mint ahogy azt is, hogy mindig hallgattál rá mikor még gyerek voltál, de az édesanyád megtanította, hogy el kell nyomnod éned valóját, mert különben nem mész semmire az életben. Minél jobban idősödtél beláttad, hogy valahol igaz van, ebben a szabályok alkotta világban, az árral szemben úszni kész öngyilkosság, de te régen megtetted, most is megtudnád, ha akarnád. Ha végre felébrednél, ebből a csipkerózsikai álomból és tennéd azt, amire a szíved vágyik. Most. Ebben a pillanatban.

A szobádba rohansz, megfogod a bőröndödet és beledobálsz pár ruhát. Mindegy mit viszel, úgyis átrendezted a szekrények. Meleg holmik elől, nyárra valók hátul. Elteszel pár fehérneműt, cipőt, zoknit és a fogkefédet, na meg a kedvenc könyvedet. A telefont töltővel együtt zsebre rakod, majd az autóban táplálkozhat az energiából. Felveszed a cipőd, megfogod a kabátod, a cipőd, a sálad és a sapkád, beteszed az autóba, majd visszaszaladsz, hogy elzárj minden fontos dolgot, hisz hosszú útra mész. Végül előkapod a kulcsot, bezárod eddig börtönöd ajtaját, és egy széles mosollyal ülsz be az autóba. Miután minden iratodat gondosan elhelyezted bedugod a telefont, vársz párpercet, majd bekapcsolod és hívod a főnököd, hogy szabadságra mész. Tudod, hogy a fizetésed kevesebb lesz, de most nem törődsz ezzel, meg kell tenned valamit magadért, ami nem tűr halasztást, fel kell szabadítanod a lelked. Elindítod az autót, kikapcsolod, a GPS-t majd céltalanul elindulsz. Erre vágytál rég, hogy ebből a zsivajos, ám élettel teli városból elszabadulj egy kicsit. Londonból egészen Ivernesse-ig akarsz menni, át a Királyságon. Ha elfáradsz, majd bérelsz egy szobát, ha éhes leszel, beülsz egy kávézóba.

Útnak indulsz, az eső még mindig esik, elhagytad már Londont. Találomra választod az utakat, és mialatt a kis falvakban haladsz, elképzeled az életüket. Egy darabig én is tudnék így élni, gondolod magadban, majd hangosan felnevetsz, a hangsúly az egy darabig szókapcsolaton van, hisz a lázadó éned nem lenne kibékülve vele, de tapasztalatnak nem lenne rossz. Bekapcsolod a rádiót, és az első ismerős számot, amit meghallasz énekelni, kezded. Hangosan, hamiskásan, de boldogan. Érzed, hogy szabad vagy, és csak sodródsz az árral. Mikor a dal véget ér, megnyugszol és mosolyod élénkebb, mint valaha. Az úton, amin haladsz csend vár, csak egy-egy állatot pillantasz meg. Csendesen szaladgál egy őzsuta, vagy épp egy róka kukkant ki az erdő széléről, hogy feltérképezze a nagyvilágot. Mindig, amikor utaztál valahova rácsodálkoztál ezekre az élőlényekre, és felhívtad mindeni figyelmét az autóban rájuk. Most csak elmosolyodsz, hisz rádöbbensz, hogy az utazás egy olyan terápia, mely során az élet legapróbb dolgait is szépnek és különlegesnek látod, olyanoknak, amilyeneknek mindig is lenniük kell.

November, a halál havának is nevezik, mert ilyenkor a természetben végbemennek azok a folyamatok, melyek az elmúlást hívatottak jelezni, de tudod, hogy ez csak ideiglenes, hisz benned is meghalt valami ezen a napon, gúzsba kötött robot éned hamvai ott égnek a szemed előtt, és hamvaiból feltámadt szabad, valós éned, aki lerázta a kötöttségeket, és aki elindult egy nagyon hosszú úton. Most már kicsit sem bánod, hogy esik, hisz minden egyes csepp egy ígéret, és egy remény. A víz festi az utat.

Már alkonyodik, mikor leparkolod az autót egy motel parkolójában. Úgy döntesz, hogy felmászol a gépházad tetejére, felülsz rá és megnézed a csillagokat, hisz az idejét sem tudom már mikor találkoztál velük utoljára. Ábrándozva figyeled fényeiket, keresve a titkukat a távoli világokról, ahonnan valaki ugyanezt teszi, amit most te.

Az eső már elállt, és eszedbe jut, hogy mennyire szereted a Novembert.