Futottam. Nem emlékszem, hol, mikor, és mennyit- de a futás érzése, a szabadság, és a végtelen tér itt van a lábamban. Érzem, ahogy hív... és én nem tudok válaszolni.
Le vagyok láncolva. Kezem is oda van szögezve a székhez. Szemem bekötve, de fülem nyitva. Bár hiába. Csak a saját lélegezetemet hallom. Egyenletesen, halkan, de a néma semmiben lehetetlen nem észrevenni.
Rengeteg idő telik el így. Egyedül. Csöndben. Nem érzek semmit. Le vagyok láncolva... de emlékszem, milyen volt előtte.
Szabad volt. Nem voltam ideszögezve, ehhez az egyetlen székhez, mely mostanra már a világomat jelenti. Nem voltam idekötözve, ehhez a földhöz, melyen régen futottam, és ugrottam el tőle. De nem volt annyi időm sem, mint most.
Mert futottam, de nem volt időm gondolkodni. Nem éreztem igazán, csak éltem, hajtott az élni akarás. Élveztem az életet, de nem éreztem át.
Ám most, hogy elvették tőlem a boldogságot, végre értem. Értem, miért volt olyan a föld, amilyen. Értem, miért tévedtem el akkor, azon a helyen. És értem, miért volt zöld a fű, barnák a fák, és kékes a folyó. Mert akkor nem érdekelt.
Akkor futottam, és nem érdekelt. Most ülök, és tudom, hogy fontosak voltak ezek a dolgok. De már elillant minden, és a szék az egyetlen, amiről pontos tudomásom van.
Egyedül vagyok. Akkor is egyedül voltam, de ez más. Akkor egyedül akartam lenni. Most egyedül vagyok. De nem akarok.
Félek. Hideg van, és sötét, és nem tudok semmit arról, ami körülvesz. Egyedül vagyok... túlságosan egyedül.
És fáj, ahogy a lánc belevág a húsomba. Eleinte csak kényelmetlen volt, de most már fáj.
Bár azelőtt is rajtam volt. Nem láttam, de tudom, hogy ott volt. Éreztem. Lekötött, engem és mindent körülöttem, és egyedül voltam, és azt hittem, ezt akarom. Nem gondolkodtam, mert azt hittem, nem tudok.
De most, hogy ténylegesen itt van a lánc, érzem, mit nem tudtam. Mi volt az, ami lehetetlen volt számomra, akkor a mentális, most a fizikai lánc miatt.
Sírva fakadnék, ha lennének még könnyeim. De nem érzem, hogy sírnom kéne. Már nem érdekel a volt tudatlanság.
Mivel már felesleges tudnom, mi az, amit nem tudtam. Már nem viszem vele semmire, és nem tehetek az ellen semmit, hogy soha többet ne fussak. Itt vagyok az Új Világban, amely jóvalta kisebb, és mégis biztosabb pont az életemben. Mert ezt nehezebb elvenni tőlem, mint a futást, és az elsuhanó tájat. Ehhez ragaszkodni fogok, minden erőmmel. Ezt nem engedem el.
Mert a régi életem elengedtem, hogy újat kapjak. Mely kisebb, szomorúbb, biztosabb, és sokkalta boldogabb. Mert végre nem tudatlanként vagyok boldog, nem értve, mi miért van, hanem érzem, hogy mosolygok. Mert végre érzem, tudom és ismerem a világomat, végre megértettem- még akkor is, ha ehhez újat kellett kapnom.

Ezt is szeretem, talán az ellentét miatt, amelyeket fesorakoztat egymással szemben.
De igazából ez se egy nagyon új darab...