Reggel van. Mint mindig. Majd este lesz. Majd soha.
Mikor lesz a majd? Én mikor nem leszek már? Ott leszek majd, amikor majd lesz? Majd holnap?
De hiába mondod, holnap nem lesz soha. Holnap nem lehet. Mert mindig ma van. Mindig ugyanaz a nap van. Ugyanazzal a Nappal. Minden ugyanolyan.
Várjak arra, hogy holnap legyen? Vagy csak a majd érdekeljen? Nem értem, hogy miért foglalkozok ezzel. Legyen holnap. Holnap az lesz. De mégis ma. Ennek ellenére nem nevezzük máshogy a napokat. Ma, holnap, tegnap. Nincs több. A többi nem fontos. Csak a ma, a tegnap, meg a holnap. Mert a tegnap előtt már nem fontos. A holnap után még nem. Ezért csak három nap játszik. Ez a három.
De én ki akarok futni a limitből. Nem akarok falakat. Nem akarok bezárt ajtókat. Én élni akarok. Szabadon. Jól. De nem tehetem. Be vagyok zárva.
Méghozzá az időbe. Nem enged ki, mintha a vízben vinne egy áramlat, ami elkapott, és nem enged. Egészen halálomig. Utána pedig már nem úszhatok. Mert elsüllyedtem.
De én nem a vízzel akarok menni, hanem azt akarom, hogy a víz menjen velem. Én akarom, hogy mi legyen. Én akarom, hogy ez legyen.
És mégsincsen. Nem lehet. A víz önfejű, de egyenletes. Megy tovább. Csak hagyd békén. És vigyázz, el ne merülj.
Ennek ellenére én ismerni akarom a vizet. Nem csak a cseppjeit, nem azt, ami hozzámér, hanem a folyót, a patakot, az eret, a partot, a közelben a növényeket, a kilátást.
Én látni akarom. Én látni akarok. Valóságit akarok látni, nem illúziót. Nem az életet akarom látni, amiben vagyok, hanem Mindent. A Mindent. A hegyeket a távolban. A havat a tetején. És a másik folyót a hegy másik oldalán.