Megint csak ültem, és néztem a lenyugvó napot. Mintha aludnék, olyan nyugodt voltam. Nem gondoltam semmire. Nem volt semmi, ami zavart volna.
Egészen addig, amíg le nem ment a Nap teljesen. Eltűnt a fény, helyén az áthatolhatatlan sötétség maradt. Egy apró lánggal. Mert a horizonton, egy kis pontban világított valami. Nem csillag volt, nem is egy utolsó napsugár, hanem tűz. Hatalmas, és ijesztő lángok mardosták a fekete, csillagtalan eget, ahogy égett valami.
Erről eszembe jutott, miért is vagyok itt. Írnom kell, rajzolnom, valamit. De nem tudok, nincs miről- sóhajtottam. Ennek ellenére a ceruzám megindult. Egy vers, majd a vers körül, háttérnek a hatalmas, égő horizont, ahogy szinte felfalt mindent maga körül.
Ekkor megláttam, mi ég. A város széle. Az otthonom. Az, amit ismertem, hamu lett, és elmúló, arany- és narancsszín keverékében játszó lángok.
Felkaptam a fejem. Már nem tehettem semmit. A tűz továbbterjedt, beterítve a hatalmas, némán ordító várost. És nem láttam senkit kijönni. Hiszen éjszaka volt. És a lángok gyorsan haladtak, fenyegetőn, semmit nem hagyva maguk után.
Sírni kezdtem. Már nincs otthonom. Már nincs hová hazamennem. Már nem tudok mit tenni.
Szóval maradtam ott, ahol voltam, várva, hogy a mágikusnak tűnő, örvénylő, égető forróság a város után vigyen.

Hehh hehh. Rövidebb. Gomenne, minna.