Félek, itt a sötétben. Félek, hogy egyedül vagyok, hiába hallok mindenkit. Mégsem érzem, hogy bárki is itt lenne velem. Valahogy mintha eltűntek volna... csak a hangjuk visszhangzik a szobában, és már csak múló képek maradtak utánuk.
Remegek, és nem bírom abbahagyni a semmi bámulását. Nézek valakit, aki talán a legközelebb lehet hozzám-vagy lehetett. Mert már nincs sehol. De próbálok rá fókuszálni, hogy meglássam az alakját, vagy hogy a szuszogáson kívül mást is halljak belőle.
Közelebb csúszok hozzá, de minden egy helyben marad. Nem változik semmi, ugyanolyan messze vagyok tőle. Hiába nyújtom ki a kezem, csak a levegőt érzem az ujjaim közt. Végül feladom, és összekucorodok.
Egyedül minden más. Egyedül félek, míg ha együtt vagyunk, megnyugtat az emberek közelsége. De most, hogy a sötét magába szippantotta őket, remegek.
Habár nem is ők tűntek el. Hanem én kerültem máshová, a hangjuk emlékével, melyet hallok, de felidézni nem tudok. Ismerem, milyen volt a múlt, de nem tudnám elképzelni. Mintha egy ismeretlen képen gondolkoznék. És lehet, hallom őket, ez teljesen más. Hallom, de nem fogom fel rendesen. Nem tudom őket megkülönböztetni. Mindenki egybeolvadt.
Kicsordul egy könnycsepp- nem akarom ezt. Nem akarok egyedül lenni, a sötétben, és várni a megváltásra. Soha nem jön el. És nem akarok feleslegesen gyalogolni sem, nem akarok a végtelenbe menni, hogy egy centivel se kerüljek közelebb senkihez.
Én csak egy ölelésre vágyom- egyetlen egyre, mellyel jeleznék nekem, nem vagyok egyedül. Mely megmutatná, hogy aki törődik velem, ki is valójában, mely felfedné, mely hangokra kellene figyelnem, és melyek tényleges illúziók. Melyek azok, melyek ott voltak valaha, és nem csak én hallom őket.
Várok valakire. Valakire, aki bíztat, aki megmutatja, a sötét mely része kezd világosodni. És abban a személyben meg szeretnék bízni, ha már magamban és az érzékeimben nem tudok.
De egyedül vagyok. Egyedül, néhány hanggal, és egy végtelen feketeséggel, mely úgy vesz körbe, mint egy halálos lepel. Odaszögez a földhöz, és nem hagy elmenni.
A szuszogás folyamatosan halkul. Először a messzebbi hangok tűnnek el, és egyre közeledik hozzám a némaság. Egyre jobban tartok csöndtől, és attól félek, engem is elér majd.
Már alig maradtunk néhányan a sötétben. És ők is halkulnak, én pedig egyre szaporábban veszem a levegőt, a szívem pedig mintha kiugrana a helyéről. A könnyeim törölgetem, és próbálok észrevétlen maradni. Nem tudom miért, de megnyugtat, hogy ezzel dolgom akad.
Az utolsó ember is elhalkult. Az, akit el akartam érni, csöndben van, vagy végleg eltűnt- nem tudom. De már szinte tapintható a félelem, ahogy az egész légkört betölti a szíveket összehúzó, fájdalmas, magányos érzés.
Minél kisebbre próbálom összehúzni magam, lehajtom a fejemet, és némán zokogok. Mégjobban összekucorodok, és várom, hogy engem is elnyeljen a csönd. De nem ér el hozzám. Megállt körülöttem, egy fekete falat képezve, hogy még a hangok se legyenek a közelemben. Mert érzem, hogy odakint vannak, de már végképp egyedül vagyok. Egyre jobban beletemetkezek a magányba, és egyre jobban felejtem el a hangokat.
Végül már csak a jelen marad, és a hangok szépsége és szomorúsága végleg eltűnik a világomból.